Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-09 / 107. szám, csütörtök

1996. május 13. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó [ 51 Nemkívánatos személy a tévé egyik munkatársa Martin Hrdllčka, a Szlovák Televízió megváltozott műsorsugárzásának vezetője a múlt pénteken azonnali felmondást kapott, mert nem akarta műsorba Iktatni annak a beszédnek a kommentált beharangozását, amelyet az államfő mondott Štefánik halálának 77. évfordulója alkalmából. • Ki hozta a bejelentés szövegét? - Délután öt körül hozta a hírosztály munkatársa. A szöveg furcsának tűnt számomra, és feltételeztem, hogy azt a bemondónő sem volna hajlandó beolvasni. Felkerestem őt, és kijelentette, hogy ilyen módon semmiképpen sem jelenti be a szóban forgó hírt. A szöveget ezért nem vettem át, a hírosztály munkatársa pedig visszavitte magával. Ott azt közölték velem, hogy Jozef Darmo rendelkezéséről van szó, és mindenképpen adásba kell mennie. Azt válaszoltam, ez nem a mi ügyünk, hanem a hírosztályé. A tudósítók elhatárolták magukat az egésztől, mivel az államfői beszédnek csak a híradó után kellett adásba kerülnie. • Mi történt ezután? - Tájékoztattuk Oto Nitmannt, a programfőszerkesztőség vezetőjét, aki 19.00 óra tájban jött be. Kijelentette, ha a bemondónő nem jelenti be a hírt a megadott formában, akkor a képernyőn írásban megjelenő programelőzetesben kell közölni. Megismételtem, hogy ezt nem írom be. Néhány perc múlva hallottam, amint a híradóban a sajtószabadságról beszélnek, arról, hogy nálunk senki semmit nem tilt meg. Kissé dühös lettem, hiszen állandóan mellettem volt a főszerkesztő, és olyat akart velem íratni, amivel nem értettem egyet. ' • Mi volt a leginkább meghökkentő a szövegben? - Valami borzasztó volt, célirányos. Arról volt szó benne, hogy az SZTV nagyvonalúan az államfő kedvében járt, aki visszaélt ezzel a lehetőséggel, és beszédében a saját nézeteit szellőztette. • Végül is hogyan jelent meg a szöveg a képernyőn? - Behívták a 2. program egyik munkatársát, aki beírta azt. • Már a kezében van a felmondás? - Még "nincs. A főszerkesztő távozása után érkezett meg az egyik kolléga, aki átvette tőlem az ügyeletet. Vasárnap és kedden is ügyelnem kellett volna, de azt mondotta, hagyjam ott az e napokra szóló a terveket. Hétfőn bejöttem a szerkesztőségbe, és a főszerkesztő azt mondta, tudatja velem, mikor jöjjek a felmondásért. Minden olyan műsor készítését is elvették tőlem, amelyen külsősként dolgoztam. Tehát az SZTV-nek semmit sem csinálhatok. SME, Dalibor Hladík A pedagógusbérek emelésének új terve A szlovák parlament, művelődés-, tudomány- kulturális és sportügyi bizottsága tegnap vitatta meg a pedagógusbérek emelésének ütemtervét, amelyet kormány és a pedagógusszakszervezet tárgyalásai alapján dolgoztak ki. Kamii Vajnorský, e szakszervezet elnöke a lap munkatársának kijelentette: „Nem vagyunk elégedettek". Az alap- és középiskolai pedagógusok zömét a 9. fizetési osztályba sorolták - alapfizetésük 5190 és 7200 korona között mozog, miközben a főiskolai tanárok és docensek maximális havi fizetése 9840 korona. Amint elmondotta, az új bértáblázat szerint az összes pedagógusfizetést 7 százalékkal emelik, miközben a szakszervezet 100 százalékos emelést javasolt. Az oktatásügyben a fizetések 1000 koronával alacsonyabbak a szlovákiai átlagnál. Kamil Vajnorský szerint a kormány azzal érvel, hogy az oktatásügyben 18 százalékkal emelkedtek a fizetések, és ez 4,3 százalékkal meghaladja a szlovákiai átlagot. „Ezt az emelkedést azonban 1994-től számítják, amikor viszont a pedagógusfizetések nagyon alacsonyak voltak" - jelentette ki. Ezzel összefüggésben hangsúlyozta: a szakszervezet azt követeli, hogy már az idén vezessék be a 13. és 14. pedagógusfizetést, és minden évben szavatolják a 10 százalékos béremelést. „E vonatkozásban elkészült az ütemterv, de azt tapasztaljuk, hogy a kormány egy évvel szeretné elhalasztani végrehajtását." Az oktatásügyben 147 ezren dolgoznak, a költségvetési szférák közül ebben van a legtöbb alkalmazott. „Amikor a fizetésekről van szó, ez hátrányt jelent" - hangsúlyozta a szakszervezeti elnök, majd hozzáfűzte, hogy az oktatásügy a pedagógusokon kívül 40 ezer nem pedagógus alkalmazottat is foglalkoztat, akik viszont országos viszonylatban a legrosszabbul fizetettek közé tartoznak. Az ő helyzetük is megoldásra vár. Národná obroda, Alica Činčárová (Rövidítve) 25 milliárd fejenként 5 ezer Normális, demokratikus országokban a politika és a közélet egyik legjobban ellenőrzött, legtöbbször vitatott témája a közbevételek felhasználása. Az adófizető állampolgár joggal kérdezi meg, mire költik az általa befizetett pénzt azok, akiket ezzel a választásokon megbízott. Szlovákiában ez is némiképp másként van. Igaz, ezekben a napokban sok nyugdíjas néz reményteljes várakozással a holnapra és gondol hálatelt szívvel „pártunk és államunk vezetőire", akik hosszas huzavona után ismét megtették azt a lépést, amely a törvényből kifolyólag kötelességük, és némiképp megemelték a nyugdíjakat. A csalódás valószínűleg akkor fog majd bekövetkezni, ha az emelés mértékét összevetik az infláció mértékével, s rájönnek: ismét becsapták őket, a kormány nem garantálja a nyugdíjak értékállóságát. A jelek szerint azonban másra van pénz. Anélkül, hogy a részletekbe bocsátkoznék, jelzem csupán, hogy 1990 óta több tucat kérés ellenére még egy parlamenti képviselő sem jut hozzá olyan adatokhoz, mint például egyes hitelfelvételek körülményei és feltételei. Máig sem tudja pontosan senki közülünk, hogy mennyibe került például a bősi vízmű - és mennyibe fog még kerülni. A számlát a lakosság fizeti, ám ez a jelek szerint bizonyos Binder urakat nem akadályoz meg abban, hogy mindenféle kóválygó norvégoknak ösztöndíjat adva, olyan könyvet írassanak velük a vízlépcsőről és a magyar-szlovák viszonyról, amilyen a szájízüknek a legjobban megfelel. Nemzeti uraímékrtál erre van pénz, s csak találgathatunk, hogy a nemzetiségi kultúra támogatására szánt csomagból voltak ilyen nagylelkűek a norvég bértollnok úrral szemben, vagy a Bősre adott pénzcsomagokból. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, ez utóbbi pénzszámolatlanságok miatt is kúszik fel majd a jövő évi adósságszolgálat 34 milliárd koronára - várhatóan 17,5 milliárdos összbevétel mellett. Nemzeti ügyekre van itt pénz! Ilyen nemzeti üggyé válik lassan a mohi atomerőmű is, amelyet ha foggal-körömmel is, de be kell fejezni. A toldozás-foltozás veszélyei mellett talán az sem mindegy, mibe kerül a befejezése - és mibe kerül majd évek múltán a lebontása. Eddig sikerült itt elköltenünk 18 milliárd koronát, s az első két blokk még legalább 25 milliárdot kér. A távlatilag szükséges újabb 70 milliárd mellett, ami a 3. és 4. blokk befejezéséhez szükséges, eltörpül az az 5,5 milliárdnyi „aprópénz", amelyet a biztonság szavatolása okán még elköltünk a bezárásra szánt (?) apátszentmihályi atomerőmű kondíciójának javítására. A szerződéseket aláírták, állítólag lesz pénz. Hogy honnan és milyen feltételek mellett, az már nem világos; emberi nyelvre lefordítva ez annyit jelent, hogy nem világos, mikor és mennyit kell majd ezért a pénzért fizetniük - a gyerekeinknek. Napjaink slágertémája újra a területi átszervezés. Öröm nézni az ajtón-ablakon ki-bejáró lobbizókat, akik járási székhelyet szeretnének maguknak, s ezért nagyvonalúan hajlandóak megfeledkezni a dolog lényegéről, a tisztázatlan jogkörökről. Még a legbátrabbak is csak csendben merik megkérdezni, hogy például Haván hányas számú cellában lesz az újonnan létrehozandó járási hivatal, tekintve, hogy a kitippelt új járási székhelyen teljességgel hiányoznak az alkalmas épületek. S nemcsak Hava van ezzel így; feltehetően több új járási székhelyen treníroztatják napjainkban a hangosbeszélő bemondóit, nehogy elkövessék azt a hibát, amelybe beleesett egyik új kisvárosunk hasonló funkcióban levő tisztviselője, aki a futólépésben történt várossá avanzsálás után ekképpen ejtette meg első nyilvános jelentését: „Értesítjük a város lakóit, hogy holnaptól tilos a szemetet a falu szélén leszórni!" Csodálkozik-e azon valaki, ha azt mondom, ilyen körülmények között az új átszervezés horribilis összegekbe fog kerülni? A szakértői vélemények 24-25 milliárd koronáról szólnak, csak az autók rendszámtábláinak kicserélésével kapcsolatos feladatok hatvanmilliót emésztenek majd fel. A csecsemőket leszámítva az egész buli nagyjából ötezer koronájába kerül majd minden állampolgárnak. S ha ehhez hozzátesszük, hogy mindez elsősorban azért valósul meg ilyen gyorsan és átgondolatlanul, hogy a kormánykoalíció hatékonyabban tudja bebetonozni a hatalmát, talán nem jogtalan a kérdés: megér nekünk fejenként ötezer koronát, hogy ez a hatalom még tíz évre stabilizálni tudja a helyzetét? Morbid kérdés, ugye? Csakhát ez a társadalom, úgy látszik, ezt a békát is simán lenyeli. Különben mit jelentene ez a nagy csend? CSÁKY PÁL KOMMENTÁRUNK Ľupták falaz Orosz részről semmi újat sem hozott Szlovákia NATO-tagságának kérdésében a Vlagyimir Lukin vezette moszkvai parlamenti küldöttség tegnap befejeződött pozsonyi látogatása, csupán megerősítette, amit eddig is tudtunk: az oroszok már szinte NATO-bővítés-fóbiában szenvednek. Az Észak-atlanti Szövetségnek az orosz határokhoz való közelítését minden orosz politikai erő ellenzi, a liberálistól a vörösön, rózsaszínűn át egészen a barnáig, s ez az egyetlen dolog, amiben egyetértenek, különbség csupán az elutasítás vehemenciájában van. Ez náluk nem is annyira biztonságpolitikai kérdés - közülük sem hiszi senki, hogy a NATO fenyegetni akarná Oroszországot hanem inkább lélektani okokra vezethető vissza: a világhatalmi státus elvesztése után kialakult görcsökre, kompenzálási kényszerre. Ezzel magyarázható, hogy Moszkvában haza- és nemzetárulónak tekintenének mindenkit, aki igent mondana a NATO bővítésére. Éppen ezért, ha ironizálni akarnék, azt mondanám, ők éppen úgy vannak a NATO-bővítéssel, mint a szlovák politikai pártok többsége a magyarkérdéssel: a józan megfontolások mellőztetnek. Lukin tehát csak azt mondta, amit eddig is tudtunk: Moszkva számára minden elfogadhatóbb a NATO-bővítésnél, az EBESZ, vagy éppen a Nyugat-európai Unió hatáskörének kiterjesztésétől kezdve egészen Szlovákia semlegességéig, annak ellenére, hogy az utóbbi hetekben a nyugat félreérthetetlenül az oroszok értésére adta (Jelcin javaslatainak sorozatos visszautasításával): maximum arra hajlandók, hogy figyelembe vegyék Moszkva érdekeit, de arról ne is álmodjon, hogy vétójoga lehet a bővítés kérdésében. Ami inkább figyelmet érdemel, az a szlovák kormányhatalom erőinek széthúzása. Eddig is tudtuk, hogyan viszonyul a koalíció két tagja, a Szlovák Nemzeti Párt és a Munkásszövetség a NATO-bővítéshez. De az már abszurdum, hogy ez utóbbi elnöke, aki egyben a parlament alelnöke is, hivatalos nemzetközi találkozón - márpedig Ján Lupták parlamenti alelnök tárgyalásai a Lukin vezette delegációval ennek számítanak, s a kérdés érzékenysége miatt a külföld is nagyon odafigyelt - Szlovákia NATO-tagsága ellen, az ország semlegessége mellett törjön lándzsát. Azt most ne taglaljuk, hogy a Lupták-féle semlegesség fogalma eléggé megfoghatatlan, sőt térségünk politikai helyzetét, az itteni és ide ható erővonalakat tekintve (Közép-Európa kinek a befolyási övezete legyen) abszurditás is. A lényeg az, hogy Ľupták hétfői nyilatkozata szöges ellentétben áll azzal, ami ennek a kormánynak a programjában szerepel, és azzal is, amit Mečiar csak pár nappal korábban bizonygatott Solana NATO-főtitkárnak. Meg azzal is, amit egy nappal később a szlovák törvényhozás külügyi bizottságának tagjai mondtak - és ezt a keddi sajtóértekezleten Lukin is elismerte - a moszkvai delegációnak. Azt még Lukin sem volt hajlandó elárulni, mi a véleménye arról, hogy ilyen nézeteltérés tapasztalható a pozsonyi parlament alelnöke és a parlament bizottsága között, csupán azt mondta, örült a Lupták-féle álláspontnak. Noná! Nem lehet vitás, hogy Lupták alaposan lejáratta a nyugati partnerek szemében Szlovákiát, stílusosan szólva: a kőműves ért hozzá (és csak ehhez), hogy miként kell erősíteni a Szlovákiát Európától elválasztó egyre magasabb falat. Még akkor is így van ez, ha tudjuk: nemcsak ő a ludas abban, hogy Pozsony NATO- és EU-tagságának esélyei egyre kisebbek, s Szlovákiát a mérvadó nyugati politikusok, ha nyíltan beszélnek, már kihagyják a visegrádi négyek csoportjából is. Éppen ezért nem lett volna szabad elkövetnie az újabb baklövést, ha igaz az, amit oly előszeretettel szokott mondogatni: a szlovák munkások és a szlovák nép érdekeit védelmezi. Mert ezeknek az az érdekük, hogy az ország felzárkózzon Európa fejlettebb részéhez. De ezt úgy nem lehet csinálni, hogy benyalizunk Moszkvának is, különösen nem katona- és biztonságpolitikai kérdésekben, mert ez már nagyhatalmi játszma. Szlovákia pedig túl kicsi ahhoz, hogy beleszólhasson, hogy ütőképes adui legyenek, hiába érvelnek a nemzeti stratégák az ország geopolitikai helyzetével. Mert tévesen értelmezik és ebből eredően tévesen (fel)értékelik, amikor azt állítják, a NATO-nak legalább olyan érdeke, hogy befogadjon minket, mint nekünk, hogy bekerüljünk. A NATO szempontjából ugyanis elsősorban Lengyelország geopolitikai helyzete a fontos. Brüsszelben és más nyugati fővárosokban tehát ismét levonhatják a tanulságokat. Az első az, hogy Szlovákia szavahihetősége megkérdőjelezhető. A második: Szlovákia nemcsak a demokratikus és kisebbségi jogok megadása terén nem teljesíti a NATO- és EU-tagság feltételeit, de egységes kormányakarat sem áll belépési szándéka mögött. A harmadik: a vezető kormányerőt koalíciós partnerei nemcsak a nemzetiségi politika terén tudják megzsarolni. A negyedik mindebből következik: Szlovákia nem érett a NATO-tagságra. SZÁLKA ÉS GERENDA Pofonok Egy iskolában kétféle tanári pofon csattan el. Az egyikről ország-világ tudomást szerez, a másikról nem, sőt némely esetekben a tanári indulatot kiváltó okokról értesülve a szülők talán odahaza meg is tetézik a pofonokat. Bár ezekből van több, ez utóbbinak azután már csak ennyi figyelem jár. Demokratikus gondolkodású szülők legfeljebb másodszor nem büntetik meg a vétkest, de a tanári dorgálással azonosulnak. Amikor azonban ország-világ elé kerül egy pofon története, s arról a fenntartóinak politikai érdekeit követő naconalista beállítottságú szlovák napilap zaftos cikket közöl, igazából a pofon ellen elvitathatatlan jogaival élve tiltakozó szülőt használják fel tisztességtelen érdekek érvényesítéséhez. Nem is szólva arról, hogy egy iskolára, különösen egy középiskolára nem vet jó fényt az effajta publicitás, az meg egyenesen árnyékot vet, ha maga az igazgató súg eléggé tettenérhető módon a magát menten mészárszékben érző újságírónak. Egy tanár - úgy általában, különösen középiskolás fokon - ne pofozkodjon! Ha csak nem kerül végletesen kiszolgáltatott helyzetbe. Akkor is fontolja meg háromszor, mit cselekszik, mert máskülönben még polgári peres ügyet is a nyakába varrhat egy, a csodálatos gyermeke iránt elfogult szülő. S még örülhet a tanár, ha nem viszi a dolgot büntetőjogi terepre. Nem szólva arról az esetről, amire dögkeselyűként rászáll a nacionalista szlovák sajtó, emlegetve felmenőit és lemenőit. Ebből nyilvánvalóan kiderül, hogy nem szeretem a szadista hajlamú tanárokat, viszont megértem azokat a pedagógusokat, akik kiszolgáltatottságukban csak pofonnal tudnak nyomatékot adni elvárásaiknak a buta, nagyképű és nem egyszer agresszív diákkal szemben. Előzetesen azonban tudniuk kell, ki fia-borja a gyerek. Az meg fatális felelőtlenség, ha az ember azt sem tudja, milyen véleménnyel van a pontosan és pedagógiai érzékkel időzített pofonokról saját igazgatója. Mert egyik dolog a hivatalosan kötelező állásfoglalás, és másik dolog a pedagógusi gyakorlati módszer. Máskülönben az igazgató odarendeli a Republika valamennyi sajtóhiénáját, akik a már amúgy is meghurcolt tanár lelkét darabokra tépik. Nekik jól jön, hogy a magyar tagozaton elcsattanó pofonnal indokolhatják még azt is, hogy a középiskolában a szlovák tagozaton tavaly, jelentkezők híján, nem nyitottak osztályt, idén pedig csak kilencen jelentkeztek szlovákok. Nem szemforgatásból teszem, de beszélni kellene a pedagógusokat a gyerekek részéről fenyegető agresszivitásról Is. Ha nem is kerül a sajtó nyilvánossága elé, sok olyan esetről mesélnek tanárok, amikor jobbnak látják odébbállni. A tizenhat éves korig kötelező iskolalátogatás bevezetése után a dolog gyakorlati rendezetlensége miatt évekig roma bakfisok koptatták a hatodik-hetedik évfolyamok padjait. Egyik iskolában mesélték, hogy rendőrrel kellett eltávolíttatni azt a roma fiatalembert, aki a kötelezően iskolába járó tizenhat év körüli menyasszonyát az udvari árnyékszéken kívánta a nagyszünetben magáévá tenni. Eléggé kemény szituációban kellett helytállnia az iskola igazgatójának később is. Viszont a családi pótlék megvonásától való félelemben igencsak mímelték a nagylányok az iskola iránti érdeklődést. Mi más lehet a fenyegetőzés, a szóbeli terrorizálás, az egyre több iskolában feltűnő kábítószerező diákok durvasága, mint a tanárokat potenciálisan fenyegető veszély. Egyetlen kábítószerekre rászokott diák szülője sem jelenti fel a rendőrségen saját gyerekét, még akkor sem, ha naponta meglopja apját, anyját, hogy drogot vehessen magának. Végül is a dolog érzelmi alapon megközelítve igencsak érthető, és a szülők jogilag sem vonhatók felelősségre a bejelentés elmulasztása miatt. Az azonban sohasem lesz mellékes körülmény, hogy az elrepülő pedagógusi pofonnak mi volt a kiprovokálója. Még akkor sem, ha ezekről az említett középiskola igazgatója, a panasztevő szülő és a mészárosi hajlamú újságíró nagy-nagy egyetértéssel hallgatnak. Felmenthető-e erkölcsi felelősségrevonás nélkül az a diák, aki valamit mégiscsak elkövetett, amivel ilyen szélsőséges nevelési eszköz alkalmazására késztette tanárát? Vagy ez a kérdés kizárólagosan a szülőkre tartozna? Rábízható-e ez egy nyilvánvalóan elfogult apa, és a tanárokkal bizonyíthatóan ellenségeskedő igazgató ítélkezésére? Mert egy kérdés a munkajog, az iskola belső működési szabályzata (ha van ilyen), a gyermekek jogait kimondó törvények, és más kérdés a pedagógusok kiszolgáltatottsága az egyre agresszívebbé váló középiskolás diákok és az őket védő szülők felé.