Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-12-10 / 50. szám

Státusára nézve esztendők óta bizonytalan helyzetben lévő, az anyagiakat tekintve pedig a szocialista kultúra pórázán tartott együttes volt a SZŐTTES, amikor Quittner János, a felvidéki magyarság néptáncmozgalmának kitűnő értője 1983 tavaszán dobbantott, s egy hirtelen elhatározással Nyugaton maradt Frankfurtban, majd Münchenben töltötte az emigráció első kilenc hónapját; majd tizenkét évvel ezelőtt - épp Uyenkor, decemberben - átkelt az óceánon is, hogy letelepedjen Ausztráliában. A rendszerváltás után, 1990-ben mégis visszajött Európába, de mert a Kis-Duna partján fekvő szülőfaluját: Pozsony-Vereknyét a városfejlesztő városszépítők szinte leradírozták a föld színéről, ő légvonalban alig pár kilométerre onnan, a Duna magyarországi holtágainak egyikénél: Sérfenyőszigeten telepedett le. Úgy tűnik, véglegesen; noha... 1995 őszén újra nekivágott az Óperenciás tengernek - az ausztráliai Victoria irányába. Elhatározása szerint másfél esztendőre. Már útrakészen állt, amikor beszélgettünk.- Miért vág neki újfent a messzeségnek olyasvala­ki, aki eredetileg sem akart disszidálni?- Ennek több oka van, ám maradjunk annyiban, hogy öt éve, mielőtt hazaindultam, odakünn ígére­tet tettem arra, hogy még visszamegyek. Ott is vannak tanítványaim.- Sejtve a „több ok” egyikét-másikát, Quittner János nemcsak a lelkiismeretét csitítgatja, ha az ottani táncosaira, netán a melboume-i Új Szőttes­re hivatkozik?- Jó hat évig éltem Ausztráliában, s most, ebben a felbolydult közép-európai kuszaságban bizony visszavágyom az odakint tapasztalt nyugalomra. Lényegében már két éve halasztgatom ezt az ide­iglenes visszaruccanást, mert idehaza is sokáig le­kötött a munkám. 1990 után több izgalmas megbí­zást kaptam, közöttük olyan művészi munkákat is, amilyenekre már régebben vágytam. Kilencven­négy ősze óta azonban nagyot fordult a világ Szlo­vákiában, sajnos, nem jó irányba. Engem például mostanában eltanácsoltak a Szlovák Állami Népi Együttestől, ahol rendezőként s koreográfusként vendégeskedtem, mert egyes „szakértők” szerint magyar létemre nem érezhetem át a csontom vele­jéig a szlovák folklór eredetiségét. Nos, ha a gyer­meknek elveszik a játékát, akkor durcás; a felnőtt pedig ilyenkor szomorkás és olyan döntéseket is hoz, amelyekre más körülmények között nehezeb­ben szánná rá magát. Száz szónak is egy a vége: most jött el az ideje annak, hogy betartsam öt éve adott szavamat és visszamenjek Ausztráliába.- Mondd, nem megfutamodás ez? Vagy egy­szerűen világpolgár lettél?- Nem, ez utóbbi semmiképpen sem. És megfu- tamodásról sem beszélnék, legföljebb csak némi csalódottságot érzek a lelkem mélyén. Mert bár­mennyire is jól éreztem magam Ausztráliában, hét éven át egyre csak arra gondoltam, hogy egyszer majd újra hazajöhetek. S amikor az 1989-es válto­zásokat követően beteljesült ez a vágyam, rögvest megnyugodhattam, hiszen újra otthon voltam. A baj csupán ott kezdődik, ha az ember évek múltán is mindenáron azt akarja viszontlátni, ami már nincs többé. Mert nincs már meg a régi Vereknye, megcsappant a régi barátok köre, s tulajdonképpen már a Szőttes sem az, ami régen volt, elvégre 1983 óta rengeteg víz folyt le a Dunán... Egyszerűen rá kellett döbbennem, hogy hiába szeretném, képte­lenség ott folytatni, ahol valaha abbahagytam.- Mégis: hol érzed magad igazán otthonosan - ott Vereknyén, itt Sérfenyőszigeten, vagy amott, a messzi Ausztráliában ?- Ma már Sérfenyőszigeten. Nagyon szeretem ezt a helyet, és úgy érzem, itt vagyok itthon. Bár ki tudja, hiszen mi az, hogy itthon? Ha innen Ve- reknyére indulok, azt mondom: megyek haza, ahol ismerek mindent, ami megmenekült a falurombo­lás elől. De ha útban vagyok visszafelé, ide Sér- fenyőszigetre, akkor is csak azt mondom: haza megyek. Vajon mi jelenti hát az itthont? A szülőhelyed? A házad? A lakótelepi otthonod? A családod? A baráti köröd? Vagy éppenséggel a munkád? Nekem éveken át a vereknyei ház, a Szőttes és a kettő közötti ingázást segítő rozzant autóm volt az itthon. Ezt manapság már lehetetlen­ség visszavarázsolni, pusztán nosztalgiából vi­szont nem lehet élni. Talán ez is azon dolgok egyi­ke, amelyeket el szeretnék mondani az emberek­nek. Tánccal, színházzal.- Te, aki tősgyökeres vereknyei vagy, talán Mel­bourne és Victoria, esetleg Sydney iránt is honvá­gyat érzel?- Nem tudom, hogy ez valóban nosztalgia-e, de a honvágyban az a legfájdalma­sabb, legkellemetlenebb, ha nem érinthetsz meg, nem nézhetsz meg olyasvalamit, ami a tiéd. Én a saját bőrömön ta­pasztaltam, hogy amikor mégiscsak elhárul ez az akadály, akkor az első hónapokban fűt az öröm, és szívből örülsz annak, hogy otthon vagy. Esz­tendőkön át tartó visszavágyódásait színhelyén. Egy szép napon azonban valami tüntetés kellős közepébe csöppensz, néhány fanatikus alak nyelv- törvényért kiált, meg éhezik „az ügy” érdekében. Egyesek szemében gyűlöletet látsz, ha Pozsony ut­cáin magyarul szólsz. Hiába jöttél haza, hirtelen nem tudod, hová tedd magad, elvégre régen el­szoktál az ilyesmiktől. Ausztrália valóban szabad földrész, ott legföljebb az atomrobbantások ellen tüntetnek. Így hát hiába vagy újra otthon, sorra szertefoszlanák az illúzióid, s egyre inkább rád te­lepszik az aggódás. Vagy csak a békesség, a nyu­galom iránti vágy? Ki tudja...- Mi volt az utóbbi öt esztendő legkeserűbb ta­pasztalata?- Rájöttem, mert a saját bőrömön is több ízben tapasztaltam, hogy mi a kiábrándulás. És a gya­korlatban is láttam, mi a nacionalizmus. Ausztráli­ában engem bevándorlóként sem bántott senki, itt, a szülőföldemen viszont voltak helyzetek, amikor azzal szúrtam szemet, hogy magyar vagyok. Csak fokozta az elbizonytalanodásomat, hogy lassacs­kán kikoptam a Szőttesből is, az Ifjú Szivekből is.- Félreállítottak?- Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kiközösítet­tek. Inkább csak több tekintetben is tiszta vizet kel­lett önteni a pohárba. Azt például nekem kellett be­látnom, hogy a Szőttes ma már egy egészen más társulat, mint a tizenkét évvel ezelőtti volt. Kevés közös érintkezési pontot találtunk, és mert az együt­tes fenntartója sem kereste igazán a kompromisszu­mot, egy szép napon a kölcsönös útkeresés is fél­bemaradt. Ekkor fordultam, pályázat révén, a Szlovák Állami Népi Együttes felé; és hasonló el­járással kerültem 1991 márciusában az Ifjú Szivek igazgatói székébe, ahol két esztendőn át azt a szemléletet akartam érvényesíteni, hogy a művé­szetet nem csinálni, hanem szolgálni kell. Legfőbb feladatomnak az együttes bizonyos fokú átszerve­zését tartottam. Hogy az egyes művészeti részle­gek önállóságára építhessek. Meg a lazaságokat kerülendő precizitásra. És a színpad iránti alázattal járó művészi fegyelemre. Azt akartam, hogy ne csak „műsorgyártásban” jeleskedjünk, hanem elsősorban a közönséghez találjunk utat. Igaz, nem túl nagy lelkesedéssel, de valami azért elindult eb­ben az irányban. Jómagam naponta tíz-tizenkét órát voltam az irodában, a törekvéseimnek még­sem volt tényleges látszata. A beidegződések, a megkövült módszerek miatt renge­teg lehetőség ment el mellettünk kihasználatlanul. Így őrlődtem két éven át, mígnem felálltam az igazgatói székből.- Magyarán szólva: beletört a bicskád?- Igen. Nem volt több erőm, és feltöltődni sem tudtam sehol, mert az egyre tornyosuló hivatali te­endők között nem kerültem alkotómunkához.- Sikerült magad után nyomot hagyni az Ifjú Szivekben?- Ezt a kérdést nem az én tisztem eldönteni.- Kiürültnek, csalódottnak érezted magad, ami­kor odahagytad a Sziveket?- Én nem jöttem el haraggal. Pusztán belefárad­tam a dolgokba, mert sokkal inkább az olyan mun­kát szeretem, amelyben örömöm telik. Eléggé sze­rencsétlen helyzet, ha az embert egy idő után már csak a kötelességtudat hajtja...- A Szőttesről már 1990-ben kiderült, hogy Quittner János nagy visszatérése oda irreális álom, három évvel később viszont az Ifjú Szivek­be is belefásultál. Mindez a teljes bizonytalansá­got jelentette?- Nem mondhatnám, hiszen azt azért tudtam, hogy a Szlovák Állami Népi Együttesben számíta­nak rám.- Nem volt egyesek szemében szálka, hogy az If­jú Szivek igazgatója a SLUK-ban folytatja?- Erre nemigen tudok felelni. Nekem legalábbis nem szólt senki. Engem viszont elsősorban az haj­tott, hogy színpadhoz jussak. A Szivekben erre csak úgy nyílt volna módom, ha ezt önnönmagam- nak, egy igazgatói utasítással parancsba adom. Ezt a megoldást kerülni akartam, más formában vi­szont érdemben föl sem merült ez a gondolat. Ott engem elsősorban hivatalnoknak tartottak.- Ez úgy értendő, hogy a direktori munkádra igényt tartottak, a koreográfiáidra már nem?- Igen, ez pontos meglátás.- Egy alkotóművészből lett igazgató szíve joga, hogy ne csupán csinovnyik legyen... Két esztendő alatt nem jutott eszébe senkinek, hogy nemcsak számlákkal akarsz bíbelődni vagy székházügyben tárgyalni, hanem a színpadon alkotni is?- Azt hiszem, ha eszébe is jutott valakinek, ha­mar elvetette ezt a gondolatot. Én viszont nem akartam azzal a kötelező ajánlással futtatni ma­gam, hogy újra itt vagyok, én, a korábbi rend­szerből külföldre menekült emigráns, aki pedig most, ha törik, ha szakad, újra alkotni fog a felvi­déki magyarság számára. Ez olyasmi lett volna, mint az 1989 előtti időkben divatos partizánmúlt emlegetése. Ráadásul én is sok tekintetben meg­változtam odakint.- Mennyiben?- Lehiggadtam. Már nem a székdobáló, föl-föl- hördülő Quittner vagyok. Az Ausztráliában töltött évek megtanítottak féken tartani az indulataimat. Talán ez is az egyik velejárója annak, hogy a Szlovák Állami Népi Együttesben, egészen 1994 teléig, nagyon megbecsült koreográfus-rendező lehettem. Igazán megtettek mindent, hogy megva­lósíthassam az elképzeléseimet. Náluk, színpadi műfajként, a táncszínház törvényszerűségeihez igazodó zenéi színházat teremtettem meg: a ko­rábban jobbára csak passzív kórustagból táncoló énekes színészt faragtam. Hasonlóképpen, mint ahogy a prózai színész is kitűnő lehet egy musi­calben.- Bánt az a tudat, hogy a Szőttes vagy az Ifjú Szivek helyett - három nagy sikerű produkció ere­jéig - a SEUK-ba sodródtál?- Sok tekintetben fáj a dolog. Fáj, mert például a Szőttes éveken át még csak egy igazi találkozót sem szervezett, ahol én, az öreg és ők, a maiak egymás szemébe nézhettünk volna. Ahol elbeszél­gethettünk volna arról, hogy mekkora harc árán jött létre ez az együttes. Haragudni viszont nem haragudtam ezért senkire, hiszen a tanítványaim egyike vezette a Szőttest, ellene pedig miért ten­nék bármit is... Hasonló volt a helyzet az Ifjú Szi­vekben is, ott sem akartam olyasvalakivel vias­kodni, vagy a magam ambícióit kierőszakolni olyasvalakivel szemben, aki már a Szőttesben is mellettem volt. Sőt! Talán még az is lehetséges, hogy én értem meg nehezebben a tőlem fiatalab­bak világát; azokét, akik már kevésbé ragaszkod­nak mindahhoz, ami volt, s inkább a jelennek él­nek. Azt pedig egyszerűen le kellett nyelnem, hogy a Szlovák Állami Népi Együttesből de facto kitiltottak, mert a tavalyi kormányváltást követő igazgatócsere a SLUK kokárdás időszakát hozta magával.- Kivédhető a gyakorlatban, hogy a folklór ne váljon holmiféle narodnyikizmussá, hanem művé­szet maradjon?- A néptánc olyan, akár az anyanyelvűnk. Fel­mutatja a nemzeti kultúrát, de „csak” a regionaliz- mus szintjén. Nem az számít, hogy az egyik-má­sik népdalt ki és hogyan énekli, hanem az, honnan jött, aki énekli. A táncok koreográfiája is hosszú folyamat közben születik meg. Akkor könnyebb a dolgom, ha nagy anyagból válogathatok; a felfris­sítésre pedig azért van szükség, mert a Kárpát-me­dencében sokféle nép kultúrája hatott egymásra: keveredett, újra különvált, s nekünk a táncban ezt, vagy ezt is vissza kell adnunk. Ezt a munkát csak akkor tudjuk jól ellátni, ha a táncot anyanyelvi szinten, de nem nacionalizmust gerjesztve igyek­szünk visszaadni. Annál inkább szükséges ez, mert ezek a táncok, és az azt kísérő népzene, nemcsak egy letűnt paraszti világ kultúráját hordozzák, ha­nem sok bennük az általános emberi magatartásra utaló tartalom is.- Tőled tudom, hogy tizenkét éve, az első Auszt­ráliában töltött éjszakádat, teli vívódással, végig- virrasztottad... Vajon most is lesznek-e álmatlan éjszakáid?- Nem hiszem. Ha úgy döntök, akár másnap re­pülőre ülhetek és jöhetek vissza. Csak legyen rá pénzem. De egyelőre az a fontos, hogy sok munka vár ott. Valóban kemény munkatervet viszek ma­gammal. Nem kevésbé biztató, hogy már azt is tu­dom: mihez kezdek majd idehaza, ha 1997-ben visszajövök.- És ha közben, netántán, elüt a hajókötél? Hol szeretnéd, hogy eltemessenek?- Sérfenyőszigeten. Ezt a helyet én a béke oá­zisának tartom. Viszont ki tudja, hogy Vereknyén meddig lesz még temető... Ezért lenne nekem halálomban is jobb itt, ezen a klassz szigeten. Keserű téma, de része az életnek. Persze, akinek halálhírét keltik, sokáig él!- Tudom, épp ezért maradjunk ennyiben. MIKLÓSI PÉTER S INTERJÚ 1995. december 10.

Next

/
Oldalképek
Tartalom