Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-12-03 / 49. szám

'Valdig6 pletykád LARRY HAGMAN: „Vissza akarok térni Dallasba” Larry Hagman, alias Jockey Ewing hálával gondol orvosaira és megmentőjére, arra a Puerto Ricó-i fiatalemberre, aki autóbal­eset következtében vesztette éle­tét. Tőle kapta az életmentő má­jat, a lehetőséget egy új kezdet­hez. Larry többször is felkereste az egykor oly vadóc, megfékez- hetetlen fiatalember segítség, tá­mogató és pénz nélkül maradt barátnőjét, s 15 hónapos kislá­nyát, Monique-ot, akit állítólag örökbe akar fogadni. Az anya ha­tározatáról egyelőre mit sem tud­ni, a hírközlő eszközök figyelme ugyanis egészen más irányba te­relődött. Larry még szinte fel sem épült a nehéz műtét után, máris újabb sokknak volt kitéve: valaki kitartóan azzal fenyegette, hogy megöli. Bár a 64 éves sztár a fenyegetések óta nem szívesen mozdul ki malibui villájából, melyet megannyi testőrnél zára­tott körül, legutóbb mégis elfo­gadta az „Entertainment To- night” című tévéműsor moderáto­rának meghívását, hogy elmond­ja: békésebb körülmények között szívesen forgatna új filmet a régi „Dallas-csapattal", szeretné, ha még egyszer Jockey-vá válhatna. Ma már azonban kevés hasonló­ság fedezhető fel Larry és az életerős dallasi olajbáró között. Candice Bergen fél a pénztől Candice Bergen, az ismert ame­rikai filmszínésznő fél a pénztől. Persze nem a gazdagságtól, ha­nem a bankókra, aprókra tapadó baktériumoktól. Bevásárolni is csak kesztyűben jár. Még szeren­cse, hogy a gázsiját csekken kap­ja kézhez! (Német lapok alapján) Luzsicza Lajos Munkácsy-díjas festőművész rajzainak érsekújvári kiállítása Minden művész minden szülővárosbeli bemutatkozása sokkal nagyobb belső feszült­séget jelent annak, akiben a kötődés mélyebb, tartalma­sabb, ugyanakkor szerteága­zóbb, hiszen a művészi kibon­takozás magában hordja a té­mát adó világ új felismeréseit. Aki az első forma mintáit az utca porában karcolta favéggel a földbe, aki számolócédula tiszta oldalára rajzolta az első ló-, kutya- vagy egyéb háziál­latportrékat, akinek első tanítói még nem rajzlapra, de régi ir­kalapra mutatták a mintát a ho­gyan továbbhoz, s akik itt már nem lehetnek jelen, az olyan művész szorongó várakozással tárulkozik újra és újra az is­merősök, rokonok, barátok és a család előtt, mert magában hordozza azt a szavakban meg nem fogalmazott kérdést, hogy adósságot törleszt. Hiszen az élet után az első biztatásokat tőlük nyerte, amit úgy érez, so­ha nem lehet teljességben visszaszolgálni. Luzsicza Lajos festőművészt ilyen mély, lélekbeli kötődés fűzi szülővárosához, Érsekúj­várhoz, amelynek oly sokat köszönhet, s az köznapi érték­ben nem mérhető. Baráti beszélgetéseink alkal­main olyan szeretettel szólt a városvégről, ahol nevelkedett, a Nyitra fordulóiról, ahol a ter­mészet szépségei először ra­gadták meg, a magasba ívelő templomtorony magasáról, mely a város fölé nőtt, s az emberekről, akiktől az első bá­torító szavakat kapta, ahogyan meghitt pillanatokban gyerme­ki áhítattal tud megnyilvánulni a felnőtt, hiszen az őszinteség kitárulkozása igazán a gyer­mekség tiszta jegyeit hordoz­za. A régi barátság jogán vall­hatom, hogy a történelmi is­meret mellett minden város úgy kerül hozzám is egyre kö­zelebb, hogy belőle több és több embert megismerek, s ál­taluk az addig ismeretlen hely rokon, befogadó valóság lesz. Mert mit tudtam én Luzsicza Lajos barátsága előtt Érsekújvárról? A kuruckor szomorú epizódja verssorokban idézte a történel­met: „Esküsznek Újvárban egymásnak kezére, erős esküvéssel Ocskay vesztére." Azután szemé­lyes találkozásom Jócsik Lajossal, a magyar szo­ciográfiai irodalom kiváló művelőjével, aki arról adott számot nekem, milyen súlya, szerepe volt a polgárosodás eszméjének, s milyen mélyben mun­kálkodó társadalmi erők mozgatták a város népét, akik mindig a haladás, a változtatás felemelő gya­rapodásán munkálkodtak. Mégis igazán a városról alkotott képet, a házakat, utcákat, tájrészleteket a festőművész munkái jelentették nekem. Luzsicza Lajos kölcsönözte a megismerés legkézzelfogha­tóbb megnyilatkozásait s általa egyszerre ismerős, rokon, hazai hangulatot hordozó otthon lett szá­momra is Érsekújvár. A közös kapocs abban is szorosabb lett találko­zásaink nyomán, hogy szülővárosom, Nagyszalon­ta történelmi helyzete is hasonló festőművész ba­rátom szülővárosáéhoz. S mindkettőnkben ott lap­pangott a küldetés felelőssége: szolgálni a magunk népe, nemzete mellett az együttélő másik nép jobb megismerésének ügyét. Ehhez felemelkedettség, nyílt beszéd, a másik ember tisztelete szükséges és természetesen a küldetés, az elhivatottság hű szol­gálata a tehetség alapján. Luzsicza Lajos nem kije­lentésekben, nem üres szavakban, de művekben bizonyította, hogy az Istentől kapott talentumot nem ásta földbe, de kamatoztatta, elénk tárta és tárja a képzőművészet nyelvén rajzokban, festmé­nyekben, ha úgy hozta a kedve: karikatúrákban, nem a maga időtöltésére, hanem mindig a másik ember, a szemlélődő, a műélvező, a tanítvány, a Az Istentől kapott talentumot nem ásta földbe közönség gyönyörködtetésére, mert a festőművész alkotásokkal és kiállításokkal szolgálja az embert. Kiállításának, újbóli itthoni bemutatkozásának, egyben művészi munkásságának most a kevésbé ismert alkotásait szemlélhetjük közösen, neveze­tesen rajzait. Elcsodálkozhat a szemlélő a kiállítás megtekintésekor, hogy egy-egy táj részletét hány és hány ízben fogalmazza újra a festő, mert azt látta meg, amit addig még nem vett észre. Ezért vonzza vissza egy különleges, sok csodát tartogató természeti szépség a festőt - mondjuk egy országrészre, mint Luzsicza La­jost az Alacsony-Tátra, Liptó, de a szülőföld határa is. És az külön örömet jelent a művész­nek, amikor ugyanazon a föld­darabon találkozik a másokat is oda csábító szépség megfogal­mazására művész barátokkal, így kötötte, köti össze Luzsicza Lajost a táji világ a többi festőrajongóval, s az egymásra találás öröme, annak példája őszinte barátságot hív életre, amelyben nincs nyelvi, világné­zeti, politikai különbség, mert valamennyien az örök szépség közvetítésére vállalkoztak. Ez a tartalmi barátság fűzte és fűzi össze Luzsicza Lajost MiloJ Bazovskyval, Jankó Alexyvel, Ernest Zmetákkal és a többi szlovák alkotóval, hiszen velük társközösségben kereste és adta vissza a csoport egymás örömé­re, amit a Tátra hegyei-völgyei- sziklái-legelői és emberei nyúj­tottak. A közös munka s annak öröme bizonyítják mindennél fényesebben, hogy a művészet, az azonos nyelv használói közé nem fog éket verni az élet egyéb területén mesterségesen szított politikai álmeggyőződés. A művészet a békességteremtés eszköze, emberek-népek, akár földrészek között, s megmarad minden hátsó szándék ellenére a közös nyelv, az azonos kifeje­zési mód, a belső jó szándékú törekvés jóvoltából közve­títőnek és átívelő hídnak a nem­zetek között is. És még egyszer a kiállított rajzok értékéről, minőségéről. Régi igazság, hogy a művészetet teremtő óriások munkáik leglé­nyegesebb alapjának tekintették a rajzot. A rajz kifejező ereje, a tónus lágysága, finomsága, az alkotó belső világának, a lélek apró rezdüléseinek tükrét vetítik elénk. A mondanivaló legegy­szerűbb, ugyanakkor legmegka- póbb művészi kiteljesülése a rajz. A mondanivalót a leegy­szerűsítés és a virtuozitás egy­képpen kifejezi, így a legért­hetőbb nyelven szól a rajz a szemlélőnek s egy­szerre leméri a mondanivaló megjelenítésében a rajztudás készségét, tehetségét minden magyarázat nélkül. Luzsicza Lajos munkásságát, a meggyőződését, művészetbeli tudását méltókép­pen reprezentálja ez a válogatás, mely egyben tisz­teletadás a szülőföldnek, az itt élő embereknek. Fábián Gyula Fotó: Tóth Lehel TÁRLAT 1995. december 3.

Next

/
Oldalképek
Tartalom