Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-08-06 / 32. szám

-Hidd el , öregem, komiszak a nők!- Hát ezt miért mondod?- Mert szemtelenül meg­leckéztettek.-Téged?-Engem, engem!- Több nő? Vagy egy?- Kettő.- Mind a kettő egyszerre?- Bizony, egyszerre!- És mi volt a lecke? A két fiatal férfi a bulvá­ron ült, egy kávéház tera­szán, vízzel kevert szeszeket ittak - ezek az aperitifek úgy szivárványlanak, mintha a festékesdoboz minden színét beléjük löttyintenék. Körülbelül egyidősek vol­tak, huszonöt és harminc kö­zött. Az egyik szőke, a másik barna. Jól öltöztek, s valami mégis hiányzott megjelené­sükből; azok öltöznek így, akik árfolyamkülönbsé­gekből élnek; akik egyszerre látogatják a tőzsdét és a sza­lonokat, mindenütt megje­lennek, és mindenhol otthon vannak, és mindig külön­böző szerelmekbe kevered­nek. A barna folytatta;- Azt hiszem, elmondtam már neked kalandomat azzal a kis polgárasszonnyal, akit a dieppe-i tengerparton ismer­tem meg.- Elmondtad.- Te is tudod, hogy van ez. Megvolt a kedvesem Párizs­ban is, s azt a nőt nagyon szerettem. Régi barátnőm, jó barátnőm, szóval régi „gyen­gém”. Ragaszkodom hozzá.- A régi gyengédhez?- A régi gyengémhez. És magához a nőhöz. Ő is férjes asszony, nagyon derék em­ber a férje, szeretem őt, ked­ves, közvetlen fiú, kellemes barát. Szóval én egészen be­rendezkedtem az otthonuk­ban.- No és?- És az idén ők nem utaz­hattak el Párizsból. Dieppe- ben szalmaözvegy marad­tam.- Hát akkor miért mentél Dieppe-be?- Hogy más levegőt szív­jak. Nem lehet örökké a bul­váron élni.-És?- És ott, a tengerparton ta­lálkoztam a kicsikével, akit most említettem.- Akinek a minisztérium­ban tanácsos a férje?- Az, az! Nagyon unatko­zott. A férje különben csak vasárnaponként látogatta; szörnyű ember. Mélységesen megértettem a kicsikét. Együtt heccelődtünk és tán­coltunk.- Csak táncoltatok?- Hát később más is volt. Tehát találkoztunk, tetszet­tünk egymásnak. Én meg is mondtam neki, hogy mennyire tetszik. Ő többször is hallani akarta, hogy job­ban megértse. És végül nem volt semmi kifogása.- Szeretted?- Hát szeretem is. Valamelyest. Nagyon kedves nő.- És a másik?- A másik Párizsban volt! És hat hétig nagyon jó volt így. A legjobb barátságban jöttünk vissza. Mondd!... Te tudsz szakítani egy nővel, ha nincs rá semmi panaszod?- Miért ne?- És hogy csinálod?- Otthagyom.- De hogyan?- Nem megyek többé hoz­zá.- És ha ő jön hozzád?- Hát... Nem vagyok ott­hon!- És ha újra eljön?- Azt mondom: „nem ér­zem jól magam”.- És ha ápolni akar?- Akkor... akkor goromba leszek.- És ha tűri?- Névtelen levelet küldök a férjének: figyelje meg azo­kon a napokon, amikor hoz­zám jön.- Hát ez kemény módszer! Én nem vagyok ilyen erős. Egyszerűen nem tudok sza­kítani. Én gyűjtöm őket. Van olyan is, akivel évente csak egyszer találkozom. Mások­kal tízhónaponként. Ismét másokkal valamivel gyak­rabban. Akad olyan, akit csak akkor látok, ha ven­déglőben támad kedve va­csorázni. Azok sohasem za­varnak, akiket már rászoktat­tam a ritkább örömökre. De az újakkal sok a bajom, míg kissé széthelyezem őket.- így hát... hát, öregem, a kis tanácsosné csupa tűz volt, mondtam már neked, nem panaszkodhattam rá!... Az ura örökké a hivatalban ül, s ő rákapott, hogy váratla­nul is beállított hozzám. Két­szer is megtörtént, hogy majdnem összetalálkozott a régi gyengémmel.- Affene!- Bizony!... Ekkor aztán mind a kettőnek kijelöltem a napjait, megbeszélt napokat, hogy ne legyen semmi zavar. A hétfőt és a szombatot a ré­ginek. A keddet, a csütörtö­köt és a vasárnapot az újnak.- Miért ez a kedvezés?- Mert fiatalabb, öregem!- Szóval hetenként csak két pihenőnapod maradt.- Elég az nekem!- Gratulálok.- És most képzeld el, mi­lyen nevetséges és bosszantó dolog történt... Négy hóna­pig minden kifogástalanul ment; a legnagyobb bizton­ságban éreztem magam, iga­zán boldog voltam... S ekkor váratlanul, múlt hétfőn, min­den összedőlt. A régi gyengémet vártam - ahogy megbeszéltük: ne­gyed kettőkor. Jóízűen szív­tam délutáni szivaromat. Elégedetten álmodoztam, de egyszerre észreveszem: negyed kettő elmúlt. Ez meglepett, mert nagyon pon­tos asszony! Egy ideig azt hittem, valamilyen véletlen akadályozza. Közben elmúlt félóra, majd egy óra, másfél óra - és tudomásul kellett vennem, hogy valami vissza­tartja, talán fejfájás vagy egy tolakodó vendég. Nagyon bosszantó az ilyesmi, ez a várakozás... Haszontalan, bosszantó és idegesítő!... Végre lemondtam róla, majd elmentem hazulról, s mert nem tudtam mihez kezdeni, felnéztem hozzá. Ült és regényt olvasott.- Mi történt? - kérdeztem. Nyugodt maradt.- Jaj, barátom, nem me­hettem el.. Lehetetlen volt.- De miért?- Feltartottak...- Kicsoda?- Ó... unalmas látogató. Azt hittem, eltitkol vala­mit, de nagyon nyugodt volt, nem gyanakodtam hát to­vább. Arra gondoltam, majd máskor pótolom, amit elmu­lasztottam - a másikkal. Másnap azután, kedden nagyon... nagyon izgatott voltam - szerelmesen és so­kat remélve vártam a kis ta- nácsosnémat. Már azon is csodálkoztam, hogy nem ko­pogtat a megbeszélt időnél hamarább. Percenként a fali­órára pillantottam - türel­metlenül figyeltem a muta­tót. Néztem, hogyan hagyja el a negyedet, a felet - majd két óra lett... Nem tudtam ülve maradni, nagy lépésekkel járkáltam a szobában, hom­lokomat az ablaküveghez szorítottam - az ajtón fülel­tem: nem hallom-e a lépcsőn közeledni? És fél három lett... majd három!... Felkaptam a kala­pomat, és hozzárohantam. Öregem, ült és regényt olva­sott!- Mi történt? - kérdeztem szorongva. Éppen olyan nyugodtan fe­lelt, mint a régi gyengém.- Jaj, barátom, nem me­hettem el... Lehetetlen volt!- De miért?- Feltartottak...- Kicsoda?- O... unalmas látogató.- Persze rögtön sejtettem, hogy mindent tudnak! Még­is... olyan békés és nyugodt volt, hogy végül is elnyom­tam gyanúmat, s valamilyen különös egyezésre meg vé­letlenre gondoltam - elkép­zelni sem tudtam, hogy így színleljen! Barátságosan be­szélgettünk egy óra hosszat, a kislánya közben hússzor is megzavart, s végül bosszú­san búcsúznom kellett. És most képzeld el, hogy másnap...- Minden megismétlődött?- Meg... meg!... És har­madszor újra. így ment ez három hétig! S közben egyetlen szó, egyetlen célzás sem, mely megmagyarázta volna a furcsa helyzetet... De én már gyanítottam...- Megtudták egymást?- Természetesen. De ho­gyan!... Mennyit kínlódtam, míg kiderült!...- Es végül is hogy tudtad meg?- Megírták. Ugyanazon a napon, ugyanazokkal a sza­vakkal bocsátottak el a szol­gálatból.-Nos?- Hát most jól figyelj!... Tudod, hogy a nők mennyi tűt hordanak magukon. A haj tűiket már ismerem! Félek tőlük, és vigyázok rájuk... De a többi sokkal veszélyesebb! Azok az átkozott, fekete fejű tűcskék!... Mi, hülye állatok, azt hisszük, hogy mind egy­formák; de ők?... Ők olyan különbséget látnak közöttük, mint mi a ló meg a kutya kö­zött! Hát úgy kezdődhetett, hogy az én kis tanácsosném egy ilyen áruló vacakot a fa­likárpitba tűzött, s ott felej­tette a tükör mellett. A gyengém persze rögtön észrevette azt a bolha nagy­ságú fekete pöttyöt a szövet­ben - kihúzta, és a magáét tűzte a helyébe. Az is fekete volt, de más formájú. Másnap a tanácsosné oda­nyúlt a gombostűjéért, s azonnal rájött a cserére; gya­nakodni kezdett, és kettőt szúrt a helyébe, keresztbe. A régi gyengém három fe­kete pöttyel válaszolt a távi­rati üzenetre, egymás fölé tűzte őket. Belekezdtek ebbe a jelvál­tásba, s folytatták is, szavak nélkül - egyelőre csak kém­lelték egymást. Majd a gyen­gém (úgy látszik, ő volt a merészebb) finom, vékony papírt tekert az acéltűre, s rá­írta: „Poste restante, Males- herbes körút, C. D.” Ezután már leveleztek. El­vesztem. Gondolhatod, hogy köztük sem ment egészen könnyen minden. Vigyázva kezdtek hozzá, ezer ravasz­kodással, s azzal az óvatos­sággal, ami ilyenkor helyén­való. Most a gyengém vak­merő lépésre szánta el magát: találkozóra hívta a másikat. Hogy mit mondtak egy­másnak - nem tudom. Csak annyi bizonyos, hogy rólam beszéltek. Hát így történt.- És vége?- Vége.- Nem is találkozol velük?- Mint barátok találkozunk néha. Még nem szakítottunk egészen.- És ők? Ők találkoznak azóta?- Meghitt barátnők lettek, öregem!- NC mondd!.. És té­ged ez nem ihlet semmire?- Ugyan mire?- Szamár.. Hogy újra kitűzzék a gombostűiket... mind a kettőt! Illés Endre fordítása * *145 éve született a francia irodalom kiváló regény- és no­vellaírója MONOSZLÓY DEZSŐ Fohász a hűtlenséghez i. Bárki vagy légy lángpallosú angyal ne hagyj vívódni önmagámmal a tegnap köldökzsinórjáról vágj le engem mert maradni se tudok s menni lehetetlen ruhámra tapadt a bánat katángja , el lettem Ítélve családra magányra el lettem ítélve visszanéző' szemre kutadhoz sóvárgó ordas szerelemre bárki vagy légy lángpallosú ördög aki hogyha futnék torkom felett őrköd aki ha el nem vesz maradni se hagyjon éltem átharapva örök seb maradjon II. A hűtlenségnek egész hűség az ára nevünk helyett ezt véssük szívbe fába mert ez visszavonhatatlan életre szóló képlet több hűségem nincs amiért a szívem mással elcserélhet III. te ne szánj senkit neked az öröm legyen a gondod szavad ha felettem vitorlává bontod ne mérlegelje mily horgonyt tépek fel magamban ne érezd hogy a szomorúság tengerén át megyek hozzád te csak azt halld mit haldokló Cyranóként bevall majd Rostand sírásra ferdült száját se lásd a groteszk búnak hajnalát figyeld a készülőnek az újnak hogy könyörtelen örömöddel megvigasztalhass engem IV. hátad mögött az árnyék hátad mögött a testem valaha az almafa fehér virágjára lestem vártam hulljon feloldó harmateső nem így lett mindig csak egy lehet az első hátad mögött nincs árnyék hátad mögött a testem te vagy az a fehér almafavirág akit mindig kerestem V. Valamin mindig keresztüllép a lábunk a mozgás búrái vagyunk bármit csinálunk kívül-belül lendül sodor az áram my housse is my castle de hol az otthon hol a váram bukfencet hányjak a hűség felé alázatos igenre fejem alá gyűrjem az állam mikor nincs már valóság csak amit a hűtlenség küszöbén találtam különben felöltöztetett bábként az élet testetlen volt igéje bámul a látszat házát cicomázza azt kiváltja abban legyek a várúr azt sugallja nem botránkoztat meg senkit ilyen háztartás ilyen bérlet hűségbe belenyugvás majdnem valamennyi élet de nekem nem kell ilyen alku lángpallosú angyal jöjj szakíts le engem ha nem lehetek a hűtlenség virága hűségem is már hihetetlen általad értem hogy éltem általad élek vagyok ma ha nem fogna be reménységed zöldje állnék mint télidőben csupasz fa inkább ne legyen otthonom ne legyen váram csak te végy körül hűtlenség sodró villogó áram

Next

/
Oldalképek
Tartalom