Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-16 / 113. szám, csütörtök

1996. május 16. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ Ó Í 5 | Diplomáciai pofon Jókora diplomáciai pofont kapott Horvátország az­zal, hogy egyelőre.éretlennek nyilvánították az Európa tanácsi tagságra. Precedens ez a javából, hiszen feb­ruárban még Oroszország is-bebocsátást nyert, cse­csen hadjárata dacára. Úgy látszik, a. horvát ellenzék - amely többször megjósolta a zágrábi kérelem elutasítását - jólérte­sültsége meghaladja a hatalmi struktúrákét. Vagy csak arról van szó, hogy az ellenzék nem ereszti el a füle mellett az utóbbi időben egyre gyakoribb nyugati figyelmeztetéseket, a demokratikus viszonyok szá­monkérését. Szerbiával szemben Horvátország a délszláv hábo­rú kezdetétől élvezte a nyugati hatalmak (elsősorban Ausztria és Németország).támogatását. A rokonszenv azonban - némileg megkésve - olvadni kezdett, ami­kor a zágrábi vezetőség is átvette a tömeggyilkosok­nak kikiáltott szerbek módszereit. Már a nyugat-szla­vóniai szerbek elűzésekor megérkezett az első figyel­meztetés, a kilátásba helyezett nemzetközi embargó formájában. A nagyhatalmak azonban az üzenettel akkor még csak pártatlanságukat igyekeztek bizonyí­tani. Valójában örültek annak, hogy Horvátország a saját erejéből' megoldotta területei visszacsatolását (legfeljebb a módszer bánthatta egy kicsit szépérzé­küket). A mostani európai elutasítást azonban Franjo Tudj­man és uralkodó pártjának diktatórikus módszerei váltották ki. A horvát elnök ugyan mindent megígért az Európa Tanácshoz intézett levelében, de ezzel egy­idejűleg semmibe vette az őszi parlamenti választá­sok eredményét, megfojtotta a sajtószabadságot. Nyi­latkozataiban időnként egyenlőségjelet tett a világhá­ború áldozatai és hóhéraik közé, demokratikus válto­zások helyett keresztes hadjáratot hirdetett a „belső ellenség" ellen. A horvát hatalom megítélésének nem tett jót az sem, hogy a kormánypárti lapok legutóbb immár Né­metországot és annak külügyminiszterét oktatták ki, amiért fogadta a horvát ellenzéki politikusok csoport­ját. Ez már a pártfogónak is sok volt: a jelek szerint Hor­vátországnak sokba fog kerülni a hatalmi gőg és a de­mokrácia megcsúfolása. NAGY MÉLYKÚTI EDIT Emléknapunk Oly egyszerű lehetne a megoldás: élni és élni hagyni. Az emberek túlnyomó része normális életre vágyik. Ebben a huzatos Kelet-Európában a nyugalom önmagán fö­lüli érték lehetne. A valóság azonban más. Naponta mesterségesen előállított im­pulzusok veszik igénybe az ember idegeit. Néhányan kimondottan arra szakosodtak, hogy tönkretegyék mások lelki békéjét. Azok, akik összekeverték az évszázadokat, azok, akik közt sok a lelki szegény. Nem az a boldog: a szerencsétlen, torzult lelkű egyén. Mindannyiunk pechje, hogy ráadá­sul küldetést is éreznek magukban. Átfor­málni ezt a világot a saját belső képükre. Picasso Guernicája kifordított ízületű, há­romszemű, fejüket a törzsüknél hordozó embereinek a világává. Itt lassan programmá válik az értékek tönkretevése. Direkt és indirekt módon; ne felejtsük, a félelem az emberi kreativitás legnagyobb ellensége. Igen, nemcsak a magyar értékek forog­nak veszélyben. Csak hát a szlovák jobban túléli; a miénk maradandó károsodásokat szenvedhet. Ha megengedjük. Ha beenged­jük lelkünkbe ezt az útszéli ordenáréságot. Többen kérdezik: meddig mehet ez így? Meddig kell még ilyen nyomás alatt, ilyen féloldalas körülmények között élnünk? Mit vétettünk mi a sorsnak, hogy a már-már nyi­ladozó Kelet-Európában újból visszafordí­tott bennünket, és újból kalitkába akar gyö­möszölni? Jó lenne már, jó lenne végre görcsök nél­kül élni. Jó lenne már nem helytállásokban gondolkodni, nem futóárok-védekezésekre gondolni, nem Esterházy zsidótörvény-el­lenes szavazatát példaként felmutatni, ha­nem a napi építőmunka vitáiba feledkezni, a normális emberi létet centizgetni. Ám a történelem újra közbeszól: még nem jött el az ideje. Nem futhatunk el sorsunk elől, ezt a hely­zetet is fel kell vállalnunk. S üzennünk han­gos szóval a hatalomnak: ellenállásunkon megtörik a mesterkedése. Primitív manipu lációi leperegnek rólunk, mi nem leszünk a szolgái senkinek. Nacionalista uraimék ott fent, a gályán: nem hallottak még Petőfiről? Imbolygó szlovákiai magyarjaink: nem a víz lehetne az úr? Feltéve: ha nem adjuk föl magunkat. Ha nem inog meg önmagunkba vetett hitünk. Ismerek én olyan magyar falut, ahol úgy alakult meg a szlovák iskola, hogy a ma­gyar igazgató szlovák osztályt nyitott - a sa­ját gyerekeinek. Ismerek olyan falut is, ahol a szülők a múlt év szeptemberében bele­egyeztek abba, hogy kétnyelvűvé váljék óvodájuk. Fél év sem telt el, és már csak egy nyelven, szlovákul tanítanak. Hazát szeretnénk már végre. Hontala­nokból otthonra lelni. Mert - ismét csak Petőfi: haza csak ott van, hol jog is van. Csak hát ezt honnan tudhatnák a szlovák iskolába járó magyar gyerekek, a jövő ezen lecsúszott egzisztenciái? A csupa minisz­ternek induló, reményteljes nebuló, akik le­maradnak, elidegenednek a szlovák isko­lákban, s akikből jó, ha szakközépiskolá­sok lesznek? Szülőföldünkön az egyik község templo­mot, iskolát, kultúrházat, emlékművet, üze­met épít. A másik meghasonlik, elhagyja önmagát. Elhagyja templomát, iskoláját, kultúrházát - előbb vagy utóbb leroggyan­nak üzemei is. Banálisan fájó a kérdés: me­lyiknek van jövője? Tegnap a szlovákiai magyarság emlék­napját ünnepeltük. Gondolkodjunk el egy kicsit önmagunk felett. Talán számba ve­hetnénk értékeinket és rossz tulajdonsága­inkat is. Talán ahhoz is ötletet kapnánk, ho­gyan gazdagítsuk az előbbit, vékonyítsuk az utóbbit. Hogyan várhatnánk el másoktól, hogy megbecsüljenek bennünket, ha mi magunk nem becsülnénk önmagunkat? CSÁKY PÁL A tettesek viselkedése Ladislav Pittnernek, a független vizsgálóbizottság vezetőjének ifj. M. Kováč elhurcolásával foglalkozó jelentése több fontos információt tartalmaz. Ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, annak ellenére, hogy az ügyet vizsgáló Jozef Číž valószínűleg ignorálni fogja azokat. Elsősorban a Lexa-Hudek telefonbe­szélgetésről van szó, amely egyértelműen bizonyítja, hogy a belügyminiszter, a SZISZ igazgatója, a miniszterelnök és a (legfőbb) ügyész beavatkozik a vizs­gálótisztek munkájába. A beszélgetésből kiderült, hogy a nyomozó lágyékon rúgása után a SZISZ igazgatója láthatóan megkönnyebbült, és a belügymi­niszter hangulata is javult. A Pittner-jelentéshez csatolták Chylo-Pták 1995 október 9-i keltezésű háromoldalas levelét, amelyben „bevallja", hogy ifj. Ko­váč önmagát rabolta el. A levelet Magyarországon adták postára, és Hudek belügyminiszter nagy örömmel jelentette Lexának a „szomszédoktól" érkező háromoldalas levél jöttét. Öröme ráadásul akkora volt, hogy arról az „öreget" is értesítette. Azt egyelőre nem tudjuk, hogy az „öregnek" ez mekkora örömöt okozott, de nagyon valószínű, hogy Chylo-Pták írásainak a megszerzése a Ja­roslav S.-szel, a kémelhárítás főnökével a Vaskutacskánál tartott éjszakai ta­lálkozásának az eredménye, ahol rendesen beolvasott neki. A jelentéshez csatolták a SZISZ egyik magas beosztású funkcionáriusának (Dezider K. vagy Jaroslav S.) jegyzeteit is, amelyeket Dezider K. azzal adott át Adriana lányának, hogy valljon hamisan barátja, Oskar F. ellen. A jegyzetek, utasítások között szerepel az a mondat is, amelyet Adrianának el kellett vol­na mondania: „Nyáron, a SZISZ-hez való belépése után említette (Oskar F. ­a szerk. megjegyzése), hogy egy volt SZISZ-estől hallotta, hogy állítólag magas jutalom jár valamilyen akcióért például gépkocsi megállításáért." Ilyen körülmények között a kormány dolga bebizonyítani, hogy az általa irányított SZISZ nem rabolta el az államfő fiát. A titkosszolálat igazgatója és munkatársai esetében ugyanis nemcsak a tanúvallomások számítanak terhelő bizonyítéknak, hanem az is, hogy úgy viselkednek, mint az elkö­vetők. PETER TÓTH, Sme A titkosszolgálat szlovák bemutatása A Szlovák Köztársaság eredeti módon fogott hozzá az ország bemutatá­sához. Ennek keretében még a titkosszolgálatot is felkínálja. Bármelyik fej­lett demokráciában a belügyminiszternek és a titkosszolgálat főnökének a lemondásához már annak gyanúja is elegendő volna, hogy az államhatalom részt vett valakinek a külföldre hurcolásában. De Szlovákiában már hagyo­mányosan másként van. A titkosszolgálatok a mindenhatóság felkínálásával már nem egy auto­ritatív vagy gyenge uralkodót elcsábítottak. Majd pedig abban a pillanat­ban, amikor azt hitték, hogy ellenőrzésük alatt tartják, és megfelelő pilla­natban felhasználhatják politikai ellenfeleikkel szemben, és apró részle­tekig ismerik a húzásaikat - felmorzsolják őket. A hírhedt Fouché belügy­miniszter túlélte a király és Napóleon császár bukását is, mégis az áldo­zatukká vált. Szlovákia polgárainak nagy részét és az egyik nagy ellenzéki pártot va­lahogy nem érdekli a titkosszolgálat körüli ügy. Főleg akkor, ha az ügyészség is legfeljebb legyint. Ľudovít Hudek belügyminiszter az Ivan Lexával folytatott telefonbeszélgetésének lehallgatását ugyan szégyen­letesnek tartja, tiltakozik ellene a televízió képernyőjén, de azért nem mond le. De emellett a legnagyobb nyilvánosság előtt nem cáfolja az ere­detiségét. Az sem jut eszébe, hogy bocsánatot kérjen a rendőröktől, aki­ket debiliseknek nevezett. Lehet, hogy éppen ők, akikről ennyire leala­csonyító módon beszélt csókra éhes barátjának, állítottak számára vég­zetes csapdát. Milyen tekintélye lehet ettől a pillanattól Hudek belügymi­niszternek a rendőrök körében, amikor lelkiismeretes munkájuk és ké­pességeik ellenére a megfelelő pillanatban bármelyiküket hajlandó t...ön rúgni? JÚLIUS GEMBICKÝ, Národná obroda (Rövidítve) KOMMENTÁRUNK I Betegségügyünk Kedden, a választási kampány kezdetének az előestéjén ismét sztráj­kollak csehországi orvo­sok. Ezúttal a tiltakozás enyhébb formáját vá­lasztották, ezért aztán úgy tűnhet, mintha en­gedtek volna követelé­seikből. Pedig nem, bár igaz, úgy tűnik, két párt­ra szakadt az orvostársa­dalom: az állami orvo­sok harci kedve lankadatlan, viszont a magán­orvosok meggondolják a beteg esetleges meg­várakoztatását, elutasítását, hiszen el is ve­szíthetik. S ha nincs beteg, nincsenek pontok, vagyis nincs pénz sem a biztosítótól. A sztrájk napján az „ellenfelek" természe­tesen újra tárgyalóasztalhoz ültek, de mint annyiszor, újra eredménytelenül. Bár Ján Stráský egészségügyi miniszter beismerte, hogy mind ez ideig nem sikerült kiigazodniuk az egészségügy finanszírozásának bonyolult útvesztőiben, a cseh kormányfő mosolyogva jelentette be: a megoldás karnyújtásnyira van, hiszen máris csökkentek a gyógyszerkiadá­sok, emelkedett a pontérték, tehát stabilizáló­dott a helyzet. Persze az orvosok véleménye egészen más... Kedden nem csupán csehországi, hanem szlovákiai orvosok is sztrájkoltak: véradással tiltakoztak megalázó helyzetük és az egész­ségügyi reform koncepciótlansága ellen. A Szlovák Orvosi Kamara rendkívüli közgyűlé­sének határozatát teljesítve 2500 egészség­ügyi dolgozó látogatott el a véradó állomá­sokra, s mi tagadás, ezzel a mélységesen hu­mánus cselekedettel közvetve az államot, közvetlenül pedig a vérre szoruló beteget se­gítették. Sajnos, az akarat kevésnek bizonyult. Kide­rült ugyanis, hogy a fehérköpenyesek is bete­gek, csupán 650 egészségügyi dolgozó adha­tott vért! A véradók közül pedig csak huszon­heten éltek azzal a lehetőséggel, hogy nem mentek vissza munkahelyükre, 623-an a mun­kaidő végéig a helyükön maradlak. Akik el­mentek vért adni. nem ijedtek meg attól sem, hogy néhány kórházigazgató névsorokat Ké­szíttetett a véradókról, vagyis a sztrájkotok­ról. Nem hátráltak meg annak ellenére, hogy az egészségügyi miniszter is nemtetszéssel nyilatkozott tiltakozó megmozdulásukról. Pe­dig a véradásért dicséret járna! És köszönet. Bármennyire szomorú is, hogy az egész­ségügyiek jogos követeléseikért sztrájkolni kénytelenek, némi vigaszt nyújt az, hogy az állami alkalmazottak kezdeményezéséhez csatlakoztak magánorvosok is. Talán azért, mert noha az egészségügyi minisztérium és az általános egészségbiztosító javuló anyagi fel­tételeket ígért nekik, áprilistól bevételük je­lentősen csökkent. A hazai viszonyokra jellemző, hogy a fe­hérköpenyesek tiltakozó megmozdulását nyomban nem kommentálta egyetlenegy kor­mánytag sem - a minisztert is beleértve. Ezért sincs remény valamiféle szemléletváltásra, a feszült viszony enyhítésére. Marad az orvo­sok kiszolgáltatottsága és megfélemlítése, a megalázóan alacsony bérezés, illetve a szak­ma legjobbjainak külföldre távozása. Meddig még? í SZÁLKA ÉS GERENDA I Mindenki mindenkit ... lehallgat. Már nem­csak a titkosszolgálat és a belügy hallgatja le, akiket akar, hanem a titkosszolgá­latot is lehallgatják azok, akik akarják. Bizonyára a dolog csupán pénz és műszaki felszerelés kérdé­Lassan megszületik az új szlovák szólásmondás: „Szaporodik, mint Lexa dolgozószobájában a poloska." A néplélek variá­ciókat is kitalál majd: „Káromkodik, mint Hudek a telefonba." A folklórnak nincsenek szellemi korlátai, mint az állami hivatalnokoknak. Előre tudható az is, hogy a gondolkodó állam­polgárnak nincsen kettős énje, mint a belügymi­niszternek. Annak a bizonyosnak, aki tévébe­szédben jelenti ki: ő már csak magánemberként juszt is káromkodással, nyomozók leváltásával szórakozik és relaxál. Ehhez ugyanolyan joga van,-mint a főtitkosügynökkel játszott teniszhez. De ki vonja ezt kétségbe? Káromkodjon akár a feleségére is, meg gyorsan váltsa le a politikai nyomásnak engedő nyomozókat! De végre nyo­mozzák már ki a tetteseket! Az állampolgárt nem érdekli a belügyminisz­ter magánszenvedélye, az viszont igen, hogy kik rabolták el a köztársasági elnök fiát. Annál is in­kább, mert ez olyan terror, amely a jelek szerint lassan a legkeményebb államterrorrá növi ki ma­gát. Egyre több kacskaringóval, mellékággal, robbantással. Előre meg lesz beszélve, de már biztosan nem telefonon keresztül. Hanem két back-hand kö­zött: - Figyelj! Most feladom... - Leütöm, mint a legyet! - Visszaadom, a p...ba! - Ne ilyen hamar... Majd, ha pörgetek. -At.. .met az ilyen nyomozóknak! Nesze... Kész lett volna a győztes játszma előbb is. Nem hallgathatta volna le senki. Most persze lehet játszani a jogállami erkölcsi hérosz szerepét, elvégre engedély nélküli lehall­gatás végterméke került ország-világ elé. De ki fog itt a beszélgetés tartalmi részéről beszélni? A titkosszolgálat első lépése látványosabb, hatáso­sabb, mint a belügyminiszteré volt. A főtitkos­ügynök fogja még sajnálni, hogy.a telefonbeszél­getés cáfolatával együtt egyben a hírszerzői gya­korlatot is kiteregette. Szerinte különböző hely­színeken készült felvételek, hangimitátorok, szá­mítógépeken digitalizált hangok segítségével ké­szült mindaz, amit hallottunk, ebben az esetben az olvasott változat mellékes. Tehát hírszerzői mestermunka a hangfelvétel, de mestermunka lehet az elemzése is, alig hu­szonnégy óra alatt. Arra viszont mégiscsak elég lett volna ez az idő is, hogy a belügyminiszter és a főtitkosügynök ta­lálkozzon egy teniszmeccs idejére. A p...ba! Hogy nem lehet ennyi esze két főhivatalnoknak, ha már a rendőrök - a belügyminiszter szerint ­debilisek. Akkor nem nyilatkozgatnának össze­vissza egymásnak ellentmondó dolgokat. Ha a belügyminiszter nyilvánosan elismerte, hogy a káromkodás és a tenisz állampolgári jog a nehéz munka után, mit akar a főtitkosügynök azzal a marhasággal, hogy manipulált a felvé­tel? Gondolja már most azt az állampolgár, hogy a miniszter úr egy géppel beszélgetett? Csak úgy a manipulált semmibe? Vagy akkor kit akart a főtitkos homlokon csókolni, ha az tényleg izén rúgja a nyomozót? Egyáltalán tud­nak ezek a káromkodó teniszbajnokok háromig számolni? Annyi még a teniszhez is kell. Mert ha tudnak, akkor „egy levegő... egy, kettő, há­rom... újabb levegő... egy, kettő, három... még egy levegő... egy kettő, három...", s máris el­száll a harag. Az a dühödt, kétségbeesésbe kergető harag. És még csak káromkodni se kell. Szépen megbeszé­lik: „Téged is, engem is manipuláltak... Na, nem onnan, csak a hangunkat valahol. Ráfoghatjuk az idegen titkosszolgálatokra is." Akkor már nem enné a kefét az állampolgár: a belügyminiszter beszélt a saját hangján, a főtitkos­ügynök meg nem beszélt? Netán nem tudtak megegyezni, mi a jobb és ha­tékonyabb pihenés: a káromkodás, a tenisz vagy a rendőrnyomozók kirugdosása?

Next

/
Oldalképek
Tartalom