Új Szó, 1996. március (49. évfolyam, 51-76. szám)

1996-03-29 / 75. szám, péntek

1996. március 29. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ sz

ó E Napirenden: a bankbetét, a kiegészítő nyugdíjbiztosítás Az idei év eddigi legnagyobb szenzációjának számított az a kormányfői bejelentés, mely szerint a bankok privatizációja még februárban befejeződik. Ez ugyan nem történt meg, de a kormány a parlament 14. ülésére beterjesztette a témához szorosan kapcsolódó, a bankbetétek védelméről szóló törvényt. Igaz, a törvényjavaslat már 1994 végére elkészült, de a parlament „áldása" akkor még a három nagy pénzintézet (Általános Hitelbank, Befektetési és Fejlesztési Bank, Takarékpénztár) pozícióját erősítette volna a kormányérdekkel ellentétben, ugyanis az említett pénzintézetekben elheljozett betétek fedezete az államra hárult volna. Tekintettel a küszöbönálló bankprivatizációra, a törvény most, az utolsó pillanatban (került elfogadásra, így a magánosítás után a pénzintézeteket az állam csak a jegybankon keresztül ellenőrizheti. Az állam, az elfogadott törvény értelmében, a lakossági betétek fedezetét e három pénzintézet esetében a tövény érvénybe lépése után másfél éven keresztül vállalja. Ez a garancia azonban a névre szóló betétek esetében egy betétnél legfeljebb az átlagbér 30-szorosa lehet, azaz kb. 210 ezer korona. A törvény megszabja a Betétvédelmi Alap létrehozását. Ebbe az alapba valamennyi Szlovákiában működő bank, igya külföldi pénzintézetek fiókjai is a jegybank által előírt összeget lesznek kötelesek befizetni. A jegybank az alap létrejöttéhez 100 millió koronával járul hozžá, s a többi bank a betétek összegének legkevesebb 0,1, legtöbb 0,3 százalékának megfelelő összeget köteles évente befizetni. A jelenlegi helyzetből kiindulva a Betétvédelmi Alapba befizetett összeg 0,1 százalék esetében kb. 150 millió korona, 0,3 százalékos befizetési limit esetében pedig kb. 450 millió korona. Az már most elmondható, kiindulva a múlt évi, decemberi megtakarítások nagyságából, hogy az alapba befizetett összeg legalább egy évtizedig nem fogja fedezni a megtakarítások összegét. A Betétvédelmi Alap akkor tudna eleget tenni a kívánalmaknak, ha megszűnne a Takarékpénztár monopolhelyzete a piacon, és a lakossági megtakarítások és a betétek jobban megoszlanának az egyes bankok között, restrukturalizálódna a betétpiac, s nagyobb szerep jutna más kereskedelmi bankoknak is. A parJament 14. ülésén elfogadott gazdasági-szociális törvények közül nagy várakozás előzte meg a lakosság zömét érintő, a kiegészítő nyugdíjbiztosítással foglalkozó törvényjavaslatot. A törvény lehetővé teszi, hogy a munkaadó és a munkavállaló közösen fizesse a nyugdíjbiztosítást, mely a munkavállalóknak jobb anyagi helyzetet biztosít az „aktív kereső" kor után is. Nyugdíjasként tehát nem csupán a minimális nyugdíjjövedelem lesz az egyetlen pénzforrása. A munkavállalók pedig a jövőben stabilizálhatják alkalmazottaik helyzetét, megnő a bizalom a munkavállalók és a munkaadók között, s várhatóan növekszik majd az érdeklődés nem csupán a munkahelyek, de a megbízható, szakképzett munkavállalók iránt is. Mindez jótékony hatással lesz a munkaerőpiacra. A törvény azonban a formális hiányosságon túl tartalmaz több ellentmondásos részt is, amelyekre módosító javaslataimmal hívtam fel a figyelmet. 1/ Kifogásoltam, hogy a törvény nem teszi lehetővé a költségvetési intézmények alkalmazottainak, az önálló keresőknek, illetve a velük együtt dolgozó személyeknek a kiegészítő biztosítás megkötését. Meggyőződésem szerint ez sérti az állampolgári jogegyenlőség elvét, így az Alkotmány 12. cikkelyének 1. bekezdését. 2/ Kifogásoltam, hogy a nyugdíjbiztosító pénzintézet megalapításáról a kérvény elbírálása után a kormány dönt. Megfelelőbbnek tartottam volna, ha-a pénzügyminisztérium hozzájárulása után-az illetékes, a munkaügyi minisztérium döntene az engedélyezésről. (A bankok és a befektetési alapok esetében elég a pénzügyminisztérium beleegyezése.) 3/ Kifogásoltam, hogy a nyugdíjbiztosító alkalmazottai nem lehetnek az igazgatótanács tagjai, míg ugyanez a bankok és befektetési alapok esetében lehetséges. A javaslat szerint a biztosítóintézet vezetése, igazgatósága nem lesz képes operatív döntéseket hozni, s általában a felelősség mellett nem kapja meg a kellő jogköröket. „Kifogásaimat", javító szándékú módosító javaslataimat, sajnos, a kormánykoalíció képviselői nem fogadták el. Sajnálom, hogy így történt, mert a gyakorlat majd igazolja a törvény hiányosságait, s szükségessé teszi a törvénymódosítást. Azt egy kis jóakarattal és belátással el lehetett volna kerülni. A. Nagy László parlamenti képviselő, a Magyar Polgári Párt elnöke Vegyünk magyart! Elég egy kis nézeteltérés a környező országok magyar nemzetiségi politikusai, szervezetei között, hogy felszínre kerüljön a vád: X. Y. elsikkasztott vagy szelídebb esetben nem számolt el ennyi meg annyi millióval, szőrén-szálán eltűnt tíz vagy százezer dollár N. N. kezei vagy híveinek kezei között. Mindez a világért sem jelenti azt, hogy a kisebbségi magyarság vezetőinek a tisztességében több a kivetnivaló, mint anyaországi társaik erkölcseiben. Nem erről szólnak a marakodások. Elsősorban az anyaországi politika a felelős azért, hogy a határon túli magyarok rendre pénzügyi fenekedésekbe keverednek. Talán érthető is, hogy így alakult a helyzet. A határon innen és túl élők természetes összetartozásának a szálait évtizedekig a féloldalas nemzetköziség kuszálta össze, sőt metszette el. A rendszerváltozás nemcsak a boldog összeölelkezést hozta. Az inga átlendült a holtponton és nemzetieskedésbe csúszott. Emlékezzünk csak: mintha kellő átgondolás nélkül szervezték volna újjá a Magyarok Világszövetségét, így a szervezetben erős politikai elkötelezettség, és ezzel óhatatlanul együtt járó kirekesztés érvényesült, s ha csökkenő mértékben is, de érvényesül mind a mai napig. Mintha nem döntötték volna el annak idején, hogy milyen úton és módon támogatják anyagilag a környező országokban élő magyarok szervezeteit és intézményeit. Ez részben kormányzati feladat maradt, részben a világszövetséghez, részben ilyen-olyan alapítványokhoz került, nem igazán átlátható, ellenőrizhető formában. A tisztázatlanság egyik következménye a talán túlméretezett költségvetésű világszövetség ismertté vált gazdálkodási zavara, vagy mondjuk a Transsylvania Alapítvány eltűnése. A jó előre nemzetietlennek bélyegzett új kormánykoalíció nem mert rendet rakni a világszövetség háza táján, nemhogy szervezeti, hanem anyagi kérdésekben sem. Ez utóbbira talán még a saját portáján sem kerített sort. S nem esett még szó a szervezeti és gazdasági kérdéseket mozgató politikáról. 1990 után a kormányzat elsősorban az övéhez hasonló politikai elvet valló nemzetiségi szervezeteket támogatta. Ez is hozzájárult, hogy a határon túl jobbára konzervatív nézetet valló szervezetek alakultak ki. 1994 után sokat lappadt ugyan e kapcsolatok politikai heve, de korántsem sikerült ezt a kapcsolatot a kívánt mértékben mentesíteni a politikától. Ebben a helyzetben nem a kormánynak, nem is a médiatörvényen évekig kérődző parlamentnek, hanem eg'y pártnak jutott csak eszébe, hogy a határon túli magyaroknak készített Duna Tv kuratóriumában hivatalból helye lenne a külhoni magyarok képviselőinek. A Fidesz dicsérendő gesztusa nyomán azonban határon innen és túl elszabadult a pokol, mert Szőcs Géza elég ellentmondásos egyéniség ahhoz, hogy megossza a politikusokat, a nézeteket. A hasonló esetek megelőzésének csak egyetlen módja van: átláthatóvá kell tenni a támogatást. Ne dughasson a nagykövet, az államtitkár, a bank, az ÁPV Rt., a Szerencsejáték Rt, a világszövetség a két szép szeméért, hozomra, senki zsebébe százezreket sem. Ne magyart vegyünk, ne szimpatizánst, ránk szavazót, hanem a lehetőségekhez mérten önzetlenül támogassuk az arra rászorulót. PÜNKÖSTI ÁRPÁD Népszabadság Rezest nem választották be a DSZM országos elnökségébe Két egymástól független hírforrásból olyan információhoz jutottunk, hogy Alexander Rezes közlekedési, hírközlési és közmunkaügyi minisztert a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom 6. országos közgyűlésén, amelyet az elmúlt hét végén rendeztek, annak ellenére, hogy jelöltette magát a mozgalom országos elnökségébe, mégsem választották be. Ez azt jelentheti, hogy a kormány egyik legjobban szituált minisztere körüli nemrégiben kirobbant afférok hatással voltak a DSZM zólyomi közgyűlésének résztvevőire is. Megpróbáltuk megerősíteni a kapott információt a DSZM sajtóosztályán is, ahol azonban közölték, hogy ez a mozgalom belügye, ezért nem nyilatkoznak róla. A Korzo napilap szerint Rezes miniszterre ezekben a napokban komoly műtét vár. eč, Sme KOMMENTÁRUNK Európa jövője a tét Sorsdöntő tanácskozás kezdődik ma Torinóban. Sorsdöntő mind az Európai Unió, mind egész kontinensünk jövője szempontjából. Ezt híven tükrözi már a tanácskozás hossza is, amely előreláthatólag legkevesebb egy év, de akár másfél év is lehet. Az unió kormányközi felülvizsgálati konferenciája a leglényegesebb kontinensünk legfontosabb gazdasági és politikai tömörülésének 1957-es megalakulása óta. Az alapítók a szervezet működési mechanizmusát eredetileg 6 tagállamra szabták, azóta a többszöri bővítések révén ez a szám 15-re nőtt. Az Európai Unió gyakorlatilag elérkezett működőképessége legvégső határához. Ez azt jelenti - bármilyen furcsán hangzik is -, nemcsak nekünk, a bebocsátásra váró társult országoknak kell felkészülnünk az uniós tagságra, hanem magának az uniónak is meg kell újulnia, hogy újra megnyithassa kapuit. A mi szempontunkból Torino tétje: ha a konferencia komoly eredményekkel ér véget, akkor megkezdődhet a további bővítés, pontosabban a teljes jogú tagságról szóló konkrét tárgyalások menete. Ellenben ha a konferencia nem hoz érdemi eredményeket, kétségessé válik a társult országok, vagyis elsősorban a visegrádi csoportosulás, valamint Málta és Ciprus majdani uniós tagsága. Persze a torinói tanácskozást nem elsősorban miattunk hívták össze. A ma kezdődő kormányközi értekezletnek mindenekelőtt hármas célt kell szolgálnia: elfogadhatóbbá és vonzóbbá kell tennie Európát az állampolgár számára; képessé kell tennie az unió intézményeit arra, hogy hatékonyabban lássák el feladatukat, és készek legyenek a következő bővítésre; végezetül növelnie kell az európai Unió kapacitásait a külkapcsolatokban. Annak ellenére, hogy olyan égető kérdések, mint a közös pénz, az Euro bevezetése, a közös és költséges mezőgazdasági politika, továbbá az elmaradott térségek fejlesztését szolgáló strukturális alapok kérdése, valamint a majdani további tagfelvételek konkrét ügye nem kerül Torinóban terítékre, rendkívül hosszúra nyúlik a megvitatandó kérdéseket tartalmazó „menü". Az egyik leglényegesebb vitapont, hogy maradjon-e az egyhangú szavazás elve, vagy pedig ezt felválthatja a minősített többség elve. Ez a kérdés leszűkíthető a vétójogra, ha ezt eltörlik, akkor elsősorban a britek és a dánok, de időnként a görögök által is szívesen alkalmazott fegyvert ütnének ki a tizenötök kezéből. Az sem érdektelen, hogy a bővítések után hány tagja lehet az Európa Parlamentnek (előreláthatólag 700 főben limitálják az eurohonatyák számát) és Európai Bizottságnak. Ezek a problémák felvetik az ún. „kis" és „nagy" országok kérdését. A kicsik nem szeretnék, ha a nagyok (Németország, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország) elnyomnák őket, míg a nagyok attól fenek, hogy a kisebb tagállamok akár le is szavazhatják őket a fontosabb kérdésekben. Jelenleg félévenként kerül egy tagországra az elnökség sora, tehát 20 tagállam esetében egy-egy ország csak tízévenként láthatná el ezt a funkciót, ami például azt jelentheti: a meghatározó súlyú Németország hoszú évekig nem kerül kulcsfontosságú pozícióba. További, látszólag jelentéktelen probléma a nyelvkérdés. Jelenleg minden egyes EU-dokumentumot valamennyi tagállam nyelvére lefordítanak, ha ezt a módszert megőrzik, akkor a brüsszeli központ egy óriási fordítócéggé változik, ez esetben a bábeli nyelvzavar szinte garantált. Mivel minden kérdés szinte az összes problémával összefügg, félmegoldások, suta kompromisszumok nem jöhetnek szóba. A torinói döntések, ha lesznek ilyenek, hosszú évekre meghatározzák majd az unió és áttételesen földrészünk sorsát. Ezt tudatosítva mindegyik tagállam küldöttsége érvekkel alaposan felvértezve érkezett Piemont központjába. Mi, társultak egyelőre várakozásra vagyunk kárhoztatva. Igaz, annyit megígértek a tizenötök, hogy átlagosan kéthavonta tájékoztatni fognak a konferencia pillanatnyi állásáról. Ha 1997 második felében eredményekkel zárul a kormányközi felülvizsgálati konferencia, akkor még az ezredforduló előtt megkezdődhet a kiválasztott társult országokkal a belépést célzó tárgyalássorozat. Ennél pontosabb időpontot felelősséggel senki nem tud megadni, még azok sem, akik a torinói konferencia asztalánál ülve tudják: Európa jövője a tél. AHOGY ÉN LÁTOM Ambasádor és egyebek Egy mérsékelten nemzeti szociáldemokrata, egy konzervatív és egy elvetemúlten liberális újságíró találkozott nemrég a házamban. Este fél nyolckor bekapcsoltam a televíziót. Ivan Gašparovič jelent meg a képernyőn, már nem tudom, miről beszélt, jelenéséből csak annyit jegyeztem meg, hogy kb. 40 másodperc alatt minimum hatszor használta ezt a kifejezést: ambasádor. Kajánkodva a mérsékelten nemzeti szociáldemokrata kollégához fordultam, imigyen: „Vajon nem tart ez a Gašparovič attól, hogy Milan Ferko, a szlovák nyelv legfőbb őre feljelentést tesz ellene?" A mérsékelten nemzeti szocdem mérsékeltsége abban nyilvánul meg, még soha sem panaszkodott arra, hogy mivel magyarul nem tud, Dunaszerdahelyen éhen maradt, mert az étteremben nem tudta magát a pincérrel megértetni. Legfeljebb arra vetemedik, hogý ki-kijelenti: az államnyelvet a délieknek is illenék elsajátítani. Kajánkodásomat így eleresztette a füle mellett. Konzervatív kollégám viszont vette a lapot, és így értelmezte a parlament elnökének nem éppen nyelvtörvénytisztelő magatartását: a szlovákoknak régi szokásuk, hogy előkelőbbnek tartják, ha idegen szavakat használnak. Feltehetően e szokásnak hódolva mellőzte Ivan Gašparovič a „velvyslanec"-et és mondott következetesen „ambasádor"-t. Nem firtattam volna tovább a dolgot. A kolléga ön(nemzeti)kritikus jelenségértelmezése teljesen kielégítette a kíváncsiságomat. Hanem végül az elvetemülten liberális kolléga is értelmezte a házelnöki megnyilvánulást: „A magyarázat egyszerűbb, mint gondolnátok. Én arra gyanakszom, hogy szóhasználatát Gašparovič a magyaroknak címezte. Azért »ambasádorozott« oly következetesen, nehogy a magyarok azt gondolják, valóban a szlovák nyelv védelmére hozták meg a nyelvtörvényt, nem pedig az ő buzerálásukra." Három szlovák kollégám látogatása óta eltelt néhány hét, és most, kedden, közvetlenül az alapszerződés parlamenti vitája és fura kiegészítése előtt a törvényhozás a Büntető Törvénykönyvet is kiegészítette néhány paragrafussal, amelyek kísértetiesen hasonlítanak azokra a diktatórikus paragrafusokra, amelyeket csak nem egészen hat és fél esztendeje iktatott ki jogrendjéből az egykori Csehszlovákia törvényhozó testülete. Racionálisan gondolkodónak tartom magam, nem szeretek mesterséges logikai konstrukciók alapján következtetéseket levonni. Ennek ellenére abban az órában, amikor a T. Ház a köztársaság védelméről szóló törvényt helyettesítő néhány Btk.-paragrafust szótöbbséggel beillesztett jogrendünkbe, nekem újból és újból az én elvetemülten liberális kollégám találó „Gašparovič-értelmezése" jutott az eszembe: Nehogy a magyarok azt gondolják, hogy valóban a szlovák nyelv védelmére, nem pedig a magyarok buzerálására iktatták be a nyelvtörvényt. A „köztársaságvédelmi paragrafusok" is elsősorban ellenünk fogadtattak el. Nem lehet észre nem venni, hogy a Szlovák Nemzeti Párt kívánságára a parlament vezetése közvetlenül a szlovák-magyar alapszerződés vitája elé iktatta be a Btk.-módosítások elfogadását. Persze valamiben sántít a nyelvtörvény és az új (pontosabban: felújított) paragrafusok közötti párhuzam. A nyelvtörvényt bizonyíthatóan úgy lehet alkalmazni, hogy rendelkezései csak a magyarokat sújtsák. Ezzel szemben a köztársaságvédelmi paragrafusok előbb-utóbb majd azokat a szlovákokat is veszélyeztetik, akik bármilyen módon kifejezésre juttatják nemtetszésüket ezzel a rezsimmel szemben. Lehet, hogy alkalmazásával majd (tekintettel a nemzetközi közvéleményre) csínján bánnak, a szankcionálási lehetőségek azonban tartalékban, ha a szükség úgy hozza: végső érvként, ott lesznek a kormány tarsolyában. A paragrafusok megfogalmazása legalább annyira homályos, mint a pártállam idején, alkalmazhatóságukat tehát nem a bírák, hanem a politikai hatalom birtokosai döntik el. A nyelvtörvény vitája és elfogadása napjaiban a magukat demokratikusnak minősítő szlovák ellenzéki pártok többségében csődöt mondott a létfenntartási ösztön. A Kereszténydemokrata Mozgalmon kívül ezek vezetői úgy gondolták, hogy - mert a nyelvtörvény csak a (jiagyar kisebbséget sújtja - engedményeket lehet tenni az antidemokratikus erőknek. A hét elején, a Btk.-paragrafusokról való szavazás percében végül úgyszólván az egész ellenzékben működni kezdett a létfenntartási ösztön. Végre felismerték a DUban és a DBP-ben is, hogy nemcsak a magyar ellenzékiek számára vannak tömlöcök Slota és Mečiar nemzeti köztársaságában. Meglehetősen hosszú a Demokratikus Unió és a Demokratikus Baloldal Pártja vezető politikusainak a „vezetéke". Vajon mikor veszítik el teljesen azt az illúziót, hogy ez a garnitúra még alkalmas lesz demokratikus viszonyok kialakítására?