Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-17 / 51. szám
l/BSârnap 1995. december 17. MÚLTFAGGATÓ Ha talmi Az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjai Századunk gyűlölségei és megrázkódtatásai után a mai nemzedékek joggal tarthatják az Osztrák-Magyar Monarchia idejét a biztonság aranykorának. Ez az örökkévalónak hitt dualista állam a maradandóságot jelképezte, ahol az észrevétlenül öregedő és hajnaltól napestig dolgozó Ferenc József éber őrködése alatt az értékek romolhatatlanok és az egyéni életutak kiszámíthatók voltak, pénzét - a koronát - pedig minden európai bankban örömmel fogadták, mígnem több mint háromnegyed évtizede felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia. A hosszú békeévekben mindössze házi feszültségekkel, hivatalnoki indolenciával terhelt hétköznapok során komótosan zajlott az élet a bölcsőtől a sírig. Ebben a világban mindenki ismerte saját - szigorúan megszabott - társadalmi helyét. Aki nem tartozott az udvar mellett és az udvarból élő arisztokráciához, az vigasztalhatta magát úri gőggel, parazita életmóddal, lassan pergő évek utáni előléptetéssel, magasabb fizetési osztállyal, atyák vagyona utáni kamattal, forgalmas boltok és kis birtokok örökölhetőségével. Hibás alapok A Monarchia fejlődését és töretlen gyarapodását látva még a legszegényebbek is hittek napi életkörülményeik javulásában. Pedig az állami alapok már régen megsérültek: a nemzetek és nemzetiségek közötti ellentétek miatt a kiegyezés műve megroggyanni látszott. A birodalom 50 millió lakosa közül csak 12 millió tartozott a német és 10 millió a magyar lakossághoz, a két uralkodó nemzethez, míg az államalkotásból kiszorult 22,5 millió szláv (cseh, lengyel, szlovák, szerb, horvát, ruszin), a 3,5 millió román és az 1 millió olasz hiába követelte, hogy a velük szemben lojális nyelvi rendeleteket hajtsák végre. Az 1890-es években Prágában, Bukarestben és Bécsben a nemzetiségi vezetők titokban egyezséget kötöttek egymással a birodalom feldarabolásáról. Thomas Garrigue Masaryk, Eduard Benes, Andrej Hlinka, Milán Hodza, Stefan Osusky és mások a döntésen túl kinyilvánították a később Kis-Antant formában megvalósuló közös fellépési szándékukat is, és felvázolták a tiszta nemzeti államok megteremtésének módját: a kisebbségek tömegesen kitelepítendők az új államok területéről. Az Osztrák-Magyar Monarchia azonban mindaddig működött, míg a 76 százalékában német, 10,7 százalékában magyar tisztek vezette hadserege erős maradt. A birodalomban élő nemzetiségek nem reménykedhettek abban, hogy csatlakozhatnak a határokon túl élő testvéreikhez, vagy saját államot alapíthatnak. Az ellenkezője következett be: a terebélyes és hideg Ferenc Ferdinánd halála miatt kevesek bánkódtak a Monarchiában, de a szarajevói merénylet ürügyet adott a Délvidékre áhítozóknak Szerbia bekebelezésére. A tömegpropaganda hosszú hallgatás után egyszerre csak felháborodottan bosszút sugallt - idő kellett a német-osztrák-magyar vezérkari egyeztetéshez -, és a háború híre egy rövid időre elsöpörte a belső ellentéteket. Az egyszerű nép gyermekei első lelkesedésükben nemcsak örömmel vállalták a harcot, ha nem is azonnal és egyszerre. A 18 és 50 év közötti férfi lakosság 70 százalékának be kellett vonulnia. Összesen 8,4 millió katona ment a hadba. Közülük 500 ezren nyomorodtak meg örökre, 780 ezren meghaltak, 1,6 millióan - más adatok szerint csak az orosz fronton több mint 2 millióan - fogságba estek, és százezrekre rúgott a betegek és a sebesültek száma. De 1918 nyaráig a hazafias felszólításokból kiábrándító és megrázó veszteségek ellenére a hadsereg példamutatóan helytállt a frontokon. A szövetségesekkel együtt birtokba vette csaknem egész Lengyelországot, Fehér-Oroszország és Ukrajna jelentős részét 700 ezer négyzetkilométer területtel és 40 millió lakossal; a Román Királyság 130 ezer négyzetkilométer kiterjedésű területét 10 millió emberrel; az összesen 150 ezer négyzetkilométer nagyságú és 7 millió lakosú Szerbiát, Montenegrót és Albániát, továbbá az Olasz Királysághoz tartozó Velence és Friaul tartmányok nagy részét 15 ezer négyzetkilométer területtel és 2 millió lakossal. Ám 1918 nyarára a Monarchia katonai teherbíró-képessége a végére jutott. A haderő létszáma 2,8 millióra süllyedt, amelyből csak alig 1 millió volt frontkatona, a többinek hátországi szolgálatra kellett vonulnia. Hová tűnt a lelkesedés? Az ellátási gondok közül az élelmezésé volt a legnagyobb: egy frontkatona napi kenyérfejadagja a háború kezdetén megszokott 700 gramm helyett 300 Az illusztráción Becs város 1909. évi báljának emléke hanem hitték is, hogy a bűnösök az ellentáborban találhatók, és a Haza tőlük, a kisemberektől vár áldozatot. Az Osztrák-Magyar Monarchia lakossága 1914- ben szinte vallásos hittel bízott a Hazát jelképező kormány tisztességében, szavainak igazságában. A háború borzalma azonban mindenkit kijózanított, grammra csökkent, egy hátországié 200 grammot tett ki, míg a húsfejadag mindössze 100 gramm lett. A ruházati utánpótlás a termelési és szállítási gondok miatt akadozott: kevés volt a köpeny, a zubbony, a nadrág, s még katasztrofálisabb volt a fehérnemű- és lábbeliellátás. 1918-ban a frontokon az osztrák-magyar katonák a szó szoros értelmében éheztek, az elégtelen táplálkozás és a fizikai megterhelés hatására átlagos testsúlyuk nem érte el az 50 kilót, rongyos egyenruhában, lyukas csizmában vagy saját készítésű bocskorokban taposták a lövészárkok sarát, s tetvek borították el őket. Szánalmasabban néztek ki, mint a koldusok. A hadiipar a szénszükségletének mintegy 40 százalékát kapta meg, a frontra az igényelt lőszermennyiségnek csak a fele került ki, ugyanakkor mindössze 1,9 millió puska volt kézbe adható, az is úgy, hogy a halottaktól elvették a fegyvert és súlyos büntetést kaptak a lőszerpazarló katonák. A frontok ellátását nehezítette, hogy a lokomotívok 30 százaléka súlyosan meghibásodott, a lovak száma egymillióról 450 ezerre csappant, a gépjárművel szállított utánpótlást üzemanyag- és abroncshiány bénította meg. A polgári lakosságra is súlyos terheket rótt a háború: a napi lisztfejadag Magyarországon 240 grammra, a húsfejadag pedig 23—45 grammra süllyedt. A frontkatonák ritka szabadságaikon, a hátországi alakulatok pedig nap mint nap szembesülhettek egyfelől a tömegek nyomorával, másfelől a háború melléktermékeként megjelenő újgazdagok fényűzésével, a feketekereskedelem és a hadiszállítások vámszedőinek jólétével. A kölcsönös bestialitásra buzdító „hazafias” felhívákuum vásokat össze kellett vetniük a kenyérért sorban álló asszonyokkal, a vézna, kéregető gyerekekkel, az ökölbe szorított kezű, békét követelő férfiakkal és a nyomort megvető, jól öltözött gazdagokkal. A legénység a tiszti étkezdék terített asztalait is összehasonlíthatta saját evőcsészéi tartalmával. A polgári lakosság a háborút előidéző osztrák-magyar államhatalmat okolta a romlásért, a legénység az osztrák-magyar tisztikart az otthoniak siralmas helyzetéért és a frontokon elviselt megpróbáltatásokért. A prágai gyalogezred átállásától kezdve szláv csapatok gyakorta megtagadták« harcot, és zárt kötelékekben a „Hej Slováci”-t énekelve álltak át az ellenséghez, a hátországot sztrájkok, tüntetések rázták meg, egyes alakulatok nyíltan fellázadtak. A hadvezetés 1,8 millió katonát vetett be a Monarchia államrendjének biztosítására, a nemzetiségi lázongások elfojtására. A hatalmat védő ezrekből a zömükben német legénységűek a saját hadkészítő körleteikben állomásoztak, a magyar többségűek azonban elsősorban Csehországban, míg a csehek, a szerbek és a bosnyákok Magyarországon, a rutének a lengyel, a lengyelek pedig a rutén helyőrségekben. Mennyire futja még akaratból? Az osztrák-magyar hadvezetés egy győztes offen- zívától remélte a megromlott politikai helyzet megváltozását. Gyenge tüzérségi támogatással, a lőszer- és élelemhiány ellenére a leromlott szervezetű katonáknak 1918 júniusában az „akaraterejével” kellett volna megtörniük Dél-Tirolban - az áradó Piavén átkelve - a mélyen lépcsőzött, jól felszerelt olasz védelmet. Miközben a nyugati fronton a francia-an- gol-amerikai hadosztályok már megállíthatatlanul szorították vissza a németeket, és országaik ipari fölényére támaszkodva közel álltak a végső győzelemhez. A Piavénái és a Dolomitokban negyvennégy osztrák-magyar gyalog- és hét lovas hadosztály rohama tört meg az olaszok ellenállásán: a hadsereg 150 ezer katonát veszített halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban. A Monarchia fegyveres ereje egyszer s mindenkorra elvesztette kezdeményező készségét, és az állam az összeomlás szélére jutott. A dunai birodalom nemzeteinek és nemzetiségeinek egymás között és valamennyiüknek a bécsi központi kormánnyal szemben megnyilvánuló ellentétei az évtizedek során előkészítették a dualista államszervezet működésképtelenségét. Az új uralkodó, IV. Károly 1918. október 16-i, a nemzetiségek államalkotó jogára vonatkozó ma- nifesztuma beismerte az osztrák-magyar kormányzati hatalom csődjét. A birodalom szétverésének nagy „művét” azonban a világháborúban összeroppant katonai erő fejezte be. A júniusi piavei katasztrófa után az olasz hadszíntéren harcoló, teljesen elgyöngült osztrák-magyar hadosztályok október 24- étől már csak egy-két napig tudták feltartóztatni az újabb ellenséges támadást. A védelem a front teljes vonalában összeomlott. A hazaözönlő frontkatonák és a hátországi alakulatok segítségével október utolsó napjaiban győzött a cseh és a délszláv népek, majd október 31 -én a magyarok polgári forradalma. A német tizedes és az orosz emigráns „találkozása” A birodalom felbomlásából igazában Hitler és Sztálin húzott hasznot. Az osztrák származású Hitler német tizedesként a francia hadszíntéren jött rá, hogy a nagynémet birodalmat csak a dunai térség kis államainak bekebelezésével lehet és kell megteremteni. Hitler bécsi tartózkodásával csaknem egy időben kutatta az osztrák fővárosba orosz emigránsként érkező grúz Sztálin a nemzetiségi kérdés megoldásának lehetőségét, amelyet a Lucs Sveta című lapban kívánt publikálni és amelynek szöges ellentétét valósította meg később, Hitler legyőzése után a Duna menti népekre is kiterjesztett diktatúrájában. A Monarchia összeomlása után a kelet-közép-európai hatalmi vákuumot egymással torzsalkodó, kis államok töltötték ki, s ezek könnyű zsákmányai lettek először a hitleri, majd a sztálini birodalomnak. A hatalmi vákuum ma újra itt van körülöttünk. Dr. Bencze László kiás Nem szégyen bevallani, hogy noha aratási riportok során jó néhány ko bájn nyergében tettem már egy-két f dulót, önállóan még nem vezettem a tó-cséplő gépet. Ezért - képletes szólva - mint derült égből a villámé pás ért a felkérés a németországi H senwinkelben a Claas cég kíséri farmján, hogy üljek be a Claas Me nyergébe, és én is próbáljam ki, t tud ez a masina. Udvariasan szabi koztam, hogy ekkora gépet még se nem vezettem, de a bemutatón jelt levő szlovákiai agrárszakemberek biztattak, nyugodtan elvállalható nem lesz semmi baj. Hagytam magam rábeszélni, főleg abban bíztam, hogy a bemuta vezető német szakember majd ott lí mellettem, s ha valamit elrontok, he rehozza. Erre ő csekély német tudás mát érezhetően figyelembe véve eln gyarázta a kezelőkar nyomógombj nak használatát, majd rám zárta a 1 bin ajtaját. Kívülről. Na, gondolta lesz, ami lesz. Alattam ott dübörgőt több mint 200 lóerős Mercedes mot s a kezelőkar enyhe mozdítására a g elindult. Megy ez, mondtam félhanj san, s egy gombnyomással leereszt tem a hat méter széles kaszát. Ede rendben is lett volna a dolog, sík tei létén már csak egyenesben kellene t; tani a gépet. A Claas kísérleti telef azonban kifejezetten szélsőséges tál viszonyok közötti működés bemuta sára alakították ki. Alig mentem ötv métert, amikor egy éles kanyar úti jézusom!, egy hatalmas gödör kövi kezett. „Na, ha ezt megúszom...”, 1 hászkodtam magamban, miközben gép simán vette az akadályt, úgy, ho még a kaszát sem kellett felemelne mivel az autocontour nevű berendez révén tökéletesen idomult a talaj gí bületeihez. Ehhez képest a ferde lejt való haladás már gyerekjáték volt. tiszteletkor megtétele után a gépből 1 szállva nevetve mondtam a jele levőknek, ha ez ilyen könnyen meg legközelebb riportírás helyett ak aratni is mehetnék. Közben átvonulunk a gyártelepi felépített modern bemutatócsamokba
