Új Szó, 1996. március (49. évfolyam, 51-76. szám)

1996-03-28 / 74. szám, csütörtök

[8| ÚJ SZÓ OLVASÓINK OLDALA 1996. április 28. Tisztelt szerkesztőség! Sikeresen szerepelt a nagykéri kultúrházban március 2-án a Szőttes Kamara Néptáncegyüttes, Régi szokás ^erint című műsorával. Az önkormányzat és a kulturális központ vezetőjének ügyes szervezésével három falu, Nagycétény, Berencs és Nagykér azon polgárai voltak jelen az előadáson, akiknek nem közömbös hazai magyar kultúránk megőrzése és támogatása. A három falu összefogása lelkesítő hatással volt mindenkire, aki az előadáson jelen volt. Felemelő érzés volt látni, hogy minden korosztály az óvodástól az idősekig képviselve volt. Külön öröm, hogy az óvodás és a kisiskolás szüleivel együtt voltjelen, és nézte meg a csodálatos néptáncok hibátlan előadását, a szemet gyönyörködtető álomszép népviseleti ruhákat, és hallgatta a nagyon szép népzenét. A kapott művészi élmény előkészíti és megalapozza a gyerekek pozitív viszonyulását a néptánchoz és annak megőrzéséhez. Hozzájárul ahhoz, hogy a gyerekek, akik a jövőben apák és anyák lesznek, a néptánc és a zene hallgatására fogékony felnőtté váljanak, és a tánc meg az éneklés örömét saját gyerekeiknek is továbbadják, hisz ez megmaradásunk alapja. MALI KATALIN Nagykér Nánán vasárnap, 17-én emlékeztünk meg március 15-ről. Az ünnepi beszédet Himmler György tanár úr tartotta. A világtörténelmi esemény méltatását a mi szemünkkel láttatta. A közeli szülőföld helyeinek emlékeinek bebarangolása mellett hangsúlyozta európaiságunk múltját, hiszen több mint ezer éve az európai keresztény gondolkodás útját járjuk. Az elhangzott zenés irodalmi műsort a párkányi Csemadok szervezete adta elő. Kár, hogy a legszebb verseink igaz gondolatait, „ne hagyjátok a templomot és az iskolát" - éppen azok nem hallották, akik a napokban fordítottak hátat az anyanyelvi iskolának. HAJTMAN KORNÉLIA Nána Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg, A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket. BEMEGY A TEMPLOMOKBA IS ÚJ SZÓ, 1996. III. 12. A megalázás netovábbja Egy vagyok a sok közül, aki sokszor felháborodva reagálok egyegy újságcikkre, amelyet az Új Szóban, kedves napilapomban elolvasok. A Bemegy a templomokba is című írás elolvasása után bármennyire akartam is felháborodásomat türtőztetni, nem tudtam. Na! Most tollat fogok (tudom, hiába...), s leírom véleményemet. Hogy a doktor úr felhagyott szép és humánus foglalkozásával, a betegek gyógyításával, az az ő magánügye. Az újdonsült, két hónapos dekrétummal ellátott „munkahelye" bizony szégyenletes, s nem igen illik a doktorititulushoz. Mi magyarok mindnyájan törvénytisztelők vagyunk, ha van kivétel, ilyen kivétel van a szlovákok között is, s ezek a magyar ajkú ill. szlovák ajkú állampolgárok nem a nyelvtörvényt szegik meg... Addig amíg azt ellenőrizte, hogy vajon az üzletekben azt kérdezi-e az elárusító, hogy: čo si prosíte? vagy azt, hogy: mivel szolgálhatok?... addig csak jókat mosolyogtam, hogy íme, a nagy demokráciában még erre is van idő, ilyen megfigyeléseket is honorálnak. Mostani felháborodásom oka az, hogy: a templomokba is készül ellátogatni. Hát igen! A szocializmusban azért látogatták a templomokat, hogy ki jár oda imádkozni. A demokráciában pedig azért, hogy ki milyen nyelven imádja Istent, hogy milyen nyelven vannak kitéve a hónap imái, könyörgései. S még borzasztóbb az az elképzelése, hogy a háborúban elesett katonák, hősök neveit milyen nyelven írták ki. Hát ez aztán már abszurdum! Doktor úr! Eddig testet gyógyított, s most a lelket betegíti, tiporja szét, nemcsak az élőkét, de a holtakét is. Ha tehetném, azonnal kitenném a templomokba ezt a szöveget, magyarul!: „Uram! Szabadíts meg az ilyen megtévedt emberektől." „Kérünk Téged hallgass meg minket!" S minden nap el kellene mondani százszor. K. D. T. Beretke Emlékezés régi iskolámra Nem is kutatom, mi váltja ki a nosztalgikus emlékezést, ami időnként elfogja az embert. Az IPARIban (Magyar tannyelvű gépészeti és energetikai középfokú ipariskola, Kassa) eltöltött évek bukkantak föl emlékeimben, többek között volt tanáraim, akikre mindig hálával gondolok vissza. Az elsők között természetesen mindjárt Rezsuha tanár úr van előttem, aki hatalmas, tekintélyt parancsoló „figurájával", fehér hajával, fehér köpenyében, rengeteg szakirodalommal a hóna alatt, órára jövet már az ajtóból hallatta öblös hangját: „Elvtársak, száz oldallal le vagyunk maradva!" Es már a katedrához közelítve diktálta is az anyagot, és bizony „füstölt" a tollúnk. Ma is ereklyeként őrzöm a többszáz ábrával teli, hat vastag füzetből egybekötött Gépelemek „bibliát" - mert így neveztük. Majd előhúzta rettegett noteszét: „Felelés! Ádám, Árvái, Balázs, Balogh, gyerünk, kifelé!" És reszketett a lábunk, miközben vastag mutatóujjával egyenként osztott ki bennünket az ismétlés témáiból. Bárcsak lenne videófelvételem az első gépalkatrészes skicceink kiértékeléséről: Hát ez meg egy eltaposott poloska! Tömesd ki magad fiam! De ne szalmával, kővel fiam!..." Csak úgy szórta a találóbbnál találóbb, rezzenéstelen arccal „bedobott" hasonlatait, jellemzéseit. Sokat tanultunk Putankó tanár úr tanulságos történeteiből, Az aranyvonatból, A Titanic pusztulásából, stb., amelyeket politikai gazdaságtan órán mesélt, s mi lélegzetvisszafojtva hallgattuk. Az óra elején az osztály halotti csendjében a katedra közepén állva, teljes öt percig, hatalmas szoborként, kopasz fejjel, de annál sűrűbb szemöldökkel, erősen a mondanivalóra koncentrált. Majd „megelevenedett", és elkezdte az idézetekkel gazdagon teletűzdelt, lebilincselő előadását, a táblát is sűrűn telerajzolva, plasztikusan illusztrálta a történet főbb mozzanatait. De említhetném Schulz György igazgató úr szigorú, még tanártársainál is nagy tekintélyt parancsoló, ám melegszívű egyéniségét, aki mindig a böcsületes (így mondta volt) munkára hívta föl figyelmünket, és elégedett mosollyal az arcán szemlélte a május elsejei fölvonulásunk utáni hatalmas nótázásunkat az iskola udvarán, hogy csak úgy visszhangzott a falaktól a környék. Az akkori fiatalabbak közül eszembe jut Stromp tanár úr, aki frissen végezve a prágai Károly Egyetemet, avatott be minket nagy odaadással és áldozatkészséggel a gépek rejtelmeibe. Aki egyszer a szemünk láttára egy fogadásos súlyemelési csatában alaposan „megfirkálta" Kládek Gábor testnevelő tanárunkat, az akkori csehszlovák diszkoszvető bajnokot, miközben addig fogalmunk sem volt súlyemelői kvalitásairól. Persze folytathatnám a hosszú sort. Mert ők voltak és maradnak emlékeimben a klasszikus tanáregyéniségek, azt hiszem, nyugodtan mondhatom: személyiségek. Az olyan tanárok, akik mindig egy iskola szellemének megteremtői. Mert ők - most már biztos vagyok benne - nagyon szerették a diákot és a hivatásukat. Nemcsak a szakemberben az embert is formálták bennünk, hanem a magyar öntudatra való nevelésről sem feledkeztek meg. Hálás köszönet érte... BOHUNICZKY LÁSZLÓ Pozsony A valóság egészen más Aki tudja, mondja meg című tudósítás elolvasása után, félrevezető és hazugságokra utaló kijelentésekre akarok reagálni. Kezdeném a kormánykoalíció süket szövegelésével, hogy pl. a kisebbségek (mármint mi) használhatjuk anyanyelvünket a hivatalos érintkezésben. Ha jól értettem, akkor az úgy lenne, hogy én a járásunk bármelyik hivatalában magyarul értekezhetek. A leírt hangzatos szavak így ahogy vannak, nem fedik az igazságot, vagyis hazugság van benne. Bizonyítékokkal is alátámaszthatom. 1. Januárban érvényét veszítette a személyazonossági igazolványom, ezért járásunk székhelyén, a rendőrség épületében az iroda ajtaja előtt várakoztam több polgártársammal. Egy órai várakozás után bekerültem egy roma származású fiatalemberrel. A fiatalember egy árva kukkot sem tudott szlovákul, a hivatalban munkálkodó hölgy pedig egy árva kukkot sem magyarul. Mivel nem értették meg egymást, a hölgy továbbot intett, s lezártnak vette a dolgot. Velem kezdett foglalkozni. Persze, nem hagytam annyiban, segítettem a fiatalembernek, s tolmácsolásom segítségével el tudta intézni az ügyét. 2. Az ipolysági gyógyszertárban a feleségem számára váltottam ki a gyógyszert. Szlovákul sorolta a fehérköpenyes hölgy az orvosság használati módját. Véletlenül meg mertem kérdezni, hogy el tudja-e magyarul is mondani, de a pult mögötti hölgy nemlegesen fejecskéjét mozgatta. 3. Tudomást szereztem arról is, hogy több magyar anyanyelvű szülő gyermekei szlovák iskolába járnak. Még az órák közötti szünetben is betiltották, hogy nem beszélgethetnek magyarul más gyerekekkel, akik szintén tudnak magyarul. VAJDA ANDRÁS Szete Újra a nép nevében? A napi sajtóból értesülhettünk róla, hogy járásunkban is megalakult Gyimesi György hosszú nevű mozgalma a Magyar Népi Mozgalom a Jólétért és Megbékélésért, vagy fordítva. Ez még nem is lenne baj, mert a mai Szlovákiában tényleg szükség lenne egy kis jólétre és megbékélésre. Az alakuló ülésről beszámolt a Szlovák Televízó magyaradása is. A kamerák jóvoltából láthattuk a mozgalom járásunkbéli alapító tagjait. Ez egy kicsit gondolkodóba ejtett. Csupa régi ismerős arcot láthattunk közöttük. Úgy látszik, hogy a szebb jövőnk és jólétünk érdekében, mint ahogy az a mozgalom nevében is benne foglaltatik, újra aktivizálják magukat. Ők már csak biztosan tudják, hogy hogyan kell a szlovákiai magyarság szebb és boldogabb jövőjét megteremteni, mert az előző negyven-egynéhány évben rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek ezen a téren. Főleg ígérgetések szintjén. Akkor is mindig azt ígérték, hogy már csak ezt az egy évet bírjuk ki türelemmel, mert már jövőre, vagy legalábbis utána biztosan jobb lesz. Ugye milyen ismerős szöveg, a mai szlovák vezetők is ugyanezt mondják, hogy bírjuk ki még ezt az évet, utána itt van Svájc, de ha nem, akkor legalább Szingapúr. Ki is bírták akkor ígérgetésekkel egészen 89 novemberéig. Aztán megbuktak. Egyszer. Aztán vártak egy ideig. Most elhatározták, hogy újra megpróbálják. Másodszor. Hisz ígérgetések terén van elég tapasztalatuk. Hátha most sikerül. Előre hát, újra, Mečiarral és mozgalmával. Ismerjük már a miniszterelnök úr ama szokását, hogy „gyenge" pillanatokban a hozzá hűeket bőségesen megjutalmazza. Ebből a pénzből a mozgalomnak hetilap kiadására is tellett, annak ellenére, hogy a szlovákiai magyarság kulturális szervezetei, intézményei, ugyanúgy sajtótermékei, állandó pénzhiányban szenvednek, és ha ez így megy tovább, lassú sorvadásra vagy megszűnésre vannak ítélve. Ez a jelenlegi szlovák politika célja. Megszüntetni és beolvasztani bennünket a szlovák nemzet közösségébe, vagy ahogyan ők mondják, lehetőséget adnak nekünk, elmagyarosított szlovákoknak, visszatérni az anyanemzet keblére. Hogy ezt elérjék, előbb meg kell osztani bennünket az oszd meg és uralkodj rajtunk alapon. Amint látjuk, ez az igyekezetük néha sikerül is nekik. Sajnos. Miniszterelnökünk az egyik kijelentésében megemlítette, hogy neki is vannak magyarjai. Csak remélni tudjuk, hogy nem a Magyar Népi Mozgalom vállalta ezt a szerepet. N. G. Alistál Ellenőrzést a piacokon Nagy tiszteletet éreztem a Kereskedelmi Felügyelőség munkatársai iránt, amikor a körzetemhez tartozó üzlethálózatban előforduló hiányosságokra mutattak rá. Úgy látszik azonban, hogy idővel lanyhul a figyelmük, mert miközben a nagy üzleti egységeket veszik górcső alá, addig figyelmen kívül hagyják a piaci árusokat. Pedig ott aztán igazán kiélhetnék magukat! Sajnos, velem is előfordult, - igaz csak egyszer - hogy engedtem a csábításnak, és a piaci árusnál vettem meleg zoknit, gondolván, hogy az a pár korona is jelent valamit, mint rokkant nyugdíjasnak, amit így megspóroltam. Bár csak ne tettem volna! Másnap a járási székhelyre - Érsekújvárba kellett utaznom, és mindjárt fel is vettem az újonnan vásárolt meleg zoknit. Alighogy kiszálltam az autóbuszból, éreztem, hogy valami nincs rendben a cipőben, mert hideget éreztem. Érsekújvárba érve illő helyet kerestem, hogy meggyőződjem a fura jelenségről. Amint levetettem a cipőm, azt hittem, rosszul látok! Az újonnan vásárolt, először használt zokni szinte szétmállott a cipőmben. Nem volt mit tenni, mint „rendes" üzletben újat vásárolni, hogy elkerüljem a megfázást. Tehát amit megnyertem a réven, elveszítettem a vámon. Azóta is, hogyha valamelyik környékbeli faluban járok, figyelem a piaci árusokat, akik lelkiismeret-furdalás nélkül árulják a bóvlit. Tehát a minőség garantálásáról szó sem lehet! A minap, amikor az egyik nagyközségben jártam, még kirívóbb esettel is találkoztam. Közvetlenül a községi hivatal mellett található piacon nemcsak vígan árulták a bóvlit, hanem még regisztrációs pénztárgépet sem használtak! Ez szerintem mindennek a teteje. Jó lenne, hogy ha a Kereskedelmi Felügyelőség ilyen irányba is kiterjesztené figyelmét, mivel ezek az árusok nemcsak a hiszékeny állampolgárt rövidítik meg, hanem az államot is! Szerintem jó dolog, hogy az észlelt hiányosságokat a média révén néhanapján névre szólóan teszik közzé. Azonban az még nagyobb erkölcsi erővel hatna, ha azon üzletesek nevét is feltüntetnék, akiknél az ismételt ellenőrzések ellenére sem találtak hiányosságokat. NAGY ANDRÁS Szimő ÁTVÁGÁS AVAGY REIKIZEM... UJ SZO, 1996. III. 21. A test, a lélek és a szellem harmóniája A Reiki jelentése - japán szóösszetétel - kozmikus erő, energia vagy isteni energia, szanszkrit nyelven „szeretetet" jelent. A Reiki nem vallás, nincsenek doktrínái vagy külön hitvallása, világnézete. Valójában nagyon ősi tudomány ez, mely évszázadokig rejtve volt, míg Dr. Mikao Usui a 19. sz. végén újra fel nem fedezte ezt a régesrégi módszert a tibeti szutrák között elrejtve és az emberiség rendelkezésére bocsátotta. Dr. Usui első kézből tanulta meg, mennyire fontos szerepe van az energiáért kapott térítésnek, ami a gyógyító feláldozott idejéért kap cserébe. Usui ugyanis ráébredt arra, hogy akiken segített, csak a fizikai testüket gyógyította meg a tünetektől, de nem tanította meg őket megbecsülni az életet és a megélhetés új útját, s ezért visszaestek abba az állapotba, amilyenben annak idején találta őket. Rájött, mennyire fontos az, hogy a személy maga is részt vegyen a saját életét gyógyító folyamatban. Arra van szükség, hogy amikor a személy szükséget szenved, ő maga kérje a változást vagy a gyógyulást, csak így következhet be nagy változás az életében. S ha mások segítségére is szükségünk van, akkor energiacserének is létre kell jönnie. Úgy látta, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy adhassanak valamit azért, amit kapnak, hogy fennmaradjon az egyensúly érzete. A Reiki nem csupán a test kémiai szerkezetében hoz létre változásokat, miközben segíti a szervek regenerálódását és a szövetek, valamint a csontok újraépülését, hanem segít abban is, hogy a mentális szint kiegyensúlyozottá váljon. A Reiki tudatosságunk növelésének csodálatos eszköze, épp a megfelelő kulcs a megvilágosodás eléréséhez. Mint az életben a legtöbb dolgot, a Reikit is át kell élnünk először ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk. A Reiki célja, hogy segítse az embert abban, hogy megtalálja teste, lelke és szelleme harmóniáját és egyensúlyát. Minden betegség lelki okokra vezethető vissza. A lelki ok minden esetben a megtanulandó feladatra utal. Ha felismerjük a feladatot, és ez alapján cselekszünk, képesek leszünk a betegséget feloldani. Usui a Reikit öt alapelvre osztotta. S ez az öt alapelv természetes módon sugárzik kifelé abból a személyből, aki önmagával harmóniában van, s ha megpróbál ezen elvek szerint élni, ez segíteni fogja őt abban, hogy e harmóniára rátaláljon: „Az vagy, amit gondolsz." A Reiki öt alapelve: Csak ma, a hála érzése fog eltölteni! Csak ma, felhagyok az aggódással! Csak ma, nem leszek dühös! Csak ma, becsülettel végzem dolgomat! Csak ma, szeretni és tisztelni fogok mindent ami él! Kívánom, hogy a Reikivel való találkozásod igazán örömteli legyen! HOMBAUER ILONA, Reiki-mester, Somorja Látlelet egy hajléktalanról A koraesti szürkületben láttam meg a vasútállomás várótermében. A kihűlt kályha mellett kuporgott fogvacogva, piszkosan, borostásan, a korát még megközelítőleg sem tudtam eltalálni, foltos kabátjáról hiányoztak a gombok, vagy csupán vékony cérnaszálon lógtak. Amikor pillantásunk találkozott, rögtön megértettem, hogy ez az ember bajban van, hajléktalan. Beszélgetni kezdtünk, láttam, nagyon fázik, ezért a közeli kocsmába hívtam, melegedni. Amíg a pultnál a kiszolgálásra vártam, addig ő nehézkes járással a terem legtávolabbi, legsötétebb zugába vonult - a védekező mechanizmusok működésbe léptek - közvetlenül a fűtőtest közelében telepedett le. Kezébe fogta a bögrét és szürcsölgetni kezdte a ki-kilöttyenő forró teát. Pár mondat után egy szomorú sorsú ember még szomorúbb napja tárult elém. Fogvacogva ébred a hajléktalan, hideg van, az éjszakát a vasútállomás várótermében töltötte, fűtés nincs, mégis jobb mint az Isten szabad ege alatt. Hányatott élete folyamán már többször is előfordult, hogy több napon át nem evett, ám legnehezebb a hideggel megbirkózni, régen nem emlékezik ilyen dermesztő januárra, mint az idei volt. Körbetekint. A szomszéd padon egy idősebb bácsi motyog valamit, Csehországban élő lányát emlegeti, mellette egy 20-25 év körüli kábítószeres próbálja „belőni" magát, a negyedik lény pedig egy barna szőrű kutyus, még tegnap este szegődött társul. Érdekes, jegyzi meg, minél több a hajléktalan, annál több a kóbor kutya is. Kitekint az állomás előtti órára, hat óra van, az utasok már mozgolódnak, nyit a sarki presszó, ismerős nincs, remény sincs arra, hogy a siető emberek közül valakit „megvágjon", az üres üvegeket is mindenki visszaadja, a cigarettacsikkek pedig belefagytak a hóba. Erősen havazik, miután gémberedett testébe lassan visszaáramlik az élet, elballag egy ismerős nénikéhez havat söpörni, miután végzett a hósöpréssel a konyhában reggelit kap és teát. A hajléktalan magányos csavargó, egyedül rója véget nem érő útját Pozsony és Érsekújvár között. Sanyarú élete során kevés jóban és szépben volt része. Eddigi tapasztalatai szerint a gazdag emberek szívtelenek, irigyek, ha véletlenszerűen házukhoz vetődött, akkor sem kapott segítséget, legjobb esetben is csak vicsorgó vérebek fogadták az adjonistent. Odakünn közben beesteledett, vajon ma éjszaka hol hajtja álomra a fejét? Az ajtóból még visszanézek, keserű mosolyt küld utánam, tétova keze mintha búcsút intene. SZABÓ SÁNDOR Királyrév