Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-03 / 49. szám
1995. december 3. TÜKÖR Sz olgálólányként a Horthy-családnál saságába járó katonatisztek egyike. Az udvarlóival délutánonként elment a Zserbó cukrászdába. Ilyenkor engem mindig két asztallal odébb ültettek, hogy mindig kéznél legyek, de sose útban. Ha bevásárolni ment, én vittem a csomagokat. Színházba, koncertre, moziba is elkísértem. A történelem színpadán a kisemberek többnyire csak statiszták, ők a névtelen tömeg, a nép, aki mindig csak elszenvedője, soha nem irányítója a nagy történéseknek, s éljenek bár a főszereplők közvetlen közelében, sorsukról soha nem írnak a történelemkönyvek. Ilyen névtelen epizodistaként került a történelem sodrába a somorjai Strelec Viktorné, azaz Rózsika néni. gfe ,í\é i 3 Húszévesen CSELEDSORBAN A hetven évvel ezelőtt Békén született Kánovics Rózsika életében fontos fordulópont volt az 1938-as esztendő. Mindössze tizennégy éves kislányként akkor került a számára addig oly távoli és elérhetetlen Budapestre, ráadásul a legmagasabb arisztokrácia fényes világába. Cselédnek.- Nagyon szegény családból származom. Szüleim árendás földművesek voltak, emlékszem, főleg télen volt többször „nincs” az asztalon, mint „van”. Ünnep volt, ha anyánk parázsolt levest tudott főzni. Szerettem volna továbbtanulni, de a komáromi tanítónőképző elérhetetlen álom maradt a számomra. Így, amikor kimaradtam az iskolából, egy Pesten élő nagynénim beajánlott pesztonkának egy ottani családhoz. 14 éves múltam, magam is gyerek voltam még, de gyereket etetni, ringatni, tisztába tenni, sétáltatni, ahhoz már elég nagy voltam. A baba azonban megbetegedett, engem pedig elküldték. Azután egy angyalföldi családhoz kerültem mindenesnek, amiért 6-8 pengőt kaptam, meg ellátást. A konyhában aludtam, egy összecsukható ágyon. Egyetlen ágyneműt kaptam, még váltani sem tudtam. Amikor onnan is elkerültem, akkor a munkaközvetítőből Kispestre küldtek. Este, mikor megérkeztem, a nagysága azzal fogadott, hogy adott egy karéj fekete kenyeret, meg két üres dióhéjat és egy szem kockacukrot: „Lelkem, ebből főzzél magadnak teát vacsorára!" Ágyam a mosókonyhában lett volna, ahová még az eső is bevert. Reggel szó nélkül továbálltam, a munkaközvetítőben pedig elpanaszoltam, hogyan jártam. Ókét ez nem érdekelte. Elküldték egy híres ügyvédhez, szobalánynak. Délelőtt a vendégeket kellett fogadni, leültetni a fogadószobában, a névjegyüket bevinni az ügyvéd úrnak. No, ez ment is volna; délután azonban megjöttek az úrfiak! Amikor bevittem nekik azt uzsonnát a szalonba, rögtön elkezdtek velem szemtelenkedni. Azt sem tudtam, hogy kerültem ki onnan. Akkor a szakácsnő figyelmeztetett: „Látom, rendes lány vagy. Ha jót akarsz, ne maradj itt, neked ezek sosem hagynak békét! ” Így fogtam a bőröndömet, és visszamentem a nagynénémhez. Ezután kerültem Horthy Miklósné unokatestvérének a lányához, társalkodónőnek. Férje gróf Lukács Béla földművelésügyi államtitkár, hadi- gondozási tárca nélküli miniszter volt. Gyönyörű villában laktak. Három gyerekük volt: a fiatalúr katonai akadémiára járt, a velem egyidős lányuk az Angolkisasszonyok Leánynevelő Intézetébe, így csak a hároméves „comtessa” volt velük otthon. Az idős hölgyet, Horthyné unokatestvérét, kegyelmes asszonynak kellett szólítani, az urat kegyelmes úrnak, az asszonyomat nagyságos asszonynak, mert ő még fiatal volt. A szakácsnő, aki már régen ott volt a háznál, mindjárt az első napon kiokított. „ Félig süketnek, félig vaknak, félig némának kell lenned, ha itt akarsz maradni. ” Nem mondom, nem volt rossz dolgom. A főzés a szakácsnő gondja volt, a takarítás a szoabalányé, a nagyságos urat az inasa szolgálta ki, a nehéz munkákra meg ott volt a házmester és a felesége. Az én dolgom az volt, hogy kikészítsem a nagyságos asszony ruháit, ékszereit, segítsek neki felöltözködni, vessem meg az ágyát, ha olvasni akart, kikerestem a könyvet, s felolvastam belőle, és persze kísértem mindenhová, ahová ment. Volt külön autója, amit hol ő vezetett, hol a tárA Várban is gyakran megfordultak, persze nekem itt is a cselédek között volt a helyem. Láttam a kormányzót, a feleségének egyszer kezet is csókoltam. Az öreg Horthynét mindenki szerette, csak jó szívvel emlegették az emberek. Nem úgy a kormányzót. Azt mondták róla, kemény, nem jó ember. Igaz, otthon ő is csak amúgy parasztosan, deszkán vágta a szalonnát meg a kenyeret, de egyébként mindig gőgösen viselkedett. István fiuk a botrányairól volt híres. Sokat részegeskedett, randalírozott a város utcáin. A másik Horthy-fiú, a Miklós más volt, szelíd. Azt mondják, az anyja természetét örökölte. Két-három alkalommal ők is eljöttek a grófékhoz. Emlékszem, a kegyelmes asz- szony ilyenkor mindig azon sóhajtozott, hogy csak az István ne jöjjön! A grófék egyébként nagy társasági életet éltek, gyakran volt náluk is estély, kerti ünnepség, lampio- nos mulatság. Az én tisztem a kávé kínálgatása volt. Ők szintén gyakran jártak estélyekre, vacsorákra: hol együtt, hol külön. Ilyenkor én vittem a nagyságos asz- szony bundáját, esernyőjét. Ilyen közelről látva az ura- ságok életét, nekem még élesebbnek tűnt az ellentét a fent és a lent között. Rengeteg volt a hadiözvegy, hadiárva; láttam a kéregető hadirokkantakat és özvegyeket, akik a gyerekükkel együtt ugrottak a Dunába. Az úri hölgyek - hogy mutassák, szívükön viselik a szerencsétlenek sorsát - jótékonysági gyűjtéseket szerveztek. Felvették a vöröskeresztes ruhát, odaültek a templomok elé, de a perselyt nekem, meg a hozzám hasonlóknak kellett rázni és azt kiabálni, hogy adakozzanak a hadiárvák javára! Az adományokat mi gyűjtöttük, és mi osztottuk szét, a cselédek. Igaz, a Lukács gróféknál jól bántak velünk. Nekünk is kijárt a fehér abrosz, a szépen terített asztal, s ha nem is azt ettük, mint az urak, annyit ehettünk, amennyi csak jólesett. De nem mindenütt volt ez így, s érezni mindig éreztették velünk, hogy kik vagyunk. Cseléd voltam, noha szép ruhában, hiszen kopott, viseltes ruhában nem kísérgethettem volna az asszonyomat. A hajamat is mindig fodrász fésülte, mégsem volt igazi helyem a közelükben. Csak akkor ülhettem velük egy asztalhoz, ha maguk voltak; az ételből is mindig én szedtem utoljára, s ha valamit mondani akartam, előbb engedélyt kellett kérnem. Bizony, a szegény ember gyerekének sok mindent le kellett nyelnie. És sok mindent megalázónak is tartottam, de nem volt más kiút. Élni kellett, enni kellett, és ha arra gondoltam, hogy a testvéreimnek otthon még tejes kávéra sem telik, bizony elszorult a szívem. Ezért aztán hiába hívtak magukkal, amikor 1944 végén Svédországba szöktek. Két évig szolgáltam náluk, viszonylag jó helyem volt, mégsem tudtam velük menni. Elegem lett a cselédsorsból, pedig nekem Pesten éltek a rokonaim, szükség esetén volt kihez menekülnöm. De hányán voltak, akik parkokban, állomásokon aludtak, amíg nem találtak új helyet maguknak. 1938 után nagyon sokan próbáltak szerencsét Pesten, de bizony ott sem volt elegendő munka, a sok munkanélküli meg özönlött a Felvidékről és Erdélyből. Csak amolyan mostohagyerekek voltunk, ám a székelyekkel még rosszabbul bántak, pedig azok csupán kosztért is elvállaltak bármilyen munkát. Nekünk, felvidékieknek sem volt nagy becsületünk, jobbára csak cselédeknek kellettünk. Aki innen került oda, az az uraságok számára mind tót volt, hegyi; hiába mondtam, hogy én nem vagyok tót, s hogy a Csallóközből jöttem, ahol nincsenek hegyek. Csak legyintettek, az egyre megy. Hát ezt nem tudom elfelejteni... Négy évig szolgáltam cselédként, a bőrömön éreztem a megpróbáltatásokat, a kiszolgáltatottság, a megalázottság erős nyomot hagyott bennem. Ezért a mostani helyzet, a sok munkanélküli, másrészt a nagy harácsolás láttán attól rettegek, hogy mi lesz az unokáimmal. Talán ők is cselédsorsra jutnak? S. Forgott Szilvia Eladom a hangulataimat (BÁN SAMU VALLOMÁSA) „Eladó hangulatos, régebbi típusú, háromszobás családi ház" - ezt olvastam egyik napilapunkban. A „hangulatoson ” volt a hangsúly, ezt nagyon jól megjegyeztem. Sajnos nincs régebbi típusú házam, különösen nincs hangulatos és családi. Viszont vannak hangulataim. Rengeteg hangulatom van, mi lenne, ha eladnám őket? Jó pénzért. Hangulataimat két nagyobb csoportra kell osztani: jó hangulatok és rossz hangulatok. Figyelem: rossz hangulat nem értéktelenebb a jónál. Az ár: megegyezés szerint. Képzeljünk el most egy rossz hangulatot! Megyek haza éjfél körül, és első dolgom, hogy belerúgok a kutyába, mert majd megveszik a szeretettől, körültáncol, körülölel, összevissza csókol, akkor, amikor én ki nem állhatom magamat, hiszen éppen egyhavi fizetésemet kártyáztam el. Az utolsó fillérig, hogy pontos legyek. Tehát egy jókorát rúgok Bodriba, ő egy kicsit meghökken, megdöbben, tétován körülszaglász, vajon én vagyok- e én. Ezután leül az udvar sarkában, és fölnéz a Holdra. És keservesen sírni kezd. Ilyenkor mit csinálhatok? Mellé telepszem és együtt sírunk, vagyis együtt nyüszítünk a Holdra. E rossz hangulat előnye: hálóingben megjelenik a tornácon Erzsi, a feleségem, s pillanatok alatt tisztában van a helyzettel. Tehát szépen közénk telepszik, Bodrit átkarolja a bal kezével, engem a jobbal, és így szépen hármasban énekelünk, dalolgatunk hajnalig... Higgyék el, egy ilyen rossz hangulat minden pénzt megér! * A jó hangulat még ennél is jobb. Mert az mindjárt a Holddal kezdődik; vagyis ülünk a Hold alatt és vidáman nyüszítünk. Ott ül a Bodri fényes jókedvében, középen ül Ildikó, aki szerelmesen átkarol a jobb kezével, s én ülök a másik szélén, s noha a Holdat bámulom, azt éneklem, hogy „ Megyen már a hajnalcsillag lefelé”. Erzsi sajnos elment, isten tudja, hova. Kiderült róla, hogy nem igazi híve a rossz hangulatomnak. Viszont itt van Ildikó, akiből árad a jó hangulat és azt sem nagyon bánja, hogy kezdek berúgni. Énekel: „ Gyere be rózsám, gyere be, Csak magam vagyok ide be’... ” Kezdem neki magyarázni, hogy fölösleges lenne bemenni, hiszen ő is itt van, idekünn, és hogy a hangulatunk is tüstént a tetőfokára hág, ha megisszuk még azt a szeredi pezsgőt. Erre Ildikó azt mondja, hogy pezsgő ide vagy oda, ő legjobban azt a kubai fickót, vagyis Fidel Castrót szereti. Megint bele kell rúgnom Bodriba. Erre megint sírni, üvölteni, uvítani kezdünk mind a hárman. De mindez olyan jó hangulatban történik, hogy Bodri bukfencezni kezd és azt mondja (föltételezem, hogy ezt mondja): „Az istenfáját, de jó élni!” Igen ám, de ekkor Ildikó is meg akar szökni. Akkor aztán most hol kerítünk egy harmadik lányt? Azt mondom Bodrinak, ne engedjük mi el Ildikót, mert ő egy veszedelmes nőszemély, állítólag Attila királyt is egy Ildikó nevű szűz mérgezte meg. Ez legyen a sorsa Fidelio Castrónak is? Meg aztán Cuba sincs itt a szomszédunkban...! Bodri mosolyogva beáll a kiskapuba, és mint egy futballkapus, „kivédi” a szökni kívánó Ildikót. Marad hát továbbra is a Hold, az Esthajnalcsillag és az istenáldotta jó hangulat, meg az egekbe szárnyaló, remek zenebona. * Egyébként a hangulataimnak, amelyeket most el akarok adni, rengeteg válfaja van, fel sem bírnám sorolni valamennyit, ezért el sem kezdem. Viszont valamiféle használati utasítást mégiscsak kell közölnöm a kedves vevővel. Tehát: Ha a kedves vevő valamelyik rossz hangulatomat vásárolja meg, használata közben nagyon ügyeljen a politikára, illetve a politikai hírekre, mert ha nem ezt teszi, előfordulhat, hogy rossz hangulata nagy hirtelen jóra változik. Például: morózusan, iszonyúan rossz hangulatban ül a sarokban a rádiókészülék mellett, s egyszer csak azt hallja, hogy a csallóközi meg a bodrogközi, továbbá az Ipoly menti, no és persze a gömöri magyarok fondorlatos alapossággal elnyomják a szlovákokat. Szegény vevő hangulata erre se szó, se beszéd, egy csapásra megváltozik, olyan jókedve kerekedik ennyi bornírtságtól, hogy földhöz csapja a kalapját és „ihaj, csuhaj” táncolni kezd. Jó hangulata még fokozódik, tánca friss csárdásba csap át, amikor a rádió azt is közli: kormányunk jóváhagyta a nyelvtörvényt, hogy szlovák barátainkat megvédje az elmagyarosítástól. Táncol, csapkodja csizmája szárát, elátkoz engem, aki csak ilyen ócska, változékony rossz hangulatot tudott neki eladni, és hull a könnye az elmagyarosított szlovákokért. Ezért hát eladó hangulataimhoz a legfőbb használati utasítás: Ne hallgassuk a szlovák rádió híreit, ne olvassunk szlovák újságot. Ha nagyon rossz a hangulatunk, táncoljunk a prímáskirály, Boros Lajos zenéjére...! ZS. NAGY LAJOS Elméncségek • - Uram, ön hol él? - A létminimum alatt. • Nem szégyellem bevallani, hogy az utcán keresem a kenyerem - mondotta a koldus. • Ha a humor az élet sója, akkor az én életem alaposan el van sózva - sóhajtotta a humorista. • Minél alacsonyabb az életszínvonalam, annál magasabb a vérnyomásom. • X. élete csupa örömben telt el. Kár, hogy kárörömben. • A feleségem ágyában már hónapok óta idegen férfi alszik. Ugyanis azt mondta, hogy én már idegen vagyok a számára. • Morbid. Képzeletbeli felirat a ravatalozó ajtaján; Leltározás miatt zárva. • A lelki hűtlenség egyetlen előnye, hogy nem kap tőle az ember AIDS-t. • Mindenki a lelkiismerete szerint cselekszik. És az, akinek nincs lelkiismerete? • Nosztalgia. Valamikor divatban volt az „Add a neved a munkádhoz” mozgalom. Szívesen adnám! - nosztalgiázott a munkanélküli. • A vak ember is hazudhat. Bodzsár Gyula
