Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-11-19 / 47. szám
Ha azt mondom, autonómia... ...Szlovákiában sok embernek görcsbe rándul a gyomra. Félelmetes kifejezés ez mindazok számára, akik csak az állam mindenek feletti hatalmában akarnak bízni. A kifejezést leszűkítő módon csupán annak egyik lehetséges jelentésére: a területi autonómiára próbálják rászabni, holott az sokkal szélesebb lehetőségeket takar. Az autonómia - a központosítás ellenpontja. A NYITOTT társadalom, az állampolgár jogait zokszó nélkül tisztelő társadalom ugyanis a polgár önjogúságán, autonómiáján alapszik. Ez bizony nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az eszmerendszer, amely elfogadja a fenti tézist, az állampolgárt felnőtt embernek tartja, aki képes arra, hogy a sorsát érintő kérdésekben döntéseket hozzon, képes azokat megvalósítani (ha hagyják), és a döntéseiért, a tetteiért képes vállalni a felelősséget. A helyi önkormányzatok autonómiája ugyanezt jelenti az önkormányzatok vonatkozásában. Tehát azt, hogy olyan társadalmi szerződést kell kötni, amely ésszerű jogköröket ad az önkormányzatoknak. (S mivel jog és teher együtt jár, ez olyan ésszerű terheket ró az önkormányzatokra, amelyek alatt azok nem roppannak össze.) A regionális önkormányzatok szintjén nem részletezem e kérdést; a helyzet analóg módon ugyanaz: az önkormányzati lehetőség itt is döntési szabadságot, nagyobb mozgásteret, szellemi és anyagi lehetőséget jelent. A valóban polgári elven működő társadalmakban hasonló módon működnek a kisebbségi önkormányzatok is; az autonómia számukra is lehetőséget jelent, beleértve a gazdasági megerősödés lehetőségét is. Többen azt tanácsolják, hogy ildomos magát a kifejezést elkerülni, inkább valamely szinonimája használandó. A politikai taktika szempontjából ez elfogadható érv, nemegyszer előfordult ugyanis, hogy pszichikai gátak, ésszerűtlen lelki korlátok nagyon jó kezdeményezéseket futtattak zátonyra. E a téma tartalmi része viszont sokkal komolyabb annál, semhogy felelőtlenül hazardírozni lehessen vele. Mindenesetre bármely szinonimát használjuk is, a lényegnek nem szabad sérülnie; maga a lényeg pedig három kérdés megválaszolása. Ki dönt; ki és hogyan hajtja végre a döntést; valamint: ki és hogyan állja a rendszer működését biztosító anyagi hátteret? E három elem közül bármely csonkulása az egész rendszer működőképességét veszélyezteti. Vessünk most egy pillantást egy újabb momentumra! Arra, hogy Szlovákia jelenkori társadalmában is működnek olyan rendszerek, amelyek joggal merítik ki az autonómia fogalmát. Ilyenek például az egyházak: ezek a működő autonómiák szervesen illeszkednek a társadalom életébe, nem gyengítik, ellenkezőleg, az esetek többségében erősítik azt. És a valóban demokratikus társadalomban autonóm módon működik a gazdaság is. Azt hiszem, éppen ez az a téma, amely okot szolgáltat az egész kérdéskör feti- sizálására. Akinek tehát valóban tisztességesek a szándékai, s tényleg szabad és demokratikus társadalmat akar, annak tudomásul kell vennie, hogy a gazdaság az aktuálpolitikai döntésektől a lehető legnagyobb mértékben önállóvá válik, s így a politikusok által sokszor oly hőn áhított befolyásolása is elképzelhetetlen. Egy laza társadalomban autonóm módon működnek a társadalmi szervezetek, a kulturális társulások - és a pártok is. Így működik a sajtó is, s elsősorban ez utóbbiak befolyásolástól mentes működése az egyik mércéje az országban uralkodó politikai-társadalmi szabadságnak. Még egy fontos megjegyzés: azt sem állíthatja senki, hogy ez a fogalom tájainkon nóvum lenne. Mi más volt az Aranybulla, mint a nemesi autonómia megteremtésére tett igyekezet? Vagy Dózsa György és híveinek felkelése nem a parasztság autonómiájának, szabadságának megteremtését célozta? Mi másnak nevezhetnénk az abszolutisztikus királyi hatalomtól független szabad királyi városok kiváltságait, mint egyfajta autonómia megvalósulásának? És a magyar jogrendben oly szilárd autonómiát kivívó vármegyék helyzete, jogállása és lehetőségei nem éppen azt a kívánatos viszonyrendszert tartották fönn, amelyre napjainkban is a másodfokú önkormányzati rendszer működését szeretnénk felépíteni? Az autonómiaformák megteremtése a szlovákiai magyarság számára is a saját sorsába való beleszólás lehetőségét, az anyagiszellemi felemelkedés lehetőségét jelentené. Tekintettel arra, hogy a kormány a közelmúltban újból felvetette a területi átszervezés kérdését, nézzük meg, miként gondolkodik a szlovákiai magyar politikai reprezentáció e kérdést illetően. Mivel a nézetek még nem minden részletben egységesek, kiindulási alapnak ama alkotmánytörvény-tervezet tekinthető, amelyet a magyar koalíció képviselői 1993 júliusában nyújtottak be a szlovák parlamentben. * A KIALAKÍTANDÓ megoldás alapszempontjai a következők: a szlovákiai magyarság igényei, a számarányából, területi elhelyezkedéséből és településszerkezetéből fakadó lehetőségek kihasználása, a vonatkozó nemzetközi dokumentumok nyomvonalának figyelembe vétele és a már működő nyugat-európai autonómiák tapasztalatainak felhasználása. Az igazsághoz tartozik, hogy van még egy szempont, amely bár másodlagos, mégsem lehet figyelmen kívül hagyni: ez pedig, egyébként indokolatlanul, a szlovákság félelme. A területi autonómia, mint fogalom, azért vörös posztó minden szlovák politikus szemében, mert - teljesen alaptalanul - ki-ki attól tart, hogy egy ilyen megoldás az első lépés lenne a dél-szlovákiai területek Magyarországhoz való csatolása felé. Ez a félelem azonban nem lehet indok arra, hogy valamiféle területi megoldással (igaz, a területi autonómia megnevezés kiküszöbölésével) ne foglalkozzunk. Bizonyára nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a fenti szempontok közül e cikk korlátozott terjedelme révén - csupán a szlovákiai magyarság társadalom- és településszerkezetét vizsgálhatjuk meg röviden, s így legalább ebből a szemszögből váljék érthetővé a javasolt megoldás. 1990-ben, a jelenleginél sokkal demokratikusabb társadalmi légkörben, megszüntették az 1960-ban kialakított három nagy kerületet (Kelet-, Közép- és Nyugat-Szlovákia), de a magyarság számára hátrányos járási szerkezet nagyrészt érintetlen maradt. Némi pozitívumként értékelhető, hogy e járásokban létrehozták az ún. körzeteket, amelyek a legtöbb esetben azonosak az 1918 előtti történelmi vármegyék járásaival. A körzeti hivatalok vezetőit kezdetben még a körzethez tartozó községek polgármesterei választották, ám 1992- ben ezt a gyakorlatot módosították, s így a járási hivatal vezetőjét a belügyminiszter, a körzeti hivatal vezetőjét a járási hivatalvezető nevezi ki. Ezen a ponton azt is el kell mondani, hogy 1990 óta csupán a helyi önkormányzatokat hozták létre; máig sem a járási, sem a körzeti, sem a megyei szintű önkormányzati szervek nem léteznek. így elmondható, hogy Szlovákiában napjainkban sincs koherens közigazgatás, mert egymástól elválasztva működik a helyi önkormányzat és az államigazgatási végrehajtás; s kölcsönös viszonyuk rendezetlenségéből néha furcsa helyzetek adódnak. Az 1991-es népszámlálási adatok szerint a magyarok 17 körzetben alkotnak többséget: Dunaszerdahely 90,11 %, Somorja 77,08 %, Nagymegyer 92,90 %, Galánta 65,59 %, Diószeg 53,18 %, Ógyalla 59,21 %, Gúta 86,88 %, Komárom 72,77 %, Ipolyság 68,06 %, Zselíz 56,45 %, Párkány 83,07 %, Fülek 66,63 %, Rimaszombat 50,08 %, Tornaija 75,33 %, Pelsőc 74,29 %, Király- helmec 82,14 %, Nagykapos 73,52 %. További öt körzetben 30-50 százalékos arányban él a magyarság: Vágsellye 46,64 %, Érsekújvár 38,97 %, Nagykürtös 30,85 %, Szepsi 40,63 %, Rozsnyó 38,63 %, három körzetben pedig 20 százaléknál kisebb a magyarok számaránya: Losonc 13,03 %, Léva 12,26 %, Nyitra 7,53 %. A szlovákiai magyarság 432 településen alkot többséget 437 727 magyar lakossal. Az első Csehszlovák Köztársaságban jelentős szórványmagyarságról lehetett beszélni a volt észak-magyarországi (ma észak-szlovákiai) megyékben is; az elmúlt évtizedekben azonban a kitelepítés, az elvándorlás és az asszimiláció megtette a magáét, s mára számuk - sajnos - nagyon csekélyre csökkent. * A FENTIEKBŐL nyilvánvaló, hogy olyan univerzális megoldás, amely az összes szlovákiai magyar problémáját megoldaná, nem létezik. Javaslatunk ezért az autonómiaformák kombinációjára épül és négy lényeges elemben gondolkodik. Az első a nyelvhasználati jogok és egyéb, az állampolgár személyéhez kötött jogok. Javaslatunk szerint a hivatalos nyelvhasználat lehetőségét községi bontásban kellene biztosítani, mégpedig úgy, hogy mindazokon a településeken, ahol a magyarság (és természetesen más kisebbségi közösségek is, tehát Kelet-Szlovákiá- ban a ruszinok, az ukránok, 2 községben a németek stb.) 10 % fölötti számarányban élnek, anyanyelvűket a szlovák nyelvvel egyenrangúan használhassák a hivatalos érintkezés során is. Ugyanez működne körzeti szinten és a létrehozandó megyék szintjén. A köz- és magánéletben való nyelvhasználat területén a teljes szabadság elvét valljuk, e téren javaslatunk semmiféle százalékos cenzust nem tartalmaz. A második elem a kulturális autonómia. Olyan jelentős közösség esetében, mint a szlovákiai magyarság, ez elsősorban a szlovákiai magyar kulturális és társadalmi intézmények rendszerbe fűzését, önkormányzati irányítását és autonóm finanszírozását jelenti. Ebbe a szférába tartozna a kisebbségi sajtó és a könyvkiadás támogatása, ennek a rendszernek a részét képeznék a rádió és a TV nemzetiségi szerkesztőségei, mind a komáromi, mind a kassai magyar színház (és az eperjesi Ukrán Nemzeti Színház), ide tartozna három-négy magyar jellegű múzeum (jelenleg csupán regionális múzeumokban van kisebb-nagyobb jelentőségű magyar anyag, s csupán a komáromi Dunamenti Múzeumban van egyetlen magyar részleg). Ide tartoznának azok a leendő intézmények, amelyekkel jelenleg - sajnos - nem rendelkezünk, de amelyek létrehozatala hosszabb távon feltétlenül szükséges: néhány könyvtár, legalább 2-2 levéltár és kutatóintézet. (Ez utóbbi biztosítaná a szlovákiai magyar tudományosság megszervezését is, amelynek másik részét a létrehozandó magyar egyetem fedné le.) Ehhez a rendszerhez kapcsolódnának az itt-ott már létező helyi vagy regionális múzeumok, tájházak és galériák. E rendszert a választott országos, helyi és regionális szintű önkormányzati testületek igazgatnák, amelyek mindhárom szinten rendelkeznének végrehajtó testületekkel is. Ugyanezen választott s végrehajtó testületek igazgatnák az oktatásügyi önkormányzati rendszert is, amely szintén nem szigorúan területi elven működne, hanem ún. funkcionális autonómiaként, tehát az intézményeket csoportosítaná rendszerbe. Az óvodákon, az alap- és középiskolákon kívül ebbe a rendszerbe tartozna a létrehozandó magyar egyetem, valamint azok a városi egyetemek, amelyek érdeklődnének a tagság iránt. Ez a rendszer biztosítaná mind a tankönyvkiadást, mind a módszertani tevékenység összefogását. A rendszer rugalmas szerkezeti megoldással kapcsolódna az oktatásügyi minisztériumhoz; a jogkörök megosztását természetesen törvény szabályozná. Fontos elem a rendszer működtetése, amely három pillérrel számol. Egyrészt költségvetési garanciával az országosan érvényes normarendszer alapján; másrészt egy kívánatos adóreform után a helyi és önkormányzati forrásokból számíthatna támogatásra. Különösen e rendszer létrehozatala idején bírna fontossággal egy harmadik elem: a második világháború után elkobzott magyar társasági és intézményi vagyon egy részének visszaszolgáltatása, amely megteremtené a rendszer életképességét. A javaslat negyedik pontja szolgáltatja talán a legtöbb okot a vitára. Szlovákia új területi átszervezés előtt áll; az eddigi kormányok általában olyan megoldásokat javasoltak, amelyek segítségével a szlovákiai magyarság szétszabdalását is megvalósítanák különféle, mesterségesen létrehozott megyékbe. A kormány jelenlegi javaslatának lényege is az, hogy a magyarok minden területi egységben kisebbségbe kerüljenek, s így kiszolgáltatott helyzetük és leszavazhatóságuk biztosított legyen a parlamenti választásokon csakúgy, mint az önkormányzati szervekben. Miután az eddigi tervezetek értelmében ez utóbbi testületek regionális gazdasági kérdésekben, oktatásügyi és kulturális kérdésekben, a regionális infrastruktúra fejlesztését érintő kérdésekben is döntési jogkörrel bírnak majd, a legnagyobb félelmeink épp abból fakadnak, hogy egy ilyen berendezkedés hosszabb távon a déli területek elszigetelődéséhez, elszegényedéséhez vezetne. Nem valószínű ugyanis, hogy az észak-déli szabású megyékben, ahol a nem délről származó képviselők lennének többségben, éppen a magyarok által lakott vidékek fejlesztését tartanák elsődlegesnek. Márpedig a déli, magyarlakta járások helyzete már ma sem szívderítő. Mert bár igaz, hogy a gazdasági aktivitások dinamikája a kis- és középvállalkozások szintjén itt magasabb az országos átlagnál, az általános’ gazdasági teljesítőképesség már kisebb, s ezt a hosszabb ideje válságban levő mezőgazdaság is befolyásolja. Az országos átlaghoz képest itt magasabb a munkanélküliség és az elhalálozások aránya, ám alacsonyabb az átlagéletkor, az élveszülések aránya és - magyar specialitás talán? - legmagasabb az öngyilkosságok száma. * A REGIONÁLIS politika irányításának lehetősége tehát létfontosságú számunkra; ezért nem tudunk egyetérteni a kormány 8 megyét létrehozni szándékozó, az idén szeptemberben felújított javaslatával; s ezért kérjük, hogy ezt a kérdést az Európa Tanács Helyi Önkormányzatokról és Regionalizmusról Szóló Kartájának szellemében rendezzék - amelyhez viszont, sajnos, Szlovákia mind a mai napig nem csatlakozott. Mind a területi átszervezést illető elvi kérdésekben, mind a jogköröknek a polgárhoz való közelítésének kérdésében elképzeléseink nagyban összecsengenek a Szlovákiai Falvak és Városok Társulása vezetőinek nézeteivel. Elképzeléseinkhez e téren közelebb állnak a jelenlegi szlovák ellenzéki pártok szakembereinek nézetei is; a közelmúltban megvalósított tárgyalásainkon mind Ján Carnogursky kereszténydemokrata mozgalma, mind Péter Weiss Demokratikus Baloldal Pártja, vagy Jozef Moravőík Demokratikus Uniója kijelentette, hogy a fentieken túl el tudnák képzelni bizonyos önkormányzati elemek létrehozatalát a nemzetiségi oktatásügy és kultúra területén. Egyöntetűen hangoztatták viszont, hogy a klasszikus területi autonómia létrehozatalának gondolata elfogadhatatlan számukra. CSÁKY PÁL VALÓSÁG 1995. november 19. ilBSŰHWp
