Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-03 / 49. szám
IiBSŰrnap 1995. december 3. PUBLICISZTIKA Eg y ékezet nem ékezet, avagy: harcban a nyelvtörvényért - szabályszegő helyesírással (viado Gloss felvétele) POLITIKAI FORGÓSZÍNPAD dat a párt elnöke a rimaszombati alakuló kongresszuson rágalomnak nevezte, a kételyeket ezután se sikerült eloszlatnia. Annál kevésbé sem, mert - a „megbékélés szellemében” - a kormány magyarsértő intézkedéseivel szemben is furcsa megértést tanúsít. Igaz, a megbékélés fölöttébb nemes törekvés, csakhogy ehhez kettő kell! Márpedig Meéiarék e kölcsönösségnek eddig semmiféle jelét nem mutatták. Talán most? És épp az új párttal? A megbékélés nagyon is üdvös dolog lenne - ha nem úgy történne, hogy csak mi békélgetünk a sokszor ellenünk irányuló kormánypolitikával... Ha Gyimesi György őszintén gondolta, amit mondott, nemigen tudom, hová soroljam pártjának a nyelvtörvénnyel kapcsolatos első hivatalos állásfoglalását. E törvényt úgy tartja jogosnak és indokoltnak, hogy „a szlovák nyelv váljék a kölcsönös megértés eszközévé”? Nem boncolgatom, mi a képtelenség ebben az állításban, csupán idézem A. Nagy Lászlónak még a parlamenti vita előtt elhangzott nyilatkozatát, mely szerint „a szlovák ellenzék is nyilvánosan vállalta, hogy fellép a nyelvtörvény ellen; s amennyiben elfogadnák azt, velünk együtt az alkotmánybírósághoz fordul”. Vallja ezt az pártok esélyeit. Ez Meéiamak igazán megér néhány milliót, hisz régi törekvése éket verni a magyar pártok közé. Ráadásul a szlovákiai magyar pártok ingatag egységét is inkább csak a veszélyérzet tartja össze. Igaz, látni kell azt is, hogy a koniirontációs politika eddig inkább a kormánynak és a szlovák nacionalistáknak kedvezett. Egy szlovák hírmagyarázó nem alaptalanul jegyezte meg, hogy végeredményben Meéiarnak szüksége is van például Duray Miklósra, mert a szlovák kormányfőnek már csak le kell ütnie azt a labdát, amelyet felad neki. A többséggel szembeni konfrontáció viszont mindenképp zsákutcába vezet... A megbékélés valóban az egyetlen járható út. Igazolják ezt a véres balkáni és közel-keleti események is. Ilyen vonatkozásban akár üdvözölhetnénk is az új magyar párt megbékélési célkitűzéseit, ám csak az elkövetkező hónapok mutatják meg, megelégednek-e a kormány uszályában vállalt szerepért kilátásba helyezett morzsákkal, vagy vállalják a magyarság igazi érdekképviseletét az azzal járó nehézségekkel és áldozatokkal. A megbékélés híveinek a sorsa sehol a világon nem irigylésre méltó, amit napjaink valósága és az izraeli miniszAMEOBEKELES BUKTATÓI POLITIKAI színterünkre a szlovákiai magyar valóság eddig ismeretlen szereplője lépett. Belépőjében azokat a baloldali gondolkodású magyarokat szólítja zászlaja alá, akik azonosulnak hosszú nevében megfogalmazott célkitűzéseivel: Magyar Népi Mozgalom a Megbékélésért és Jólétért. Munkatársnőm korántsem gunyorosan, inkább némi valóságérzékkel tette fel a kérdést: vajon az új pártnak, az elnökön és a vezetőségen kívül, lesz-e tagsága? Ám a csallóközi, az Ipoly menti, a kelet-szlovákiai magyar is eltöpreng: kell-e ötödik párt akkor, amikor épp a meglevő magyar pártok szorosabb tömörülésére, nagyobb összefogására lenne szükség? Nem osztja-e meg erőinket feleslegesen egy újabb párt? S valóban igaz-e a széles körben elteijedt hír, hogy az új magyar mozgalom a magyarbarátnak aligha mondható kormánykoalíció szolgálatába állt? Eleve felvetődik hát a kérdés: eredményesen képviselheti-e a szlovákiai magyarságot a jelenlegi kormány- koalícióval csendes szövetségre lépő párt, amikor ez a koalíció az utóbbi évtizedek legátfogóbb, legkörmönfontabb rendszerét dolgozta ki - és lépteti életbe - nemzeti kisebbségünk életterének szűkítésére? S hogyan egyeztethető össze az ezzel a kormánnyal történő kacérkodás a baloldali értékek felvállalásával? Vitathatatlan, hogy a bérből, fizetésből és nyugdíjból élők széles rétegei létfeltételeinek folyamatos rosszabbodása nagyon is időszerűvé teszi az érdekvédelmüket felvállaló baloldalt. Szélesebb vonatkozásban igényli ezt az egyre inkább védelemre szoruló demokrácia is. Ám e szándék valóra váltására csak egységes, következetes és az ellenzékkel szót értő baloldal képes. De van-e, vagy legalább körvonalazódik-e ilyen baloldal Szlovákiában? A Demokratikus Baloldal Pártja (DBP) és Szlovákia Szociáldemokrata Pártja ereje kimerülni látszik a hatalommal folytatott meddő szócsatározásokban, az egymás közötti és a pártjukon belüli vitákban. A szlovák baloldali pártok, szerény szocialista programjukon kívül eddig sem sokat törődtek a kisebbségi problémákkal. Ezért is vált ki Weissék pártjából Borza Erzsébet, aki, a hírek szerint, szintén fontolgatta valamiféle baloldali párt megalakítását. Ezért próbálkozik Paulicky Péter is a DBP keretében magyar szekció megalakításával. Ebben a felállásban hová soroljuk hát az új magyar politikai pártot? A politikai erők mai megoszlása ugyanis olyan, ZSILKA LÁSZLÓ hogy egy európai szemléletű baloldali párt - sok oknál fogva - egyszerűen nem támogathatja az ügyeletes hatalmat. Ha mégis így tenne, akár kezet foghat a választóit eláruló és a kormánykoalícióban részt vevő Ján Eup- ták vezette Munkásszövetséggel. A belső viszályoktól megosztott, ezért Utőképtelen szlovák baloldalhoz most felsorakozik az új magyar párt, amelynek nemcsak Dél-Szlovákia lakosságának az ország más vidékeitől is súlyosabb gondjait, hanem kisebbségünk védelmét szintén vállalnia kellene. Vajon kivel is léphet egyáltalán szövetségre? A magyar koalíció pártjai eleve elzárkóztak előle, vélt vagy valós kormányhű beállítottsága miatt. Bár e váaz ellenzék - Gyimesiékkel ellentétben -, amely eleddig nem sok tanújelét adta a mi kisebbségi problémáink iránti nagyobb megértésének! Mi több, az egyházak képviselői sem értettek egyet az államnyelvről szóló törvénytervezettel, mert az korlátozná a hívek anyanyelve szerinti szertartási rendet. Sőt! Szerintük a törvénytervezet merőben „ellentmond a cirill-metódi hagyományokra hivatkozó alkotmányos alapelveknek", és „sérti az egyház függetlenségéről szóló törvényt is”. Kisebbségi frontunkon nagyon is elkelne a kölcsönös megbékélést elősegítő szemlélet. A hangsúly azonban a kölcsönösségen van. A hosszú nevű új magyar párt egyelőre még maga sem tudja, mennyi hívet sikerül elcsábítania meglevő pártjaink táborából, szükségszerűen csökkentve azok választói bázisát. A matematika majd akkor szól bele a politikába, ha az új párt nem szerez kellő számú szavazatot a parlamentbe jutáshoz, viszont a választók elvonásával gyengíti a már meglevő terelnök nemrégi halála is tanúsít. Öt nem az ellenség, hanem a sajátjai ölték meg, Rabint akkor minősítve nemzetárulónak, amikor népét, hosszú háborúskodás után, a béke útjára térítette. A SZLOVÁKIAI magyarok őszinte megbékélési törekvéseit a szlovák politikai színtér heterogén állapota is nehezíti, hisz Meéiar immár fanatizált hívei is csupán a választók egy- harmadára becsülhetők. A nemzetet összefogó tényező, pillanatnyilag, a mesterségesen szított nacionalizmus és az ellenségtudat felszínen tartása. Ebben a légkörben a magyarsággal való megbékélést és a kormány bárminő bírálatát is nemzetárulásnak tartja a hatalom. Felvetődik hát a kérdés: a jelen időszakban vajon a szlovák politika őszinte célja-e a szavakban hirdetett „történelmi megbékélés”? Mi tartaná össze a kormánykoalíció politikai erőit, ha nem a mesterségesen táplált nemzetféltés? És hát a nemzeti hős képében tetszelegni is vonzóbb dolog, mint, mondjuk, a mártíromság... "Egy (poyíÁűtVí z Hangtalanul érkezett, ahogyan csak a szerelem és a halál érkezhet egy a szélvédőre hullott hópehely konkrétságában. A mindennapok áramában csak egy-egy percre érzi jelenlétüket. Hangtalanul peregnek, s mindkettőnek tüze illetve fagya egyformán éget. Horkai tudja: a két létállapot valójában elválaszthatatlan folyamat egy férfi életében. Egymástól merőben különböző gyakorlatú és elméleti alapozottságé lélektani iskolák egyeznek meg abban, hogy a szerelem és a halál ösztönéletünkben helye ugyanaz. Biológiai és lelki érési folyamat mindkettő, s egyik a másik nélkül valójában nem is létezhet. Különös azonossága a szerelemnek és a halálnak, hogy mindkettőre meg kell érnie férfinak, nőnek... Horkainak a halál a vég banalitását is jelenti kapcsolataiban. Mindenfajta kapcsolata, amiben megjelenik akár halvány szándéka is a tettnek, a lélekből érkező lépéskényszernek, áldozatul esik a kimondás pillanatában bekövetkező szóhalálnak. A jó kapcsolatokban elpusztulnak a szavak. Nem azonnal, nem tegnap és nem is ma este a hazaérkezés pillanatában, hanem holnap, holnapután és később. Igazából nem is tudja megállapítani, hogy mely az a pillanat, amikor kapcsolataiban egyszercsak már halva születnek a szavak. Ez a koncentrált pillanata a haláltudatnak, ami valójában az édesanyák halovány arcára telepedve észrevétlenül már minden születést elborít, hogy aztán a sejtekbe sűrűsödve megjelenjen, mint végső számadás szerelemben, barátságban. Talán már akkor elkezdődik, amikor biológiai értelemben önmaga fennmaradása érdekében férfit szül a nő. Férfi még nem szült nőt, s férfit sem, ami a természet banalitása ugyan, de erősíti a világ igazolt nőközpontúságát, ha úgy tetszik, a bűnbeesés óta egyetlen folyamatban, minha csak az utak, a folyók, a barlangok, az erdők, a hegyek nőneműségét erősítené az emberiség élete is. Ebben a szimbólum- rendszerben a férfi „csupán” visszaigazolása az egésznek. A belőle kiszakadó sejtek növekvő szapo- rasága is kölcsön, amit visszakövetel maga az Atyától megtermékenyített ősanyatermészet. Áll a bejárati ajtó előtt, szívében a szaporodó halál görcseivel, s csak csenget és csenget. A csend hullámzik az utolsó csengőszó után, de már érzi, amint elhalkul a csend hullámverése, s ajtót nyit Juli. Ezredszer is ugyanaz a tétovaság, ugyanaz az elbizonytalanodás. Tegnapi halott szavak vitorláznak a csókok felszálló melegében. Mindketten ugyanazt teszik. Magukból kifelé figyelve nézik a másikat. A férfi talán hazát hozott, a nő talán hazával vár haza. A szerelem bizonytalansága mindkettőben. De ez a kifelé figyelés lesz az újbóli, ki tudja hány ezredik önfelszabadítás. Kitörés a féltésből, aggódásból, féltékenységből font lelki töviskerítés mögül, ami nem más, mint a halál fonadéka a szerelem körül. S ebben a kifelé figyelésben elegendő egyetlen esetlenül kimondott mondat, de még egy nem kellő pillanatban elpusztított szó is: a születése pillanatában meghal a mozdulat, a mosoly, az ölelés. Mint a sakktábla fekete és fehér mezőinek matematikai konkrétságában a figurák fenyegetettsége. És a belőle kifejlődő harc, amiben minden védekezési és támadásai stratégia elbukhat. El is bukik. Ez olyan törvény, ami a világmindenséget igazgatja. Sejtbiológusok és genetikusok állítják, hogy a szerves anyagi formákat mindig veszélyeztetik a hő hatására lejátszódó fizikai és kémiai folyamatok. És akkor még gondoljon az ember önmagára, amikor ennek a molekuláris csodaláncnak a végén felizzik az érzés: szerelmes vagyok. Netán éppen megfagy a gondolat az élet szüntelen folyamatának egyetlen pillanatában: meghalok. Juli úgy néz Horkaira, mint annyiszor, amikor történetet vár. Történetet vagy történeteket a tegnapról, az idő betemette szó- és emberhalálokról, melyek még tegnap életek darabjai voltak, melyek megtörténtek másokkal, mint ez a hazaérkezés velük. Nem jobban és nem kevésbé, csak ugyanúgy. Szerelem és halál között léteznek mások is. Gyerekeik, mint Balázs, álmokba viszik a várakozást, ahol a kivetített képektől a lélek letisztul, miközben a gyermek vagy belenevet, vagy belejajdul a gyerekszobák csendjébe. Mily szerencse, hogy a szerelem lelkisége a legtöbb esetben nem ellenkezik a sejtekbe kódolt információval, s mint a zene kibeszélhe- tetlen nyelvi üzenete, alkot harmóniát és diszharmóniát. Mert a kettő feltételezi egymást, mint a szerelem a halált, s a halál a szerelmet. Menekülés az Kapcsolatok szabadsága egyikbe, a másik elől. A gyermek majdani szerelmében ott lobog a nagyszülők halállal lezárt és lezáródó földi élete is. A sejtekben átörökített információk, az előre kiszámíthatatlan, de utólag a létezésből visszavezethető termikus folyamatok hatásai visszautalnak a szerelemre és a halálra. Ismeije fel valaki a harmóniát diszharmónia nélkül! Horkai a hazaérkezések pillanataiban régi barátságok és új ismeretségek lelki leképezését is magával hozza. Juli tudja, hogy a hír háttere, a tény gené- zise sokkal tökéletesebb, ebből eredően érdekesebb is, mint a közreadott információ. Ezért sem érti, hogy miért vált ki oly gyakran ellenkezést, ha a folyamatokat, és nem az adatokat írják meg az intézeti közlönyben. Illetve, dehogynem érti, pontosan tudja az okát: a folyamatok empirikusan bizonyítják a tényeket. Nem lehet cáfolni a dolgokat, más dolgokkal. Mint ahogyan barátjuk, Erőssy Szilárd élelmiszer-nagykereskedő stratégiaváltását, legjobban a nagykereskedelem és a kiskereskedelem árai közé szorítható árakkal operáló diszkontrendszert sem a vállalkozói lelemény, hanem a vásárlók igényei - a körülmények - kényszerítették életre. Mint mindent, amit cselekvésként elhatározunk. Minden mögött ott vannak a mozgató folyamatok, a sejtekbe kódolt információktól a harmónia és a diszharmónia utáni vágy lélekben születő szerelmi mámorán át, a biológiai romlás - legyen az betegség, baleset, öngyilkos őrület vagy öregség - utáni halálig.
