Új Szó, 1996. április (49. évfolyam, 77-100. szám)

1996-04-11 / 84. szám, csütörtök

re] K/SZÓ KULTURA 1996. április 11. Tőkeerős költészet Egyik kedvenc lapomban, a HVG-ben olvasom (Fekete Sándor tollából), hogy nem úgy van ám, mint volt régen. Sőt, nem úgy volt ám régen sem, mint még régebben. Mi több, sejthetően sosem volt úgy, legrégebben sem, mint kellett volna lennie. Mármint, hogy szabad tőke nélkül is lehessen szabad költészetet csinálni. Mert nem lehet. Nem csak azért nem, mert a papír meg a lúdtoll pénzbe kerül, meg az icce bort sem adják ingyen a boltban, amire pedig szükség van, hogy dolgozzanak - miközben pusztulnak - a vessíró agysejtek és enzimek, hanem mert a nagyérdemű olvasó lesajnálja az olyan költészetet, amely mögött nem érződik a tőkeerő. Fabatkát sem ér az olyan aszklepiádeszi sor és jambus, amely mögött nem cseng kemény aranyforint (nem az új, az a pirinyó, amely úgy inflálódik a zsebben, mint egér a lyukban) vagy ropogós dollár. Ezt már szegény Petőfiéknek is volt szerencséjük ' megtapasztalni, amikor szépirodalmi lapjuktól, az Életképektől elpártolt az olvasó, mivelhogy „a forradalom dagályán túljutva már nem voltak vevők a forradalmár költő radikalizmusára. Petőfiék mindebből alaposan megtanulhatták, hogy a szabad sajtóhoz szabad tőke is kellene." Hát ha eddig nem tudtam, most már tudom, miért futott oda Petőfi haláltmegvető bátorsággal a kozák lándzsája elé a kukoricásban: öngyilkos akart lenni a szerencsétlen. Nem bírta elviselni szegénynek a bolond forradalmi szíve, hogy nincs szabad tőke sem a zsebében, sem az oroszok tarsolyában, amely ' meggátolná az olvasót, hogy - a tőkétlenséget megorrontván - elpártoljon tőle, és olyan, kevésbé radikális, ám drágább lúdtollal és tintával írt verseket olvasson, amelyeken érződik a pénz szaga. S ezzel talán arra is megkaptuk a választ, hogy napjaink olvasója miért fordult el az irodalomtól. Mert nem szereti a rabságot. A szabad művészetre . csak úgy kíváncsi, ha szabad tőke támogatja, függetlenül attól, miről szól az a szabad művészet. Ebből az is kidedukálható, hogy Petőfi napja sosem áldozott volna le, ha megérzi és megérti a kor szellemét, s a dicstelen és pénztelen rabságot eldobva, a szabad tőkéhez menekül. Esetleg éppen azok tőkéjéhez, akik sajtőpört akartak a nyakába varrni forradalmi radikalizmusáért. Hiába na, pénzben az igazság, nemcsak borban. Mindazonáltal jutnak eszébe az embernek másféle párhuzamok is, úgy a nyolcvanas évekből, amikor elkezdődött a költészet kanosszajárása a könyvesboltokban, egyre lejjebb és lejjebb kerülvén a polcok hierarchiájában, míg végül valahol a legalsó és leghátsó traktusban kötött ki az elszaporodó okkultizmus, az élet túloldaláról írt szabad irodalmak alatt és mögött. E kortünet azóta is tart, s ugyancsak agyalágyult az a kiadó, aki ma Magyarországon (vagy akár nálunk) száznál több darabot bátorkodik kiadni egy-egy költői beszélyből. De még mielőtt nekivágnánk a kukoricásnak orosz lándzsát keresni födetlen mellkasunkra, érdemes egy utolsó sóhaj erejéig elgondolkodni e kórtünet és a korszellem viszonyán. Mert most már minden híresztelés dacára - tőkeerősebbek lettünk ezen a vidéken is. Kis országainkba csordogál, cseperészik a kemény valutakölcsön, amelyből telhetnék lúdtollra, tintára, icce borra is. S mégis, vagy ennek dacára, nem telik. Azaz: a szabad tőke vagy nem szabad, vagy mégsem egészen igaz, hogy annyira szeretné a szabad sajtót és a szabad költészetet. Hogy radikalizmusról már ne is beszéljünk. Lehet, hogy Fekete Sándor csak a HVG kedvéért biggyesztette oda egyébként érdekes - cikke végére ezt az ominózus két mondatot, s ha teszem azt, egy szegény, csóró ellenzéki lapnak írja meg a témát, más befejezést szán neki. Lehetséges, hogy a szerző a lap jellegéből indult ki, s öncenzúrát gyakorolt. Talán ez az a bizonyos szabad sajtó, vagy szabad gondolkodás, amely Petőfiéknek annyira hiányzott negyvennyolc után. Vagy éppen ez elől menekültek a kukoricásba? Meglehet, a költészet napját át kéne keresztelni a szabad tőke napjára. Meglehet, ettől nem lendülne fel a hanyatló magyar líra, de legalább nevén szólítanánk napjaink korszellemét, mely ápol, s eltakar. KÖVESDI KÁROLY ESZENYI RAHAJTOTT Még a köldöke is játszik Kemény tempót diktál a Szlovák Nemzeti Színház együttesének Eszenyi Enikő. Egyetlen olvasópróba után már a színpadon dolgozik Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékának tizenvalahány résztvevőjével. Sürgeti az idő, mondja, nincs idő olvasgatásra. Ilyen gyorsan, asztal mellett, sosem végzett még a társulat. Tíztől kettőig az egész darabot átvették, s ahogy az ilyenkor lenni szokott: kaptak hozzá néhány rendezői útmutatást. Eszenyi Shakespeare-ről és a Globe Színházról, a nemek szerepcseréjéről, a szexuális szabadságról, a Ganümédészmítoszról, majd Lord Byron és Shakespeare kapcsolatáról beszélt, aztán maga elé tette a díszlet makettjét, s azon mutatta meg, kitől, melyik helyzetben, mit kíván. Színészei közül nem egy tátott szájjal hallgatta, mások, csodálkozásukban, egymás vállára dőltek. Amikor a Rosalindát alakító Diana. Mórová megtudta, hogy lesz majd egy jelenete, amikor az utolsó ruhadarab is lekerül róla, hiszen a fóliasátor mögött fiatal kolléganőjével kell zuhanyoznia, Ladislav Chudlk, a Kórház a város szélén Sova doMora finoman afelől érdeklődött, színpadon lesz-e azokban a percekben. Vérbő humorát Marian Labuda is felcsillantotta, s apait-anyait beleadva olvasta a szövegét Vajda és Gallovič, Obšil és Tarageľ, Stanke és Slezáček is. Mindannyian felszabadultan szórakoztak a darab szellemességén. Eszenyi ugyan nem tud szlovákul, de férjétől, a Komáromban érettségizett Kaszás Attilától, úgy tűnik, vett néhány rövidebb leckét, mert vannak pillanatai, amikor mindent ért - vagy mindenre ráérez. Egy biztos: a bemutató napján tolmács nélkül is boldogulni fog bármelyik játékosával. Bartha Andreának, Eszenyi házi jelmeztervezőjének már most nyert ügye van. Ilyesmire sem emlékszik a társulat: már az olvasópróbán láthatták, ki milyen kosztümöt kap, s a színes rajzok, a pazar ruhák kivétel nélkül mindenkit fellelkesítettek. A szemek után a füleknek is jutott K l^BPIlls ! HMHHHH a jóból. „Nem érzem, hogy idegen helyen vagyok... Akik közös ügyért dolgoznak, szeretik, amit csinálnak... Minden vágyam, hogy jó előadást rendezzek, amely örömet szerez a nézőknek... Nincs olyan a színházban, hogy más ország és más nyelv, itt egyformák vagyunk és közös nyelvet beszélünk, az pedig a munka. S ez mindenütt ugyanazt jelenti. Mint az élet, vagy a halál... Ebben a kis térségben rengeteg a tehetséges ember, épp ezért össze kell fognunk. Ne fárasszuk egymást a gyűlölködéssel, mert ha így folytatjuk, nagyvadak prédái leszünk. Én már annak is örülni fogok, ha a nagy jóhoz csak egyetlen millimétert teszünk hozzá." Eszenyi szavait mindenki jóleső érzéssel fogadta. A főiskolásoktól Peter Mikulík igazgatóig az összes jelenlevő úgy állt fel az asztaltól, hogy tudta: itt és most valami rendkívüli készül. Három óra felé, amikor a színészek már réges-rég szétszéledtek, Eszenyi és Erkel László-Kentaur, a darab díszlettervezője a színház külvárosi bútorraktárában és hatalmas kelléktárában válogatott. Komódot, szekrényt, székeket, rönköket kértek, fából készült, kétkerekű taligát, egy végsőkig lepuszKovács Zita felvétele tult Trabant hátsó ülését, a kelléktárból kalapdobozt, köpülőt, köcsögöket és agancsokat, hordókat és fonott kosarakat, de kapóra jött vagy tíz cső kukorica, egy kas, egy paraván és egy jókora pár facipő is. Régi sílecekre, távcsőre, zseblámpára, színes napszemüvegekre is szükségem lenne, mondta Eszenyi, és kívánságát pillanatok alatt teljesítették. „Nem ijedne meg, ha itt felejtenénk - jegyezte meg Kentaur. - Szerintem egész éjjel talpon volna. Nézelődne. Keresgélne. Biztosan feltalálná magát. Ez lenne a Disneylandje." Ezekben a napokban már a rendelkezőpróbák zajlanak a Hviezdoslav Színházban. „Milyen csoda, hogy Chudík úrnak, túl a hetvenen, még mindig ilyen fantasztikus játékkedve van" örvendezik Eszenyi. Aki szintén fáradhatatlan. Próba után nemegyszer kocsiba ül, budapesti előadása után pedig már jön is vissza késő éjszaka, de tíztől kettőig még csak véletlenül sem csúszik ki a száján, hogy fáradt vagyok. Kemény tempót diktál magának is. Úgy instruál, hogy közben maga is játszik. Fehér blúzán lepattan az alsó gomb. Kint a köldöke. Illetve hol látni, hol nem. Bujkál. Provokál. Tehetségesen alakít. (sz. g. I.) És visszajött a költő (Gyurcsó István: Nem voltunk rosszak) Igaza van Kenyeres Zoltán nak, aki egy helyütt a következőket írja: „(...) amikor a költő meghal, költészete lezárul és evvel alakot ölt. Addig csak a verseknek és a köteteknek lehetett formájuk, azután már az egész költé szet egyetlen teljesedett forma." Az imént elmondottakat elsősorban olyan költői életművekkel lehetne visszaigazolni, amelyek a feledés félhomályából - megszállott szerkesztők, irodalomtörténészek és könyvkiadók ma még nem eléggé méltányolt ügyködése révén - visszakerülhetnek változó irodalmunk zavarosan működő vérkeringésébe és az olykor (?) hálátlan (!) olvasói köztudatba. Ezen értékmegőrző munkálkodás kézzelfogható (és fellapozható) eredményeként fekszik asztalomon a már több mint egy évtizede halott (cseh)szlovákiai magyar költő, Gyurcsó István (1915-1984) válogatott verseinek gyűjteménye. A Nem voltunk rosszak cím alatt a kötet értő szerkesztője, Kulcsár Ferenc 108 oldalon, három ciklusban rendezve, hatvanhat (66) Gyurcsóverset nyújt át az olvasónak. A verskötet címével akár vitába is lehetne szállni, de nem érdemes, mert az egy sorsvállaló költő egymondatos magatartásbeli etikájaként vetül rá az utókorra, s ennek bizonyítása, majd a gerincesebb historikusok feladata kell hogy legyen. Hát igen: „Nem voltunk rosszak, csak szegények/ bújabaja feszegette szívünk. / Káromkodások férgei rágták/ mélyre a sebet, és dideregtünk.", szólal meg újból régi hangján, mintegy önmagát ismételve a költő. Szálkakedvű megszokott hangián, „kedvtelenül bizakodva", hol kiáltozva, hol meg dörmögve, ama szerény, de jogos kívánságának ad teret verseiben, hogy végre „Egy kis béke volna jó." Most a „boldog"-talan „törvények idején" úgy hiszem, hogy a nyolc kötetnyi verset magába foglaló Gyurcsó-életmű legjobb opuszai csak úgy közvetíthetnek fontos és részben pontos üzenetet (is), ha annak szellemisége nem iktatódik ki nyomtalanul a magyar irodalomból. A Lilium Aurum, a NAP Kiadó, és a Gyurcsó István Alapítvány közös gondozásában megjelent (1995) verskötet három ciklusa (Nem voltunk rosszak, Legtovább hű a cserfa lombja, Krédó) példásan fonja tarka koszorúvá, „zöldből veres-pirosba" érve az (össze-)hordott vers-virágszálakat. Az egymásba fonódó család- és szülőföldversek, a falu- és tájversek, a szerelmes- és öregségversek ebben az igényes válogatásban végre az igazi Gyurcsó-arcot mutatják meg nekünk; vagyis egy olyan költői világot fog rámák közé ez a kötet, amely a líra nyelvén láttatja és megjeleníti egy nyughatatlan költő tényszerű szemlélődését, s egy gondolkodó alkat érzékeny - olykor „indulatos hangú" - képeit. De vajon „A vers kelt-e visszhangot a tájban?/ Talál fülekre a kiáltott szó?" - teszi fel makacsul e máig nyitottan hagyott kérdést a költő. Pedig a válasz bennünk van, de már ideje lenne kimondani! Mindezt azért (is), hogy a költők ne forduljanak „a fal felé", hogy a költők ne unják önmagukat, hogy a költők ne féljenek „a nagyvilágtól", hogy a költők meghallják „a kérdést": mert a költő minden időben „Vár" és ír, „és ha a kor újraoltja, / tudja, terem még rózsát." - mondja poétánk mindezt egy korai versében (Hol a költő?), aki tudatosan és makacsul felvállalva a sinkai örökséget, mindenkor népe költőjének vallja magát. A Garamkövesden született Gyurcsó István lírája egyfajta hitvallás és magatartásforma, s most megkockáztatom: egy olyan, a korát megelőző (és népszerű) posztrealista verseszmény (volt), amely az olvasót még ma! is képes ráhangolni verseinek üzenetközvetítő élményvilágára. Úgy hiszem, hogy a fentebb elmondottakat kellően bizonyítja Turczei Lajos irodalomtörténész nyolcoldalas, kitűnő tanulmánya, amelyet a szerkesztő eligazjtó-zárszóként jelentetett meg. De ez a friss Turczel-írás több annál, hiszen a szerző nem éri . be egy hevenyészett gyorsportréval, hanem a kutató módszerességével, olyan mikroátértékelését adja a Gyurcsó-életműnek, amely higgadtságával, tárgyilagosságával és műközpontú, konkrét elemzéseivel, mintegy pontosan körberajzolja és megjelöli annak helyét; amely pozitívumai mellett sem volt képes átlépni önmaga árnyékát. Turczei a következőket írja (102. o.): „Gyurcsó nem tartozik azon költők közé, akik költészetünk új fejezetét formai-művészeti tekintetben meghatározták. Művészi szempontból igényes alkotásai is vannak, de versei többségében a valóság dokumentálására esik a hangsúly, s ez a törekvés többnyire teremtő erővel realizálódik. A prózában a tényirodalom körébe tartozó ilyen jellegű műveket az irodalomkritika és az irodalomtörténet-írás is megbecsüléssel kezeli, de a jó verses tényirodalom - nyilván a költészet eredendően megnyilvánuló nagyobb formai igénye miatt - még nem jutott ebbe a helyzetbe." Hát igen, Gyurcsó István ma még nincs igazán „helyzetben", de azért amint azt ez az új versválogatás is bizonyítja, „megiött" a költő, ismét itt van közöttünk, s megszólít bennünket: „hű leszek, te is emlegess. /Emlegessen a szél, a kő,/ s néhanéha majd az idő." S a neki kijáró megbecsüléssel és mértéktartással emlegesse őt az irodalomtörténet, a kritika, no meg az Olvasó is! VÖRÖS PÉTER A Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének hírei Békéscsaba Önkormányzata, a város Szlovák Kisebbségi Önkormányzata, a Munkácsi Mihály Múzeum, valamint a Csabai Szlovákok Szervezete működött közre annak a kiállításnak a létrehozatalában, amely április 16-ig látható a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének Somolického l/a. sz. alatti épületében. A magyarországi szlovákság életébe bepillantást nyújtó tárlat fotói és rajzai a Békés megye népi építészetében élő szlovák hagyományokat jelentítik meg. A kiállítás hétfőtől csütörtökig 9-14 óra között tekinthető meg. & * & Április 11., József Attila születésnapja 1964 óta a magyar költészet napja. Az alkalomhoz kapcsolódva a Magyar Intézet és a Szlovákiai Magyar írók Társasága irodalmi hétvégét rendez április 12-13-án. A péntek-szombati rendezvény vendégei a budapesti József Attila Kör tagjai. Április 12-én 14 órától a Magyar Intézet Somolického u. l/a sz. alatti épületében a következő előadások hallhatók: Csuhai István: Kezdetek, kudarcok, kilátások (Irodalmi folyóiratkultúra a 80-as és a 90-es évek Magyarországán); Takáts József: A magyar regények és a külföldi minták 16.30-kor „Irodalom és erotika" címmel kerekasztal-beszélgetésre kerül sor, amelyet Pokstaller Lívia vezet, Balázs Attila, Szilasi László, illetve Csehy Zoltán és Mészáros András részvételével. A nap zárásaként az érdeklődők felolvasóesten ismerkedhetnek meg Balázs Attila, G araczi László és Parti Nagy Lajos művésszel. Másnap, szombaton 10 órakor folytatódnak az Intézetben az előadások: Gács Anna: Őszintén szólva. (Változatok a Előadás Rimaszombatban A rimaszombati PIERROT KLUB Daxner utcai klubhelyiségében, 1996. április 12-én 19 órai kezdettel A púpos címmel kerül sor Hajdú István és Demjén Attila előadására. naplóformára a kortárs magyar irodalomban: Kertész Imre, Nádas Péter, Kornis Mihály, Németh Gábor); Vörös István: Magánélet és lírai én (Petri György, Várady Szabolcs és Rakovszky Zsuzsa költészetében) Szilasi László: A kései Mészöly Miklósról (különös tekintettel a Családáradás c. regényére); Károlyi Csaba: A nagy fehér könyv (Esterházy Péterről, a Bevezetés újrakiadása kapcsán). Az irodalmi hétvége a szombaton 19 órakor kezdődő szlovák nyelvű felolvasóesttel végződik a Biela utcai Fekete Holló Klubban, ahol Balázs Attila, Garaczi László, Parti Nagy Lajos és Vörös István Renata Deáková által fordított írásait hallgathatja meg a pozsonyi közönség. John Lennon grafikái címmel Szinán, az ottani MIRO Galériában nyílik kiállítás 1996. április 13-án, 16 órakor a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének szervezésében. A kitűnő muzsikus, zeneszerző, az egykori Beatles-tag rajzaiból összeállított anyag amely a Yoko Ono által támogatott budapesti Galéria '56 tulajdona - Bécs és Prága után most a kelet-szlovákiai Szinán is megtekinthető május 9-ig. * * * 150 esztendővel ezelőtt hunyt el Vásárhelyi Pál, a reformkor kiváló vízi- mérnöke, kinek nevéhez fűződnek a Duna és Tisza szabályozásának tervei. Április 13-án, szombaton 11 órakor szülővárosában, Szepesolasziban (Spišské Vlachy) kezdődik az az ünnepség, melynek során a Magyar Hidrológiai Társaság és a Vízügyi Múzeum szervezésében szakmai előadások elemzik Vásárhelyi Pál munkásságát, s amely a szülőház falán elhelyezett emléktábla felavatásával ér véget.