Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-10 / 50. szám
l/BSárnap 1995. december 10. PUBLICISZTIKA PO LITIKA és ZENE jra itt az ősz, és az I I ősz, mint azt mind6 I nyáján tudjuk, a * nyelvtörvények évszaka. Legalábbis ötévenként, amikor a vörösök és a barnák szövetsége úgy gondolja, hogy ismét itt az ideje porrá zúzni az ellenfelet. De nem erről akarok szólni, illetve csak közvetve erről. Az ősz a zene időszaka. Zenei ünnepségek, zenei hetek, dzsessznapok, operabemutatók követik egymást. De az ősz a politikáé is, amint azt már fentebb jeleztem. Néhány politikai meteorológus forró őszt jósolt (vagy irányzott elő?) nekünk. Úgy látszik, az előrejelzések valóra is válnak. Álljunk meg hát egy pillanatra, és próbáljunk meg eltöprengeni azon, hogy függ össze egymással a zene és a politika? Tudom, tudom: ha még a politika és a színház kapcsolatát firtatnám, de a politika és a zene?! És valóban: a politika és a színház kapcsolatát kapásból alá tudnánk támasztani egy sor példával, hiszen hány színész - akár hivatásos vagy amolyan „műkedvelő” - foglalkozik nálunk politikával! Meg aztán a parlament ülései mindmind felérnek egy-egy bájos, élvezetes színjátékkal! De hogyan függ össze a politika és a zene? Hacsak úgy nem, hogy a pozsonyi opera szólistái ódzkodnak attól, hogy fellépjenek a Michal Kováé és Václav Havel nevével fémjelzett alapítvány jótékony- sági hangversenyén; vagy úgy, hogy Juraj Schenk külügyminiszter beszédet mond a Pozsonyi Zenei Ünnepségek záró- hangversenyén, ahol a Meéiar- kormány 1993. január elseje óta harmadszor „húzatja el” magának Beethoven IX. szimfóniáját, a humanizmus eme fennkölt himnuszát! De uraim, ez nem fog sikerülni - a IX. szimfóniát nem adjuk! A zenész lelke valóban rendkívül finom és érzékeny, ezért a politikába inkább nem avatkozik bele. Számoljuk csak össze, 1989 óta hány zenész kapcsolódott be nálunk közvetlenül a politikába! Nagyon kevés, jobbára a kevésbé ismertek közül. Nemrég a TVből megtudtam, hogy a NATO volt főtitkára, Willy Claes a szabadidejében szimfonikus zenekart szokott vezényelni. Ó is megjegyezte azonban, hogy a politikát a zenével nehéz összeegyeztetni, mert a zene az harmónia, a politikában viszont nagyon nehéz harmóniát teremteni. Azt hiszem, saját tapasztalatból beszélt - hiszen azóta, egy korrupciós botrány gyanújába keveredve már kénytelen volt lemondani. A zenészek tehát nem avatkoznak bele sűrűn a politikába, ami azonban nem jelenti azt, hogy az úgynevezett kultúrpolitika nem vetne szemet, más művészeti ágak mellett, a zenére is. Élénken emlékezhetünk még a politikai dalok fesztiváljainak hagyományára, amely a kommunista rendszer dicsőítésének valódi gyöngyszemeit produkálta. Arra is emlékszünk, hogy a Tiso-féle szlovák állam Gárdista indulója hogyan vedlett át 1948 után Forradalmárok indulójára (természetesen, kommunista forradalmárokról van szó). Mindezen példálózás azonban igencsak erőltetett keresése a zene és politika közötti kapcsolatnak, amely inkább a szőnyegre, vagy az előadás körülményeire vonatkozik. Magát a zenét valóban sokkal nehezebb ideologi- zálni és politizálni, mint más művészeteket. Közelítsük meg a kérdést egy másik oldalról: létezik-e valamilyen párhuzam a zene és a politika belső törvényszerűségei között? Amikor e kérdésre keresem a választ, akkor a zene alatt elsősorban a tonális zenét értem. Azt a zenei hangzást, amit általában a laikus is (kellemes) zenének tekint, tehát azt a zenét, amely egészében vagy egyes motívumaiban egy bizonyos alaphang körül mozog és abban nyugszik meg. A tonális zenevilágon belül nem fogok továbbá foglalkozni az egyszólamú zenével, amelynek fénykora a középkori egyházi, illetve egyházi-világi egyeduralom időszakára esik. A kiindulópont a többszólamú, polifonikus és harmonikus zene lesz, amelynek első csírái a reneszánsz s az eszmei pluralizmus felvirágzásával egy időben keltek életre. A polifonikus komponálás egyik kezdetleges formája az imitáció, tehát a vezető szólam ismétlése a többi szólamok által, azonos vagy kissé módosított változatban. Az imitáció legegyszerűbb formája a kánon, amikor az első szólam dallama a többi szólamban teljesen azonos alakban ismétlődik, egy meghatározott időeltolódással. Nos, az ilyen kezdetleges „majmolás” gyakori jelenség a fiatal, kibontakozó pluralista demokráciákban, és sűrűn fellelhető a mai Szlovákia politikai életében is... A harmonikus többszólamúság egyszerű, a szlovák folklórban (a politikában is) megtalálható, eléggé jellegzetes formája a tercelés, illetve az oktávolás. Az első benyomás szempontjából hatásos, azonban különösebb új kvalitást nem eredményez. Két szólam összeillesztésének legfejlettebb és legbonyolultabb formája az ellenpont, amely két önálló (laikus füllel hallgatva teljesen különböző) dallam kombinációja, egyidejű hangzása, de együttes kicsengésük mégis harmonikus. A végső összhang azért jöhet létre, mert mind a két szólam ugyanabban a hangnemben mozog, a ritmusuk összeilleszthető és a szólamok dallamvezetése közti viszony szigorú szabályokhoz kötődik. A harmonikus ellenpont hiánya az, ami a jelenlegi szlovák politikából, a kormány és az ellenzék viszonyából leginkább hiányzik. Mindjárt az első akadályt az jelenti, hogy nem játszanak ugyanabban a hangnemben, sőt, néha még egyforma partitúrából sem. A kormánykoalíció valami archaikus hangnemben muzsikál, de gyakran atonális zörejeket is hallat. Az ellenzék modem európai hangnemmel próbálkozik, ám nem jól válogatja meg a hangszereket. A finom hangzású vonók és fafúvósok nem tudják fölvenni a versenyt az ütőhangszerek és rézfúvósok fülsiketítő lármájával. Amikor viszont az ellenzéki muzsikusok megpróbálnak átállni rézfúvósoknak meg ütősöknek, valahogy akkor sem sikerül zöldágra vergődniük és állandóan szétesik az összjáté- kuk. A következő gond: ha a réz- és fafúvósoknak olykor-olykor sikerül is megütni ugyanazt a hangnemet, a fafúvósok szemmel láthatóan nem bírják a rézfúvósok tempóját. A rezesek nyilvánvalóan megszegik az ellenpont alapvető kompozíciós szabályait, és ezért az időleges összhangban újból felbomlik... A rezesektől nem lehet elvitatni, hogy szabályos és nagyon energikus ritmust követnek. Minden taktust elementáris erejű sforza- tóval indítanak, amelyre a fafúvósok többnyire csak egy megkésett, gyengülő visszhanggal válaszolnak. E ritmikai figurák dallammotívumai eléggé primitívek és állandóan ismétlődnek, miközben ugyan modulálnak is az egyik archaikus hangnemből a másikba, ez azonban csak fokozza az általános zűrzavart. A fafúvósok csoportján belül bizonyos hangszercsoportok megmegkísérelnek kiválni, és az ellenzéken belüli másodlagos ellenpont kialakításával próbálkoznak. A többszólamú ellenpont megszerkesztése azonban felettébb nehéz feladat, pláne akkor, ha a rézfúvósok más hangnemben állandóan beleordibál- nak. Mit tegyünk ebben a helyzetben mi, zenész-politikusok? Először is meg kellene egyeznünk egy alaphangban. És el kéne határoznunk, hogy a zenemű végén ezt a hangot - akár uniso- no, akár hangzatban -, de mindenképpen összhangban eléljük. Továbbá a zenébe lelket, dallamot kell lehelnünk - pusztán a ritmussal nem sokra megyünk; melódia nélkül elvész a zene értelme. A „basic” ritmus csupán az alacsonyabbrendű emóciókra hat, és csakis a dallammal egyetemben képes a magasabb érzelmekre s az értelemre is hatni. És vajon mi legyen azokkal, akik nem hajlandók megegyezni az alaphangban? Akik folyton más hangnemben játszanak, s primitív ritmusban zörögnek meg lármáznak? A harmónia érdekében nem marad más hátra, mint hogy gyöngébb, intelligens formában kitessékeljük őket a teremből. Egy kissé aggódom, mert a zenészekből igazán nagyon kevés van a politikai porondon. Várjuk hát a karmestert, akinek végre lesz zenei hallása? A közönség, az első sorokban még őrült ritmusban az öklét rázza; a hátsó sorok azonban lassan föl- állnak és távoznak... (Az írás a Magyar Polgári Párt 1995. október 17-ei sajtó- fogadásán elhangzott előadás némileg megszerkesztett változata. Mint ahogy az azóta eltelt események is igazolják: a vázolt zenei diagnózis ma is teljesen aktuális.) PETŐCZ KÁLMÁN “Egy TOrtÁii Víz Minden mögött ott vannak a mozgató folyamatok, a sejtekbe kódolt információktól, a harmónia és a diszharmónia utáni vágy lélekben születő szerelmi mámorán át, a biológiai romlás - legyen az betegség, baleset, öngyilkos őrület vagy öregség - utáni halálig. És születésig. Újra és újra a várakozásig. Vissza az elmúlásba. Nem a földi lét biológiai elmúlásába, hanem a lélegzetvétel másodperceibe, a véráram lüktető perceibe, a napok, a hetek, a hónapok váltakozásába. Melyek nem választhatók el sem egymástól, sem az ember evilági életétől, sem halálától. Horkai tudta és tudja, hogy a lakásuk ablakán túl és innen ugyanaz az idő árad; odakinn nagy egységeiben tengernyi lassúsággal, idebenn kis egységeiben halálos gyorsasággal. Nagyság és kicsinység. Kívül és belül. Mérhetetlen és mérhető. Istentől eredő igazság és embertől való önbecsapás. Ilyenkor - advent heteiben - megváltoznak és megnőnek az idő arányai. Az ember jövőjének lassú kopása és a múlt gyors szaporodása teszi vele: oly lassúnak érzi a várakozással telített idő múlását, és mégis oly gyorsan szállónak a tegnapokat. Horkait mindig a történelem és a most kitellő pillanat viszonyulása foglalkoztatja leginkább. Neki és Julinak a lelki kegyelem évről évre ismétlődő adventján innen, a történelmi advent is fontos, Balázsnak a várakozás pillanatait a mostani idő történései nyújtják kivárhatatlan hosszúságúakra, miközben fel-felcsillog szeme előtt a talmiság. Mindhármuknak keresztyén hitük egyik legerősebb tartópillére jelenti a kapcsolódást az advent időtlenségéhez: az emberi létezés viszontagságainak elviseléséhez erőt adó bizakodás a Megváltó majdani diadalmas eljövetelében. Egy életnyi advent. Felfokozott lelkiállapotban keresik egymást. Képletesen szólva és valóságosan is többször fogják meg egymás kezét. így lépnek ki néhány percre a mindennapok körülöttük, amúgy is tőlük függetlenül zajló, harsogással teli vásári forgatagából. Oly könnyű és mégis oly nehéz kimaradni mindabból, amit a szánnivaló csörtetés, tolakodás, egymásra licitáló embertömeg egy igazából nem is értékelt „szeretetünnep” jelszavát mormolva hullámzik egyik piactérről a másikra. Nem ártatlanok, nem is védtelenek. Nem többek és nem kevesebbek másoknál, rájuk sem fröccsen kevesebb sár az utak mentén állva, mint azokra, akik ott menetelnek. Lámák kicsiket és nagyokat, vélt és valóságos szeretettel a szívükben. Menetelnek, gyalogolnak, futnak, rohannak - olykor elesve, kisodródva az útpadkákra vagy az árkok szélére. A kisodródottak segélykérő mozdulatai, az árokból feltápászkodottak adományért könyörgő szavai, a magányosok sóhajtozása, a betegek fájdalmas lihegése mind-mind beleveszik a megafonok erdejéből áradó muzsikák fülsiketítő özönébe. Fogják egymás kezét, és nézik az adventi lángocskákat a gyertyák csúcsain. Ha csak egy pillanatra is, de felizzik bennük az összetartozás tudata milliárdnyi emberrel. Ha csak bennük, akkor is értelmét látják a percnyi elcsendesedés- nek. Ha csak abban a pillanatban nem maradnak egyedül, mert bennük a hit várakozásba oltott lelkeket mozgató ereje, már fogyott bennük valami abból, ami észrevételen lerakodott lelkűkben a mindennapok szennyező anyagaiból... Horkai hallgatja Balázs elszánt pötyögtetését a zongorán. Billentések csuklanak el egy-egy ügyetlen ujjmozdulat nyomán. Vissza-visszatér egy-egy hangsor elejére. Mégis mennyei zenének hallja most az egy órája az utcán fülsiketítő robajjal fülébe csapódott adventi dalocskát. Ennyi lenne a különbség? Csupán a hely, az elfogultság, az oldott lelkiállapot és a társak tennék ezt vele? Társak: Balázs és Juli? Egy gyerek és egy asszony az emberiségből. Hozzájuk tartozik. Hozzá tartoznak. Gondolni és kimondani egyszerű, érezni mégis oly összetett, sok-sok önmegtagadást, önzetlenséget kíván. Részükről is. Ettől van, és ettől vannak ők is. Maradnak társak. Szeretne Erőssy Szilárddal is beszélgetni. Egy pohár fehér bor mellett, az élelmiszer-nagyraktár irodájában. Nevetségesnek érzi az óhaját, hiszen Szilárd számára ez a másik nagy szezon. Pontosan átgondoltan indította be a diszkontüzletet, hiszen ilyenkor nagyban vásárolnak az emberek lisztet, cukrot, édességet. Szakszervezeti adakozások, alapítványi beszerzések növelik a forgalmát. Azért mégis, jó lenne leülni, s hallgatni, csupán öt percig látni egymást az adventi lángocskák fényében. Adventi lángocskák Talán Trúdi is befutna a Forddal, s a furgonról Szilárd alkalmazottai a legalacsonyabb áron eladható édességeket pakolhatnák ki. A nyár végi szakításuk borúja talán kifényesedne egy utolsó találkozás adta reménységben. És betipegne Erőssy néni is, kosarában egy bütykös almapálinkával és füstölt házikolbásszal. Alkonyat előtt megérkezne Szilárd édesapja is, útban az éjjeliőri tanya felé. S ha elhúzódna ez az advenü pillanat, a hegyaljai kisváros lakói is odajönnének. Bevásárlószatyrukat lábukhoz állítanák, s köszönettel elfogadnák a világnagy bütykösből töltögetett almapálinkát és a végtelen kolbászból metszett karikákat. S ki se fogynának a szóból meg a szeretetből. Kiürülnének a sörözők, az emberek helyett a tekebábuk lennének árvák, s az estében mindannyian csillagokat néznének a nehéz hófelhők alá. Legelőször az özvegy asszony ok utcájára kezdene hullani a hó. Mint fehér nagykendős parasztasszonyok hajolnának a társaság elé a házak. Megjönnének a hegyekből fenyőkkel megrakott szánjaikon a szlovákok, hogy szót értsenek a cserében búzalisztet batyuból kínáló magyarokkal. Így lenne egyre fényesebb az advent a lelkekben újraéledő szeretet gyertyalángjaitól. Talán már várni sem kellene, mert mindannyian megérkeznének a hegyaljai kisvárosba, akik valaha is várták a Megváltót, s közöttük Horkai megkeresné szüleit és falubelijeit, kiknek mindig üzenni akart, akikért sokáig szeretné élni a mindennapok örök adventját.
