Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-08-06 / 32. szám
-Hidd el , öregem, komiszak a nők!- Hát ezt miért mondod?- Mert szemtelenül megleckéztettek.-Téged?-Engem, engem!- Több nő? Vagy egy?- Kettő.- Mind a kettő egyszerre?- Bizony, egyszerre!- És mi volt a lecke? A két fiatal férfi a bulváron ült, egy kávéház teraszán, vízzel kevert szeszeket ittak - ezek az aperitifek úgy szivárványlanak, mintha a festékesdoboz minden színét beléjük löttyintenék. Körülbelül egyidősek voltak, huszonöt és harminc között. Az egyik szőke, a másik barna. Jól öltöztek, s valami mégis hiányzott megjelenésükből; azok öltöznek így, akik árfolyamkülönbségekből élnek; akik egyszerre látogatják a tőzsdét és a szalonokat, mindenütt megjelennek, és mindenhol otthon vannak, és mindig különböző szerelmekbe keverednek. A barna folytatta;- Azt hiszem, elmondtam már neked kalandomat azzal a kis polgárasszonnyal, akit a dieppe-i tengerparton ismertem meg.- Elmondtad.- Te is tudod, hogy van ez. Megvolt a kedvesem Párizsban is, s azt a nőt nagyon szerettem. Régi barátnőm, jó barátnőm, szóval régi „gyengém”. Ragaszkodom hozzá.- A régi gyengédhez?- A régi gyengémhez. És magához a nőhöz. Ő is férjes asszony, nagyon derék ember a férje, szeretem őt, kedves, közvetlen fiú, kellemes barát. Szóval én egészen berendezkedtem az otthonukban.- No és?- És az idén ők nem utazhattak el Párizsból. Dieppe- ben szalmaözvegy maradtam.- Hát akkor miért mentél Dieppe-be?- Hogy más levegőt szívjak. Nem lehet örökké a bulváron élni.-És?- És ott, a tengerparton találkoztam a kicsikével, akit most említettem.- Akinek a minisztériumban tanácsos a férje?- Az, az! Nagyon unatkozott. A férje különben csak vasárnaponként látogatta; szörnyű ember. Mélységesen megértettem a kicsikét. Együtt heccelődtünk és táncoltunk.- Csak táncoltatok?- Hát később más is volt. Tehát találkoztunk, tetszettünk egymásnak. Én meg is mondtam neki, hogy mennyire tetszik. Ő többször is hallani akarta, hogy jobban megértse. És végül nem volt semmi kifogása.- Szeretted?- Hát szeretem is. Valamelyest. Nagyon kedves nő.- És a másik?- A másik Párizsban volt! És hat hétig nagyon jó volt így. A legjobb barátságban jöttünk vissza. Mondd!... Te tudsz szakítani egy nővel, ha nincs rá semmi panaszod?- Miért ne?- És hogy csinálod?- Otthagyom.- De hogyan?- Nem megyek többé hozzá.- És ha ő jön hozzád?- Hát... Nem vagyok otthon!- És ha újra eljön?- Azt mondom: „nem érzem jól magam”.- És ha ápolni akar?- Akkor... akkor goromba leszek.- És ha tűri?- Névtelen levelet küldök a férjének: figyelje meg azokon a napokon, amikor hozzám jön.- Hát ez kemény módszer! Én nem vagyok ilyen erős. Egyszerűen nem tudok szakítani. Én gyűjtöm őket. Van olyan is, akivel évente csak egyszer találkozom. Másokkal tízhónaponként. Ismét másokkal valamivel gyakrabban. Akad olyan, akit csak akkor látok, ha vendéglőben támad kedve vacsorázni. Azok sohasem zavarnak, akiket már rászoktattam a ritkább örömökre. De az újakkal sok a bajom, míg kissé széthelyezem őket.- így hát... hát, öregem, a kis tanácsosné csupa tűz volt, mondtam már neked, nem panaszkodhattam rá!... Az ura örökké a hivatalban ül, s ő rákapott, hogy váratlanul is beállított hozzám. Kétszer is megtörtént, hogy majdnem összetalálkozott a régi gyengémmel.- Affene!- Bizony!... Ekkor aztán mind a kettőnek kijelöltem a napjait, megbeszélt napokat, hogy ne legyen semmi zavar. A hétfőt és a szombatot a réginek. A keddet, a csütörtököt és a vasárnapot az újnak.- Miért ez a kedvezés?- Mert fiatalabb, öregem!- Szóval hetenként csak két pihenőnapod maradt.- Elég az nekem!- Gratulálok.- És most képzeld el, milyen nevetséges és bosszantó dolog történt... Négy hónapig minden kifogástalanul ment; a legnagyobb biztonságban éreztem magam, igazán boldog voltam... S ekkor váratlanul, múlt hétfőn, minden összedőlt. A régi gyengémet vártam - ahogy megbeszéltük: negyed kettőkor. Jóízűen szívtam délutáni szivaromat. Elégedetten álmodoztam, de egyszerre észreveszem: negyed kettő elmúlt. Ez meglepett, mert nagyon pontos asszony! Egy ideig azt hittem, valamilyen véletlen akadályozza. Közben elmúlt félóra, majd egy óra, másfél óra - és tudomásul kellett vennem, hogy valami visszatartja, talán fejfájás vagy egy tolakodó vendég. Nagyon bosszantó az ilyesmi, ez a várakozás... Haszontalan, bosszantó és idegesítő!... Végre lemondtam róla, majd elmentem hazulról, s mert nem tudtam mihez kezdeni, felnéztem hozzá. Ült és regényt olvasott.- Mi történt? - kérdeztem. Nyugodt maradt.- Jaj, barátom, nem mehettem el.. Lehetetlen volt.- De miért?- Feltartottak...- Kicsoda?- Ó... unalmas látogató. Azt hittem, eltitkol valamit, de nagyon nyugodt volt, nem gyanakodtam hát tovább. Arra gondoltam, majd máskor pótolom, amit elmulasztottam - a másikkal. Másnap azután, kedden nagyon... nagyon izgatott voltam - szerelmesen és sokat remélve vártam a kis ta- nácsosnémat. Már azon is csodálkoztam, hogy nem kopogtat a megbeszélt időnél hamarább. Percenként a faliórára pillantottam - türelmetlenül figyeltem a mutatót. Néztem, hogyan hagyja el a negyedet, a felet - majd két óra lett... Nem tudtam ülve maradni, nagy lépésekkel járkáltam a szobában, homlokomat az ablaküveghez szorítottam - az ajtón füleltem: nem hallom-e a lépcsőn közeledni? És fél három lett... majd három!... Felkaptam a kalapomat, és hozzárohantam. Öregem, ült és regényt olvasott!- Mi történt? - kérdeztem szorongva. Éppen olyan nyugodtan felelt, mint a régi gyengém.- Jaj, barátom, nem mehettem el... Lehetetlen volt!- De miért?- Feltartottak...- Kicsoda?- O... unalmas látogató.- Persze rögtön sejtettem, hogy mindent tudnak! Mégis... olyan békés és nyugodt volt, hogy végül is elnyomtam gyanúmat, s valamilyen különös egyezésre meg véletlenre gondoltam - elképzelni sem tudtam, hogy így színleljen! Barátságosan beszélgettünk egy óra hosszat, a kislánya közben hússzor is megzavart, s végül bosszúsan búcsúznom kellett. És most képzeld el, hogy másnap...- Minden megismétlődött?- Meg... meg!... És harmadszor újra. így ment ez három hétig! S közben egyetlen szó, egyetlen célzás sem, mely megmagyarázta volna a furcsa helyzetet... De én már gyanítottam...- Megtudták egymást?- Természetesen. De hogyan!... Mennyit kínlódtam, míg kiderült!...- Es végül is hogy tudtad meg?- Megírták. Ugyanazon a napon, ugyanazokkal a szavakkal bocsátottak el a szolgálatból.-Nos?- Hát most jól figyelj!... Tudod, hogy a nők mennyi tűt hordanak magukon. A haj tűiket már ismerem! Félek tőlük, és vigyázok rájuk... De a többi sokkal veszélyesebb! Azok az átkozott, fekete fejű tűcskék!... Mi, hülye állatok, azt hisszük, hogy mind egyformák; de ők?... Ők olyan különbséget látnak közöttük, mint mi a ló meg a kutya között! Hát úgy kezdődhetett, hogy az én kis tanácsosném egy ilyen áruló vacakot a falikárpitba tűzött, s ott felejtette a tükör mellett. A gyengém persze rögtön észrevette azt a bolha nagyságú fekete pöttyöt a szövetben - kihúzta, és a magáét tűzte a helyébe. Az is fekete volt, de más formájú. Másnap a tanácsosné odanyúlt a gombostűjéért, s azonnal rájött a cserére; gyanakodni kezdett, és kettőt szúrt a helyébe, keresztbe. A régi gyengém három fekete pöttyel válaszolt a távirati üzenetre, egymás fölé tűzte őket. Belekezdtek ebbe a jelváltásba, s folytatták is, szavak nélkül - egyelőre csak kémlelték egymást. Majd a gyengém (úgy látszik, ő volt a merészebb) finom, vékony papírt tekert az acéltűre, s ráírta: „Poste restante, Males- herbes körút, C. D.” Ezután már leveleztek. Elvesztem. Gondolhatod, hogy köztük sem ment egészen könnyen minden. Vigyázva kezdtek hozzá, ezer ravaszkodással, s azzal az óvatossággal, ami ilyenkor helyénvaló. Most a gyengém vakmerő lépésre szánta el magát: találkozóra hívta a másikat. Hogy mit mondtak egymásnak - nem tudom. Csak annyi bizonyos, hogy rólam beszéltek. Hát így történt.- És vége?- Vége.- Nem is találkozol velük?- Mint barátok találkozunk néha. Még nem szakítottunk egészen.- És ők? Ők találkoznak azóta?- Meghitt barátnők lettek, öregem!- NC mondd!.. És téged ez nem ihlet semmire?- Ugyan mire?- Szamár.. Hogy újra kitűzzék a gombostűiket... mind a kettőt! Illés Endre fordítása * *145 éve született a francia irodalom kiváló regény- és novellaírója MONOSZLÓY DEZSŐ Fohász a hűtlenséghez i. Bárki vagy légy lángpallosú angyal ne hagyj vívódni önmagámmal a tegnap köldökzsinórjáról vágj le engem mert maradni se tudok s menni lehetetlen ruhámra tapadt a bánat katángja , el lettem Ítélve családra magányra el lettem ítélve visszanéző' szemre kutadhoz sóvárgó ordas szerelemre bárki vagy légy lángpallosú ördög aki hogyha futnék torkom felett őrköd aki ha el nem vesz maradni se hagyjon éltem átharapva örök seb maradjon II. A hűtlenségnek egész hűség az ára nevünk helyett ezt véssük szívbe fába mert ez visszavonhatatlan életre szóló képlet több hűségem nincs amiért a szívem mással elcserélhet III. te ne szánj senkit neked az öröm legyen a gondod szavad ha felettem vitorlává bontod ne mérlegelje mily horgonyt tépek fel magamban ne érezd hogy a szomorúság tengerén át megyek hozzád te csak azt halld mit haldokló Cyranóként bevall majd Rostand sírásra ferdült száját se lásd a groteszk búnak hajnalát figyeld a készülőnek az újnak hogy könyörtelen örömöddel megvigasztalhass engem IV. hátad mögött az árnyék hátad mögött a testem valaha az almafa fehér virágjára lestem vártam hulljon feloldó harmateső nem így lett mindig csak egy lehet az első hátad mögött nincs árnyék hátad mögött a testem te vagy az a fehér almafavirág akit mindig kerestem V. Valamin mindig keresztüllép a lábunk a mozgás búrái vagyunk bármit csinálunk kívül-belül lendül sodor az áram my housse is my castle de hol az otthon hol a váram bukfencet hányjak a hűség felé alázatos igenre fejem alá gyűrjem az állam mikor nincs már valóság csak amit a hűtlenség küszöbén találtam különben felöltöztetett bábként az élet testetlen volt igéje bámul a látszat házát cicomázza azt kiváltja abban legyek a várúr azt sugallja nem botránkoztat meg senkit ilyen háztartás ilyen bérlet hűségbe belenyugvás majdnem valamennyi élet de nekem nem kell ilyen alku lángpallosú angyal jöjj szakíts le engem ha nem lehetek a hűtlenség virága hűségem is már hihetetlen általad értem hogy éltem általad élek vagyok ma ha nem fogna be reménységed zöldje állnék mint télidőben csupasz fa inkább ne legyen otthonom ne legyen váram csak te végy körül hűtlenség sodró villogó áram