Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-17 / 13. szám, szerda

1996. január 17. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó Í 17 I MUNKASSZOVETSEG: A pozsonyi szervezet nem hátrál meg Amint arról lapunk is tudósított, a Szlovákiai Munkásszövetség Központi Tanácsa hétvégi ülésén határozatot hozott, miszerint működésképtelensége miatt fel kell oszlatni a szövetség pozsonyi szervezetét. A lap munkatársa Timotej Hlllt, e szervezet városi titkárát kérdezte a kialakult helyzet hátteréről, m Szervezetük tavaly augusztusban bírálta a Munkásszövetség jelenlegi vezetését. Téziseiket végül egy elemzésben fejtették ki, melyet nemrég a Práca napilap közölt. Miről is van szó tulajdonképpen? - Már a legutóbbi közgyűlésünkön is szerettük volna elérni, hogy a Munkásszövetség alapszabálya pontosan rögzítse a hatásköröket, illetve a kötelességmulasztásért kiróható bírságokat. Mindig az egyén dicsőítésével kezdődik a totalitarizmus. így volt ez Sztálin és Hitler esetében is. Egy pártban is jogszabályokkal kell biztosítani a demokráciát, szavatolni a választás szabadságát, a tisztségviselők leváltását és cserélődését. Mivel mindenki, aki huzamosabb ideig van „odafönt", megszokja ezt az állapotot, és köréje csoportosulnak a talpnyalók. Szeretném, ha a Munkásszövetségből konstruktív baloldali párt lenne, és ha a jelenlegi kormánykoalíció kitöltené a választási időszakot. • Milyen rendelkezések alapján oszlatta fel szervezetüket a központi tanács? - A központi tanács nem ügyvezető szerv, nem oszlathat fel bennünket. Erre csak az országos tanácsnak van joga, és az is csupán javaslatot tehet a közgyűlésnek. Persze súlyos indokok alapján. Képviselőink nagyon kevés tervezetet terjesztenek elő a parlamentben, az összesnek körülbelül a 10 százalékát. És ezeket is szervezetünk tagjai készítették elő. Az állami költségvetéshez fűzött észrevételeket sem Janko llupták és környezete készítette elő, hanem mi. Ezt nevezi ő semmittevésnek? • Magukra maradtak? Más járásokból nem támogatták szervezetüket? - A vezetés nyomására a járási vezető könnyen megijed. Ami viszont az elemzésünket illeti: 11 járás pozitív állásfoglalása van a birtokomban. • Most mit tesznek? - Februári konferenciánkon közel 500 jelentkezőt veszünk fel sorainkba, így a fővárosban több száz tagú lesz szervezetünk. Az ügyben a döntőbizottsághoz fordulunk. Ha a központi tanácsnak ad igazat, akkor megyünk a bíróságra. Aztán meglátjuk, miképpen végződnek a következő parlamenti választások. Rendkívüli közgyűlés összehívását is követelni fogjuk. Nem vagyunk tehetetlenek. Egyéb lépéseket is előkészítettünk, végső megoldásként. Igyekszünk megőrizni józanságunkat. Nem akarjuk szétverni sem a Munkásszövetséget, sem a koalíciót. De ha valaki azt képzeli magáról, hogy ÉN VAGYOK A PÁRT, más változathoz folyamodunk. Ez pedig a jelenlegi parlamenti erőviszonyok tekintetében súlyos következményekkel járhat mind a kormánykoalíció, mind az ország számára. Pravda, MARTIN KRNO Nincs szükség a köztársaság védelméről szóló törvényre A Szlovák Nemzeti Párt Központi Tanácsa megbízta Ján Slota pártelnököt, hogy a DSZM-mel és a Munkásszövetséggel tárgyaljon azokról a feltételekről, amelyek teljesítésével hajlandó lenne támogatni a szlovák-magyar alapszerződést. A párt feltételei közé tartozik a köztársaság védelméről, a rendkívüli állapotról, az önkormányzati választásokról, Illetve az iskolaügyről szóló törvény elfogadása. A lap munkatársa ezekről faggatta Peter Weisst, a DBP elnökét. m Hajlandó lenne a DBP támogatni ezeket a tön/énytervezeteket? - A DBP-ben megegyeznek a vélemények abban, hogy nincs szükség a köztársaság védelméről szóló törvényre, és nem hinném, hogy az alapszerződés ratifikálásával kapcsolatban szükség lenne a rendkívüli állapotról szóló törvényre. Ami a többi javaslatot illeti, nem tudom, milyen módosításokról lenne szó, ezért nem tudok hozzászólni. • Ön szerint mennyire reális Vladimír Mečiar kijelentése, miszerint az alapszerződést az ellenzék támogatása nélkül is ratifikálják, s hogy a kormányzó pánok végül is megegyeznek? - Ez a további bizonyítéka annak, hogy a szélsőséges nacionalisták ilyen kompromisszumokat is kényszerítenek a kormányfőre. Ezt nem kompromisszumnak tartom, hanem nyomásgyakorlásnak. • A DBP a koalíciós megállapodás figyelmen kívül hagyásával is támogatja majd az alapszerződést? - Állásfoglalásunk semmiképpen sem az SZNP magatartásán múlik. Sme, JANA PANKOVČÍNOVÁ Beíűtenek nekünk KOMMENTÁRUNK Abban tulajdonképpen mindenki egyetért, hogy az eddigi gyakori kormányváltások az ország szempontjából nagyon hátrányosak voltak. Egyszerűen azért, mert egyik gárda sem tudta igazán megvalósítani terveit, máris jött a váltás, amely ugyancsak nulláról kezdte a munkát, és a választások közeledtével ezeknek a politikusoknak is elment a kedvük a népszerűtlen intézkedések meghozatalától. Persze ami rossz a makroökonómiának, az nem feltétlenül rossz az átlagembernek. Ki örülne ugyanis, ha az élelmiszerárak, a lakásrezsi stb. mellett emelni kezdenék a gázszolgáltatás, a villany és a fűtés árát is? Márpedig a hozzánk hasonló helyzetben lévő országokat figyelve nyilvánvaló volt, hogy erre nálunk is előbb vagy utóbb sor kerül. Sokáig nem folytatható a gyakorlat, hogy a nagy közüzemi vállalatok fizetésképtelenségét a Nemzeti Vagyonalapba befolyó pénzek átpumpálásával odázzák el ideigóráig. Mert az árak változatlansága egyáltalán nem a Mečiar-kormány nagyszerű gazdasági eredményeinek a következménye. Egyszerűen arról van szó, hogy eddig nem merték megtenni ezt a lépést. Azért nem, mert bármennyire szépek is a statisztikai eredmények, azt nem tudják elkendőzni, hogy az emberek jó része már az utolsó tartalékait is felélte. A fizetéstől fizetésig élők pedig jobban már nem nagyon terhelhetők. Ennek jellemző adata, hogy a családi pótlék kifizetésének átszervezése után kiderült, a hazai családok 65 százaléka a létminimum másfélszeresénél kisebb összegből él, vagyis egy lépés választja el őket a szegénységi küszöbtől. Az utazási kedvezmények eltörlésekor is tapasztalhattuk, hogy ez az előttünk álló emelésekhez képest viszonylagjelentéktelen lépés is milyen óriási társadalmi feszültséget váltott ki. Ezzel nyilvánvalóan a kormány is tisztában van, legalábbis erre utal Ján Ducký miniszter nyilatkozata, hogy évente csak 5-7 százalékkal emelik majd az energiaárakat. Arról persze nem beszélt, hogy az általában begyűrűzésnek nevezett dominóeffektus következtében ezt a pénztárcánk valószínűleg sokkal jobban megérzi majd. Áremelés tehát lesz, ezt Mečiarék már azért sem halaszthatják tovább, mivel különben választóik 1998-ig, vagyis a következő választásokig nem emésztenék meg a történteket. Az esetleges emelés azonban nem változtat azon a tényen, hogy még mindig nem kaptunk választ néhány alapvető kérdésre. Például: mi történt az energiarendszer hatásfokának javítása érdekében, mivel ösztönzi az állam a kisebb fogyasztású technológiák, berendezések vagy akár háztartási gépek beállítását, miért állt le az épületek hőszigetelését javító kormányprogram, miért nem képesek legalább szimbolikusan támogatni az alternatív energiaforrások kihasználását? Hol késik az ország energetikai koncepciójának időszerűsítése, amelynek láttán esetleg megnyugodhatnánk, hogy van értelme az áldozatnak? Ezek ugyanis egyáltalán nem szónoki kérdések. Ha záros határidőn belül nem születik meg rájuk a válasz, akkor lesz ugyan energiaár-emelés, csak éppen az államkasszába így befolyó többletbevétel egy rosszul, gazdaságtalanul működő rendszerben újra elherdálódik. TUBA LAJOS Detk és Gödöllő Megkezdődött az MDF-ben az elnökválasztási kampány. Teljesen természetes, hogy a két jelölt hívei időben és térben egymástól távol gyűltek össze. Ennek ellenére szimbolikus jelentése is van a „távolságtartó" tanácskozásnak. Nem kaptak meghívót a „gödöllőiek" Detkre, a „detkiek" Gödöllőre. Annyira megromlott a radikálisok és a mérsékelt jobbközép viszonya, hogy talán már csak a frakció keretei tartják össze a rivalizáló politikusokat. Az MDF vezetői nem tudták földolgozni a választási vereséget, az elmúlt másfél év kihívásai és konfliktusai pedig a végsőkig kiélezték a belső ellentéteket. Für Lajos egyben tartotta ugyan a pártot, Szabó Iván pedig megőrizte a frakció látszategységét, ám ez ahelyett, hogy nyugvópontra juttatta volna, inkább kiélezte az ellentéteket. Mindenki érzi, hogy változtatni kell, de homlokegyenestellentétesen látna hozzá. Für Lajos a pártegység látszatának fenntartása végett igyekszik a háttérben maradni. Ám hívei - a jelenlegi elnökség többsége - ugyanolyan hevesen támadják a radikálisokat, mintázok, Boross Péter, Gémesi György és Lezsák Sándor vezérletével, a nemzeti liberálisokat. Most már nem párton belüli viszályról, többről van szó. A szakítási szándék komolynak látszik. Lezsák kijelentette, hogy elnökségi tagságot sem vállal, nem hajlandó együttműködni Für Lajossal vagy Szabó Ivánnal, ha az országos gyűlés nem őt választja meg elnöknek. Für és Szabó vagy Lezsák és Boross. Nem nagy a választék, de a jobboldalon a mozgástér is szűkös. Lezsák Sándor a konzervativizmus felé keresi a kiutat, Szabó Iván a nemzeti liberális értékek felé nyitna. A kettő együtt pillanatnyilag nem megy. Ennek következtében más megoldás nincs, a hatalmi harc teljesen nyílt, mindkét fél eltökélt és elkötelezett. Ez pedig végső soron a frakció felbomlásához, a párt elaprózódásához vezethet. Holott a demokráciának érdeke volna a vezető ellenzéki párt stabilitása. STÉPÁN BALÁZS Jelcin a túsz Nincs, nem lehet olyan cél, még ha szentnek mondják is, amelyért megengedhető lenne ártatlan emberek túszul ejtése, életük kockáztatása. Hiába nevezik magukat a túszszedők szabadságharcosnak, attól még terroristák, s engedni a zsarolásuknak súlyos hiba, amelytől csak vérszemet kapnak. Ez a zűrzavaros világ megélt számos olyan esetet, amely ezt bizonyítja. Egyértelműen le kell szögezni, hogy az elítélendő terrorcselekmények közé tartozik a csecsenek tavalyi bugyonnovszki, múlt heti kizljari és tegnapi grozniji túszszedő akciója is. Semmi sem igazolhatja a legvédtelenebbek, a kórházi betegek, köztük csecsemők és szülő anyák életének veszélyeztetését, de vonatkozik ez az egyszerű munkásokra és az önkéntes cseretúszokra is. Az elkövetőknek feltétlenül bűnhődniük kell, mégpedig olyan mértékben, hogy az elrettentse esetleges követőiket. Ugyanúgy felelősség terheli felbujtóikat, segítőiket is. Ilyen értelemben nyilatkozott egy sor külföldi államférfi, az ENSZ emberi jogi főbiztosa s a közvetlenül érintett dagesztániak. Érthető módon az orosz vezetés úgyszintén hasonló jellegű nyilatkozatokat tett, de az ő szavaikat valahogy nem tudom fenntartások nélkül fogadni. Azt pedig végképp elfogadhatatlannak tartom, amire hétfőn Jelcin államfő utasítást adott: a túszok kiszabadítására és a terroristák megsemmisítésére. Nem megbüntetésére, hanem megsemmisítésére! Döbbenetes. Mint ahogy az is, hogy az orosz vezetés még mindig nem tanult a korábbi véres leckékből, vagy egyszerűen képtelen tudomásul venni: a terroristák szintjére süllyed, ha a terrorra terrorral válaszol. Ráadásul megérne egy misét annak tisztázása, ki is folyamodott elsőként a terror vagy legalábbis az erőszak eszközéhez. Felesleges visszamenni egész a cári időkig, a véres, hódító kaukázusi háborúkig, még Sztálin csecsenirtó hadjáratát sem kell leieleveníteni, netán felemlegetni a „konszolidált" kommunista korszak csendes, de kemény elnyomását. Maradjunk csak Jelcin Oroszországában. Amíg úgy vélte, hogy nagy riválisának. Gorbacsovnak árt a csecsenek függetlenségi küzdelme, addig nem tett ellene semmit. Amikor azonban már ő lett az úr a háznál, akkor ezt fegyverrel hozta a csecsenek tudomására. Mégpedig amolyan „hátulról mellbe" módszerrel: Gracsovra, Sztyepasinra, Jerinre bízta az 1994-es decemberi támadást, ő beteget jelentett, majd a csúfos kudarc után jól megbírálta alattvalóit, és - mosta kezeit. A bugyonnovszki piszkos munkát Csernomirgyin kormányfőre bízta - talán éppen ezért nem lett belőle olyan nagy tragédia, csupán újabb bizonyítéka annak, hogy nemcsak az orosz reguláris csapatok, de a kommandósok is többet szerencsétlenkednek, mint cselekednek. Most, alig fél évvel az elnökválasztás előtt Jelcin harcos babérokra vágyott. Meg akarta mutatni - egy nappal a kommunista és nacionalista többségű parlament alakuló ülése előtt! -, hogy van olyan kemény legény, mint bírálói. Bárhogy is végződjék a Pervomajszkojéban zajló dráma, legyen bármilyen kicsi a polgári áldozatok száma, essen el, kerüljön fogságba akárhány terrorista, egy biztos: Jelcin egyszer s mindenkorra bebizonyította a világnak, hogy nem demokrata, fütyül az emberi és bármilyen jogokra, a törvényességre. Felelőtlenül kockára tetle száznál több ártatlan ember életét, s egyben egy súlyos válság tárgyalásos rendezésének már-már kialakuló lehetőségét. Egy rossz paranccsal megsemmisítette mindazt, amit a nemzetközi közösség, elsősorban az EBESZ már elért Csecsenföldön. Jelcin azzal, hogy elrendelte a támadást, saját olthatatlan hatalomvágyának túszává vált. Az igazán tragikus pedig az, hogy ily módon tússzá tette az egész orosz népet. Mert a csecsenek nem felejtenek, az ő törvényeik ötödíziglen vért követelnek. Bízni, reménykedni lehet, de sokkal reálisabb, ha kimondjuk: a véres leszámolások csak most kezdődnek. AHOGY ÉN LÁTOM Kupeckedés a demokráciával A szlovákiai politizálásban gazdag hagyományai vannak a „vagy a nemzet, vagy a demokrácia" dilemmának. Az ország mérvadó tényezői az 1938 és 1989 közötti öt évtized alatt háromszor kényszerültek dönteni e kérdésben, és az eredmény (sportnyelven szólva): három nulla a demokrácia rovására. Tény, hogy mind az I. Csehszlovák Köztársaság haldoklásának 1938 ősze és 1939 tavasza közötti hónapjaiban, mind a második világháború utáni három esztendőben, mind pedig 1968 után olyan viszonyok uralkodtak a Tátra és a Duna közötti térségben, amelyek nem kedveztek annak, hogy bárki is a demokrácia javára döntse el a kérdést. Előbb Hitler, majd Sztálin, utána pedig Brezsnyev telepedett rá a térségre. így odalell mind a nemzeti szabadság, mind a demokrácia. A ,hat esztendeje bekövetkezett fordulat után ismét lehetőség nyílt a kérdés megválaszolására, mégpedig a nemzet történelmében első ízben olyan feltételek között, hogy a döntési helyzetbe került politikusokra nem nehezedik külső, nagyhatalmi nyomás. Az utóbbi több mint egy év alatt tapasztaltak alapján a demokrácia elkötelezett hívei egyáltalán nem lehetnek biztosak abban, hogy rövidesen nem lesznek-e kénytelenek megállapítani: a „mérkőzés" állása immár négy nullára módosult. Hogy így alakult a helyzet, az részint Csehszlovákia kettéválásának a következménye, részint pedig annak, hogy olyan politikai erő került hatalomra, amely elnökének személyi tulajdonságai, politikájának stílusa miatt arra volt kárhoztatva, hogy eleve csak a legszélsőségesebb pártok léphettek vele kormánykoalíciós szövetségre. Két támasza van a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomnak: jobbról az a Szlovák Nemzeti Párt, amelyet kezdettől fogva a legotrombább nacionalizmus éltet, balról pedig a Szlovákiai Munkásszövetség, amelynek elnöke, ha rajta múlna, azonmód kikiáltaná a proletárdiktatúrát. Mečiar miniszterelnök akkor sem tudna szabadulni ezektől a szövetségesektől, ha akarna. Ugyanis a hatalma (márpedig ehhez mindennél jobban ragaszkodik) százszázalékosan csak Slotával és Luptákkal szavatolható. Valahányszor új koalíciós partnerek bevonására gondol, mindig felrémlik előtte az az 1994-es márciusi nap, amikor másodszor is elveszítette hatalmát. A Szlovák Nemzeti Párt vezetői enyhén szólva nem szellemóriások, annyi eszük azonban van, hogy felfedezték: a miniszterelnök a szlovák-magyar alapszerződés ratifikálását illetően sarokba szorult. Még akkor is, ha saját pártjában az „asztalra csap", és jobb belátásra tudja bírni a magyarellenes ragadozókat. Az SZNP szavazatai nélkül csak úgy lenne képes ratifikáltatni az életműve egyik csúcspontjának tekintett alapszerződést, ha kompromisszumot kötne az ellenzékkel. Mečiar miniszterelnök politikai stílusáról semmi sem árul el többet, mint az, hogy ő már azt is megalázó kompromisszumnak tekinti, hogy az ellenzéktől úgymond elfogadja az alapszerződést igenlő szavazatokat. Ezt a jelenséget már valóban érdemes lenne pszichiáterek hatáskörébe utalni alapos tanulmányozásra. Az elmúlt napok szenzációja, hogy a Szlovák Nemzeti Párt vezetőinek ülésén döntés született: Slotáék bizonyos feltételek teljesítése esetén mégis hajlandók lesznek megszavazni az alapszerződést. Olyan feltételekről van szó, amelyek teljesítését a legszélsőségesebb nacionalisták már évek óta szorgalmazzák: a köztársaság védelméről, illetve a rendkívüli állapot bevezetéséről szóló törvényről, a közigazgatási egységek határainak „zsolnai ihletésű" kijelöléséről és a választási törvény módosításáról van szó. Valamennyi követelmény elfogadása egyértelműen a demokrácia kiárusítását jelentené. Természetesen azzal együtt, hogy az említett jogszabályok beiktatása elsősorban a szlovákiai magyarságot sújtaná. A köztársaság védelméről szóló törvény, illetve a rendkívüli állapotról szóló jogszabály helyett akár a kommunista alkotmány hírhedt 4. cikkelyéi is be lehetne emelni alaptörvényünkbe. Éppen olyan, mindig a hatalom tetszése szerint alkalmazható gumiparagrafus volt, mint amilyeneket Slotáék készítenek elő. Látszólag a „magyar veszély" elhárítására készülnek, a valóságban azonban a demokrácia felszámolásáról van szó. Nem egészen hatvan év alatt már negyedszer. Ezúttal az előző három esettől eltérően - senki sem állíthatja, hogy ami majd történik, az külső, nagyhatalmi nyomásra történik. Az elszámolásnál tehát majd nem lesznek enyhítő körülmények.