Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-11-12 / 46. szám
Nyakkendőben nem érdemes fát hasogatni Hirtelen hideg lett. Az ember fázik. Ki ez az ember, jó lenne tudni. Mondjuk, hogy akárki. Ez az akárki-ember nyakkendőt visel, nyakkendőt kötött, szép barna, szürrealista mintázatú nyakravalót, mert éppen készült valahová, de most be kell fűtenie a kályhába, mert fázik, s épp ezért fát kell hasítania. Hasogatnia, hogy pontosabbak legyünk. Egyáltalán: hová készül ez az akárki-ember? Készülhetett volna mondjuk a parlamentbe is, egy ilyen természetfölötti tüneménnyel, mint ez a barna nyakkendő, ott is megállta volna a helyét, megszavazhatta volna a nyelvtörvényt, és egyéb fontos európai jelentőségű életszabályokat. Nem megy a parlamentbe, nem érdekli őt a nyelvtörvény, s amúgy is: egyáltalán nem parlamenti képviselő, posztmodem nyakkendője ellenére. Akárhová készült is, most egyéb, fontosabb dolga akadt: fát fog hasogatni. Nyakkendőben. Kissé zavarja őt ez a nyakkendő, de nincs szíve levetni. Főleg az idegesíti némileg, hogy túl hosszúra kötötte, gótikus csúcsban végződő vége a köldöktájékát verdesi. Sebaj! Előkeríti a baltát, s „a széles fejsze mosolyog”, persze hogy mosolyog, nem leplezett gúnnyal, hiszen nyakkendős faha- sogatót még ő sem látott eleddig...- Gyerekem - rikkant egy nagyot emberünkre B. ángyó - gyerkőcöm, ki az istennyila látott már valakit nyakkendőben fát hasogatni??? - és nevet, nevet, mint akit csiklandoznak.- Fázok - mondja akárki-ember, és tényleg vacognak a fogai. Azután mérgesen a tenyerébe köp, magasra emeli a „mosolygó” fejszét és hatalmasat sújt a favágó tőkére. Vagyis a szürrealista lelkületű, barna nyakkendő hosszabbik szárára, s azután így, félnyak- kendősen, igyekszik felaprítani ezt a koránjött hideget, egyszóval a telet, amelyik nagyhetykén átugrotta a vénasszonyok nyarát (indián nyár), és most azt sem bánná, ha krumplit sütnék és azt ennék ebédre, vacsorára, és ne mennék sehová, ne mászkálnék sem a menyecskék után, sem a parlamentben. Ilyesmire gondol félnyak- kendős emberünk, és a körmére lehel, mert beléütött a hideg. Mi az, hogy nem érdemes fát hasogatni nyakkendőben? Emberünk már hatvanéves, és akkor tessék, jön, idejön B. ángyó és azt mondja neki, hogy „gyerekem”, sőt „gyerkőcöm”. A címet most már nem változtatom meg - mondogatja magában emberünk - a kedves olvasó amúgy is rádöbben arra, hogy pont a címben megfogalmazott axióma fordítottja az igaz: nyakkendőben kell fát hasogatni, és felaprítani a dadaista, szürrealista posztmodem, istenverte életuntságot, és mindenféle nyakkendőt is, s örülni annak, hogy az élet így is szép, még akkor is, ha tépik a nyelvünk, mert megtanulunk nyelv nélkül, beszéd nélkül „kommunikálni” csak amúgy: összevillanó tekintettel, mint az összeesküvők, fát hasogatva, megrakva tüzeinket, félig elvágott nyakkendőben és félrevágott süvegben, amit akárkinek mög sem ömelünk... Zs. Nagy Lajos Pressburgernek nevezik. Hogy ki az? Pozsonyi illetőségű polgár. Németül, magyarul, szlovákul egyformán jól beszél, olvas és ír. Lokálpatrióta. Ismeri városának minden zegét-zugát, ismeri még onnan, amikor Pozsony utcáinak háromnyelvű felirata alatt békesség és türelem lakott. Tudja, hogy hol koncertezett a kilencéves Liszt - a Ventur utcai Esterházy-palotában, alig néhány lépésnyire attól a háztól, ahol a hatéves Mozart adott hangersenyt sok évtizeddel korábban. Ismeri a vár alatti sikátort, ahol Petőfi országgyűlési jegyzeteit körmölte, tud mindazokról, akik szeretett városában éltek, dolgoztak, írtak vagy muzsikáltak. A pressburger rendszerint maga is muzsikál, ha mást nem, dalárdába vagy valamilyen irodalmi körbe jár, ha semmihez sincs tehetsége, hát lelkes látogatója városa kulturális eseményeinek. Melyeken - azon időkben, mikor tősgyökeres pressburgerek alkották Pozsony-Press- burg-Presporok középosztályát - nem volt hiány. Pressburgert ma már alig találni. Hanzihoz, Jan Albrechthez, azaz Albrecht Jánoshoz Pozsony óvárosába, Dobozy Borbála budapesti csembalóművész kalauzolt el. Egy úr Bori! Édes Bori, hát mi van a szerelemmel? - kiáltott fel a hózentrógeres kicsi ember, amikor megrángattuk a macskaköves Káptalan utca egyik kapujának csengőjét. Kinyitotta a kaput, és megláttam a Klarisszák kolostorának falához simuló apró kertet, ami kócosán nyíló virágaival, dús, gondozatlan bokraival, folyondárral sűrűn befuttatott kis szalet- lijével, az öreg kerti asztallal, körülötte a szétült fonott székekkel maga volt a béke és a megállapo- dottság. A Káptalan utca, vagy ahogy a mai utcatábla jelzi, a Kapitulská ulica kőfalai mögött mintha megállt volna az idő.- Na gyertek, gyertek, ti pestiek! Jó utatok volt? A kerti ösvényen a nyomában lépkedve mentünk, a kis ember néha megállt, hátranézett, mosolygott a szeme, és mintha mondott volna valamit, de nem mondott semmit, legyintett, megfogta Bori kezét és húzta be a házba. A belső szobában csöngött a telefon, komótosan odaballagott és hosszú szlovák disputa következett. A kezével közben megint legyintett, aztán kiszólt nekünk:- A kávé! A termoszban...! Mi is legyintettünk, hogy megvárjuk és csak néztünk körbe az egybenyitott alacsony lakásban - kétszáz éve épülhetett a ház -, ahol úgy úsztak át a fények, mint Nyikita Mihalkov filmjeinek gyerekkori szobáin. Ügy tűnt, évtizedek óta nem mozdítottak itt semmit. Festmények és tollrajzok, öreg lámpák, vén kályhák - porceláncsövük kis ablakon bújik át a másik szobába, sok láb megjárta finom szőnyegek, hímzett párnák Beregből és szlovák, erdélyi, magyar futók, egy üveges szekrényben rengeteg pohár, kristály és egyszerű talpas is. Mindenütt kottaállványok, a zongorán nyitott partitúrák, levelek, dedikált fényképek, egy elszáradt rózsa. Az ablakok rézkilincsei ragyognak, a széles padlólapok fényesek és megnyerőek. Hanzi kitölti a méregerős kávét, szuszogva hajol konyakospoharakért, aztán hátradől.-Hát, meséljetek!- Azért jöttünk, hogy te mesélj...- Öregember vagyok én már... Mit akarnak fiatal nők egy öreg embertől?- Sose leszel öreg, Hanzi... Belekortyolunk a konyakba, az apró ablakokon meglibben a horgolt csipkefüggöny. Elsőnek a Kék-templom harangja szólal meg, aztán a dómé is. Dél van. Arra gondolok, vajon Hanzi hallott-e Fricóról, a tüdővészes csellistáról, aki itt lakott valamikor a Káptalan utcában, a szeretőjénél, egy nagy darab, sárga hajú nőnél, aki állítólag minden reggel, délben és este megkövetelte, hogy szeretkezzen vele. Fricó ezért teljes ellátást kapott, csellózhatott, amennyit akart, Bocherinit, Bachot játszott és Dot- zauer-etűdökkel melegítette be magát. Ébert Tibor Pozsonyról szóló élvezetes könyvében áll ez a történet, ő ír a Káptalan utcáról úgy, mint a muzsika tuszkulánumáról, a pozsonyi zenekedvelő családokról, akikhez a már sikeres Liszt mindig vissza-visszajárt: „A postaigazgató Vra- belyhez, Palugyaiékhoz, s gyönyörű, nagyméretű, rézkarcos arcképe ajánlásával, ott az Albrecht család lakásának falán... ” Nem, ismerni semmiképpen nem ismerhette a beteg csellistát, kisfiú lehetett akkor még Hanzi, fehér zoknis, rövidnadrágos, csöndes kisfiú, aki élénk fantáziájú húgával egyszer egy délutánon arra kérte vendégüket, édesapjuk jó barátját, Bartók Béla bácsit, hogy mutassa meg, tud-e a lábával zongorázni... De hallani biztos hallott Fricóról. Aki vagy ami moccant Pozsonyban - száz évre visszamenőleg -, arról Hanzi tud. Különösen, ha muzsika is szól a közelében. *- A családunk valódi Monarchia-beli, família volt. Ópapa latin-görög-német szakos tanár, vérbeli pedagógus, Vaszary bíboros unokahúgát, Vaszary Mariskát vette feleségül, az írókkal, festőkkel, színészekkel zsúfolt, híres és tehetséges Vaszary családból. Innen jött, gondolom, a művészi hajlam. Az édesanyámék elnémetesedett szlovák nagypolgárok voltak, gazdag kereskedők. Így aztán sokféle vér keveredett. Sokfelé is mentünk a világba. Édesapám húga, Albrecht Agáta maga is zenélt, férje neves irodalomtörténész volt, fiuk a New York-i Guggenheim Múzeum igazgatója lett. Ópapa jó szemmel, korán felismerte apám zenei érdeklődését. Ő kérte fel fia iskolatársát, a fiatal Bartók Bélát, akivel a Királyi Katolikus Magyar Főgimnáziumba jártak, hogy tanítsa. De velük járt Dohnányi Ernő, kinek apja a csellós fizikatanár, Dohnányi Frigyes volt. Ő nemcsak zenélt amellett, hogy kiváló természettudós volt, de szerkesztett egy röntgengépet, s csinált egy nagyszerűen használható gyorsíráskönyvet is. Amikor az idős Liszt a levéltáros Batka-családnál vendégeskedett - állítólag Batka Zsófia miatt járt oly sűrűn náluk - nem volt ritka, hogy míg a zongoránál Liszt ült, a csellónál Dohnányi tanár úr foglalt helyet. Dohnányiék minden Pozsonyban feltűnő művészt meghívtak magukhoz, megetették és zenéltek egész estéken át. Ilyen légkörben nőtt fel a fiatal Dohnányi. Amikor elvégezték a gimnáziumot, apám visszajött Pozsonyba, végül is jogász lett, de mint jó muzsikus, ő lett az egyházi zeneegylet és a városi zeneiskola dirigense. Hosszú-hosszú esztendőkig, évente legalább kétszer, levél érkezett Bartóktól. Mindig időben, pontosan: Ezzel és ezzel a vonattal érkezem, nálatok szállnék meg, ezt és ezt szeretném elintézni. Akkor még a Hajó utcai nagy lakásban éltünk, ott volt egy csöndes kis szoba, mindig azt kérte. Apámmal sokat beszélgettek és sokat muzsikáltak, az új darabjait rendszerint eljátszotta ilyenkor. Úgy emlékszem, keményen, kopogósán játszott néhol, egy alkalommal két húr is ráment a játékra. Azt mondják, morózus ember volt. Dehogyis. Morózus ember nem tud alkotni. Bartók végtelenül érdeklődő, figyelmes volt. Minden új találmány izgatta. De ugyanúgy a politika is. Velünk, gyerekekkel, úgy beszélt, mint egyenrangú partnerekkel. Így történt, hgy a húgommal egyszer kíváncsian megkérdeztük, tudna-e játszani a lábával is? Mosolygott, levette a cipőjét, lehúzta a zokniját, és játszani kezdett a zongorán. A lábujjaival. * Valaki csönget a kertkapun, Hanzi az ablakhoz lép. Míg beszélget, a könyveket betűzgetem. A falakon mindenütt polcok, zsúfolva régi és új kötetekkel. Főleg német és szlovák nyelvű kiadások, de sok a magyar könyv is. Jan vagy Hans vagy Albrecht János köteteit is megtalálom. A barokk zenéről írt mindhárom nyelven, esszéi, tanulmányai közismertek. Mert zenész lett Hanzi is. A pozsonyi operazenekar brácsása, tanár a konzervatóriumban, aztán a nagyszombati pedagógiai fakultás professzora. Jan Albrecht és felesége, Vera Szerdán és pénteken megtelik a Káptalan utcai kicsi ház minden szobája. Kamaramuzsikálni jönnek össze barátok és ismerősök. Belőlük alakult sok éve már a Musica Aetema együttes. Hanzi bejárta velük Európát, Mexikót, Argentínát. Régi zenét játszottak, mint a régi pozsonyi muzsikusok.- Tudjátok, Pozsony most már nem a régi. Milyen elegáns, élénk, szellemes és dinamikus város volt! A magyar és a német szellemi élet nyomta rá a bélyegét, de a szlovákok lakta környezet hatása is beszivárgott a városba. Igazi tolerancia és egymás iránti bizalom lakott a polgárokban. Azok a háromnyelvű feliratok valóságosak voltak, pontosan jelezték a megértést és a türelmet, amit a különböző vallások felekezetei is tanúsítottak egymás iránt. Tudjátok mi jellemezte legjobban Pozsony szellemiségét? Itt fordították le először Adyt - németre! * Hallgatom Hanzit és megint előttem van Ébert Tibor könyvének egy részlete. Otthon fel is lapozom. „A zene iránt érdeklődő diák Bartók Bélát az öreg Lőwy Artúr elvitte a Zsidó utca sarkán levő zsinagógába, kántorhangversenyre. Ebben az évben, 1898- ban, Bécsből, Brünnből, Znaimból hírneves kántorok jöttek el a városba^ A hangversenyre meghívták a városi előkelőségeket, muzsikusokat, a színház karmesterét, Erkel Lászlót, Dohnányi Frigyes tanár urat, Albrecht Sándor tankerületi felügyelőt, Bőbl tanácsost, Schuster fuvolást, Riedl nagybőgőst, Fomheim főpolgármestert, Faust levéltárost, Rige- lééket, ahol zenedélutánokat tartottak a Mély útban. A kántorhangverseny után Mandel Márkus vendéglőjében volt az ünnepi vacsora... ” És mintha a gondolataimban olvasna, tovább folytatja a mondatot Hanzi.- De hát erről szólt a nevelés is. A Királyi Katolikus Főgimnáziumban, ahová apámék is jártak, együtt tanultak katolikusok, protestánsok, unitáriusok meg zsidók. A Klarissza utcában ma is ott az épület. Könyvtár. Nekem nem kellett megöregednem, hogy megértsem, a presztízs, amire olyan sokan adnak, nem számít. Se az emberek között, se a nemzetek között. Mint ahogyan a házasságban egyik élet nem nyomhatja el a másikat, a világban sem teheti ezt egyik nemzet a másikkal. Mint a zenében a polifónia: mindenki külön játszik, mégis milyen gyönyörűen szólnak együtt...!- De én ezt is az asszonyoktól tanultam, mindig is jobba voltam velük, mint a férfiakkal... Legyint megint, mosolyog az orrára tolt szemüvege fölött, és míg hosszasan búcsúzkodunk, rögzül a kép, amit már sosem felejtek el, ha Pozsonyra gondolok. Két nő között a kedves Jan Albrecht a Káptalan utcai ház vadszőlővel befuttatott kapujában. Egy utolsó pressburger, valahonnan a régmúltból. Schaffer Erzsébet a MoiwrcfuáBóC Pozsonyi jó barátok, Bartók Béla és Albrecht Sándor a Hajó utcai régi lakás teraszán JELENIDŐ 1995. november 12. f/BSSmap
