Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-07-16 / 29. szám

állunk a nagy nyárban, s talán még mindig töprengünk, számo­lunk: hol, kivel, mennyiért töltsük, mint mondani szokássá vált, megérdemelt szabadságunkat. Van, aki eldönti, erdőben csatan­gol, dombra kúszik, van, aki repülőre száll, s a manapság divatos Mallorcán landol, ahol földi paradicsomot vél felfedezni. Mások otthon pihennek ak­tívan - csempéznek konyhát, fürdőszobát. Megint mások spanyolországi, olaszországi üdülőközpontok valamelyikét választják, hogy tengerparti nap­ernyőrengeteg és embertömeg közepén leljék meg saját kétnyugágyas szigetü­ket. Közben talán Robinson lakatlan, csendes birodalmáról álniodoznak. Nincs abban semmi kivetnivaló, ha az ember jobbra, szebbre, többre vágyik. Nyáron is - mondjuk forró lakótelepi betonkolosszusok helyett Côte d’Azur-i pálmákra. Nos, ha nincs, mi visszatartsa - olasz csempe, kerti paradicsom vagy az üres pénztárca -, mehet is a nagyvilágba. Hiszen ma már a lehetősé­gek, szinte mint az álmok, határtalanok. Az utazási irodák elképesztő kínálatából mindenki kedvére vá­logathat. Mehet máris városnéző körútra, kenyai sza­farira, Las Vegas-i kaszinóvilágba, fáraók földjére, Disney-parkba, Kalandkikötőbe... Hogy mi a Kalandkikötő? Spanyolország két pará­nyi falujának határán épített vidámpark: ma innen indulhat bárki Cook és Kolumbusz nyomában felfe­dező útjára. Nem is kell tengerre szállnia, ha jól bírja a lába, gyalog vághat neki a nagyvilágnak. Nem ámítás! A Port Aventura 115 hektáros területén - hirdetik reklámok, s kik arra jártak - valóban kör­be lehet járni a világot. De vannak ám telhetetlen emberek, akiknek az ef­féle szórakozás, szabadságolás fabatkát sem ér. Nem jelent számukra igazi kalandot a Kalandkikötő, ahonnan Cook kapitány Polinéziájában „működő" vulkánok tövében csónakázhatnának, nem elég izgal­masak Mexikó szúrós kaktuszai, a vadnyugati „sa- loonok" csapóajtói, sem kánkdnozó táncosnői. Nem vágynak arra sem, hogy Robinson módjára lakatlan szigeten lustálkodjanak vagy a tavasszal megnyílt francia Futuroscope-park hatalmas mozitermében foglaljanak helyet légpárnás karosszékben. Hogy el­hitessék velük: levegőbe emelkedő léggömbben ül­nek, háromezer méteres magasságban repülnek Ka­nadából Mexikóba, majd hirtelen az óceán vizébe bukva kutatják a titokzatos mélységek világát. Vannak emberek, akikben különös vágyak ébred­nek. Nyáron is, a szabadságok idején, ők különleges utazási irodákat és még különlegesebb cégeket keres­nek fel, melyek reményeik szerint valóra tudják vál­tani furcsa óhajaikat. Nem is kell messzire mennünk, hogy önsanyargató emberekkel találkozzunk: Prágá­ban olykor „sorban állnak" olyan szálláskeresők, akiknek hő vágya, hogy legalább egy éjszakát tölt­hessenek Havel elnök egykori, kommunista korabeli rezidenciájában, a pankráci börtön cellájában. Túl Pankrácon, Prágán és Európán, túl Délkelet-Ázsián, Közép- és Dél-Amerikán, ahol hőskorát éli a szextu­rizmus és az AIDS, álljunk meg egy pillanatra az Egyesült Államokban, ahol pár évvel ezelőtt elké­pesztő ötlet pattant ki üzletemberek fejéből. Legyőzhetetlen izomkolosszusok, filmvásznon életre keltett „igazi férfiak” történetei ihlették őket arra, hogy rambomániás amerikaiak számára a kínok közti szabadságot biztosítsák. Két német újságírónak, a Stern magazin munkatársainak korábban alkalma adódott arra, hogy „Rambókat” kísérjen el egy kü­lönleges utazási iroda által a kaliforniai Sierrában fenntartott „pokoli táborba", ahol, mint vallották, vendéglátók „játszadoztak az emberi méltósággal". Mi történik egy ilyen táborban? Háborúsdit játsza­nak élesben Vietnamot, Libanont megjárt veteránok és férfiasságukat bizonyítani kívánó naiv turisták, akiknek az a feladatuk, hogy fiktív foglyokat szaba­dítsanak ki. Nem valószínű, hogy a szabadítók szere­pébe bújt szabadságolok a nagy kaland kezdetén tisztában voltak azzal, mire lehet számítani egy mes­terséges fogolytáborban. Ott képzeletbeli ellenség nagyon is reális módszerekkel vetkőzteti ki „ma- cho" mivoltukból az izompacsirtákat. Belőlük vál­nak oszlophoz kötött foglyok, akiket a forró nap kí­noz - „míg a bőr leválik a testről, s rá kövér, fekete legyek telepednek". Fejjel lefelé lógatva elektomos sokkoknak teszik ki a legbátrabbat, míg „a fájda­lomtól görcsbe rándul teste”, s mint reszkető kisgye­rek sírni kezd: „Haza akarok menni". A két újság­író-tanú, mint vallotta, „nem érzett sajnálatot a fog­lyok, s gyűlöletet sem kínzóik iránt.” Amit láttak, nem más, mint „valódi foglyokat sértő, durva, utála­tos szadomazochista show volt". Szinte hihetetlen, hogy helye van a világban ennyi elfajzott embernek, akik a halál árnyékát lesik, mert csak ott találnak élvezetre, míg mások... Mások va­lós háborúk és kínok közepette lassan elfelejtik, mi a szabadság. (tini Rémy hajdanán Vincent van Gogli-ot marasztalta, ösztönözte: fesd meg a forró nyár napraforgóit, a nap sárgáját... Manapság francia írókat, rendezőket, színésze- királyi sarjakat marasztal a rozmaring- és levendulaillatot árasztó provence-i falucska, alwl mén- helyre találnak a stressztől, a fárasztó karriertől, a mindennapoktól menekülő jij,,.- \ hírességek. Itt hájnak meg, ha pihenésre \vágynak, s lia felejteni akarnak. Saint Rémy vissza- visszatérő vendége Karolina monacói hercegnő, aki gye­rekei vagy olykor liéiga, Stefánia hercegnő társaságában iidiit hétvégi „Mas (la Source” házában. S ki hinné? Teljesen „prózai” dolgokkal foglal­kozik. Reggelente a piacon kóborol, bevásárol, majd festeget, lovagol, oly­kor a helyi kolostorhoz tartozó levendulaföldeket járja he, az apácáktól gyógyteát és régi recept szerint készült píneamézet vásárol. Felejteni, kikapcsolódni jár Saint Réniybe Diana walesi hercegnő is. Karolina házának közelében f edezte Jel a számára megfelelő, nyugalmat árasztó mintegy 200 éves rezidenciát. Nem csoda, hogy Diana, akit a nagy botrányok után lép- ten-nyomon paparazzik üldöznek, szívesen tér vissza Saint Rémyhe. A helybéli iÍzletesek, étteremtulajdonosok, sőt, még a piaci kőjük is prominens vendégeik védelmére kelnek, s elzavarják a szenzációliajhász fotósokat, tévéseket. Az „őslakosoknak” is élni kell valamiből, nekik pedig a legtöbb pénzt a megbúvó hírességek hozzák. A 7 Tagé alapján Az oldalt öszeállította: Urbán Gabriella Ha sztárok útra kelnek... Barbra Streisand kizárólag Lou­is Vuitton védjegyű kofferekkel hajlandó repülőre szállni. Rendkí­vül igényes, és szereti felhívni magára a figyelmet, nemcsak úti­társaiét, hanem a fedélzeti sze­mélyzetét is, amely mindig igyek­szik teljesíteni furcsábbnál fur­csább óhajait. Ha Claudia Schiffer és David Copperfield együtt utazik, a légi- társaságok álnevekre állítják ki re­pülőjegyeiket. A gépben Claudia állítólag csak tiszta vizet iszik, David Moet Chandon vagy Dom Pérignon pezsgőt kér. Liz Taylornak nem kell ma­gyarázkodnia a repülőtéren, ha a megengedettnél sokkal több - gyakran 25 koffert kíván felpakol- tatni a gépre. A világsztár termé­szetesen az első osztályon foglal mindjárt két helyet, akkor is, ha egyedül utazik. Nem tűri ugyanis, hogy valakit mellé ültessenek. Szemtanúk szerint az út alatt ren­geteg pezsgőt megiszik, de csak keveset eszik, s gyakran cseveg a légikisasszonyokkal. Michael Douglas rendszeresen utazik Mallorca szigetére, mert korábban ott vett víkendházat. Hollywoodból, illetve Los Ange­lesből Londonon át Barcelonába repül, onnan magángéppel utazik tovább Mallorcára. Gérard Depardieu francia filmszínész általában Miamiban tölti szabadságát, s más, sztár­allűrökkel bőven megáldott kollé­gáival ellentétben nem haragszik meg, nem csinál botrányt, ha nem jut helye a repülőgép első osztá­lyán. Nyáron a repülőtereken gyakran látni „bermudában”. Sezona Richard Gere-t a kofferbe Németországban érdekes felmé­rést végeztek szabadságra indu­ló hölgyek körében. Megkérdez­ték tőlük: kit vinne magával a pálmák alatti üdülésre? A legtöb­ben Richard Gere-í, a népszerű, rendkívül csinos amerikai szí­nészt „csomagolnák be kofferük­be". Többen szavaztak Alain De- lonra, Róbert Redfordra, Dávid Copperfieldre, Sean Conneryre, kevesebben Jeff tíridges-re és Placido Domingóra. A furcsa toplista utolsó helyére még be­került Helmut Kohl kancellár is. VAKÁCIÓ 1995. július 16.

Next

/
Oldalképek
Tartalom