Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-10 / 7. szám, szerda

1996. január 16. VELEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ Ó Í 10 | A vagyonalap nem siet Egyelőre nem ismeretes, hogy a vagyonalap mekkora vagyonrészt óhajt elkülöníteni a vagyonjegyes kötvénnyel rendelkezők számára. Peter Tomeček, a Nemzeti Vagyon­alap elnökének tanácsadója szerint az alap az első kínála­ti listát akkor teszi közzé, amikor a kormány jóváhagyja a kötvények kezelésének részleteiről szóló pénzügyminisz­tériumi javaslatot. EZ január végéig megtörténhet. Ha nagy lesz a lakossági érdeklődés a vagyonalap által közzétett vállalati részvények iránt, akkor az RM-Systém segítségé­vel sorrendet alakítanak ki, a felkínált ár és a beérkezés időrendje alapján. A korábbi vagyonjegyes privatizációtól eltérően azonban a vagyonalapi kötvénnyel, amelynek névértéke 10 ezer ko­rona, csupán egyetlen cég részvényeire tarthatunk igényt, tehát nem lehet több vállalat részvényét megpályázni. To­meček szerint a vagyonalap kínálatából hiányozni fognak a stratégiai vállalatok részvényei, valamint azoknak a cé­geknek az értékpapírjai, amelyekben a vagyonalap tartós részesedést szerzett. A kínálatban tehát olyan cégek rész­vényei szerepelnek majd, amelyek nem keltek el a vagyon­jegyes privatizáció első hullámában (ezek nominális érté­ke 6 milliárd korona), valamint azok a részvények, ame­lyek esetében a vagyonalap utólagosan és vitatott módon megemelte a kibocsátó cég alaptőkéjét (megközelítőleg 6-7 milliárd koronáról van szó). A részvényeket piaci áron fogják kínálni, ami nem egy­szer a nominális érték egyharmada, sőt alig egytizede is le­het. A vagyonalapi kötvények döntő részét a privatizáló ter­mészetes és a jógi személyek az alappal szembeni tarto­zásaik törlesztésére fogják fordítani. Csak idén 7 milliárd koronát kellene a vagyonalap számlájára fizetniük, és 2000-ig összesen 18 milliárdot. IVAN ŠPÁNI, Práca Az államfő tavaly 11-szer gyakorolt kegyelmet Michal Kováč köztársasági elnök 1995-ben 11 személy­nek adott kegyelmet. Funkcióba lépése óta, vagyis 1993­tól összesen 24 alkalommal gyakorolta ezt a jogát. Az el­múlt évben az elítéltek vagy az elítéltek rokonai 2500 esetben -fordultak az államfőhöz. Michal Kováč többek közt kegyelmet adott annak a rabnak, aki élete kockázta­tásával megmentett egy embert, továbbá kegyelmet adott Oskar F.-nek, a titkosszolgálat tagjának, aki a nyomozók előtt vallott a Szlovák Információs Szolgálat szerepéről if­jabb Michal Kováč elrablásában; Oskar F. jelenleg ismeret­len helyen tartózkodik. Az is érdekelt bennünket, hogy az elmúlt évben hány esetben adott kegyelmet Václav Havel cseh köztársasági elnök. Ladislav Špaček szóvivő szerint 105 esetben. Vác­lav Havel 1990 óta, vagyis amióta betölti az államfői posz­tot, már több mint 900 esetben gyakorolt kegyelmet. Ez a szám közel annyi, ahányszor Lech Walesa volt lengyel köz­társasági elnök adott kegyelmet. NS, Pravda Mától számlakivonatok Az Értékpapírközpont számlakivonatait január 10-étől, vagyis mától továbbítja a posta a vagyonjegyes privatizá­ció második hulláma résztvevőinek. Az állampolgárok e számlakivonatok alapján kapják meg a 10 ezer korona névértékű vagyonalapi kötvényeiket. A postának 3 329 630 darab dokumentumot kell kézbesítenie. A ma kezdődő postázás folyamatosan tart, mégpedig február kilencedi­kéig. Ajánlott levelekről van szó, ezért a címzetteknek személyesen kell átvenniük. - Senki más nem veheti át a címzetten kívül, még a családtagok sem - közölte Viera Ju­ranová, a posta munkatársa. Ha a címzettnek nem tudják kézbesíteni, akkor értesítést kap, hogy a legközelebbi pos­tán felvehető a küldemény. Ez esetben nem 15 napig, mint az egyébként szokványos, hanem 30 napig várnak a címzettre. Az ajánlott levelek postára történő feladása 10 központban történik, mégpedig Pozsonyban, Dunaszerda­helyen, Nyitrán, Trencsénben, Losoncon, Zsolnán, Beszter­cebányán, Liptószentmiklóson, Eperjesen és Kassán. JAM, Sme (Rövidítve) Világnyelv... (Az elején kezdem rögvest, mert a végét már én sem fogom érteni...) Mint tudjuk, a mai negyvenesek fejé­be úgy húsz éven keresztül verték be­le sarlóval kalapáccsal az orosz nyel­vet, mondván, hogy az világnyelv, és miután győz a kommunizmus az egész Galaxisban, ez lesz az egyedüli beszédkapcsolat a különböző lények között... Ha valaki úgy a hetvenes­nyolcvanas évek tájékán spanyolul, olaszul, franciául, ne adj' isten angolul vagy németül kezdett el tanulni, azt erősen figyelni kezdték, mert az illető - több mint valószínű - meg akar szökni a Csehszlovák Szocialista Pa­radicsomból. Magoltam én is hát bőszen az oroszt, már majdnem vö­rösre izzadtam magam, és lám, mi lett mára a húszéves nyelvstúdium eredménye? Ma ha karóba húznának, sem tudnék elmondani egy cirill betűs mondatot. Még tőt sem... Hát így mú­lik ki egy világ dicsősége! No, de hogy a közepén folytassam: mint publicis­tával nincs (tán) sem velem, sem a nyelwelf?), amin írok, semmi baj ­magyarul írok, magyarnak születtem, ez utóbbi nálunk régi családi hagyo­mány, de úgy, mint az Új Szó és a Va­sárnap reklámmenedzsere, meg megbotlok egy-egy idegen nyelvben. Persze amíg magyarul vagy szlovákul tárgyalok nagyvállalatok vezérigazga­tóival vagy magáncégek tulajdonosai­val, addig nincs semmi baj. (Baj azok­nak a fejében van, akik ezt a ma­gyar-szlovák vagy szlovák-magyar koncepciót csak azokkal a szerszá­mokkal tudják elképzelni, mint egyko­ron az orosz nyelv tanítását: sarlóval levágni, ami magyar, aztán kala­páccsal jól beverni a földbe...) Csak­hogy pechemre most egy leendő szí­nes mellékletünk kapcsán fölhívtam az ógyallai. Zlatý bažant" sörgyár ke­reskedelmi igazgatóját, hogy előad­jam neki elképzeléseimet, terveimet: ha már kaptak egy nagyon szép kitün­tetést a söreikre - Slovak Gold ugyan tudassuk már ezt a dolgot a magyar olvasóval is, potom iksz pén­zért... A szlovák úriember tisztesség­gel végighallgatott, majd megkérdez­te, tudom-é, hogy változott a me­nedzsment? (Ez magyarul azt jelenti, hogy a világhírű holland Heineken cég most a főnök a gyárban.) Mondám, hogy tudom, mert néha én is olvasom az Új SzóL No az jó, mondja ő, akkor hívja fel az új igazgatót, mert most övé a döntő szó az ilyen ügyekben. De csak akkor hívjam, ha tudok franciá­ul, spanyolul vagy úgy lazán németül. Nya: hát franciául annyit tudok ma­gyarul - mint azt már ezen az oldalon egyszer le is írtam -, hogy Napóleont Waterloonál verték meg piszkosul, és azóta még azt is hozzátanultam fran­ciául magyarul, hogy az Eiffel-torony nem fér be a Louvre-ba, és hogy a Szajna az nem ugyanaz, mint a szaj­ha. Spanyolból már valamivel jobb va­gyok: tudom, hogy Freddy Mercury énekelt egy gyönyörű nótát, hogy „Barcelóóóna, Barcelóóóna" (na ugye?), sőt spanyolul még azt is tu­dom, hogy a feleségem három éve ott volt tíz napig nyaralni! (Hát ilyen világ polgár vagyok...) A német az meg megy. Nagyon jól megy az égi csator­nákon, nézem is bőven a filmeket, és ugye, miután egy kilencvenperces Filmben hetven percet lövöldöznek, húsz percet pofozkodnak, és közben szól a zene, én olyan jó vagyok né­metből, hogy másnap a feleségem­nek - aki mindig elalszik az ilyen ide­gen nyelvű filmeken, nem ért belőlük semmit, nem világpolgár, hiába - dia­lógusokat tudok neki idézni kettősponttal, vesszővel, kötőjellel meg amit csak akarok, gyönyörűen... Ezenkívül tudok kenyeret kérni, a vo­nat ablakáról megtanultam, hogy ki­hajolni veszélyes, és hogy tilos a dch hányzás (szintén vonat), tudok kö­szönni reggel, délben, este és jóécca­káL.. No de azért, hogy el ne bakizzak valamit, megkértem kolléganőmet, aki egyáltalán nem egy félig művelt kislány: mondja már meg hogy kérjek németül másnap tízre találkozót a Herr Directortól? Megmondta, én szé­pen leírtam - nem írom ide németül a szövegei, mert a helyesírásban még itt-ott apró hibácskákat vétek és hívtam a megadott számoL Nyomban a Herr Director vette fel a csigát illet­ve a kagylót, mire én illedelmesen be­mutatkoztam - németül, persze -, és tökéletes bodrogközi német kiejtés­sel elolvastam a leírt két mondatot. No már most, miután a telefonban nem látni a bodrogközi német kiej­tést, a Herr Director joggal hihette, hogy én egy tőrőlmetszett német va­gyok, minimum a Niebelungéne­kekből. Ennek, gondolom, nagyon megörült, hogy végre jól kibeszélget­heti magát, mert elkezdte mondani, és csak mondta és mondta - én azért néha úgy közbeszóltam, hogy ja... ja... (Ja, hát mit mondhattam volna, mi­kor egy büdös kukkot nem értettem az egészből? Mondjam neki, hogy ne hajoljon ki az ablakon, ne dohányoz­zék, esetleg kérjek tőle kenyeret?) Az­tán kérdezett valamit! Ezt a kérdőjelből vettem észre, mert jártam zeneiskolába. Igazán. Aztán megint kezdtem őt érteni, mert miután'már vagy egy percet hallgattam, sűrűn el­kezdte mondani, hogy „Halló!", „Hal ló!" stb. Én meg néztem az előttem heverő német-magyar szótárt, és azon gondolkodtam, hogy hol nyis­sam ki, és főleg - minek? Szorult helyzetemből végül a kolléganőm mentett ki, helyére tette a dolgot, megbeszélte az időpontot, ráadásul egy héttel későbbre, mint ahogy én azt terveztem. Az a jó. Van egy hetem a tanulásra. Amit húsz év oroszmago­lásból elfelejtettem, azt most egy hét alatt, ha elemi szinten is, de né­metből behozom. És ígérem Herr Di­rector - egy fél év múlva, ha a nyári kánikulák idején felhívom, hogy hogy győzik a gyártást, már beszélgetni is tudunk majd egy kicsit. Addig is: ich bitté um Entschuldigung... Mondhatják most, hogy a saját tu­datlanságomat lepleztem le. igaz, de... Voltak ugyanis idők, amikor előír­ták, hogy milyen nyelvet vagy nyelven tanuljon az ember gyereke, hogy jó le­gyen neki. Persze azóta már mennyi, de mennyi minden megváltozott! Nem hetvenötöt, nyolcvanhármat írunk, hanem kilencvenhatoL Ennyi... KERTÉSZGÁBOR Ĺ KOMMENTÁRUNK Aki nyer és aki veszít A parlament decemberi döntése, mely szerint egy úgynevezett értelmező határo­zatot kell elfogadni a szlovák-magyar alapszerződés ratifikációjával kapcsolato­san, új helyzetet teremtett valamennyi par­lamenti párt számára, de komoly dilemma elé elsősorban a Magyar Keresztényde­mokrata Mozgalmat és a Magyar Polgári Pártot állította. A készülő szöveg - amely előrelátható­an megismétli majd a kormány március 21-i jegyzékének fő gondolatait: Szlová­kia nem ismeri el a kollektív jogokat, tehát nem ismeri el a kisebbségi autonómia semmilyen formáját sem ­ugyanis nem csupán a DSZM „héjáit" megnyugtatni akaró szem­fényvesztés, amely nem bír különösebb gyakorlati jelentőséggel. Hiszen egy parlamenti határozat nem csupán a Mečiar-kabinetet kötelezi, amely amúgy sem tenne lépéseket az. autonómia elisme­résének irányába, de az összes következő kormányt is - mindad­dig, amíg a parlament nem módosítja saját döntését. Ennek esélye pedig az években számolt közeljövőben is igen csekély. S hogy miért éppen az MKDM és az MPP számára jelent ez sú­lyos dilemmát? A válasz kézenfekvő. Bár a decemberi ratifikáci­ós vitában A. Nagy Lászlót (MPP) és Ján Lángost (Demokrata Párt) leszámítva a ratifikáció támogatói szemérmesen elhallgatták álláspontjukat, senki előtt nem volt titok, hogy ott és akkor a Ke­reszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom egésze, valamint a DBP frakciójának egy jelentős ré­sze is igennel szavazott volna. Mivel a parlamenti gyakorlat logi­kájából következően a januári (vagy egy más későbbi) ülésen nem két párhuzamos - egy „értelmező" és egy .jóváhagyó" - határozat kerül a plénum elé, hanem maga a ratifikációs határozat tartalmaz­za majd az „értelmezést", a fenti pártoknak most újra határozniuk kell. Arról, hogy megszavazzák-e az alapszerződés ratifikációját ­és ezzel egyidejűleg megkötik-e a mindenkori kormány kezét a szerződés végrehajtását illetően. Ján Čarnogurský és Peter Weiss pártja könnyedén dönthet, hi­szen amúgy sem híve a kollektív jogoknak, s az eddigi nyilatkoza­tok alapján legfeljebb a személyi elvű kulturális és iskolaügyi ön­igazgatást lenne hajlandó elfogadni - ha nagyon muszáj. De ha nem muszáj, annál jobb. A DBP és KDM számára tehát az értel­mező határozat inkább egyszerűsíti a helyzetet. A ratifikáció el­lenzői közül a határozat az igenlők táborába lendítheti át a De­mokratikus Uniót, a ratifikáció kérdésében mélyen megosztott Együttélésen belül viszont valószínűleg megerősödik, mert indo­kolhatóvá válik a nemzeti radikálisok elutasító álláspontja. Tehát tulajdonképpen a DU és az Együttélés is hasznot húzhat az új helyzetből: Jozef Moravčík feje fölül elhárul a nemzetközi meg­szégyenülés veszélye, amely a ratifikáció elutasítása esetén két­ségkívül fenyegette volna a pártot, viszont a Hrnko- és Čemák-fé­le „nemzeti liberálisok" lelkiismerete is megnyugodhat. Ráadásul a DU-nak már nagyon elege van abból a karanténból, amelybe a választások után Vladimír Mečiar zárta; a nyelvtörvény megsza­vazása után az értelmező ratifikációs határozat szorgalmazásával már a második, a vesztegzárból kifelé vezető lépést teheti meg úgy, hogy közben a kormányellenesség látszatát is fenntartja. Az Együttélés számára pedig egyszerűen lehetőség nyílik a párton be­lüli ellentétek elsimítására, de legalábbis nyilvánosságra kerülé­sük elodázására. Hogy a szélesebb értelemben vett - szlovák, ma­gyarországi, nemzetközi - közvélemény mit szól majd képvi­selőinek az alapszerződéssel szembeni elutasító magatartásához, az korábban sem nagyon érdekelte az Együttélés vezetésének meghatározó személyiségeit. Annál inkább érdekli ez a közvélemény a mérsékelt, kormány­képes politikai arculatot kialakítani törekvő MKDM-et és MPP-t. De legalább ugyanennyire kell, hogy érdekelje ezt a két pártot a programjában szereplő kisebbségi autonómia is. Ha megszavaz­zák a kormánypártok elképzelte ratifikációs határozatot, önként mondanak le saját programjukról. Ezt nem akarhatják. Ha nem szavazzák meg, azzal nemet mondanak az alapszerződésre is. Ezt sem akaiják. Az alapszerződés ratifikációjának újabb elhalasztása Vladimír Mečiar vereségét jelenti - állította sok decemberi kommentár. Va­lóban ő a legnagyobb vesztes? AHOGY ÉN LÁTOM Peter Weiss - távozóban mánykoaiíció stílusáról, viselt dolgairól, így sokan felteszik a kérdést: vajon mi ösztönözte rezignációra azt a pártve­zetőt, akinek az irányításával - ha nem is klasszikus nyugat-európai értelemben - szociáldemokrata típusú párttá alakult át Szlovákia Kommunista Pártja. Főképp ami a legfelsőbb pártvezetés (ta­lán) többségét illeti. Az egyszerűsítésre hajlamosak sze­rint a pártvezetésnek azok a tagjai vették rá Weisset az. említett nyilatkozat meg­tételére, akik már nem tudják fékezni tü­relmetlenségüket, és minél rövidebb úton vissza akarnak térni a hatalomba. Kétségtelen, hogy ez is közrejátszott. A külföldi példák ragadósak; a volt szoci­alista országokban az utódpártok (Cseh­ország kivételével) már mind kormány­tényezővé váltak. Weiss nem egy kollé­gája nyilván azt is bekalkulálja számítá­saiba, hogy 1994 márciusa után a DBP tagságának, főképp pedig középkáderei­nek jelentős része mennyire rossz néven vette, hogy a párt koalícióra lépett Ján Čarnogurský kereszténydemokratáival. A pártelnök visszaléptetésére ösztönző körülményeket még hosszan sorolhat­nánk. Mindezek ellenére nem valószínű, hogy Peter Weiss elsősorban mások nyomásának engedve döntött úgy, ahogy döntött. Véleményem szerint az játszott elhatározásában fő szerepet, hogy attól tart, megmérettetése esetén az áprilisi kongresszuson kiderül, mi­lyen csekély mértékben vált szociálde­mokratává a volt kommunista párt. Nincs a világon olyan közvélemény­kutató intézet, amely legalább hozzá­vetőleges pontossággal meg tudná ál­lapítani, mennyire váltak szocdemmé a Demokratikus Baloldal Pártjának tagjai, illetve (választási) szimpatizánsai. Az azonban közvélemény-kutatás nélkül, mindennapi tapasztalataink alapján is megállapítható, hogy a párt vélemény­formáló középkádereinek nagy része milyen nyűgnek tekinti a szociáldemok­rata értékekhez való visszatérést, illetve mennyire csábítónak az olyan hatalom­gyakorlásban való részvételt, mint ami­lyet a Mečiar vezette kormány produkál. Ismerjük a pártkongresszusi küldöt­tek kiválasztásának mechanizmusát, és tudjuk, hogy a középkádereknek milyen lehetőségei vannak a hangulatkeltésben. Naponta tapasztaljuk, hogy — párthova­tartozástól szinte függetlenül - Szlová­kia politika iráni még érdeklődő lakos­ságának milyen jelentős része számára mennyire imponáló az a populizmus és az a nemzeti vonal, amelyet Mečiar tes­tesít meg. Ügyszólván biztosra vehető, olyan lesz a hangulat a Demokratikus Baloldal Pártjának áprilisi kongresszusán, amely­nek alapján Peter Weiss csak egyetlen következtetést vonhat le: A szociálde­mokratizálódás nem úgy ment végbe, ahogy remélte, és a küldötteknek talán a többsége inkább ahhoz, a politikai stílus­hoz vonzódik, amelyet Vladimír Mečiar testesít meg, és amely 1994 novembere óta több mint gyanúsan hasonlatos a kommunista pártállami stílushoz. Már­pedig ez sok mindennek minősíthető, csak szociáldemokratának nem. Ha Peter Weiss áprilisban megméret­tetné magát, ha ringbe szállna akár Pa­vol Kanisszal, akár Ľubomír Fogassal, a szociáldemokratává váltak és a bolsevik állásponton veszteglők erőviszonyait számszerűsíteni lehetne. Márpedig ezt egy 10 százalékos párt - gondolja Weiss - nem engedheti meg magának. A de­mokratikus baloldaliak elnöke a megfu­tamodást választotta. Nem vitás, hogy ebből Vladimír Mečiar profitál. Még ak­kor is, ha az áprilisi kongresszus utáni DBP-elnök hivatalosan nem lesz hajlan­dó erősíteni a kormánykoalíciót. Azóta, hogy a Demokratikus Baloldal Pártjá­nak első számú vezetője bejelen­tette, a tavaszi kongresszuson nem jelölteti ma­gát az elnöki tiszt­ségre, hivatalos nyilatkozatok for­májában kevés szó esett döntésé­nek igazi hátte­rétől. Ha 1994 októberének első felében jelenti be távozási szándékát, senki sem csodálkozott volna a pártvezetés szófu­karságán. A DBP mélyen az elvárások alatt teljesített, magyarán (és Mečiarral) szólva: megmaradt 10 százalékos párt­nak. Tizenöt hónap alatt azonban sok víz lefolyt a Dunán, és ama novemberi parlamenti éjszaka óta sok mindent megtudtunk a hatalomra került kor-

Next

/
Oldalképek
Tartalom