Új Szó, 1996. március (49. évfolyam, 51-76. szám)

1996-03-28 / 74. szám, csütörtök

1996. március 28. PUBLICISZTIKA ÚJ SZ

ÓIN FEGYVERES MARGIT DOKTOR PÁLYAMÓDOSÍTÁSRA KÉNYSZERÜLHogyan dolgozhat egy orvos ápolónők nélkül? Több mint két évtizede vette át a csilizradványi gyermekrendelőt, és megkezdte gyógyító tevékenységét a Dunaszerdahelyi járásban lévő Csilizközben. Körzetébe nem csupán egy község, hanem még hat falu és két tanya gyermekei is tartoznak. Az anyukák már megszokták az évek során, hogy dr. Fegyveres Margit és ápolónői gyakori vendégek otthonukban. Megszokták azt is, hogy a kicsik fejlődését - egy éves korukig - nyolc-tízszer otthoni környezetükben vizsgálja hol az orvosnő, hol az ápolónő, megkímélve valamennyiüket a buszozás fáradalmaitól. Ezekben a hetekben úgy hírlik, hogy a privatizáció miatt Csilizköz falvai elveszítik gyermekorvosukat. Nem maradt titokban az sem, bogy a. nagymegyeri rendelőintézet igazgatója bár az orvosnőnek nem, ám a gyermekrendelő két ápolónőjének május l-jével felmondott. - Ezekből a felmondásokból az következnie, hogy nyugdíjba vonulásomig egyedül lennék a rendelőben. Ami persze lehetetlen - nyilatkozta dr. Fegyveres Margit gyermekorvos. Elmondása szerint már vagy nyolc hónapja folynak a tárgyalások a rendelő privatizálásáról, ő állandóan azt magyarázza dr. Ján Uharčeknek, a nagymegyeri rendelőintézet igazgatójának, hogy ilyen feltételek mellett nem hajlandó vállalkozni. Éspedig azért nem, mert 1220 gyerekes körzet ellenére sem kap a biztosítótól annyi pénzt, hogy továbbra is két nővért alkalmazhasson. Egy ápolónővel viszont képtelen biztosítani azt a színvonalas ellátást, amelyre az orvosi esküje, a lelkiismerete kötelezi, de a ma is érvényben lévő működési szabályzat is. - A rosszabb ellátáshoz nem adom a nevem. Ténykedésem alatt két generáció nőtt fel, ismerem a csilizközieket és sorsukat a szívemen viselem. Ezt követően a privatizáció előkészületlenségére utalt. Arra, hogy a szerződéses orvosok működési feltételei az általános egészségbiztosító kénye-kedvétől függenek, menet közben változnak a privatizáció játékszabályai, s erre nemcsak az egészségügyi dolgozó, hanem leginkább a beteg fizet rá. Aki nem ismeri jogait, és általában azt sem tudja, kötelező biztosítása fejében milyen (ingyenes) gyógyellátást kaphat, s mi az, amihez anyagilag hozzá kell járulnia. Közismert tény, hogy miközben egyre több a házi gondozásra szoruló idős ember, szinte teljesen megszűnt a gerontológiai nővér státusa. Ugyancsak azért, mert a vállalkozásba kényszerült orvosok mindössze egy nővért tudnak fizetni. - Csilizközben a magán gyermekorvosnak miért lesz szüksége két ápolónőre? - kértünk magyarázatot dr. Fegyveres Margittól. - Az állami orvos mellett is kettő dolgozott, s bőven akadt tennivalójuk. Azért, hogy az édesanyáknak csecsemőjükkel, beteg gyermekükkel nem kelljen buszozniuk s órákig várakozniuk a megritkult járatokra. Azért, hogy amíg az egyik nővér faluzik, a másik itt legyen a rendelőben. Hogy miután helyben ellátjuk a betegeket, elvégezzük az adminisztrációt, együtt mehessünk beteglátogatásra. Oda, ahová hívnak. Ugyanis hiába szeretné az anyuka Csilizradványra hozni a hirtelen megbetegedett csemetéjét, ha nincs buszjárat. A körzetembe tartozókról magam szeretek gondoskodni. Ezzel érveltem a nagymegyeri rendelőintézetben is, de sikertelenül. Utaltam arra, ha szerződéses orvos lennék, nem keresnék annyit, hogy megfizethessem mindkettőt. A havi 6500 koronás bruttó fizetés mellett, az évi bérükre 200 000 koronát kellene fordítanom, a biztosítás összege kb.75 ezer korona. A rendelő üzemeltetésére, fejlesztésére és a saját béremre kb. évi 150 ezer korona maradna. Ezek elfogadhatatlan feltételek maradnak mindaddig, amíg nem változik meg a pontrendszer, míg az orvosok munkájának értéke nem emelkedik. Persze, most bárki felvethetné, hogy a többi szerződéses orvos is csak egy nővért alkalmaz, s általában úgy látja el a betegeket, mint azelőtt. Azt szoktam mondani, hogy kollégáim zöme, noha bérük több, mint az állami orvosoké, kényszerből privatizált. Ha nem akartak állás nélkül maradni, nem volt más választásuk. Nekem van. November l-jén elérem a nyugdíjkorhatárt. Bár mindig azt gondoltam, hogy amíg lesz erőm, gyógyíthatom a kis betegeket... Valahol valakik döntöttek, s nekem ezt el kell fogadnom. Majd pályát módosítok, hiszen 55 évesen még tevékenynek érzem magam. Október végéig tehát, ha igaz, rendelni fogok, s azután átadom a rendelőt annak, aki megpályázza ezt a helyet. A gyerkőcöket jó kezekben szeretném tudni. A Csilizközt alkotó falvak nemcsak hogy az államtól átvették az egészségügyi központot, hanem - hogy állni tudják a közös költségeket és hozzájárulhassanak a betegellátás színvonalának emeléséhez -, létrehoztak egy ún. egészségügyi alapot is. Lakosonként 50 koronát utalnak az alapba, de a központban dolgozó orvosok bérleti díja is oda megy. Közismert, hogy az egészségügyi tárca elképzelése szerint március végéig az alapellátást privatizálni kell. Mindenáron? Ezt kérdeztük dr. Ján Gajdostól, minisztériumi osztályvezetőtől, aki kifejtette: ott, ahol a feltételek mások és az orvos sem akar vállalkozni, a rendelő továbbra is államiként működhet. Szó sem lehet kényszerprivatizációról, szó sem lehet arról, hogy akár ideigelenesen is, megszűnjön olyan rendelő, amelyre szükség van. Az állami egészségügyi szerv, vagyis a rendelőintézet feladata, hogy biztosítsa az orvost akkor is, ha az egészségügyi központ nem az övé, hanem a falué. A csilizradványi gyermekrendelő ügyében felkerestük a járási tisztiorvosi hivatalt. Margita Horváthová szerint elképzelhetetlen a rendelő működésének ideigelenes szüneteltetése, hiszen a jóváhagyott egészségügyi hálózatba tartozik. Nem érti, mi késztette a nagymegyeri rendelőintézet igazgatóját arra, hogy felmondjon a létesímény valamennyi gyermeknővérének. Elmondása szerint a tisztiorvos beleegyezett abba, hogy a régióban több egészségügyi körzet továbbra is államiként működjön, erről értesítik a minisztériumot is. Elismerte viszont, hogy a tárca döntéseiről sokszor csak késve, illetve a sajtóból szereznek tudomást és megígérte, magyarázatot kér a nagymegyeri igazgatótól. Mi is telefonáltunk az igazgatónak, s arra kértük őt, adjon egy időpontot, hogy a privatizálással összefüggő kérdéseket személyesen is megvitathassuk. Dr. Ján Uharček nem látta értelmét a találkozónak, ugyanis szerinte: „A nagymegyeri rendelőintézetnek Csilizradványon nincs rendelője, hiszen azt megkapta a falu, tehát az egészségügyi ellátás biztosítása a községre hárul. A falvak feladata a kialakult helyzet megoldása. A központ jelenleg még állami orvosai anyagilag terhelik a rendelőintézetet, mégis hajlandóságot mutatott, hogy míg nem intézik el a privatizálással összefüggő irataikat, kötelékben tartja őket. Az ápolónők felmondását rendben valónak találja, a szerődéses orvos dolga, hogy mindkettőjüket, vagy csak az egyiket alkalmazza majd. Azt fejtegette, hogy a körzetben nincs is szükség két nővérre, sőt 1220 gyermek esetében a magánorvos megtalálja a számítását. Amikor rákérdeztünk: a november l-ig alkalmazásban lévő Fegyveres doktornő - ugyanis neki nem mondhattak fel (pár hónappal a nyugdíjkorhatár előtt védi a törvény) hogyan rendeljen egyedül, az igazgató nem válaszolt. Hiába érveltünk legfrissebb minisztériumi értesüléseinkkel, miszerint március végéig nem kötelező az alapellátás privatizálása, az igazgató számára a csilizradványi egészségügyi központ már nem létezik, ezért nem foglalkozik vele. Az írás nyomdába adása előtt még egyszer beszéltünk a járási tisztiorvosi hivatal alkalmazottjával. Margita Horváthová szerint a nagymegyeri rendelőintézet igazgatója köteles biztosítani a csilizradványi rendelő zökkenőmentes üzemeltetését akkor is, ha az épület a községé. Ugyanis az egészségügyi központ átadása még nem ok arra, hogy a megyeri rendelőintézet megszüntesse az alkalmazottak munkajogi viszonyát. Ezért Ján Uharček igazgatónak vissza kell majd vonnia az ápolónők felmondását. Legalább addig, amíg Fegyveres doktornő nyugdíjba nem megy. Persze, ennek az ügynek lehetne más vége is. Csakhogy ez akarat kérdése. Úgy tűnik, hogy kis hazánkban ez (is) hiánycikk. PÉTERFI SZONYA Szavak nélkül (Prikler László felvétele) FÓTHY JÁNOS Megmaradásunk esélyei A trianoni békediktátum óta az utódállamokba került magyarság kezdettől fogva elnyomás és erőszakos asszimiláció célja lett, sőt a diktatúra bukása után a kezdeti eufória elcsitulásával a hatalom gátlástalanul nemzetállamban gondolkodik. A (Cseh)Szlovákiában élő magyarság évtizedekig kereste és mindmáig keresi a megbékélés és az együttélés jó példáit. Híd akartunk lenni, de mind ez idáig nem kellett a magyarság közvetítő szerepe. Hiszékeny engedelmességünkért a tandíjat máig fizetjük. Ha jogainkat követeljük, a hatalom ezt Szlovákia integritása elleni támadásnak minősíti. Legbékésebb igyekezetünk ellenére is féktelen, uszító propaganda szakadatlan ostromának vagyunk kitéve. Itt és most mindannyian tudatosítsuk végre: vészhelyzetbe kerültünk. A jelenlegi helyzetünk sokkal rosszabb, mint a totalitárius rendszerben volt. A szlovák alkotmány 34. cikkelye ugyan kimondja, hogy az ország területén élő kisebbségeknek joguk van beleszólni az őket érintő kérdésekbe,, de sajnos, ennek gyakorlati megvalósítására ebben az országban a Büntető Törvénykönyv módosítását követően még inkább nincs jogi garancia. Az egész szlovákiai magyarságot érintő ügyekben, mint amilyen a kultúra, az oktatásügy és az anyanyelvhasználat, nélkülünk döntenek. A parlamentben mindig leszavazzák a magyar képviselőket, sőt a végrehajtó hatalomból is kiszorították a magyarokat. A költségvetésből törvényesen járó anyagi támogatást a nemzetiségi kultúrától jelentős mértékben megvonták, megszüntették intézményeinket, a nemzetiségi sajtót jórészt leépítették, a Csemadokot ellehetetlenítették. Az oktatásügyet direktíven a központból irányítják és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a már megkezdett leépülés folytatódjék. Nem a mi javaslataink alapján oktatják gyermekeinket a magyar tanítási nyelvű állami iskolákban, a szlovák tanítási nyelvűekben pedig továbbra is folytatódik a magyarok elleni nevelés, az ezeréves elnyomás hamis mítoszának szellemében. A kisebbségi pedagóguskérdést nem biztosítják minden iskolatípus számára, pedig az alkotmány garantálja az anyanyelven való művelődést. Az alternatív oktatás bevezetését erőteljes tiltakozásunk miatt átmeneti időre ugyan elodázták, de már készül az új oktatásügyi törvény, amely bizonyára az asszimiláció újabb labirintusait építgeti majd. A hatalom végleges döntésre szeretné vinni a kisebbségi oktatás elsorvasztásának ügyét is. Egy nemzeti kisebbség életében a nyelv - az anyanyelv - nem csupán kommunikációs eszköz, hanem egyben azonosságtudat is: a hovatartozás csalhatatlan, megnyugtató, tartást adó biztonsága. Mára nyelvünk kiszorult a közéletből, konyhanyelvvé degradálódott, és mindezt még betetőzi a diszkriminatív alkotmányellenes nyelvtörvény is. A kisebbségek nyelvhasználatáról szóló törvény meghozatala nélkül nem lett volna szabad rendelkezni a többség nyelvéről sem, mert ez sérti az állampolgári egyenjogúságot. Ez a joghézag helyhatósági szinten ugyan korrigálható, de ez nem szavatolja a kisebbségi nyelvek használatát az állami hivatalokban. Botrányos, hogy például a Dunaszerdahelyi Járási Hivatalban évek óta egyetlen felirat sem található magyar nyelven, holott a lakosság 87,3 százaléka magyar nemzetiségű. Az önvédelmi reflexek gyengülésének a jele, hogy a helyi nyelvhasználatról szóló kötelező érvényű rendeletet még helyhatósági szinten sem hozták meg mindenhol Az a verbális agresszió és uszítás, amely az itt élő magyarság ellen folyik a tévében és az egyes újságokban, nyilvánvalóvá teszi, hogy a mai hatalom végső célja nemzeti közösségünk elsorvasztása, asszimilációja és az etnikailag egységes nemzetállam megteremtése. Az alkotmány szerint minden ilyen irányú igyekezet szigorúan tilos (122. cikkely, 3. bekezdés). Most nézzük esélyeinket a megmaradásra: Az elmúlt 75 év harcait Sütő András fejezi ki legtalálóbban: „Egyezkedés közben veszett el mindenünk..." Esélyünket a megmaradásra egyetlen szóval ki lehet fejezni: ÖNRENDELKEZÉS. Felvilágosult szlovák demokraták tisztán látják (Peter Zajac), hogy „a nemzetiségi kérdés nem oldható meg addig, amíg a kisebbség ki van zárva a végrehajtó hatalomból". Miroslav Kusý írja, hogy: „csak az önrendelkezés lehet a kisebbségek egyetlen válasza a nemzetállam kihívására. Ne féljünk az autonómiától, hiszen ez csak a tudatlanok számára kísértet". Azt hiszem, ez világos beszéd, nem csak a szlovák, hanem a magyar népközösség „tudatlanjai" számára is. A demokrácia alapelve, hogy a mindenkori kormány kötelessége a polgárok valós érdekeinek szolgálata. Ha a kormány ezen kötelességének nem tesz eleget - mint a mi esetünkben, mert diszkriminálja a magyar kisebbséget -, elveszti hitelét a kisebbség körében, így az elnyomott népcsoportnakjogában áll az önrendelkezést kérni és ezt minden eszközzel kivívni. (Az alkotmány 32. cikkelye erre is lehetőséget ad.) Az önrendelkezési jog elve egyetemes, minden népet megillető jog. A szlovák nacionalisták az önrendelkezési jogot egy kiválasztott nép exkluzív jogának tekintik. Ez pedig nem egyéb, mint az emberiség történelmének legelrettentőbb politikai ideológiája, amely a fasizmusra emlékeztet. VI. Pál pápa szerint: „Az önrendelkezés alapvető alkotóeleme a békének." A népeknek önrendelkezési joguk van azon területek fölött, amelyeken évszázadok óta élnek. A nemzetállamnak térségünkben nincs, nem lehet létjogosultsága, ez történelmi tény. Kölcsönös toleranciára, állandó párbeszédre van szükség. Ha sérelmek vagy a radikalizmus vezérli e térség együttélő népeit, akkor nem jutunk előre. A jugoszláv példa is erre figyelmeztet. Bibó István szerint: „Az önrendelkezés és a területi integritás konfliktusában nem két elv ütközik egymással, hanem egy elv és egy praktikus szükséglet." Az elvet, az államhatárok stabilitását tiszteletben tartjuk, az önrendelkezést pedig mint gyakorlati szükségletet elengedhetetlennek. Az önrendelkező közösségnek van egy kettős kritériuma: az akarat és az erő. Az akarat az egyfajta politika cselekvőkészség, amelyet a Magyar Koalíció testesíthetne meg, ha kidolgozná az egységes autonómiatervezetet, méghozzá a komáromi önkormányzati nagygyűlés nyilatkozatának szellemében és következetesen kiállna mellette. Az erőt pedig a Szlovákiában élő magyar nemzetközösség képviselheti, ha legalább ebben a kérdésben egy emberként támogatja megválasztott képviselőit, kellő nyomatékot adva jogos kérelmüknek. Minden Szlovákiában élő magyarnak tudatosítania kell, hogy egy akaratgyenge, megosztott közösség nem juthat el az önrendelkezésig. A Kárpát-medence magyar nemzeti közösségeinek autonómia-igénye nem provokáció, nem a kiválás és a szeparáció eszköze, hanem a joggyakorlás törvényes megteremtésének olyan - az európai folyamatokra épülő - szándéka, melynek megvalósulásával a nemzeti kisebbségek számára is törvényesen létrejön a jogvédelem intézménye. A nacionalisták szerint ez ma még utópia, a demokraták meggyőződése viszont az, hogy béke csak akkor lesz ebben a térségben, ha az önigazgatás a népcsoportok számára is megvalósul. Addig is túlélésre kell berendezkednünk. Világosan kell látni azt a tényt is, hogy fejünk felett a szlovák, a román és a szerb nacionalisták szövetkeznek, egyeztetnek, ezért fokozottabb mértékben kell megjeleníteni a magyar kérdést nyíltan és politikusán a nemzetközi fórumok előtt. Közép-európai magyar kisebbségi misszió kirendeltségét kellene Brüsszelben működtetni, amely a Kárpát-medencei magyarság érdekeit képviselné. Ez az iroda összegezné a magyar nemzetrészeket ért sérelmeket, és ezt a világ tudomására hozná. Ki kell dolgozni egy olyan chartát, amely alapvető közös követeléseinket tartalmazza, s amely mögé a Kárpát-medence anyanemzettől elszakított magyarsága egységesen felsorakozik. Deklarálni kell, hogy mi más népekkel békében akarunk élni, de meg akarjuk őrizni saját nyelvünket, kultúránkat, önazonosságtudatunkat, ennek pedig elengedhetetlen feltétele az önrendelkezés. Ezt a törekvést főleg azoknak az országoknak kell támogatniuk, amelyek annak idején önkényes döntésekkel - békeszerződések által - ezeketa népcsoportokat megkérdezésük nélkül taszították más államok keretei közé, durván megsértve ezzel önrendelkezési jogukat. A Szlovákiában élő magyarságnak emancipációs harcát békés ellenállási eszközökkel kell megvívnia. Meg kell nyernünk a szlovákság mindazon rétegeit, amelyek érdekeltek a haladásban, s amelyek ha nem is tudnak még egyeztetni velünk, de legalább megértenek bennünket. Krisztus példája nyomán az erőszakmentes, de bátor kiállás hívei legyünk a társadalmi igazságosság, az emberi jogok és a lelkiismereti szabadság védelme érdekében. Nem mások ellen, hanem önmagunkért fontos az önrendelkezés. Erőt az adjon, hogy mindannyian tudatosítjuk: Európában az új évezred küszöbén - itt és most - ehhez minden népcsoportnak Isten adta joga van.