Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-11-19 / 47. szám
IiBSârnap 1995. november 19. PUBLICISZTIKA A hipochondert, a képzelt beteget hol a nevetségesség tárgyaként, hol az idegeinkre menő, örökké nyafogó hisztérikaként kezeljük. Pedig amennyire képzelt kór, amit a hipochondriás önmagának bemagyaráz, annyira valóságos betegség az állandó betegségtudat. Olyannyira, hogy nemrég a norvégiai Bergenben megnyílt a világ első hipochondria-klinikája - ahol nyilván azokat is fogadják majd, akik hipochondernek képzelik magukat. két megfertőzni a képzelt betegség vírusával. Különleges eset volt Franz Kafka, akinek ugyan valóságos tbc-je is volt, ő viszont testének szüntelen megfigyelése során sok, ezzel korántsem összefüggő apró tünetet óriásivá nagyítva, állandó betegségfóbiában és halálfélelemben élt. HIPOCHONDR1A-GYÓGYÍTÁS „A testével szüntelen elégedetlen popsztár, Michael Jackson, aki eddig több tucatszor vetette alá magát plasztikai műtéteknek, és ezek során még olyan korántsem veszélytelen, a rutinoperációknál sokkalta bonyolultabb beavatkozást is kikövetelt magának, mint bőrszínének a megváltoztatása, tulajdonképpen a hipochonder- személyiség iskolapéldája” - mutatja be egy különös lelki betegség legismertebb áldozatát Martényi Ferenc egyetemi tanársegéd, a hipochondria gyógyítására szakosodott pszichiáter. A kór ugyanis - mondja - többnyire ezzel, a testünkkel való már beteges mértékű elégedetlenséggel kezdődik. Persze ez - noha az érintetteket rendkívüli módon leköti a testükkel való állandó foglalatosság - még nem súlyos állapot. Azt ugyanis, hogy valaki állandóan figyeli bizonyos kitüntetetten fontosnak érzett testrészének méreteit, haja, bőre színét, és ezzel esetleg elégedetlen is, még a „szenvedő alany” sem tekinti betegségnek. Még az sem nevezhető kórosnak, ha valaki mindössze egy-egy „testjavító” műtéttel igyekszik változtatni vélt vagy valóságos, de mindenképp állandó gondot okozó „hiátusán”. Persze „ha az operációk sorozatban követik egymást, ott már súlyos belső konfliktusok egy sajátos kifejeződésével, az ön-, illetve testképzavarral állunk szemben, amit egyértelműen betegségnek kell tekinteni” - mondja a gyakorló orvos. Közkeletűen persze inkább azokat mondják hipochonde- reknek, képzelt betegnek, akik hétköznapi, normális testi tüneteiket is valóságos, sok esetben halálos kór jeleként érzékelik. Ilyenkor, bár a beteg gyakran krónikus, jól körülírt tünetekre panaszkodik, az orvosok nem találják ezek organikus okát. A hipochondriát csak nemrég tekintik betegségnek, az antik világban még legfeljebb a búskomorság, a melankólia egy bizonyos formájának tartották. S miután az ilyen személyek gyakran panaszkodtak felfúvódásra SOHA JOBB KOR is, sokáig azt feltételezték, hogy egy, az epével, illetve a „fekete testned- vekkel” összefüggésben álló felsőhasi zavarról lehet szó. A „melankolikusok” - valójában hipochonderek - a 19. században aztán szinte megszállták a műveltségi szalonokat, a kor divatja lett egy csésze tea mellett disku- rálni a különféle testi panaszokról. A hipochondria egyébként mindig is korspecifikus volt. A múlt században a hipochonderek többsége például elsősorban a vérbajtól félt, mert az volt a kor rettegett betegsége. Újabban a ráktól, illetve az AIDS-től való félelem a leggyakoribb hipochondri- ás-kórisme. A mai értelemben használatos hipochondria elnevezést egyébként elsőnek a 16. század elején Paracelsus használta, aki már akkor kimondta: „A hipochondria az arra alkatilag hajlamos egyének helytelen lelki beállítottságának a következménye, és mint ilyen, legfőképpen csak lelki befolyásolás segítségével gyógyítható.” A ma hipochondriának nevezett betegség első kórképét pedig még a múlt század vége felé az olasz Morel- li foglalta írásba, majd a francia Briquet talajdonított különösebb jelentőséget az egymástól távol eső, össze nem függő tünetegyüttesnek, amelyeket ő „hisztéria-tünetcsoportnak” nevezett. Ezt a mai diagnosztika- a jelenség jobb megértése miatt - már „szomatizációs zavarnak” tekinti. „Ma a tekintetben nincs vita az orvosok között, hogy ha a beteg, annak ellenére, hogy hagyományos vizsgálati módszerekkel semmiféle szervi eltérést nem lehet nála kimutatni, rendkívül szerteágazó és egyben tovább burjánzó tünetegyüttest produkál, hipochondriával állunk szemben”- fogalmaz a pszichiáter. A betegség jellegzetes kísérőtünete, hogy ettől nemcsak a hipochonderek szenvednek, hanem a családjuk és környezetük is. És persze az egészségügy, amely nem tud mihez kezdem az orvostól orvosig, kórháztól klinikáig kilincselő, a panaszaiknak megfelelő hagyományos terápiákkal gyógyíthatatlan emberekkel. Más gyógymód azonban van, s nem is hatástalan. A betegekkel kapcsolatos aranyszabály: a legszigorúbban tilos kiejteni előttük a „hipochon- der” szót. Ezzel ugyanis csak annyit lehet elérni, hogy a hipochondriában szenvedő azonnal olyan orvos után néz, aki - míg rá nem jön, miről is van szó - hajlandó őt a képzelt betegségnek megfelelő terápiával gyógyítani. A fel nem ismert hipochondriás beteg ugyanis „nem nyugszik addig, amíg nem engednek követelésének, és vagy besugárzásra küldik, vagy komoly műtéteket hajtanak végre rajta. Ismertem egy negyvenéves nőt, aki addig győzködte a nőgyógyászokat, hogy daganata van, amíg azok hajlandók voltak megoperálni. A végén derült ki, hogy a műtéttel az asz- szony ép, egészséges méhét távolították el” - meséli a pszichiáter. Lényeges tehát a hipochondria idejekorán történő felismerése. A hipochonderek 80 százaléka ugyanis szüntelen szorong, néha olyannyira, hogy megesik, a betegségfóbia valóságos tüneteket „eredményez”: egyes pszichoszomatikus zavarok, így például a gyakran visszatérő vélt szívpanaszok nyomán olyan valóságos kóros reflexek alakulhatnak ki, amelyek következtében a végén valódi szívkárosodás is származhat. A világtörténelemben se szeri, se száma a - persze nem ettől híres - hi- pochondereknek. E betegségben szenvedett például Charles Darwin, aki állítólag képes volt mind az öt gyermeNémely felmérések megdöbbentő adatot közölnek a hipochondria elterjedtségéről. Egyesek szerint az emberiség majd 20 százaléka szenvedne e „képzelt betegség” kórban. Amihez a pszichiáter csak annyit tesz hozzá, hogy szerinte ez csupán a hipochondria tágabb értelmezésébe fér bele. Végtére is - nem kóros formában - sokunkkal előfordul, hogy életünk során valamilyen betegséget „beképzelünk” magunknak. Ilyen például a közismert „medikusbetegség” is, amikor a kór szinte minden típusával kötelezően megismerkedni kényszerülő orvostanhallgatók, ha csak átmenetileg is, hipochon- derekké válnak. Ma már általánosan vallott nézet, hogy a hipo- chondereket lehet és kell kezelni. A hogyan vonatkozásában viszont már eltérnek az álláspontok: „A terápiák úgy ötévenként változnak - mondja a SOTE pszichiátriai klinikájának pszichiátere - de meggyőződésem szerint együttesen van szükség antidepresszánsokra, tehát valódi gyógyszerekre, illetve a testi tünetekre koncentráló pszichoterápiára, például hipnózisra is. A viselkedésterápiában a betegséget kóros viselkedésnek tekintjük, aminek helyébe be kell építenünk egy másfajta viselkedésmintát. Ez úgy történik, hogy a betegnek hétről hétre előírjuk, milyen cselekedeteket kell Michael Jackson, a hiperhipo- chondriás szupersztár. Az operációsorozatok súlyos belső konfliktusokat takarnak. végrehajtania. Felmérjük, mivel telik a napja. Ezen belül mekkora az az időszak, amit csak önmaga megfigyelésével tölt, és nekünk az a feladatunk, hogy ezt az időt »átstrukturáljuk«. Szinte kicentizve, minden percet új viselkedési formákkal, illetve az ezekhez vezető feladatokkal kell kitöltenünk. De legalább ennyire fontos a felhasznált gyógyszerekhez mellékelt szóbeli körítés is, mert ez egyfajta hipnotikus utasításként is felfogható. Javulás legfeljebb néhány hónap után várható” - teszi még hozzá a pszichiáter, jelezve, kínosan lassú gyógyulási folymatról van szó. A probléma komolyságát jelzi, hogy a napokban a norvégiai Bergenben a világon elsőként kizárólag hipochonderek kezelésére szolgáló klinikát nyitottak. Az ide küldött betegekkel - legalábbis a beutalás és a terápia kezdeti fázisában - nem közlik kezelésük valódi okát. Inkább fokozatosan vezetik rá őket, hogy különféle panaszaik szorongásos eredetűek. „A gyógyulás első jele, amikor a beteg már elfogadja ezt” - mondja egy szakértő. A bergeni klinikát ezért - feltehetően nem is véletlenül — egy olyan pszichiáter vezeti, aki egyúttal a gyomor- és bélbetegségek ismert specialistája. Aki- mint nyilatkozta- meg van róla győződve, hogy „a betegek sokkal nagyobb bizalommal vannak a kezelés iránt, ha az nemcsak lelki természetű, hanem hiedelmük szerinti »eredeti« panaszukat is orvosolja...” A hipochondriával foglalkozó orvosok mindenesetre hozzáteszik, e betegségnek nem csupán káros következményei vannak. A statisztikák szerint ugyanis a hipochonderek átlagos élettartama nemhogy rövi- debb, hanem éppenhogy hosszabb, mint a kórban nem szenvedőké. A magyarázat egyszerű: aki a legapróbb bajt is észlelve magán rögtön orvoshoz fordul, annak nagyobb az esélye, hogy más, súlyosabb betegségét is idejekorán gyógyíttathatja... Lindner András Egy (poníÁntVíz Befordul egy mezei útra, kiszáll, s egy nagy lélegzetvétel után elordítja magát, ami után megtörténik, hogy a közelben nemcsak a madarak, de még a tücskök is elhallgatnak, ha egyáltalán van valamikor nyár ezen a tájon. Márpedig ez kétséges. Az őszben olyan dolgok történnek, amelyeknek eredőjét, forrását és mögöttes értelmét csak sejteni lehet. Irracionális dolgok, valósnak látott lelki kivetülések. Mélyértelmű elvonatkoztatás és felszínes képzettársítás. Ha nem ilyenek lennének ezt a lelki és testi pótcselekvést követően, akkor az ordításokba bele lehetne halni. Ott nyomban, a szenvedés minden ceremóniája nélkül, a fájdalom lelki aranycsinálását mellőzve. Belefullaszthatná magát az ember egy kiáltásba. Önpusztítással megverve a ködöt okádó szántóföldek között. Egy dűlőúton álló autónak támaszkodva. Nem először, s talán nem is utoljára. Szántás, gazszigetek, szántás, valami aprócska bozótos, villanytávvezeték tartóoszlopai, szántás sokáig, egészen az erdő széléig. Fölöttük meg az ősz anyagtalan hányadéka lebeg. Mindez csak látszatra könnyűség. Nehézkedő földi állapot az egész. Fizika. Folyadékok, gázok, gőzök, hők. A hideg is hő. Alacsony hőfokú hő. A köd is víz, a jég is víz. Ettől még a köd nem jég, s a jég sem lehet köd. A látvány a lelket mégis elnehezíti. Horkai egyszerre azt észlelte, hogy az autóra lecsapódó nedvességtől átázott a nadrágja. Pontos visszajelzés érkezett tehát. Teste, gatyája és autója, mint valami Istentől távvezérelt gépezet, kimutatta az állapot és az álláspontok tarthatatlanságát. Mert a legnehezékesebb lelki taknyosságban is bizonyos mértékig rendet rakhat egy orrtörlésre jól használható képzelt kabátujj, vagy ahogyan most történt, egy combtájékon átázott valóságos nadrág. Ezekben a fizikai konkrétumokkal átitatódott élethelyzetekben szinte fölösleges fényűzés a lélek ostorozása. A csatakos pléhkanca mellől el kell állni. Talán tüzet is kellene rakni, de hát akkor minek az autó fűtése? Pedig tényleg jó lenne tüzet rakni. Nemcsak meleget, fényt is ad a tűz. Na, ilyenektől borul ki. Mintha önmagától. Szeretne még valamit megérteni. Kiáltásokat. Saját és mások kiáltásait. Mert akkor hallanák egymást. Nem tudnának úgy elbújni egymás elől, hogy ne hallanák a kiáltásokat. Aki még kiáltani tud, az élni szeretne. Nem akarna. Szeretne élni. Szeret élni. És szeretni szeretne-e? Mint a köd, úgy zagyválódik a megfoghatatlan lélek a kiloccsanthatóság konkrétságának kiszolgáltatott agyvelővel. Jó kis kevercs. És ilyenkor szoktak megjelenni valamely öregasszonyok, hogy a mezsgyén arasznyi füvet kaszáljanak a barmoknak. Az ezen a vidéken élők nyelvén a Halál nőnemű valami vagy valaki. Megtestesítése is az öregasszonyok külsőségeit veszi kölcsön. Halálanya. Örült egy gondolat. Anya, aki halált szül. Végül is van benne valami. A temetők bizonyítják. Sírkertek. Teleszülve halállal. És most is közeledik. • Semmi, semmi. Csak egy öregember jön elő a semmiből. Egyik kezében metszett feketegyűrűbot, másik kezében fonott kosár. Gombát szedett. Vajfehér csiperkét. A derű türemkedik elő a ködből. Horkai megdöbben. Olyan idős lehet, mint az apja. Inas, válla kissé jobb oldalra billen, amikor lép. A botra nem támaszkodik, csak úgy vele van. Együtt vannak. Jönnek. Az ember és a bot. Ismerve az emberiségnek ezt a kiveszőben lévő fajtáját, Horkai elhatározza, hogy ő köszön előre. Talán éppen ezért előzi meg az öregember. Mert ő nem elhatározgatja, ő köszön. Nem is versenyben, csak úgy. Mert emberrel találkozott. Igazából azt sem tudja, ki fia, mi borja. Ott áll, tehát van. Ember, akit köszönteni kell. Nem fontolgatja, jön-e majd rá válasz. Úgy is jó, ha hallgat az, akit lát. Meg aztán lehetséges, hogy nem is valóságos a hallgatag ember. Talán csupán ő képzeli oda, a dűlőút végére, az autója mellé. Lehet: a Halál álldogál a mezőn, s reá vár. El is jöhetett, így hát köszöntenie kell az idegenarcú embert. Aki lehet modem garabonciás, kibuktatott diák, házaló vigéc, boldogtalan szerető, vagy öngyilkosságát fontolgató lelki beteg, de betyár is, ki lovát autóra cserélte. Az öregemberekben az idő kiterjedés nélküli állapota a legkétségbeejtőbb gyönyörűség a viláBecsapós őszök gon. Mint az óramutatók tengelyének az abszolút közepe. Vannak. Ott. A helyükön. Pontosan. Mindig időben. Kérdés: mennyiben tanulható állapot ez? Vagy Istentől való kegyelem? Persze a kérdések hiábavalóságát sejteti maga a tudás kegyelme. A születés és a halál tudásáé. Az öregember váratlanul megáll előtte. Leteszi a kosarat, s a botot a karja és a nyaka között a váltónak támasztja. Szürke cajgkabátja zsebében kotorászik. Cigarettárcát vesz elő, amolyan önte- kerős régimódit. És egyetlen gesztussal, némán kérdezi Horkait, rágyújt-e. Az úr biztosan jobbat szív, filtereset, néz felfelé sűrű szemöldöke alól, miközben ujjai gyakorlottan igazgatják a dohányt a cigarettapapíron. Most csalódik az öregember. Horkai egyáltalán nem dohányzik. A beszédre csak fejét csóválja, s gyufát vesz elő. Lángra lob- bantja, de úgy, hogy ezzel a mozdulattal a cigarettáját is meggyújtja. Visszateszi zsebébe a gyufát, s mint valami kikopott cirkuszi bűvész, egy lapos üveget húz elő. Kínálja Horkait. Nem ihat, vezet. Méltatlankodás látszik az öregember arcán. Mintha azt kérdezné: minek él az ilyen ember? Horkai igazán nem tudja a választ. Dohányfüsttől gyarapszik a köd. Jófajta dohánya lehet az öregnek, mert nem köhécsel, de Horkait sem köhögteti meg a barátságosan arcába fújt füst, pedig omlik ám kifelé az öregember száján, mintha elirigyelte volna ezt a becsapós őszt.
