Új Szó, 1996. június (49. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-27 / 149. szám, csütörtök
1996. június 27. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ Ó Í 1521) „Válság" és válság A különlegességeiről híres és hírhedi szlovák politikai élet ezúttal is hű maradt önmagához: sikerült egy olyan kormányválságot bemutatnia a világnak, amely méltán tarthalna igényt arra, hogy bekerüljön a Rekordok könyvébe, ezzel is segítve az ország „láthatóvá tételét". Ha hihetünk Oľga Keitošovának - és miért ne hinnénk -, a kormánypártok együttműködése már ez év eleje óta a nullával egyenlő. Vladimír Mečiar ezt az információt azzal egészítette ki, hogy a megállapodás a személyi kérdések kivételével az együttműködés minden területére érvényes. A totális együtt nem működésnek ezen fél éve alatt a koalíciós képviselők a megingás legcsekélyebb külső jele nélkül, a lehető legnagyobb összhangban szavaztak meg olyan, nagy politikai horderejű kormányjavaslatokat, mint a szlovák-magyar alapszerződés ratifikációs határozata, a Büntető Törvénykönyv módosítása, az ország területi-közigazgatási felosztásáról szóló törvény, az alapítványi törvény - hogy csak a legjelentősebbeket említsük. Nagy szavazattöbbséggel hagytak jóvá olyan előterjesztéseket, mint Ivan Lexa beszámolója a titkosszolgálat munkájáról vagy Ľudovít Hudek jelentése a közbiztonságról, egységesen verték vissza az ellenzék kísérleteit a titkosszolgálatot ellenőrző szerv kibővítésére vagy a privatizáció ellenőrzése feltételeinek a megteremtésére. És akkor még nem is tértünk ki Vladimír Mečiar szokásos pénteki rádióinteijúinak az ellenzéket minősíthetetlen hangnemben szidalmazó, a kormánykoalíciót mint az ország mentsvárát bemutató kitételeire. Mindezek fényében őszinte borzadállyal kérdezhetjük: mi történt volna az országban az elmúlt fél év alatt akkor, ha ráadásul még működik is a koalíció? A szlovák koalíciós válság egyik megnyilvánulási formája tehát az, hogy egyrészt létezik, másrészt viszont egyáltalán nem akadályozza a kormány akaratának az átültetését a parlamentben, ezért senki észre sem veszi. Ez már önmagában is egyedülálló teljesítmény. Hát még azzal a körülménnyel kiegészítve, hogy a miniszterelnök egy kisebbségi kormány támogatásának a feltételeiről tárgyal az ellenzékkel, miközben koalíciós partnerei váltig állítják, hogy eszük ágában sincs kilépni a kormányból! És a világ melyik más parlamenti demokráciájában működik olyan ellenzék, amelyik valósággal könyörög annak a kormányfőnek, hogy maradjon a helyén, aki véleménye szerint egyébként romlásba dönti az országot? Az összesen három hétig tartó hullámverés elmúltával nem csupán a Demokratikus Baloldal Pártjának kell végiggondolnia: valóban a politikaelméletben eddig ismeretlen típusú és lefolyású válság megoldásában segédkezett az ellenzék, vagy csak statisztált Vladimír Mečiarnak abban, hogy megvalósítsa fő célját, a kétpárti parlamenti váltógazdaság kialakítását, illetve - első lépésként - a parlamenti pártok számának a csökkentését, és mintegy e folyamai „melléktermékeként", a nemzeti szélsőségesek kiszorításával növelje kormánya nyugati elfogadhatóságát? A parlament szétforgácsoltságának a csökkentése önmagában ugyan üdvös cél, de itt is érvényes a régi igazság, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. Ami a kormány imázsának javítását illeti, legutóbbi, a Slovenská republika szerdai számában megjelent nyilatkozata szerint Vladimír Mečiar megállt félúton, amennyiben legalább a parlament szintjén továbbra is számít a Szlovák Nemzeti Párt támogatására. Ez azt jelzi, hogy saját pártjának a nacionalistáit nem sikerült meggyőznie az SZNP-vel való szakítás szükségességéről, és tart a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom „nemzeti értelmiségi" (Matica slovenská, Slovakia plus stb.) holdudvarának az elvesztésétől is. A legnagyobb baj azonban az, hogy túl későn szánta el magát a változtatásra: a Die Presse értesülései szerint a jövendő NATO-tagországok listája már elkészült. Szlovákia nem szerepel rajta. Félve jegyezzük meg, hogy az Európai Unió sem fogja kielégítőnek találni a kiegészítő vámpótlék megkövetelt csökkentésének a jövő év kezdetére való elhalasztását, vagy Juraj Schenk külügyminiszter homályos ígéretét arról, hogy Szlovákia majd megnyitja kapuit a külföldi beruházók előtt. Van tehát egy koalíciós „válság", amelyen csak élcelődni érdemes. És van egy valódi válság, amely az egész országot, annak minden polgárát érinti. Ha tetőzik, azért minden politikus viselni fogja a felelősséget, még ha nem is oly módon, ahogy azt Mečiar beállítani szeretné. Nem tűnik úgy, hogy ezzel az ellenzék tisztában volna. Veszélyben a gazdasági növekedés Bebizonyosodott a kivitelen alapuló gazdasági növekedés törékenysége. Az év első öt hónapjában a külkereskedelmi deficit elérte a 25,7 milliárd koronát, és úgy tűnik, hogy a külföldi termékek iránti igény Szlovákiában csak fokozódik, viszont a hazai exportőrök konkurenciaképessége csökkenni fog. A mohi atomerőműre felvett kölcsönök törlesztése érdekében elkerülhetetlen a villamos energia árának emelése. A korábbi évektől eltérően a legfontosabb behozatali termékek kőolaj és földgáz - esetében emelkednek az árak, ugyanakkor a meghatározó szlovák exporttermékek - acélipari és cellulózipari produktumok - esetében stagnálnak, sőt csökkennek a világpiaci árak. Ráadásul számolni kell a behozatali pótlék eltörlésével. Az idei éves külkereskedelmi deficit a korábbi becslések szerint nem 11 milliárd korona, hanem 30 milliárd korona lesz. Ám ez még mindig optimista jóslat, ugyanis reálisnak nevezhető az 50 milliárd koronás hiánnyal számoló variáns is. Ezek ismeretében logikus a kormány törekvése, hogy nagyobb volumenű beruházásokkal próbálja fenntartani a gazdasági növekedés eddigi ütemét. Az állami költségvetés forrásai azonban korlátozottak, és rövidlátó szemléletre vallana, ha a beruházások ára a nagy költségvetési deficit volna. Bár a hazai tőke történelmi okok miatt elégtelen nagyságú, mégis a magánberuházásoknak kell a döntő szerepet magukra vállalniuk. A külföldi kölcsönök felvételének útja csak részben járható, mivel a túlzott eladósodás nem vezet jóra. Az utóbbi időben az egyik kölcsönt vesszük fel a másik után, viszont a külföldi beruházókról szóló hírekről csak elvétve hallani. Szlovákia a kiépített makroökonómiai egyensúly után égetően igényli a politikai stabilitást és a demokráciát is, mégpedig nem balkáni, hanem nyugateurópai típusút. Enélkül nem várható, hogy a külföldi beruházók nagyobb érdeklődést tanúsítanak Szlovákia iránt. VLADIMÍR TVAROŠKA, Pravda Az új kerületek a DSZM pozícióit erősítik A Szlovák Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete a területi-közigazgatási reform értelmében létrejövő kerületek és járások szerint értékelte az 1994-es parlamenti választások eredményeit. Nem meglepő, hogy az új adminisztratív felosztásnak megfelelő lebontásban a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomé a domináns pozíció. Mind a nyolc kerületben a DSZM szerezte meg az első helyet, abszolút fölényre a leendő Trencséni kerületben (50,2 százalék) tett szert, leggyengébben a Nyitrai kerületben (30 százalék) szerepelt, de még itt is övé a vezető pozíció, hajszállal megelőzve a Magyar Koalíciót (29,6 százalék). A járások szintjén is nyomasztó a fölénye, ugyanis a leendő 79 járás közül legalább 41 százalékot ért el 37-ben, további 15 járásban pedig 31 és 39 százalék közötti eredményt tudott felmutatni 1994-ben. Összességében elmondható, hogy a kialakítandó 79 járásból 1994ben 65-ben a DSZM szerezte meg a legtöbb szavazatot, a maradék 14 járás közül 12-ben a Magyar Koalíció dominált (Dunaszerdahely, Komárom, Vágsellye, Galánta, Érsekújvár, Rimaszombat, Rozsnyó, Léva, Nagykürtös, Tőketerebes, Losonc és Nagyrőce), egyben a Kereszténydemokrata Mozgalom (Késmárk) és egyben a Demokratikus Unió (Kassa I.). Az új területi-közigazgatási felosztás azokat az országrészeket „parcellázza fel" fel jobban, ahol a DSZM szerepe a meghatározó. Értelemszerűen ahol a DSZM befolyása kisebb, ott kevesebb új járás születik. Ez számszerűen kifejezve a következőt jelenti: az eddigi felosztás alapján a DSZM dominanciája nélküli járások aránya 26,3 százalék volt, az új felosztás ezt 17,7 százalékra szorítja vissza. Ennek megfelelően a DSZM-re szavazó járásokban az átlagos lélekszám kisebb, mint a mozgalmat annyira nem támogató járásokban. VLADIMÍR KRIVÝ, Národná obroda Privatizáció - stratégiai ködben A stratégiainak minősülő állami vállalatok listáját még tavaly megszavazta a parlament. Néhány nappal később a Nemzeti Vagyonalap a lukratív vállalatokban birtokolt részvényeit a kassai Kelet-szlovákiai Vasműnek juttatta, ezzel is világosan jelezte, hogy mit gondol az állam és a saját érdekeiről. Az elmúlt héten a képviselők a DBP kezdeményezésére a listát az Általános Hitelbankkal, a Szlovák Biztosítóval, a Szlovák Takarékpénztárral, valamint a Befektetési és Fejlesztési Bankkal bővítették. A pénzintézeteknek az egyelőre nem privatizálható intézmények közé való besorolása néhány hiányosságot vet fel. Először is a besorolás időben korlátolt, 1997. március 31-éig tart. A módosítás nem akadályozza meg a pénzintézetek részvényeinek az átruházását más cégek kezére tehát csak látszólag kelt olyan benyomást, hogy addig nem privatizálhatok. Erre példa a Szlovák Biztosító esete, ahol a törvénymódosítás napján az alaptőke egyötöde tulajdonost cserélt. ROBERT ŽITŇANSKÝ, Sme (Rövidítve) KOMMENTÁRUNK Kormányzás ostorral, cukorral és ármánnyal Vladimír Mečiar csak a Demokratikus Baloldal Pártjára támaszkodva oldhatja meg a kormányválságot. Vladimír Mečiarnak nincs szüksége a DBP támogatására, mivel nincs kormányválság. Mindkét vélemény kedden hangzott el a parlament ülésének megszakítása után - ellenzéki politikusok szájából. A homlokegyenest eltérő helyzetértékelések kiválóan érzékeltetik: Mečiar stratégiai lépéseinek elbírálása nehéz feladat. Melyik meglátás a helyes: van vagy nincs kormányválság? S volt-e egyáltalán? - kérdezgetik egymástól az élenjáró kommentátorok. Az elmúlt két hét során - főként a kisebb koalíciós partnerek vezetőinek viselkedése miatt - általánossá vált a nézet, hogy a kormánykoalíció működésképtelenné vált, következésképpen válság van. Még ma is ez a nézet az uralkodó, miközben egyre nyilvánvalóbbá válik: Mečiar a helyzet ura volt, és az is marad. Azzal hogy a maga oldalára állította a Demokratikus Baloldal Pártját, kivette az adut a Szlovák Nemzeti Párt és a Munkásszövetség kezéből. Koalíciós partnerei választhattak: átengedik helyüket Migaíéknak, s ezzel elesnek a privatizálás, valamint az államigazgatásban való pozíciószerzés lehetőségétől, vagy kiválasztanak valakit maguk közül, és bűnbakként feláldozzák a koalíció oltárán. Mečiar a helyzetet megkönnyítendő Ján Slotára, az SZNP elnökére és Stefan Gavorníkra, a Nemzeti Vagyonalapot irányító munkásszövetségi alelnökre bökött, mondván, ők hibáztathatok a kapcsolatok megromlásáért. Koalíciós partnerei tudomására hozta: ha ez a két személy nem volna, a koalíción belüli együttműködés folytatódhatna. Aligha véletlen, hogy Ján Slota és Ján Ľupták az elmúlt napokban feltűnően engedelmes hangnemei ütött meg. Együtt szavaznak saját frakciójukkal, mely a DSZM instrukciói szerint jár el. Marián Andel, az SZNP alelnöke elismerte: pártja képviselői a koalíciós tanácskozás hiányában is tudták, miként szavazzanak. Értettek ugyanis partnereik jelbeszédéből, s megszavazták az ülés berekesztését. Az ostor megtette a magáét. Jöhet a cukor. A parlamenti események arra utalnak, hogy Mečiarnak nincs többé szüksége a DBP frakciójára. Ez már a két pártvezetés hétfő esti tárgyalásán világos volt, amikor a miniszterelnök megtagadta annak igazolását, hogy a koalíció valóban felbomlott, és kormánya kisebbségbe szorul. A DBP vezetése titokban fellélegezhet. Továbbra jó kilátásaik vannak arra, hogy helyet kapjanak a Nemzeti Vagyonalap vezetésében, a tévé- és rádiótanácsban, s talán még a Számvevőszékben is, miközben nem kell viselniük a kormányzás felelősségét. Végső soron mindenki jól jár, a kormánykoalíció pártjai és a DBP is. Összegzésképpen elmondható: a kormány irányítási stílusában nem várhatók lényeges változások. Erre mindaddig nincs esély, amíg az ellenzék jobban fél Mečiar demissziójától, mint a demokrácia leépülésének következményeitől. Azt mondják, válság van. Igen: válságban van a szlovákiai demokrácia, és válságban vannak a demokratikus erők is. Csak a kormánykoalíció nincs válságban. i SZÁLKA ÉS GERENDA Postagalambot! A minap nemcsak feledékenységem feneketlen mélységével kerültem szembe, hanem a szlovák posta (méltatlan volna nagybetűvel írni) eredeti szolgáltatásával is. Illetve: nem szolgáltatásával. Amikor valamely levelemet állampolgári hiúsággal „expressz" megkülönböztető és reményeim szerint egy napon belül a címzetthez kézbesítendő küldeményként szerettem volna feladni, apellátát nem tűrő módon közölték velem: csak járási székhelyekre küldhetek expresszküldeményt, más helyre nem kézbesítenek ilyesmit, hiába is fizetném ki a szolgáltatásért esedékes postaköltséget. Nem először, mert néhány éve ugyanez megtörtént velem. Az első felütés utáni levegővétel közben jutott eszembe, hogy kellő anyagi háttérrel, lóval és szolgával rendelkező urak már az ókorban is hódolhattak az enyémhez hasonló mániájuknak. Küldözgették a gyors futárpostát, ahová csak akarták. Eszembe jutott az az ismeretlen harcos is, aki hírül vitte Athénba, hogy Miltiadész győzött a perzsák ellen a marathoni csatában... Belé is halt szegény postásfiú. Majd újabb levegővétel után beletörődtem a megváltoztathatatlanba, és feladtam a levelet háromkoronás bélyeggel. Kitéve ezzel a sürgősnek vélt küldeményt a posta kényének-kedvének. Talán még annak is, hogy megjárja a levél a Kanári-szigeteket, vagy jobbik esetben bekerül a levélosztályozó automata feneketlen zsákjába. Most már mindegy. Vagy mégsem? Elvégre vannak állampolgárok, akik a posta jóvoltából nem egyenrangúak. Tudniillik: expresszlevelet, expresszcsomagot meg expresszakármit csak járási székhelyeken lakóknak lehet küldeni. Elgondolkodtam afelett, hogy mondjuk - a Kassa-vidéki járásban miért sújtják a szepsieket ezzel az intézkedéssel. Mert Szepsi városa sem járási székhely. De egyáltalán milyen jogalapjuk van ahhoz, hogy a postakocsik által naponta látogatott vidéki postahivatalok székhelyein lakóktól megvonják az expresszküldemény feladásának és átvételének a jogát? Tudom, ez így tisztességesebb, mintha a posta inkasszálná az expresszküldeményért a felárat, majd végül közönséges levélként kézbesítené, már ami az időtartamot illeti. Persze van e mögött az üzleti tisztesség mögött némi agyafúrtság is. A posta is üzemeltet futárszolgálatot, amely talán még kutyát és macskát is házhoz szállít egy napon belül. Persze borsos árat kér érte. Olyan nagyot, amelyhez képest a járási székhelyeken lakók számára létező expresszküldemény-feladási és -kézhezvételi jog ára filléres tételnek tetszik. Valamit azért nem értek. Egy állami monopóliumot megtestesítő, éppen ezért akár közintézménynek is tekinthető hivatal miért gyárt mesterségesen elsőrendű és másodrendű állampolgárokat? Jó, jó, tudom, hogy a posta is profitérdekelt, és megnézi, milyen szolgáltatást vállal. Csak hát az olyan szolgáltatás, mint az expresszkézbesítés, talán előbb volt, mint a postakocsijáratok. Ha postakocsik már nem is, azért postavonatok, postakamionok, postabuszok még ma is közlekednek. Viszik a leveleket, csomagokat minden irányba. Kivéve az expresszlevelet. Nem bolondultam meg, azt csak a következő hetekre tervezem. Mert időközben rájöttem, hol lehet a baj: nem tenyésztek postagalambokat, pedig egész tisztességes üzlet lehetőségét szalasztóm el. Gondolkozzunk csak el az ötlet fölött, tisztelt olvasó! Veszek két pár postagalambot, s velük elkezdem a vállalkozást. Azt ugyan még ki kell találnom, hogy a hazarepült galambokat milyen olcsó eljárással juttatom el valamely másik helyre. Talán... talán kalitkában feladom őket a postán. Legbiztonságosabbnak mégiscsak az látszik, ha megvárom az újabb közigazgatási elrendezést, amikor már bizonyára minden falu egy-egy járás székhelye lesz. Innen vizsgálva érthető meg igazán, miért volt akkora tolongás Mečiar kormányvárójában, amikor a járási székhelyek rangját osztották. Elvégre ki ne szeretne expresszlevelet kapni és küldeni?!
