Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-05 / 4. szám, péntek

38] ÚJ SZÓ MOZAIK 1996. január 4. HUZAVONA EGY HRABAL-MU KOR

UL W Őfelsége szerződési gondjai Kis NYELVŐR Kínos áz ügy, egyre kínosabb. Kínos Hrabalnak, kínos Kachyňának, sőt már Menze/nek.is. Kezdjük Hraballal. Pontosabban azzal á regényével, amellyel bajba keveredett. 1971-ben írta, Őfelsége pincére voltam címmel. Kapós volt a történet már akkor is: pikolóként kezd Prágában egy vidékről feljött, tapasztalatlan kis legényke, aztán pincér, majd főúr lesz belőle, milliomos szállodatulajdonos, és amikor már fent van a csúcson, egyszer csak lezuhan. Tévedésből a pankráci börtönbe vetik. Gyűjtőtábor foglya lesz, kőtörő és útkarbantartó. És amikor végez az útjavítással, füvet kaszál, szénát szárít, készül a télre. Zokszó nélkül vállal mindent. Oda érkezik meg, ahonnan elindult. Hagyja, hogy a kör végérvényesen bezáruljon. Mélységes emberszeretet és dús erotika teszi élvezetessé a történetet, de hogy sokáig csak kézirat formájában terjedhetett, annak más oka volt. A sorok között húzódó kemény társadalombírálat. A közép-európai lét kiúttalanságának mesteri ábrázolása. Hrabal a modern cseh próza egyik legértékesebb darabját tette le az asztalra, de könyv formájában először a nyugati olvasók vehették kezükbe. Csehül 1982-ben látott napvilágot a regény - félillegális kiadványként. Be is gyűjtötték rögvest, ahol tudták, s csak hét évvel később, a csehországi változások után tették ki a könyvesboltok polcaira. Akkoriban már a prágai Činoherní klub leglátogatottabb előadása volt az Őfelsége pincére voltam. Ivo Krobot vitte színpadra a művet a Hrušínský-dinasztia három nemzedékét megmozgatva. A legidősebb Rudolf Hrušínský alakította a bölcs útkaparót, fia a Párizs Szálló főpincérét, unokája pedig az ugrásra és aktusra mindig kész pikolófiút. De nemcsak a főszerepek, az epizódfigurák is érdemes művészek kezébe kerültek. Boldog volt Hrabal a bemutató napján. Kék-fehér csíkos „James Joyce-ingében" áradó szeretettel ölelte magához az előadás szereplőit, s tisztelettel hajolt meg Ivo Krobot előtt is. S mint korábbi regényéből, a Szigorúan ellenőrzött vonatokból, vagy a később született Sörgyári capriccioból, A gyöngéd barbárból vagy a Zajos magányból, ebből is film készülne, ha rendezők és producerek meg tudnának egyezni végre. A huzavona ugyanis lassan húsz éve tart. Kezdődött azzal, hogy Karéi Kachyňa, a cseh rendezőgárda egyik legidősebb s legtekintélyesebb tagja nem sokkal a regény megszületése után elsőként jelezte Hrabalnak: szeretné filmre vinni az A tálcán kínált lehetőség azonban nem hozta zavarba a New Yorkban élő „Fekete Pétert". Formán levelet ír Kachyňá nak, amelyben kollegialitásáról biztosítja, s egyben közli vele: Hrabal sosem volt a szívügye. Kachyňána

k kedvez a kulturális minisztérium döntése is: a privatizált Barrandov nem örökölhet semmiféle szerzői jogokat. Ekkor jelenik meg a színen Jífí Sirotek, Kachyňa korábbi munkatársa, akiből időközben tehetős producer lett. Most már neki is fontos lenne az a bizonyos „engedély", hogy keMarek Probosz, a főesélyes amúgy is filmre kívánkozó történetet. írásos szerződésről azonban akkoriban még szó sem lehetett, hiszen a könyv „hivatalos formában" nem létezett, csak a Jazz Sekce kis számú, füzetszerű kiadásában. 1990-ben viszont létrejön az első hivatalos megegyezés Hrabal és Kachyňa között. A Csehszlovák Filmgyártó Vállalat megvásárolja számára a megfilmesítés jogát. Csakhogy nem sokkal ezután, a politikai változásokkal egyetemben, változik a prágai filmgyár helyzete is. A privatizált Barrandov „örökölni" szeretné a fent említett jogot. Nem is számol Kachyňa régóta dédelgetett tervével. Felkéri inkább Miloš Formant, rendezzen végre Prágában is. (Miloš Fikejz felvétele) zére játszhassa egy német rendezőnek, bizonyos Joseph Vilsmaiemek. Új szerződés születik, új feltételekkel. A film rendezője Kachyňa lesz, a producerek pedig, fele-fele alapon: Sirotek prágai stúdiója és a müncheni Perathon. Aláírás: Bohumil Hrabal. Ilyen-olyan okok miatt az 1994 őszére tervezett forgatás azonban mégsem kezdődött el, a mindig résen levő Siroteknek pedig az az ötlete támadt: megszerzi Vilsmaiertől a produceri jogok rá eső részét. Az 1993 novemberében kötött szerződés azonban 1995 utolsó napján lejárt, de még mielőtt érvényét veszítette volna, Kachyňa újabb szerződést kötött Hraballal, amely egyértelműen kimondja: a megfilmesítés kivitelezése kizárólag Kachyňáé, s a szóban forgó játékfilm mellett rábízza az ötrészes tévésorozat megrendezésének jogát is. Ugyanebben az írásban azt is garantálja az író, hogy hasonló szerződést „pincérügyben" nem kötött és nem is fog kötni már senkivel. A dalnak azonban még mindig nincs vége. Sirotek a mellénye zsebéből rántotta elő azt a szerződési záradékot, amelyben Hrabal az aláírásával hitelesítve kijelenti: regényének megfilmesítési jogát a Sirotek stúdiónak adta (el), s nekik kell dönteniük a rendező és a forgatókönyvíró megválasztásában. Dátum: 1995. április 11. Sirotek pedig Jirí Menzelhez fordult, akinél jelesebb Hrabal-szakértő, filmes vonalon, aligha létezik. Menzel pedig nem titkolja: volna is kedve a regényhez, csak hát... kínos az ügy. Üsse ki a nyeregből Kachyňát? Kachyňa urat, akinek minden valószínűséggel ez lesz az utolsó rendezése? Nem. Ilyen áron semmiképp. így aztán ott áll Sirotek befürödve, Kachyňa pedig új producerrel készül a döntő csatára - majd a jövő évben. A főszerepre esélyes jelölteket mindenesetre kiszemelte már. Három színész közül fog választani. A Vissza a jövőbe amerikai sztárja, Michael J. Fox, Menzel moszkvai Csonkinja, Gennagyij Nazarov és az évek óta Los Angelesben élő lengyel színész, Marek Probosz várja döntését. A legtöbb esélye ez idő tájt Probosznak van, de mint tudjuk: egy év nagy idő. Legalábbis ilyen esetben. Szakmai körök epés megjegyzései szerint „őfelsége pincére" a bírósági tárgyaláshoz egyelőre sokkal közelebb van, mint a mozivászonhoz. Mások viszont szent meggyőződéssel állítják: a csatát végül is az (a rendező vagy producer) fogja megnyerni, aki előbb szerez pénzt eme költséges vállalkozáshoz. A költségek ugyanis, szerény számítások szerint, 150 millió koronára rúgnak. Jelenleg. Hogy aztán mi lesz jövőre, azt a barrandovi rőtszakállú sem tudja. SZABÓ G. LÁSZLÓ Unokáink is beszélni fogják? A világtörténelem számtalanszor igazolta annak a tételnek az igazságát, hogy a kétnyelvűség a nyelvcsere előszobája. Mivel a szlovákiai magyarok jó része kétnyelvű, fontos, hogy kisebbségünk tisztában legyen azzal, milyen tényezők befolyásolják a nyelvcserét, és hogyan. A nemzetközi kétnyelvűségi irodalomban számos, a nyelvcserét befolyásoló körülményre találunk utalást. Ezeknek egy része a kisebbség népesedési és települési viszonyaival, másik részük társadalmi helyzetével kapcsolatos. Fontos szerepet játszanak bizonyos kulturális, tudati és érzelmi mozzanatok is, és persze a többségi kormányzat nemzetiségi politikája. Mindezek a körülmények összességükben meghatározzák a kisebbség tekintélyét és státusát. Ezenkívül a kisebbségi nyelv sorsát bizonyos nyelvi tényezők is befolyásolják. Nézzük most meg e tényezők szempontjából nyelvünk helyzetét! Népesedési és földrajzi szempontból nem vagyunk rossz helyzetben, hiszen a szétválás következtében megkisebbedett ország lakosságának nem elhanyagolható részét - mintegy 11 %-át alkotjuk. A szlovákiai magyar nyelvterület közvetlenül rásimul az anyaországra, amely így szinte mindenki számára „testközelben van"; igaz, ennek árnyoldalaként a szlovákiai magyar településterület kényelmetlenül hosszú, ugyanakkor igen keskeny, sok helyen nem több tíz-húsz kilométernél, sőt két helyen meg is szakad. - Rendkívül kedvező viszont, hogy a magyar kisebbség nagyobbik része (több mint háromnegyede) még mindig olyan településeken él, amelyeken a lakosság többségét alkotja. Ugyanakkor hátrányos az, hogy ezek többnyire falvak: a magyar többségű városok száma az első köztársaságbelihez képest a célzatos telepítéspolitika következtében drasztikusan csökkent. A városi magyarság csekély száma már a társadalmi tényezők közé sorolható, azok közé, amelyek hozzájárulnak kisebbségünk kedvezőtlen megítéléséhez. További negatív tényező a szlovákiai magyar nemzetrész kedvezőtlen társadalmi és műveltségi szerkezete, többek között az értelmiségiek veszélyesen alacsony aránya. Viszonylag kedvező helyzetben van viszont kisebbségünk az intézményi támogatottság, elsősorban az oktatási rendszer szempontjából. Iskoláink, bár számuk korántsem felel meg igényeinknek, képesek arra, hogy nyelvi és tudati szempontból megalapozzák nyelvünket és kultúránkat a következő nemzedéknek való továbbadását. Nem véletlen, hogy a jelenlegi nacionalista kormányzat az ún. alternatív oktatás erőltetésével épp az iskoláink ellen indította a leghevesebb támadást. Fontos szerepe volt és van kisebbségünk életében kulturális szervezetünknek, a Csemadoknak is; ezt ismerte föl a hatalmon lévő kormányzat akkor, amikor ezt a szervezetet az anyagi eszközök drasztikus csökkentésével - szándéka szerint - lassú kínhalálra ítélte. (Nem a kormányzaton fog múlni, ha ez mégsem sikerül.) A kisebbségünk nyelvi megmaradását hátrányosan érintő tényezők között kell említenünk azt, hogy a magyar lakosság zöme vallásfelekezeti szempontból nem különül el a szlovákságtól. Ilyen tekintetben csupán a református magyarság van kedvezőbb helyzetben, mivel ez az egyház erősen magyar jellegű. Nyelvünk helyzetére hatással van az anyaországhoz, ill. a szlovákokhoz fűződő kapcsolatok milyensége is, ez azonban túl bonyolult kérdés ahhoz, hogy itt elemezzük. Csupán annyit említünk meg, hogy a magyar és a szlovák nép kulturális közelsége kedvez a vegyes házasságok létrejöttének, s ezzel a többségbe való beolvadásnak. Tudati és érzelmi szempontból rendkívül előnyös, hogy kisebbségünk ezerszáz éves Kárpát-medencei múltra tekint vissza, nemzettudata erős, kultúrája gazdag. Ami a többségi nemzetiségi politikát illeti, erről sok jót nem mondhatunk, különösen a jelenlegi nacionalista hatalmi tobzódás idején. Csupán sok szempotból kedvező adottságaink s a nemzetközi erőviszonyok magyarázzák, hogy a nemzeti elnyomás legszélsőségesebb eszközeinek alkalmazására (nyelvünk betiltása, iskoláink bezárása, deportálás, kitelepítés stb.) az államhatalom csak egyetlen időszakban, 1945 és 1948 között vetemedett, amikor a történelmi helyzetet megfelelőnek érezte arra, hogy kisebbségünkkel végleg leszámoljon. Ami a nyelvi tényezőket illeti, előnyként kell elkönyvelnünk, hogy nyelvünk nagymértékben különbözik a szlováktól, mert ez gátolja a szlovák nyelvi hatás érvényesülését (igaz, megnehezíti a nyelvtanulást, ami az egyén szempontjából hátrányos). Az is kedvezően befolyásolja nyelvünk fönnmaradását, hogy a magyar nyelvjárások közötti különbségek csekélyek, így a standard nyelvváltozat mindenki számára könnyen elérhető. Végül, de nem utolsósorban, kisebbségünk fönnmaradása szempontjából rendkívülijelentőségű az a tény, hogy a szlovákiai magyarok zöme magyar domináns kétnyelvű, azaz anyanyelvét jobban beszéli, mint a szlovákot. Mit mondhatunk összegzésképpen nyelvünk fennmaradási esélyeiről? A fentiekből világos, hogy a nyelvi helyzetnek nincsenek olyan tényezői, amelyek „eleve elrendelnék" a magyar nyelv szlovákiai (bal)sorsát. Olyan visszafordíthatatlan folyamatok sem észlelhetők, amelyek szükségszerűen vezetnének a teljes nyelvleépüléshez, ill. nyelvcseréhez. A szlovákiai magyar nemzetrész eredendő adottságai olyanok, hogy nyelvének jövője mindenekelőtt a kisebbség és többség viszonyától, a többségi hatalom kisebbségi politikájától, azon belül pedig nyelvpolitikájától függ. Mai témánk látszólag távol állt a nyelvműveléstől. A valóság azonban az, hogy ezek a nyelvi és nyelven kívüli körülmények sokkal nagyobb kihatással vannak a kisebbség nyelvhasználatára és nyelvi jövőjére, mint gondolnánk. Ezért figyelembevételük még a gyakorlati nyelvművelő munkában is hasznos lehet. LANSTYÁK ISTVÁN Régi költőink - nyelvünkről Jeles magyar költőink, akik észrevették nyelvünk tömörségét, kifejezőképességét - nemcsak népünk, hanem nyelvünk védelmében is •kiálltak. Vörösmarty így vélekedett nyelvünkről: „A magyar nyelvben minden szótagnak van értelme. " Táncsics Mihály pedig ezt mondta: „Legősibb nyelv a magyar." Édes anyanyelvünkre sok sarat szórtak már Berzsenyi korában is, melyet a nagy költő sehogy sem tudott elfogadni. Hozzá is látott a kérdés vizsgálásához. A magyar nyelv eredetiségérűl című tanulmányában az alábbiakat olvashatjuk: „Régóta gyanús lévén előttem az régi előitélet, mely szerint többnyire azt hittük, hogy mindazon szavaink, melyek idegenekhez hasonlítanak, kölcsönzetek és idegenek. Arra határoztam el magamat, hogy némely szavaink származatját minden figyelemmel megtekintsem, s nyelvünk becsületét e részben is oltalmazzam. " Majd így folytatja: „Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általláttam azt, hogy a magyar nyelv tán az egész világ nyelveinek gyökere és anyja, mert nyilván tapasztalám azt, hogy a legközönségesebb természeti tárgyaknak nevezeteit nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegennek vélt európai nyelvekben is áltatában a magyar gyökerekből lehet származtatni." Kosztolányi Dezső a következőkben összegezte a már emlegetett Mezzofanti véleményét (t. i. az olasz bíboros, aki mintegy száz nyelvet ismert, az ógörög és a latin után a magyar nyelvet tartotta a legkiválóbbnak): „Az olasz pap, a sírkövekkel kirakott vatikáni könyvtárban, a régi fóliánsok és halotti papiruszok között, megálmodta Vörösmarty Mihályt, a dallamos orkánjaival és égig zengő szenvedélyeivel, jósolt Petőfiről, Aranyról, és látta a magyar nyelv végtelen, soha meg nem szakadó útját." (Pesti Napló, 1919. február 23.) ZILIZI TIHAMÉR KT-BIBLIOGRAFIA Adyfalvától Zágonig „A magyar irodalom és történelem jeleseinek életútját tárgyaló könyvet vesz kezébe az olvasó, amely elvezeti a szilágysági Adyfalvától a Kárpátok övezte Zágonig. Emberi utakat és írói pályákat villantottam fel, az ihletet és impressziókat adó pillanatokat." Ezekkel a bevezető szavakkal ajánlja a magyar ifjúságnak a közelmúltban megjelent kötetét Szénássy Zoltán, amely a komáromi KT Kiadó gondozásában látott napvilágot. A kötetet lapozgatva feltehetnénk a kérdést: milyen műfajt képvisel voltaképpen ez az ismeretterjesztő, irodalomtörténeti kalandozásokkal foglalkozó, útinaplószerű frissességgel megírt munka? S miért fontos a szerző számára az erdélyi magyar irodalom? Az utóbbi kérdésben benne a válasz is: az egyetemes magyar irodalom olyan jelentős alakjai (s azok szülőföldje, szűkebb és tágabb pátriája) köszönnek vissza a múltból, mint Ady Endre, Jókai Mór, Kós Károly, Baróti Szabó Dávid vagy Körösi Csorna Sándor. Azaz a klasszikus magyar irodalom nagyjai, akikkel s akik művével Szénássy Zoltán hivatásából eredően, irodalomtanárként is sokat foglalkozott. Az Adyfalvától Zágonig című munkát ezért haszonnal forgathatják mind tanárok és diákok, mind a tágabb értelemben vett, ismeretekre vágyó olvasóközönség. Ez a kötet erénye, s ennél többre nem is vállalkozik: felmutatni s helyenként a személyes találkozások és élmények hitelével megtámogatva közelebb hozni irodalmunk egy-egy nagyjának szülőhelyét, szellemi és fizikai bölcsőjét. A szerzőnek egyébként ez már a tizenegyedik kötete. (k-y) Szénássy Zoltán