Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)
1996-05-16 / 113. szám, csütörtök
6 j ÚJ SZ Ó T ANÁCSADÁS 1996. május 18 . LÁTOGATÓBAN NAGY JÓZSEF GRAFIKUSNÁL Én nem ütöttem vissza soha Bölcs legendákat, ősmondákat, hitregéket, a magyarság dicső cselekedeteit és szenvedéseit, a magyar költészet képi alteregóit, a csallóközi ember múltját és jelenét, a zsidó kabalisztika rajzos magyarázatalt, Jézus feltámadását, az öröm útját őrizgeti Nagy József pozsonypüspöki műtermében. Hetven év tudását, hitét, igazságát. Falra akasztott vagy fiókokban gondosan elrakott grafikákon, könyvillusztrációkon, faliszőnyegeken. Műtermében • Tudom, hogy nem az alkotó feladata leltárt készíteni, mégis megkérdezem, hetvenévesen hogy értékelné eddigi munkásságát? . - Valóban nem akarom értékelni saját pályámat. De annyit talán mondhatok, hogy van egy grafikám, az a címe, Az öngyilkos. Volt nálam egyszer egy fiatal pap, nézte-nézte a képet, amelyen egy férfi készül alávetn i magát a mélybe, és azt —moriuta: ha ezakép egy embert megment az öngyilkosságtól, nem éltem hiába. Ehhez annyit tennék hozzá, ha tízévenként sikerült megcsinálnom egy olyan képet, amellyel elégedett lehetek, és mások is jónak találják, akkor nem éltem hiába. Nekem nemzetközi vagy világhír nem jutott, de engem ez valahogy nem is érdekelt soha. Talán egy kicsit magamra nézve is igaznak tartom, amit Mécs László írt egyik versében: „Mikor én születtem, nem jeleztek nagyot, messiást hirdető, ragyogó csillagok. Csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok." A hírnévnél sokkal fontosabb, hogy azt csinálhatom, amire gyerekkorom óta vágytam. S kívánom, hogy ez minden embernek megadassák. • Tehát már gyerekkorában tudta, hogy ez az út, a képzőművész útja az öné. - A képzőművészet számomra egy kicsit játék. Az volt gyerekkoromban, és az ma is. A rajzoláshoz elég egy ceruza, de akár egy tégladarab is. Apám kétkezi munkás volt. Dolgozott szeneseknél, arattunk, kapálni jártunk. De vasárnap letakarította az asztalt, és krétával rajzolta rá, hogy mit látott a fronton. Hogy milyenek voltak a kozákok, hogyan mentek le a bányába, ahol hadifogolyként dolgozott. És ez hatással volt rám. Elkezdtem én is rajzolni. Kimentem az erdőbe és festettem. Ha itthon dolgoztak valamit, lerajzoltam. Például azt, ahogy ültek az asztal körül, és tollat fosztottak. Akkor már komolyan érdekelt a kifejezésnek ez a módja. Liberecben tizenegy hónap alatt megszereztem az érettségit. Aztán felvettek főiskolára is, Prágába. Onnan kerültem át Pozsonyba. Hložník és Dubay voltak a tanáraim. Nagyon sokat tanultam tőlük. • Aztán meg kellett élni. - Igen, és nem volt könnyű. A hetvenes években katekizmusokat meg imakönyveket illusztráltam. Nem mondom, hogy ezért feketelistára kerültem, de később éreztem, nagyon gáncsolnak emiatt. Nem vittek külföldre kiállításokra, nem hívtak meg hazai tárlatokra. Figyelmeztettek a képzőművész szövetségből, hogy ilyen művészetet nem fognak támogatni. És milyet fognak támogatni? - kérdeztem. Elhozták maguk már nekem Lenin vagy Marx műveit, hogy illusztráljam? Senki se hozta el és tette elém. Törődnek maguk azzal ott, a szövetségben, hogy miből élek? Fogtam magam, csináltam egy szép sorozatot a fölszabadulásról. De nem kellett senkinek. Nem lehetett eladni! Ha jött hozzám valamilyen pártfunkcionárius, az is tájképet akart vagy csendéletet... sarló és kalapács nélkül. Politikai dolgot ő sem akart. Akkor kinek csináltam volna? Nem kellett senkinek! Voltak képzőművészek, akik abból éltek, mert el tudták adni a műveiket múzeumoknak, galériáknak, de én képtelen voltam arra, hogy házról házra járjak. Kufárkodjak a portékámmal. Inkább abbahagytam. A Pedagógiai Kiadónak dolgoztam, tankönyveket illusztráltam. Ebből éltem. De terveztem templomberendezéseket is. • Ezekben a szorongató időkben miből merített erőt a munkához? - Dolgoztam én úgy is, hogy biztosra vettem, hozzám nem fog dőlni a pénz. Persze dőlhetett volna, ha azt mondom, meg akarok gazdagodni, és semmi más nem fontos. Határozottan állítom ugyanis, hogy ha az ember kitűz maga elé egy célt, akármilyet, ha nagyon akarja, el tudja érni, vagy legalábbis meg tudja közelíteni. A gazdagságot is. Ha valaki azt mondja, én a pénzért megteszek mindent, illetve mindent a pénzért teszek. A kiállításaim iránti érdeklődés bizonyítja, hogy szeretnek a pozsonypüspökiek. És én is szeretem őket. Nekem erkölcsi és lelki megnyugvást az ad, hogy tudom, mellettem vannak. Másik dolog, ami erőt adott és ad, a pesszimizmusom. Az, hogy én mindig rosszat várok, s ha csak egy kicsit is jobb az eredmény, mint amilyenre számítottam, az már erőt ad. Én mindig boldogtalan vagyok, mert mindig borúlátó vagyok, de a kellemes csalódások előbbrevittek. A költészet is segített. Az a nyitottság, ahogy a költők ki merik mutatni, ki merik adni saját énjüket a világnak. Ez nekem hihetetlen erőt ad. • Van egy szimbolikus grafikája, amelyen Szindbád hátára veszi az öregembert, hogy megsegítse. Azt mondta, ez arról szól, hogy mindenkinek van valamilyen nyűg a hátán, ami nehezebbé teszi az életét. Az ön hátát mi nyomja? - Nem elég nyűg az, hogy az ember művésznek született? Fizikailag is borzasztó nehéz, kemény, fárasztó dolog az alkotás. Órákig dolgozni, dolgozni, türelmetlenül várni, mi fog előbukkanni a vonalak mögül, milyen lesz a végső forma, az eredmény, a kép. De amikor az megszületik, az ember elfelejti a fáradságot, és csak a születésnek örül. Hogy a világra hozott valamit. Nem tartom magam jó embernek. Sokszor éreztem úgy, hogy nagyon rossz vagyok. Kibírhatatlan, kifakadtam hirtelen... s ezt valakinek tűrnie kellett. Tűrnie kellett, viselnie, hogy művészként mentem a magam útján. Mert ha valaki erősen, szilárdan és rendíthetetlenül kitart amellett, hogy igenis, elhivatottsága van ezen a földön, azzal esetleg másokra lehet romboló, káros hatással. Szenvedést okozhat. Sokszor úgy éreztem, hogy a családomnak ártottam azzal, hogy elzárkóztam mindenféle protekcionalizmustól, attól, hogy tartoznom kelljen valamilyen segítségért. A pártnak vagy bárkinek. Tudtam, ha meg akarom valósítani önmagam, lesz, amiről le kell majd mondanom. A keresztet, ami a hátamra tétetett, nem akarom ledobni. Ami rám szabatott, azt cipelem. Mert igenis, azt mondom, ne kis terhet adj, Istenem, hanem kemény hátat. Hogyan viszonyulhat az ember úgy önmagához, hogy nem becsüli saját magát?! • Többféle úton járt és jár a képzőművészetben. Grafikák, könyvillusztrációk, faliszőnyegek... De a kifejezés módját illetően is meglehetősen kísérletező kedvű. - Nem tudok azzal egyetérteni, aki szerint a képzőművészet olyan valami, mint a madarak éneke, aki azt mondja, azt sem érti senki, de szép. Nem így van. A madarak egymás között nagyon is tudják, miért énekelnek. Csak számunkra érthetetlen a madárdal. Ezért érzékeljük belőle csak a szépet. Énekük valójában kommunikáció. Mivel a képzőművészetet kommunikációs eszköznek tartom, nem öncélúnak, amely csak a szépért, a látványért létezik, a munkáimmal talán adni tudok valamit, egy kicsit nevelni is. A kifejezésben én is felhasználom a véletlent, a modern művészet vívmányait. Mindazt, amit az absztrakt művészet elért. Az absztrakt elemeket, eszközöket is úgy igyekszem használni, hogy amennyire csak lehet, domináljon a mondanivaló. Olyasmit szeretnék csinálni, ami emberközeli, hogy a néző fel tudja fogni a gondolatot. Úgy érzem, az emberek keveset tudnak a képzőművészetről, nem lehet csak odadobni nekik valamit, függetlenül attól, hogy értik vagy nem. Az alkotás számomra vissza-visszatérés a realizmushoz, mert én a lehető legbővebb információt akarom adni. Persze van a modern művészetben nagyon sok megrázóan szép dolog. Ám ezzel együtt sok a rossz is, a zsákutca, a mechanikus, az automatikus, a tévút, ami nem vezetett semmi jóra. Mintha valami zavar lenne az emberi gondolkodásban. Mintha nem látnánk tisztán... és sokszor csak ez jelenne meg a modernségben. • S hogy érzi magát hetvenévesen ebben a za varos modernségben ? - Említettem már, én alapvetően pesszimista vagyok. Ebben az évben a borúlátásom még fokozottabban nyilvánul meg. Kimondottan temetői hangulatom van a politikai és a gazdasági élet miatt. Szerencsére engem a rossz nem rosszra ösztönöz. Amíg lesz egyetlen becsületes és tisztességes ember, sőt, ha egy se lesz, én akkor is, mindvégig megmaradok becsületesnek és tisztességesnek. Mindig úgy éltem, hogy engem arcul csaphatsz, én nem ütök vissza, de egy rossz pontot szereztél. Inkább kerülöm azokat, akik gáncsoskodnak, mint rosszat tegyek valakinek. TALLÓSI BÉLA Vízöntő - faliszőnyegterv a 12 hónap sorozatból No 24 - tollrajz az Angyalok sorozatból Néhány gondolat a II. Pünkösdi Népművészeti Fesztiválról Miközben ezeket a gondolatokat vetem a papírra, bizony meg kell valljam őszintén, óhatatlanul is öröm, büszkeség, de ugyanakkor kétségek és bizonytalanság fog el... A szlovákiai magyarság népművészeti ünnepéről, a II. Martosi Pünkösdi Népművészeti fesztiválról kellene hogy írjak. Tény, hogy történelmünk és kultúránk legősibb, legelementárisabb erővel bíró ága a népművészet. Nehéz viszont ma már elkülöníteni a hétköznapi életből az ÜNNEPET, mert a gazdaság, a politikum - nemzetiségi létünk s tudatunk zaklatottsága már az ünnepeinkbe is beivódott. Kodály Zoltán tanár úr írta egy alkalommal: Nem elég a fenyőfát ünnepkor a szobába bevinni, de azt fel is kell díszítenünk! A II. Martosi Pünkösdi Népművészeti Fesztivál mottójaként is leírhatnám ezt a gondolatot. A keresztényi életben a pünkösd a megújulás ünnepe... A „kodályi fenyőfa" május 24-25-26-án ott áll majd Martoson. Csak rajtunk múlik, hogy szívünk óhaja szerint feldíszítjük azt a fát vagy sem. A forma, a tartalom már adott - a középkori harci lovagi játékok, a több mint félezer gyermeket mozgató játszóház, matiné, a székelyföldi Visky Árpád Színház, a derűt hozó versenyek éppúgy, mint az erős emberek versenye, malomkővetés, kötélhúzás, csónakban feleségcipelés, kötélmászás a tó felett, íjászbemutató, lovasbandériumi felvonulás, szombat esti nagy gálakoncert - amely mintegy keresztmetszetét adja a szlovákiai magyarság népművészetének, az éjszakába nyúló népmulatság és táncház, a reneszánsz koncert a templomban, a kecskeméti vándorkomédiások, az Ifjú Szivek művészegyüttes, a pozsonyi Gymnik együttes, a világhírű budapesti Bihari János Művészegyüttes, a vasárnapi közös koncerttel egybekötött istentisztelet, vagy egy-egy fa árnyékában folyó baráti beszélgetés, csónakázás a Nyitra folyón vagy pedig a péntek esti előadás - a La Mancha lovagja a Komáromi Jókai Színház művészeivel -, ez mind-mind a kodályi fának azon díszei, amivel mi ékesíthetjük. Kós Károly, a világhírű építész és néprajzkutató már az 1930-as években meghirdette az 1000 székely népviselet ünnepét. Akkor, abban az időben több mint 5000 ember öltözött be viseletbe. Micsoda gazdagság, micsoda színpompa fogadhatta a nézőt... Most, 1996. május 24-25-26-án törekedjünk mi is erre a gazdagságra. Az első mondat margójára írnám még talán - öröm és büszkeség töltheti el a szívünket, mert sem történelmünkért, sem kultúránkért nincs nekünk mit szégyenkeznünk, de kétségek és bánat fog el a mindegyre burjánzó érdektelenség láttán. Soha senki nem fogja helyettünk elvégezni a munkánkat, de azt sem várhatjuk el, hogy megünnepeljék helyettünk ünnepeinket. A II. Martosi Pünkösdi Népművészeti Fesztivál ezeknek a gondolatoknak a jegyében felekezetre, nemzetiségre való tekintet nélkül vár mindenkit - olyan embereket, akik jelenlétükkel bizonyítják közös ügyünk fontosságát, ahol megpihenhetünk, giűvelődhetünk, szórakozhatunk. KATONA ISTVÁN
