Új Szó, 1996. március (49. évfolyam, 51-76. szám)

1996-03-05 / 54. szám, kedd

1996. március 4. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó [ 1 íj TERÜLETI ATRENDEZES: A végső győzelem felé?! Nos, elkészült a nagy mű: a területi átrendezés tervezete. Igaz, hogy a kormány még simít rajta egyet-kettőt, mert hogy még néhány kérdés függőben van - például az, vajon 74 vagy 75 járás lesz-e. Én viszont már tudom, hogy 75 lesz, és a kormány is tudja, sőt a kormány (pontosabban a DSZM stratégái) már jó ideje tudja(ák), hogy éppen 75 járás lesz. A járások számának állandó változtatása a kormánytervezet különböző verzióiban meggyőződésem szerint pusztán a figyelem elterelésére szolgáló játék volt. Hogy miről kellett elterelni a figyelmet? Megmagyarázom. Előbb azonban röviden kitérek arja a kormány által hangoztatott elvre, miszerint a közigazgatási reform fő célja, hogy a polgárok érdekeit szolgálja, és hogy a hivatalok közelebb kerüljenek az emberekhez. Nézzük a tényeket: V A FOCUS közvélemény-kutató intézet felmérése szerint Szlovákia polgárainak több mint 60 százaléka elégedett (vagy inkább elégedett) a jelenlegi rendszerrel, és nem igényli a változtatást. 2/ A változtatást szorgalmazó önkormányzati és polgári kezdeményezéseket viszont a kormány egyáltalán nem vette figyelembe. (Ilyenek voltak például a Királyhelmeci, a Tornaijai, a Zselizi, a Párkányi, a Nagymegyeri járás kialakítására indított kezdeményezések.) 3/ Teljesen világos, hogy az ún. decentralizáció nem a hivatalok emberekhez közelebb kerülését szolgálja, hanem éppen fordítva. Az állam (illetve a kormány) már nem bírja egy központból kézi vezérléssel kommandírozni az egész országot, így hát létrehoz 8 megyét, illetve kinevez 8 prefektust, gubernátort, kiskirályt (nevezzük őket bárhogy), akik majd a kormány utasításait lebontják megyei szintre. De miért kell ehhez éppen 75 járást kialakítani? Azért, mert minden valószínűség szerint a területi átszervezés az új választási rendszert hivatott előkészíteni. Az új választási rendszernek, amelyet a DSZM laboratóriumaiban készítenek, két fő célja van: 1/ biztosítani a DSZM számára az abszolút többséget a következő parlamentben (tehát legalább 76 képviselőt); 2/ lehetőleg minél alacsonyabbra szorítani a magyar képviselők számát. Meggyőződésem, hogy a DSZM többségi elvű, egyéni választókörzetes rendszerré akarja változtatni a jelenlegi pártlistás rendszert, mégpedig úgy, hogy a 75 járás lenne a 75 egyéni választókörzet. Ez azért érdekes, mert a 75-ös szám a 150 parlamenti hely fele. A 150 parlamenti hely eszerint a következőképpen töltődne be: 1. változat: Minden választókörzetből (tehát a 75 járásból) l-l képviselő. Ebben az esetben a másik 75 hely pártlistás alapon töltődne be, tehát úgy, mint eddig, csak azzal a különbséggel, hogy pártonként csak egy-egy országos lista lenne (tehát nem lenne külön pozsonyi, nyugat-, kelet- és közép-szlovákiai lista). Magyarán: ez azt jelentené, hogy Királyhelmecen, Komáromban és Tornaiján ugyanazokat a neveket olvashatná a választópolgár pl. a Magyar Koalíció választási listáján. Ugyanúgy a szlovákok Mečiar nevét olvashatnák a DSZM listáján mindenütt az országban. Mečiarék nyilván azzal számolnak, hogy így keleten és nyugaton is még inkább nőnének a DSZM esélyei (mint ismeretes, az 1992-es és 1994-es választásokon Mečiar Közép-Szlovákiában indult, és ott valósággal „tarolt"). Térjünk vissza azonban az első 75 hely betöltésének kérdéséhez. Tételezzük fel, hogy pl. az újonnan kialakított Lévai vagy Vágbesztercei járás egy-egy egyéni választókörzet lesz. Ebben az esetben a választópolgár a választóhelyiségben nem 20 külön cédulát kap, cédulánként egy-egy párt képviselőjelöltjeinek listájával, amelyek közül az egyiket (mondjuk a Magyar Koalíció céduláját) bedobja a ládába, hanem egyetlen cédulát húsz névvel - mégpedig minden pártból pusztán 1 jelölt nevével. Az a jelölt kerül a parlamentbe, akinek a nevét a legtöbben karikázzák be. Miért jó ez a rendszer a DSZM-nek, és miért rossz nekünk? Ezt akkor tudjuk megválaszolni, ha közelebbről szemügyre vesszük, milyen is az a 75 járás, amit a kormány ki akar alakítani. A magyarlakta vidékeken nagy járások vannak, tehát kevesebb lenne a választókörzet, s ezáltal kisebb lenne az esély nagy számú magyar képviselő bejuttatására (ezen belül csak 2 magyar többségi választókörzet lenne - a komáromi és a dunaszerdahelyi), Közép- és Észak-Szlovákiában (főleg a DSZM-es dominanciájú iparvidékeken) viszont egy sor apró-cseprő járás (választókörzet) lenne. Kialakításukat semmilyen észérv nem indokolja, pusztán az, hogy ha választókörzetekké válnak, DSZM-es képviselők juttathatók be ezekből a járásokból. Ez a változat (tehát 75 imigyen kialakított választókörzet kombinálva az országos listával) véleményem szerint biztosíthatná a DSZM-nek az abszolút parlamenti többséget, a magyarok száma viszont nem lépné túl a 10-et. 2. változat: Pártlista egyáltalán nem lenne, hanem mind a 150 parlamenti hely sorsa a 75 egyéni választókörzetben dőlne el, mégpedig úgy, hogy egy-egy körzetből az első két jelölt jutna be a parlamentbe. Ha mindezt azzal a szabállyal kombinálnák, hogy egy-egy párt nemcsak egy jelöltet jelölhet választókörzetenként, hanem mondjuk kettőt, akkor elképzelhető, hogy számos középszlovákiai járásból 2-2 DSZM-es képviselő is bejuthatna a Nemzeti Tanácsba, és így e mozgalom akár az alkotmánymódosításhoz szükséges 3/5ös többséget is megszerezhetné. A magyarok számára ez a változat kész katasztrófa lenne - képviselőik száma nem haladná meg a 5-8 főt. És most mit tegyünk? (Ezen most most az egész ellenzéket értem.) Javaslom, hogy hagyjuk abba a térképrajzolgatást, a száz különböző „alternatív" tervezet egyeztetését. Egyre összpontosítsunk: próbáljuk meg elérni, hogy a területi átszervezésre belátható időn belül egyáltalán ne kerüljön sor. PETŐCZ KÁLMÁN Rajtvonal Győzött Lezsák Sándor, és győzött Giczy György. Tömören összefoglalva ez történt ezen az eseményekben túlzsúfolt belpolitikai hétvégén, amidőn két ellenzéki párt közeljövője volt a tét. Csak az a kérdés, hogy egységében és összeforrottságában győzött-e az MDF, és győztek-e a kereszténydemokraták? Önmagukon, belső meghasonlottságukon. Egyelőre hályogkovács-magatartás volna egyértelműen felelni erre a dilemmára, olyannyira kusza maradt minden, tisztázatlanok a körülmények. Mindkét pártban kialakult egy biztosnak látszó, a kisebbségi véleményt elutasító döntés, aminek elvben az lehetne az eredménye, hogy a perpatvarnak vége, magabiztosan nézhetnek a két esztendő múlva esedékes parlamenti választások elé. Mert ne áltassuk magunkat. A külszín azt mutatta, mintha mind az MDF-esek, mind a kereszténydemokraták belső civódásaikkál lettek volna elfoglalva, valójában azonban választási hadjáratukat indították el. Az ellenzéknek az a természetes és alkotmányos törekvése, hogy kiüsse a nyeregből a mai koalíciót. De jelenlegi erőhelyzete ezt aligha biztosítja. Az MSZP és az SZDSZ kétségtelenül veszít befolyásából, viszont a velük szemben állók sem vonzanak rajongókat; messze az a többség, amely a váltócsapatnak sikert ígérhetne. Az ellenzéki stratégia ilyenkor minden országban az egységtörekvés. Ezt kísérelték meg nálunk is. ígéretesen indult az MDF, a KDNP és a FideszMPP polgári szövetsége, valóságos trouvaille volt az 1994-es önkormányzati választásokon. Azt a reményt éltette, hogy összecsiszoltságban igazi csapat alakul ki, amely résztvevőinek eltérő törekvései miatt magában rejti ugyan az ütközések esélyét, de a közös akarat, a győzelmi ambíció háttérbe szorítja a konfliktusokat. Nem így történt. Az MDF-nek és a KDNP-nek az a tragédiája, hogy a gyors csalódás okait nem az objektív tények elemzésében, az akadályok elhárításában kereste, hanem belül szakadt szét. Fölbukkantak mindkét párt kebelén belül a polgári szövetség kitartó hívei és a nemzeti szövetség zászlóhordozói. Úgy tettek, mintha nem vennék észre, az ék közöttük nem az ideológiai ellentét, nem az úgynevezett nemzeti liberálisok és lakitelkiek kibékíthetetlen vitája, hanem külső tényező. A kisgazdapárt mohó vezetőjének revánsvágya, hogy elégtételt vehessen Antall Józsefnek fölötte aratott átmeneti győzelmén. Elképzelhetjük, micsoda mámor tölti el Torgyán Józsefet afölött, hogy a „harminchatok", Antall egykori vazallusai a gyakorlatban nincsenek sehol, miközben az ő FKGP-je diadalmasan tör előre. Ennél nagyobb elégtételt csak az adhatna, ha teljesen legyőzve valahai riválisait, maga lenne a központ, a vetélytársak táborát az oszthatja meg, hogy hozzáidomulnak, vagy egymást sanyargatják. Olcsó én/ volna az MDF tizedik országos gyűlésének másnapján és a KDNP választmányi ülése után azt hangoztatni, hogy a két párt most minden bizonnyal radikalizálódik, elsodródik a jobboldal szélére, megkezdődik az ellenzék torgyanizálódása. Olcsó, mert lebecsülné Lezsák Sándor és Giczy György egyéniségét, taktikai érzékét. Az nem vitás egyetlen percre sem, hogy a két vezetőnek szükségszerűen véget kellett vetnie a gyötrő belső meghasonlottságnak. És ebben az igyekezetben valakinek veszítenie kellett. Úgy látszik, ez Lezsáknak sikerű It jobban, az MDF a jelek szerint egyszínű lett. A kereszténydemokratákról egyértelműen ez azért mondható el kevésbé, mert jobban óvakodtak a nyilvánosságtól. Az MTInek átadott közleményekből felelőtlenség volna következtetéseket levonni. Ez a kommüniké inkább elrejteni szándékozik a lényeget, mintsem támpontot adna következtetések levonására. Most az a nagy kérdés, hogy Lezsák túlgyőzelme nyomán milyen sors vár az MDF-re. Ellenőrizhetetlen hírek arra utalnak, hogy a párt akár szét is szakadhat. A mendemondákból olyan értesülések szivárogtak ki, hogy Lezsák kijelentette volna: „jégre tettük őket" (mármint a liberalizmussal vádoltakat), és tudnak keringő „feketelistákról" is, kiket kell végleg kiközösíteni. Az MDF-et főként, de az ellenzéket általában szokás intoleranciával vádolni. Mintha önmagukban sem tűrnék meg a legparányibb ellenvéleményt sem. Ezt látszik igazolni Kónya Imre tájékoztatása: a szelíd és kompromisszumokra törekvő Szabad György a zárt ülésen szinte szóhoz sem juthatott a becsmérlő, türelmetlen vele szemben állók hangzavarában. De hát minden ítélkezés, helyett kövessük az önmérsékletet tanúsító politikai pártok példáját. Torgyán József kivételével valamennyi megkérdezett vezetőjük úgy nyilatkozott, hogy ami történt, az kizárólag az MDF és a KDNP belső ügye. Ami minden más kívülállóra és az országra tartozik, hogy most, amidőn a harcba indulók fölsorakoztak a választási rajtvonalra, közérdek a higgadt, kulturált harcmodor. Ennek föltétele, hogy 1998ra legyen igazi ellenzéki alternatíva, legyen mértékadó és gentlemanlike küzdőtárs, és legyenek megfontolt, hátsó gondolatoktól mentes pártvezetők. VÁRKONYI TIBOR Magyar Hírlap KOMMENTÁRUNK ii Bomba az MDF tulipántos ládájában Van, aki tagadja, van, aki bevallja, végül azonban mindig kiderül, hogy egyetlen fontos magyarországi esemény iránt sem közömbösek a politika iránt még érdeklődő szlovákiai magyarok. És jó, hogy ez így van... Kétségtelenül fontos magyarországi esemény, hogy az elmúlt hét végén országos gyűlést tartott az a Magyar Demokrata Fórum, amely 1989-ben Antall József vezetésével fő ereje volt a kommunista államhatalom leépítésének. Lezsák Sándort választották elnökké, 400-an voksoltak rá a küldöttek közül. Ellenjelöltje, Szabó Iván 269 szavazatot kapott. Önmagában az a körülmény, hogy egy párt új elnököt választ, parlamentáris demokráciában nem jelent különösebb szenzációt. Viszont nem mindennapi esemény, hogy nem sokkal az eredmény kihirdetése után Szabó Iván hívei otthagyták a tanácskozást. A legújabb hírek szerint kettészakad az MDF, amely ugyan rosszul szerepelt az 1994 tavaszi választásokon, de a parlamenti ellenzék fő ereje maradt. Akik közelebbről figyelik a magyarországi politikai erőviszonyok alakulását, általában úgy vélekednek, valóságos csoda, hogy csak most robbant ki ez a válság. A magát konzervatív politikai erőnek minősítő párt szervezetének genetikai kódjaiba úgyszólván már az alapítást követő első esztendőben beletáplálták a viszály lehetőségét. Az MDF-et - már évekkel a rendszerváltás előtt - a Csoóri Sándor köré tömörült népi-nemzeti vonulathoz tartozó értelmiségiek álmodták meg. Nem titok, hogy megalakulásakor is döntő szerepe volt Csoórinak. Aki nem vállalt politikai szerepet (még csak parlamenti képviselőnek sem jelöltette magát), ellenben ő volt a „királycsináló". így került Antall József a Magyar Demokrata Fórum élére. Az első szabad választásokon aratott győzelem végül is úgyahogy megoldotta a pártegység kérdését. De valóban, éppen hogy csak megoldotta. Mert közben azért az MDF kénytelen volt abszolválni a Csurka István személye körüli botrányt. Jó fél évig tartott, amíg Antall József belátta, hogy a nagytermészetű író antíszemitizmusa, idegengyűlölete, megannyi határrevíziós kirohanása nemcsak egy bohém szertelenkedésének a megnyilvánulása. Hosszú huzavona után Csurkáékat kizárták a pártból. Hogy azonban az MDF-ből nem minden szélsőjobboldali gondolkodású párttag tette át működési területét a MIEP-be, azt nagyon jól bizonyítja egy aprócska incidens a múlt hét végi kongresszusról. Az elnökválasztást megelőző vitában felszólalt Szabad György, aki Antall József miniszterelnöksége idején, illetve a választásokig és még utána is a parlament mindenki által tisztelt elnöke volt. Hihetetlen, de tény, hogy felszólalása közben számosan „zsidóztak". Évekkel azt követően tették ezt, hogy általában azt hittük: Csurkáék távozásával az MDF megtisztult a szélsőséges eszmékkel kacérkodóktól. Ma még nem lehet tudni, hogy az új pártelnök mihez kezd az ilyen tagsággal. Kérdés, képes lesz-e (akarja-e) valamivel ellensúlyozni a fajvédő eszméktől fertőzött echt népnemzetiek ázott ködmönének áporodott szagát. Az összes MDF-vezető közül Lezsák Sándor viselte el legnehezebben, hogy Csurka Istvánt eltávolították a pártból, így félő, hogy a bűz eltávolítására Csurkától szerzi be a dezodort. Mivé lett az MDF-nek az a szárnya, amelynek küldöttei Szabó Ivánt emelték volna pajzsukra? Ügy tűnik, hogy ebben a kisebbségben már nincsenek ott azok, akik a pártalapítást követő hónapokban - talán maga Antall József sem tudta, hogy mi módon - a szó szoros értelmében elárasztották a Magyar Demokrata Fórum vezető szerveit. Ők viszont attól bűzlöttek, hogy a 40 esztendeig molyzsákban rejtegetett díszmagyarból nem és nem akart kiszellőzni a naftalin. Ezek a politikusok a rendszerváltás óta eltelt idestova hét év alatt belátták, hogy 1989 után nem lehetett azzal kezdeni, amivel Horthy kezdte és folytatta 1919 után. Többnyire leléptek. Szabó Ivánban most - azon kívül, hogy jó szakemberekkel van körülvéve - van némi nemzeti liberális beütés. Még alternatívája lehet a mostani konnánynak. Addig, persze, még sok víz lefolyik a Dunán, mert neki kell vezekelnie azokért a hibákért, amelyet az MDF 1989 és 1994 között elkövetett. Utóirat: A szlovákiai magyar pártoknak a jövőben érdemes lesz alaposan megfontolniuk, melyik magyarországi ellenzéki párt küszöbét koptatják. Nem tenne jót egyiküknek sem, ha rossz társaságba kerülnének. SZÁLKA ÉS GERENDA 1 Dusza István rovata A párialét felé F'WV f Egy mai demokrata vezérft igazgató, aki feltételez»»fwlji.j»l hetően a kommunista párt tagja volt, mert munkáskáderként három évtizeden keresztül felfelé haladva váltogatta a gázipar vezetői posztjait, a napokban nyilatkozta egy lapnak, mennyire örül, hogy felkeresték. Igy legalább alkalma van „szlovák image-én" javítani, mert valaki azzal gyanúsítja, hogy magyar, pedig hát a Szepességben nemigen születnek magyarok... Tehát már itt tartunk. Mellesleg: a Szepesség városaiban 1939-ben még éltek magyarok is, németek is, zsidók is, cigányok is, így a ma is sikeres menedzser születési helye és dátuma nem bizonyít semmit. Orvosoktól tudom, hogy legkevésbé • az apa nemzetiségét. De miért is kellene bizonyítania szlovákságát, ha csak azért nem, mert magyar, német, zsidó, cigány Szlovákiában már nem lehet vezérigazgató? S ha mégis, akkor talán gyorsan leváltják az egyik legnagyobb stratégiai iparág állami részvénytársaságának az éléről? Ez lenne netán az eddig törvénybe még nem iktatott „numerus clausus", ami számokban szabja meg, hány magyar egyetemi hallgató, igazgató, tudós, tanár, újságíró, ügyvéd stb. lehet Szlovákiában? Ebből a nyilvánvalóan valamifajta megmagyarázhatatlan előítéletet, félelmet takargató alapállásból is kikövetkeztethető, mennyire különleges szellemi és lelki edzettséget kíván ma Szlovákiában - a másság szinonimájaként - magyarnak lenni. Nem kevésbé, ha az ember tudásával, egzakt eredményekkel bizonyíthatóan felülmúlja szakmai környezetét, vagy vezetői pozícióba küzdi fel magát egy állami vállalatban. Egy nyilvánvalóan szlovák öntudatú vezető menedzser, minden gyanúsítgatás ellenére olyan nemzetiségű, amilyennek vallja magát. Ehhez az öntudatához méri erkölcsét, viselkedési szokásait, lelki megnyilvánulásait, s akkor semmi szükség arra, hogy esküdözzön, milyen tősgyökeres szlovák ő, amolyan veretesen igazi a Szepességből. Éppen ez a társadalmi légkörben érezhető kényszer gondolkodtat el, és egyáltalán nem nemzeti alapon. Megközelíthetném a dolgot úgy is, hogy megijedek, s magyar görcsbe rándul agyam és szívem. Persze miközben ez már jelenséggé kezd válni, nem kevésbé sújtja azokat a szlovákokat is, akik nem léptek be a hatalmon lévő kormánykoalíció pártjaiba, sőt éppen mert más pártba léptek be. A privatizáció kapcsán már azt is közreadták a sajtóban, hogy az a vállalkozó, akinek állami vagyonra fáj a foga, lépjen be a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomba. Hangsúlyozza hovatartozását néhány köteg bankóval, a helyi szervezet meg úgy fogja támogatni privatizációs elképzeléseit, hogy a kutya se néz utána, hogy tegnap lépett be az egyigazak pártjába! Nem szégyen az. Főleg ha már különbejáratú prosperitásról meg egyebekről szónokló önjelölt népvezérek magyar pártot is alakítottak ezzel a céllal. Majd ők megmutatják, hogyan mutatják meg nekik, milyen is ama mór szerepe, aki megteszi dolgát, és mehet. Vagy talán mégsem? Kapnak állami hivatalt, s hozzá hatalmat? Tételezzük fel. Akkor viszont mi marad ígéreteikből, mely szerint ők a magyar nemzeti kisebbség érdekeinek szolgálóivá szegődtek egy új politikai alternatíva szerint? Gondolják, hogyha majd így tesznek, maradhatnak a hivatalukban? Nem volt az olyan régen, hogy ne tudnák: semmilyen magas rangú hivatallal nem ért fel az erkölcs és a nemzeti kisebbség érdekképviselete, amikor saját párnázott széküket érezték veszélyben sokan éppen azok közül, akik ma is a nemzetállami eszmékre alapozó kormányhatalommal paktáltak le. Hivatalt, privatizált államvagyont, közszolgálati tévécsatornán politikai szereplési lehetőséget, kormányhivatalokban odaítélt külföldi ösztöndíjat csak az kap, akinek a viselkedése tetszik a hatalmon lévők kiszolgálóinak. Ennek csupán egyik kritériuma az, hogy milyen nemzetiségű az illető. Ettől persze minden hatalmi kontraszelekció befedhető a „lemagyarozással". Ez sem más már minálunk, mint a „lezsidózás" vagy a „lecigányozás". Megértem én azt is, hogy ez igencsak „nemszeretem" létállapot minden szlováknak. Ki is szeretné a kasztosodó Szlovákiában, hogy a magyarokból, zsidókból, romákból születő legalsóbb kaszthoz sorolják, különösen ha még bizonyítani is tudja... Mit is kellene bizonyítania? Igen, igen... A Szepességben már akkor sem születtek magyarok. Ha meg nem hiszik, majdcsak bebizonyítják a jó atyafiak, hogy Mikszáth és Krúdy urak tévedtek, mert az ő családjukra a magyar vagy német rokonságnak, pláne holmi megesett magyar nagymamának az árnyéka sem vetülhet. Az meg egyenesen rágalom, hogy ez a bizonyos nagymama óhajtotta, hogy valakit a Szepességben Árpádnak kereszteljenek. Szegény „sztarká" nem gondolt arra, milyen terhet rak unokája vállára a bekövetkezett posztkommunista nemzeti szocializmus idejére.