Új Szó, 1996. március (49. évfolyam, 51-76. szám)

1996-03-28 / 74. szám, csütörtök

[8| ÚJ SZÓ OLVASÓINK OLDALA 1996. április 28. Tisztelt szerkesztőség! Sikeresen szerepelt a nagykéri kultúrházban március 2-án a Szőttes Kamara Néptáncegyüt­tes, Régi szokás ^erint című műsorával. Az önkormányzat és a kulturális központ vezetőjének ügyes szervezésével három falu, Nagycétény, Berencs és Nagykér azon polgárai voltak jelen az előadáson, akiknek nem közöm­bös hazai magyar kultúránk megőrzése és támogatása. A há­rom falu összefogása lelkesítő hatással volt mindenkire, aki az előadáson jelen volt. Felemelő ér­zés volt látni, hogy minden kor­osztály az óvodástól az idősekig képviselve volt. Külön öröm, hogy az óvodás és a kisiskolás szülei­vel együtt voltjelen, és nézte meg a csodálatos néptáncok hibátlan előadását, a szemet gyönyörköd­tető álomszép népviseleti ruhá­kat, és hallgatta a nagyon szép népzenét. A kapott művészi él­mény előkészíti és megalapozza a gyerekek pozitív viszonyulását a néptánchoz és annak megőrzésé­hez. Hozzájárul ahhoz, hogy a gyerekek, akik a jövőben apák és anyák lesznek, a néptánc és a ze­ne hallgatására fogékony felnőtté váljanak, és a tánc meg az ének­lés örömét saját gyerekeiknek is továbbadják, hisz ez megmaradá­sunk alapja. MALI KATALIN Nagykér Nánán vasárnap, 17-én emlé­keztünk meg március 15-ről. Az ünnepi beszédet Himmler György tanár úr tartotta. A világtörténelmi esemény méltatását a mi sze­münkkel láttatta. A közeli szü­lőföld helyeinek emlékeinek beba­rangolása mellett hangsúlyozta európaiságunk múltját, hiszen több mint ezer éve az európai ke­resztény gondolkodás útját járjuk. Az elhangzott zenés irodalmi műsort a párkányi Csemadok szervezete adta elő. Kár, hogy a legszebb verseink igaz gondolata­it, „ne hagyjátok a templomot és az iskolát" - éppen azok nem hal­lották, akik a napokban fordítot­tak hátat az anyanyelvi iskolának. HAJTMAN KORNÉLIA Nána Az olvasói leveleket, mon­danivalójuk tiszteletben tartá­sával, rövidítve jelentetjük meg, A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat is köz­lünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért tel­jes mértékben egyet. Köszön­jük olvasóink bizalmát, és vár­juk további leveleiket. BEMEGY A TEMPLOMOKBA IS ÚJ SZÓ, 1996. III. 12. A megalázás netovábbja Egy vagyok a sok közül, aki sok­szor felháborodva reagálok egy­egy újságcikkre, amelyet az Új Szó­ban, kedves napilapomban elolva­sok. A Bemegy a templomokba is című írás elolvasása után bár­mennyire akartam is felháborodá­somat türtőztetni, nem tudtam. Na! Most tollat fogok (tudom, hiá­ba...), s leírom véleményemet. Hogy a doktor úr felhagyott szép és humánus foglalkozásá­val, a betegek gyógyításával, az az ő magánügye. Az újdonsült, két hónapos dekrétummal ellá­tott „munkahelye" bizony szé­gyenletes, s nem igen illik a dok­torititulushoz. Mi magyarok mind­nyájan törvénytisztelők vagyunk, ha van kivétel, ilyen kivétel van a szlovákok között is, s ezek a ma­gyar ajkú ill. szlovák ajkú állam­polgárok nem a nyelvtörvényt sze­gik meg... Addig amíg azt ellenőrizte, hogy vajon az üzletekben azt kér­dezi-e az elárusító, hogy: čo si pro­síte? vagy azt, hogy: mivel szolgál­hatok?... addig csak jókat moso­lyogtam, hogy íme, a nagy demok­ráciában még erre is van idő, ilyen megfigyeléseket is honorál­nak. Mostani felháborodásom oka az, hogy: a templomokba is készül ellátogatni. Hát igen! A szo­cializmusban azért látogatták a templomokat, hogy ki jár oda imádkozni. A demokráciában pe­dig azért, hogy ki milyen nyelven imádja Istent, hogy milyen nyel­ven vannak kitéve a hónap imái, könyörgései. S még borzasztóbb az az elképzelése, hogy a háború­ban elesett katonák, hősök neve­it milyen nyelven írták ki. Hát ez aztán már abszurdum! Doktor úr! Eddig testet gyógyított, s most a lelket betegíti, tiporja szét, nem­csak az élőkét, de a holtakét is. Ha tehetném, azonnal kitenném a templomokba ezt a szöveget, magyarul!: „Uram! Szabadíts meg az ilyen megtévedt emberektől." „Kérünk Téged hallgass meg min­ket!" S minden nap el kellene mondani százszor. K. D. T. Beretke Emlékezés régi iskolámra Nem is kutatom, mi váltja ki a nosztalgikus emlé­kezést, ami időnként elfogja az embert. Az IPARI­ban (Magyar tannyelvű gépészeti és energetikai kö­zépfokú ipariskola, Kassa) eltöltött évek bukkantak föl emlékeimben, többek között volt tanáraim, akik­re mindig hálával gondolok vissza. Az elsők között természetesen mindjárt Rezsuha tanár úr van előttem, aki hatalmas, tekintélyt paran­csoló „figurájával", fehér hajával, fehér köpenyé­ben, rengeteg szakirodalommal a hóna alatt, órára jövet már az ajtóból hallatta öblös hangját: „Elvtár­sak, száz oldallal le vagyunk maradva!" Es már a ka­tedrához közelítve diktálta is az anyagot, és bizony „füstölt" a tollúnk. Ma is ereklyeként őrzöm a több­száz ábrával teli, hat vastag füzetből egybekötött Gépelemek „bibliát" - mert így neveztük. Majd előhúzta rettegett noteszét: „Felelés! Ádám, Árvái, Balázs, Balogh, gyerünk, kifelé!" És reszketett a lá­bunk, miközben vastag mutatóujjával egyenként osztott ki bennünket az ismétlés témáiból. Bárcsak lenne videófelvételem az első gépalkatrészes skic­ceink kiértékeléséről: Hát ez meg egy eltaposott poloska! Tömesd ki magad fiam! De ne szalmával, kővel fiam!..." Csak úgy szórta a találóbbnál talá­lóbb, rezzenéstelen arccal „bedobott" hasonlatait, jellemzéseit. Sokat tanultunk Putankó tanár úr tanulságos tör­téneteiből, Az aranyvonatból, A Titanic pusztulásá­ból, stb., amelyeket politikai gazdaságtan órán me­sélt, s mi lélegzetvisszafojtva hallgattuk. Az óra ele­jén az osztály halotti csendjében a katedra közepén állva, teljes öt percig, hatalmas szoborként, kopasz fejjel, de annál sűrűbb szemöldökkel, erősen a mon­danivalóra koncentrált. Majd „megelevenedett", és elkezdte az idézetekkel gazdagon teletűzdelt, lebilin­cselő előadását, a táblát is sűrűn telerajzolva, plasz­tikusan illusztrálta a történet főbb mozzanatait. De említhetném Schulz György igazgató úr szigo­rú, még tanártársainál is nagy tekintélyt parancsoló, ám melegszívű egyéniségét, aki mindig a böcsüle­tes (így mondta volt) munkára hívta föl figyelmünket, és elégedett mosollyal az arcán szemlélte a május elsejei fölvonulásunk utáni hatalmas nótázásunkat az iskola udvarán, hogy csak úgy visszhangzott a fal­aktól a környék. Az akkori fiatalabbak közül eszem­be jut Stromp tanár úr, aki frissen végezve a prágai Károly Egyetemet, avatott be minket nagy odaadás­sal és áldozatkészséggel a gépek rejtelmeibe. Aki egyszer a szemünk láttára egy fogadásos súlyeme­lési csatában alaposan „megfirkálta" Kládek Gábor testnevelő tanárunkat, az akkori csehszlovák disz­koszvető bajnokot, miközben addig fogalmunk sem volt súlyemelői kvalitásairól. Persze folytathatnám a hosszú sort. Mert ők vol­tak és maradnak emlékeimben a klasszikus tanáre­gyéniségek, azt hiszem, nyugodtan mondhatom: személyiségek. Az olyan tanárok, akik mindig egy is­kola szellemének megteremtői. Mert ők - most már biztos vagyok benne - nagyon szerették a diákot és a hivatásukat. Nemcsak a szakemberben az embert is formálták bennünk, hanem a magyar öntudatra való nevelésről sem feledkeztek meg. Hálás köszö­net érte... BOHUNICZKY LÁSZLÓ Pozsony A valóság egészen más Aki tudja, mondja meg című tu­dósítás elolvasása után, félreve­zető és hazugságokra utaló kije­lentésekre akarok reagálni. Kez­deném a kormánykoalíció süket szövegelésével, hogy pl. a kisebb­ségek (mármint mi) használhat­juk anyanyelvünket a hivatalos érintkezésben. Ha jól értettem, akkor az úgy lenne, hogy én a já­rásunk bármelyik hivatalában magyarul értekezhetek. A leírt hangzatos szavak így ahogy vannak, nem fedik az igaz­ságot, vagyis hazugság van ben­ne. Bizonyítékokkal is alátá­maszthatom. 1. Januárban érvényét veszítet­te a személyazonossági igazolvá­nyom, ezért járásunk székhelyén, a rendőrség épületében az iroda ajtaja előtt várakoztam több pol­gártársammal. Egy órai várako­zás után bekerültem egy roma származású fiatalemberrel. A fia­talember egy árva kukkot sem tu­dott szlovákul, a hivatalban mun­kálkodó hölgy pedig egy árva kuk­kot sem magyarul. Mivel nem ér­tették meg egymást, a hölgy to­vábbot intett, s lezártnak vette a dolgot. Velem kezdett foglalkozni. Persze, nem hagytam annyiban, segítettem a fiatalembernek, s tolmácsolásom segítségével el tudta intézni az ügyét. 2. Az ipolysági gyógyszertárban a feleségem számára váltottam ki a gyógyszert. Szlovákul sorolta a fehérköpenyes hölgy az orvos­ság használati módját. Véletlenül meg mertem kérdezni, hogy el tudja-e magyarul is mondani, de a pult mögötti hölgy nemlegesen fe­jecskéjét mozgatta. 3. Tudomást szereztem arról is, hogy több magyar anyanyelvű szülő gyermekei szlovák iskolába járnak. Még az órák közötti szü­netben is betiltották, hogy nem beszélgethetnek magyarul más gyerekekkel, akik szintén tudnak magyarul. VAJDA ANDRÁS Szete Újra a nép nevében? A napi sajtóból értesülhettünk róla, hogy járásunkban is mega­lakult Gyimesi György hosszú nevű mozgalma a Magyar Népi Mozgalom a Jólétért és Megbé­kélésért, vagy fordítva. Ez még nem is lenne baj, mert a mai Szlovákiában tényleg szükség lenne egy kis jólétre és megbé­kélésre. Az alakuló ülésről be­számolt a Szlovák Televízó ma­gyaradása is. A kamerák jóvoltá­ból láthattuk a mozgalom járá­sunkbéli alapító tagjait. Ez egy ki­csit gondolkodóba ejtett. Csupa régi ismerős arcot láthattunk kö­zöttük. Úgy látszik, hogy a szebb jövőnk és jólétünk érdekében, mint ahogy az a mozgalom nevé­ben is benne foglaltatik, újra ak­tivizálják magukat. Ők már csak biztosan tudják, hogy hogyan kell a szlovákiai magyarság szebb és boldogabb jövőjét meg­teremteni, mert az előző negy­ven-egynéhány évben rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek ezen a téren. Főleg ígérgetések szint­jén. Akkor is mindig azt ígérték, hogy már csak ezt az egy évet bírjuk ki türelemmel, mert már jövőre, vagy legalábbis utána biz­tosan jobb lesz. Ugye milyen ismerős szöveg, a mai szlovák vezetők is ugyanezt mondják, hogy bírjuk ki még ezt az évet, utána itt van Svájc, de ha nem, akkor legalább Szinga­púr. Ki is bírták akkor ígérgeté­sekkel egészen 89 novemberé­ig. Aztán megbuktak. Egyszer. Aztán vártak egy ideig. Most el­határozták, hogy újra megpró­bálják. Másodszor. Hisz ígérgeté­sek terén van elég tapasztala­tuk. Hátha most sikerül. Előre hát, újra, Mečiarral és mozgal­mával. Ismerjük már a miniszterelnök úr ama szokását, hogy „gyenge" pillanatokban a hozzá hűeket bőségesen megjutalmazza. Ebből a pénzből a mozgalomnak hetilap kiadására is tellett, an­nak ellenére, hogy a szlovákiai magyarság kulturális szerveze­tei, intézményei, ugyanúgy sajtó­termékei, állandó pénzhiányban szenvednek, és ha ez így megy tovább, lassú sorvadásra vagy megszűnésre vannak ítélve. Ez a jelenlegi szlovák politika célja. Megszüntetni és beolvasztani bennünket a szlovák nemzet kö­zösségébe, vagy ahogyan ők mondják, lehetőséget adnak ne­künk, elmagyarosított szlovákok­nak, visszatérni az anyanemzet keblére. Hogy ezt elérjék, előbb meg kell osztani bennünket az oszd meg és uralkodj rajtunk ala­pon. Amint látjuk, ez az igyekeze­tük néha sikerül is nekik. Sajnos. Miniszterelnökünk az egyik kije­lentésében megemlítette, hogy neki is vannak magyarjai. Csak remélni tudjuk, hogy nem a Ma­gyar Népi Mozgalom vállalta ezt a szerepet. N. G. Alistál Ellenőrzést a piacokon Nagy tiszteletet éreztem a Ke­reskedelmi Felügyelőség mun­katársai iránt, amikor a körze­temhez tartozó üzlethálózatban előforduló hiányosságokra mu­tattak rá. Úgy látszik azonban, hogy idővel lanyhul a figyelmük, mert miközben a nagy üzleti egy­ségeket veszik górcső alá, addig figyelmen kívül hagyják a piaci árusokat. Pedig ott aztán igazán kiélhetnék magukat! Sajnos, ve­lem is előfordult, - igaz csak egyszer - hogy engedtem a csá­bításnak, és a piaci árusnál vet­tem meleg zoknit, gondolván, hogy az a pár korona is jelent va­lamit, mint rokkant nyugdíjas­nak, amit így megspóroltam. Bár csak ne tettem volna! Másnap a járási székhelyre - Érsekújvárba kellett utaznom, és mindjárt fel is vettem az újonnan vásárolt meleg zoknit. Alighogy kiszáll­tam az autóbuszból, éreztem, hogy valami nincs rendben a cipőben, mert hideget éreztem. Érsekújvárba érve illő helyet ke­restem, hogy meggyőződjem a fura jelenségről. Amint levetet­tem a cipőm, azt hittem, rosszul látok! Az újonnan vásárolt, először használt zokni szinte szétmállott a cipőmben. Nem volt mit tenni, mint „rendes" üz­letben újat vásárolni, hogy elke­rüljem a megfázást. Tehát amit megnyertem a réven, elveszítet­tem a vámon. Azóta is, hogyha valamelyik környékbeli faluban járok, figyelem a piaci árusokat, akik lelkiismeret-furdalás nélkül árulják a bóvlit. Tehát a minőség garantálásáról szó sem lehet! A minap, amikor az egyik nagyközségben jártam, még kirí­vóbb esettel is találkoztam. Köz­vetlenül a községi hivatal mel­lett található piacon nemcsak ví­gan árulták a bóvlit, hanem még regisztrációs pénztárgépet sem használtak! Ez szerintem min­dennek a teteje. Jó lenne, hogy ha a Kereskedelmi Felügyelőség ilyen irányba is kiterjesztené fi­gyelmét, mivel ezek az árusok nemcsak a hiszékeny állampol­gárt rövidítik meg, hanem az ál­lamot is! Szerintem jó dolog, hogy az észlelt hiányosságokat a média révén néhanapján név­re szólóan teszik közzé. Azon­ban az még nagyobb erkölcsi erővel hatna, ha azon üzletesek nevét is feltüntetnék, akiknél az ismételt ellenőrzések ellenére sem találtak hiányosságokat. NAGY ANDRÁS Szimő ÁTVÁGÁS AVAGY REIKIZEM... UJ SZO, 1996. III. 21. A test, a lélek és a szellem harmóniája A Reiki jelentése - japán szóössze­tétel - kozmikus erő, energia vagy is­teni energia, szanszkrit nyelven „sze­retetet" jelent. A Reiki nem vallás, nincsenek doktrínái vagy külön hitvallása, világ­nézete. Valójában nagyon ősi tudo­mány ez, mely évszázadokig rejtve volt, míg Dr. Mikao Usui a 19. sz. vé­gén újra fel nem fedezte ezt a réges­régi módszert a tibeti szutrák között elrejtve és az emberiség rendelkezé­sére bocsátotta. Dr. Usui első kézből tanulta meg, mennyire fontos szere­pe van az energiáért kapott térítés­nek, ami a gyógyító feláldozott idejé­ért kap cserébe. Usui ugyanis ráéb­redt arra, hogy akiken segített, csak a fizikai testüket gyógyította meg a tü­netektől, de nem tanította meg őket megbecsülni az életet és a megélhe­tés új útját, s ezért visszaestek abba az állapotba, amilyenben annak ide­jén találta őket. Rájött, mennyire fontos az, hogy a személy maga is részt vegyen a sa­ját életét gyógyító folyamatban. Arra van szükség, hogy amikor a személy szükséget szenved, ő maga kérje a változást vagy a gyógyulást, csak így következhet be nagy változás az éle­tében. S ha mások segítségére is szükségünk van, akkor energiacse­rének is létre kell jönnie. Úgy látta, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy adhassanak valamit azért, amit kapnak, hogy fennma­radjon az egyensúly érzete. A Reiki nem csupán a test kémiai szerkeze­tében hoz létre változásokat, miköz­ben segíti a szervek regenerálódá­sát és a szövetek, valamint a cson­tok újraépülését, hanem segít ab­ban is, hogy a mentális szint kie­gyensúlyozottá váljon. A Reiki tuda­tosságunk növelésének csodálatos eszköze, épp a megfelelő kulcs a megvilágosodás eléréséhez. Mint az életben a legtöbb dolgot, a Reikit is át kell élnünk először ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk. A Reiki cél­ja, hogy segítse az embert abban, hogy megtalálja teste, lelke és szel­leme harmóniáját és egyensúlyát. Minden betegség lelki okokra ve­zethető vissza. A lelki ok minden esetben a megtanulandó feladatra utal. Ha felismerjük a feladatot, és ez alapján cselekszünk, képesek le­szünk a betegséget feloldani. Usui a Reikit öt alapelvre osztotta. S ez az öt alapelv természetes módon sugárzik kifelé abból a személyből, aki önma­gával harmóniában van, s ha meg­próbál ezen elvek szerint élni, ez segí­teni fogja őt abban, hogy e harmóniá­ra rátaláljon: „Az vagy, amit gon­dolsz." A Reiki öt alapelve: Csak ma, a há­la érzése fog eltölteni! Csak ma, fel­hagyok az aggódással! Csak ma, nem leszek dühös! Csak ma, becsülettel végzem dolgomat! Csak ma, szeretni és tisztelni fogok mindent ami él! Kívánom, hogy a Reikivel való talál­kozásod igazán örömteli legyen! HOMBAUER ILONA, Reiki-mester, Somorja Látlelet egy hajléktalanról A koraesti szürkületben láttam meg a vasút­állomás várótermében. A kihűlt kályha mellett kuporgott fogvacogva, piszkosan, borostásan, a korát még megközelítőleg sem tudtam elta­lálni, foltos kabátjáról hiányoztak a gombok, vagy csupán vékony cérnaszálon lógtak. Ami­kor pillantásunk találkozott, rögtön megértet­tem, hogy ez az ember bajban van, hajléktalan. Beszélgetni kezdtünk, láttam, nagyon fázik, ezért a közeli kocsmába hívtam, melegedni. Amíg a pultnál a kiszolgálásra vártam, addig ő nehézkes járással a terem legtávolabbi, legsö­tétebb zugába vonult - a védekező mechaniz­musok működésbe léptek - közvetlenül a fűtőtest közelében telepedett le. Kezébe fogta a bögrét és szürcsölgetni kezdte a ki-kilöttyenő forró teát. Pár mondat után egy szomorú sorsú ember még szomorúbb napja tárult elém. Fog­vacogva ébred a hajléktalan, hideg van, az éj­szakát a vasútállomás várótermében töltötte, fűtés nincs, mégis jobb mint az Isten szabad ege alatt. Hányatott élete folyamán már több­ször is előfordult, hogy több napon át nem evett, ám legnehezebb a hideggel megbirkóz­ni, régen nem emlékezik ilyen dermesztő janu­árra, mint az idei volt. Körbetekint. A szomszéd padon egy idősebb bácsi motyog valamit, Csehországban élő lányát emlegeti, mellette egy 20-25 év körüli kábítószeres próbálja „belőni" magát, a negyedik lény pedig egy bar­na szőrű kutyus, még tegnap este szegődött társul. Érdekes, jegyzi meg, minél több a haj­léktalan, annál több a kóbor kutya is. Kitekint az állomás előtti órára, hat óra van, az utasok már mozgolódnak, nyit a sarki presszó, is­merős nincs, remény sincs arra, hogy a siető emberek közül valakit „megvágjon", az üres üvegeket is mindenki visszaadja, a cigaretta­csikkek pedig belefagytak a hóba. Erősen ha­vazik, miután gémberedett testébe lassan visszaáramlik az élet, elballag egy ismerős né­nikéhez havat söpörni, miután végzett a hósöp­réssel a konyhában reggelit kap és teát. A haj­léktalan magányos csavargó, egyedül rója vé­get nem érő útját Pozsony és Érsekújvár között. Sanyarú élete során kevés jóban és szépben volt része. Eddigi tapasztalatai szerint a gazdag emberek szívtelenek, irigyek, ha véletlen­szerűen házukhoz vetődött, akkor sem kapott segítséget, legjobb esetben is csak vicsorgó vé­rebek fogadták az adjonistent. Odakünn köz­ben beesteledett, vajon ma éjszaka hol hajtja álomra a fejét? Az ajtóból még visszanézek, ke­serű mosolyt küld utánam, tétova keze mintha búcsút intene. SZABÓ SÁNDOR Királyrév

Next

/
Oldalképek
Tartalom