Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-10-15 / 42. szám
Vasárnap 1995. október 15. művészvilág m „Eddi g, ha valami baj volt, és mindig volt valami baj, akkor jöttek, különösen a 19. században, a költők és a próféták, a szociológusok és a politikusok, akik azt ígérték: ha felakasztják a királyokat, minden jóra fordul. Én most rettenetesnek látom a helyzetet. Itt a három nagy katasztrófa, a föld elszennyeződése, az atombomba, a baci- lusok újratermelődése, valamint a fenyegető negyedik, a hatalmas népszaporodás, és senki sem tesz ellene semmit. Új-Delhiben járt nemrég a titkárom. Volt egy huszonkét éves szolga a szállodában, ahol lakott, vele beszélgetett. Felesége van és három gyereke. Kint alszanak az utcán. Az a szállásuk. Mint a többi százezernek. Ott élnek, ott esznek, ott szeretkeznek, vagy ha beférnek, akkor a pályaudvaron. Ugye, nem lesz több gyereke, kérdezi Eric, miközben a fiatalember felszolgálja a meleg vizet. Hogyne lenne, feleli. De miért? Azért, hogy majd húsz év múlva, ha nem tudok futni és utcára kerülök, legyen egy gyerekem a nyolc közül. aki megment az éhhaláltól. Hogy lehet ezen segíteni? Másik példa: én még emlékszem arra, hogy a budai hegyek zöldek voltak. Ma szürkék a szmogtól. Nincsenek körvonalaik. Az atombomba ebben a pillanatban nem olyan veszedelmes, de ha megszűnne az ipar, éhen halnánk. Ha viszont folytatjuk, elpusztul a föld. Harmadik lehetőség egyelőre nem létezik. A bacilusokról azt hittük, hogy kiirthatjuk őket. Észak-In- diában már felütötte fejét az új malária, ami ellen semmi sem segít. Megy minden lefelé. A csendes-óceáni retekfehér strandokat már elpusztította a tömeg, a bennszülöttek már nem is nagyon halásznak, japán halkonzerveket esznek. Helmut Kohl meg közben arról beszél, hogyan kell meggazdagodni. Elképesztő. De az is katasztrófa, hogy Göncz Árpádon kívül egyetlen magyar politikust sem ismerek, akire felnézhetnék. Pedig nekünk mindig volt valakink, még a legnagyobb bajban is akadt egy Bajcsy-Zsilinszky, Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös József vagy Bibó, Jászi Oszkár. Most hirtelen ezt a sort sem folytathatjuk. Rettenetesen félek, mert nem tudom, hogy mit hoz a 21. század. A fiamért már nem annyira aggódom, de az unokáimért igen. Mi lesz velük egy olyan világban, ahol majd gaz sem nő a fű helyett és az állatok is teljesen kipusztulnak? Nézem ezeket az ökológiai társulásokat, amelyek rendbe akarják hozni a világot. Nagyrészt csirkefogók. Karrieristák. És még ostobák is emellett. És ettől vagyok szomorú.” Világkörüli utazásunk első állomása Párizs. Faludy arca most élénkebbnek tűnik.- Gyakran megesett, hogy ott álltunk pénz nélkül. Ilyenkor kölcsön kellett kémünk, és mert másra nem futotta, huszonöt literes vödörben kukoricalisztet vettünk. Rezsó volt a szállodai szobában, azon főztük meg a kását. Aztán kiterítettük az asztalra, ott fénylett az éjszakában, és nagykéssel vágtuk szeletekre. Egy szelet reggelre, egy ebédre, egy vacsorára. Rettenetes volt. Úgy nyomott a kása, mintha ököllel verték volna a hasunkat. Eleinte. Mert ezt is meg lehet szokni. Később tejet vagy vörösbort vettünk hozzá. Ebből éltünk. És boldogok voltunk, mert szabadon nyomorogtunk. Este, ha beültünk egy kávéra, a pincér sokáig tűrt minket, mert köszönőviszonyban voltunk a szomszédos asztalnál ülő Picas- sőval. Aki gőgös és utálatos ember volt. Más nem is lehetett. Egy ember, aki szétszedte a valóságot és ahelyett, hogy harmonikusan összerakta volna, úgy hagyta. Egyszer részese voltam egy többfogásos vacsorának is. Hatvani hívott meg bennünket. Tizenkét osztriga után saját vérébe fojtott kacsa, majd parfé, sütemény, pezsgő és konyak. Mire visszaértünk a szállodába, készek is voltunk kihányni az egészet. Berlin. Einstein előadásai az egyetemen.- Rossz időben jártam Berlinben. 1930-31 a náci párt nagy feljövetele. Utcai harcok a kommunistákkal. Einstein szövegéből egy szót sem értettem. Szóltam is az asszisztensének, Szilárd Leónak, aki a nagyanyám magyar sógorának a fia volt, hogy segítsen, magyarázza meg, miről beszél a nagy fizikus. Engem ugyanis itthon arra tanítottak, hogy van egy nagy marha, akit Einsteinnek hívnak, és összehord mindenféle hókuszpókuszt. Szilárd Leó aztán mindent részletesen elmagyarázott, és belém is vert egy életre. Mégsem hagyott bennem jó emléket a város. Csúnyának találtam. Az emberek sem voltak kellemesek. Brechtet is ismertem. Mindent, amit írt, beadott a pártnak. Ott meg kijavították. Tönkretették. Ó meg szó nélkül tűrte. Én nem tartom nagy írónak. Költőnek semmiképp. Két jó verse van, a többi üres. Csak prédikál. Semmi nem érdekelte, csak a pénz. A pártházzal szemben lakott. Lakásában, függönyként, a kommunisták vörös zászlói lógtak. Jártam nála. Meghívott. Szobáiban párnázott kávéházi székeken ültünk, és biliárdasztalok voltak az ágyak. Mindig annyi fiatalembert és ugyanannyi lányt hívott, ahány biliárdasztala volt. Tizenkettőt. Le kellett vetkőznünk a sötétben, kaptunk egy lányt, lefeküdtünk vele a biliárdasztalra, aztán Brecht jelzésére, még a sötétben meg kellett mondani, melyik lánnyal voltunk. Beszélni közben nem volt szabad. Én nem találtam el. Először jártam ott, s nem volt semmi tapasztalatom. Összetévesztettem őket, mert ikrek voltak. Brechtnek meg az volt a gyönyörűsége, ha ikreket hívhatott. Marokkó. „Ötnapos utazás és éhezés után érkeztünk meg a casablancai kikötőbe ” - kezdi pokolbéli víg napjainak második fejezetét, majd pár oldallal odébb egy karcsú, magas arab fiatalemberről, bizonyos Amárról ír, akivel később szoros barátságot kötött.- Nagyon kellemessé tette az életem ez a találkozás. Ugyanakkor szégyelltem is magam. Európában dúl a második világháború; én jelentkeztem ugyan a francia hadseregbe, de nem hívtak be, tehát megszöktem Marokkóba. És egy békevilágban nyugodtan éltem az életem. Casablanca, húszemeletes épületeivel, teljesen modem város volt már akkor is. Francia szélsőjobboldali bürokratái arra vártak, hogy jönnek a németek, és átveszik a hatalmat. Lakásunkban mindenféle bútor helyett ötven matracunk volt. Három matracból állt az asztal, háromból SZABÓ G. LÁSZLÓ a fotel, de még a szekrényünket is abból raktuk össze. Amárral, aki filozófiát hallgatott a párizsi egyetemen, s napját általában semmittevéssel és szerelemmel töltötte, két és fél hónapra elmentem a sivatagba. Kősivatag volt; jaj, de szép! Michelangelói kősivatag. Amártól évekkel később, miután hazajöttem, kaptam is levelet. A New York kávéházba címezte. Róma. A világ legkellemesebb városa, írja egy helyen. „Rómát az életben először látni: kaland, varázs, félelmes élvezet, de utoljára: az évmilliárdnyi sötét előtt még sokkal édesebb. ”- Annyi minden egy helyen! Templomok, szobrok, freskók, festmények. A házak tetején a természet. Gyönyörű kertek. Aztán a Sixtusi-kápolna, amelybe nemcsak a kiválasztottak és a gazdagok, hanem a londoni takarítónők is eljutnak. A magyar takarítónők sajnos még messze vannak ettől. Negyvenkettő elején, amikor Detroitba érkeztem, találkoztam a Fordnál dolgozó kinti magyarokkal. Ötszobás házuk volt és autójuk. Vasárnaponként golfozni jártak. A francia munkás is... láttam... beül a kávéházba és aperitiv- vel kezdi a napot. Mi még mindig csak a törkölynél tartunk, és azt sem a kávéház teraszán isszuk. Hetente egyszer feljár hozzám a házmestemé takarítani, ő meséli: 1990-ig tett egy-két utat Európában. Amióta új rendszer van, sehova sem tud elmenni. Nincs rá pénze. Ez kétségbeejtő. Itt még mindig lehet látni, ki micsoda. Odaát nem. Gyári munkás, értelmiségi, állami tisztviselő - ezt a ruházatán nem látni senkinek. San Francisco. Katonai szolgálatának néhány hete abban a városban, ahol „a víz lágy volt, mint a szerelem”.- Szerettem ott lenni. Vidám hely, a nyugalmat jelentette. Ha az ember katonai egyenruhában sétált az utcán, valaki mindig megszólította, hogy akar-e inni vele. És bevitte egy kocsmába, ahol tábla hirdette: katonákat ingyen szolgálunk ki. Nagyon gazdag város volt és jószívű. Ez már nincs többé sajnos. New York. Először 1941 őszén, majd hathónapi detroiti újságíróskodás után másodszor, harmadszor pedig 1967- ben.- Darvas Lilivel New Yorkban találkoztam. Nem volt szép. Sosem volt szép. Viszont nagyon kedves és értelmes. Tudom azt is, hogyan lett Molnár Ferenc felesége. Feleki Géza mesélte el, aki a Nyugat egyik alapítója volt és harmincötben vagy harminchatban beleszeretett. Megkérte Darvas Lilit, hogy legyen viszonyuk. Nem, viszonyunk az nem lesz, válaszolta Darvas, de elvehetsz feleségül. Feleki gondolkodási időt kért. Nem többet, mint három hetet, de a második hét után hírül adták neki, hogy Molnár Ferenc megkérte Darvas Lili kezét. Aztán ahogy múlt az idő, azt mondja Molnár Felekinek: Te, én elmegyek ezzel a libával nászúira a Lidóra, gyere már velem, mert szörnyen unom magam vele. Pedig Molnár volt a kibírhatatlan, nem a felesége. És még egy színésznő. Kren- csey Marianne. Vele régóta jó viszonyban vagyok. Hatvanhétben érkeztek ki ők is, mint én. Második férje, Nemes Gyuszi ötvennégy-ötvenöt táján szereti bele, amikor Krencsey még Makk Karcsi felesége volt. Ötvenhatban az oroszok Leningrádba hurcolták Gyuszit, ki a pusztaságba, a hómezőre. December volt. Felállították a géppuskát és azt mondták, mehettek. De nem lőttek rájuk. Húsz perc múlva valamennyien Finnországba értek. Gyuszi azonban nem tudott ott maradni, mert tele volt az ország orosz kémmel. Átment Svédországba, ott kapott állást egy onkológiai intézetben. Négy-öt év múlva, amikor hazajött, jelentkezett a rendőrségen, ahol azt kérdezték tőle: mit akar maga, hiszen egész idő alatt itthon volt? Az adminisztráció! Aztán megérkeztek Amerikába és Gyuszinak vizsgáznia kellett, ami eltartott vagy két évig. Gyakran látogattam őket, mert mindkettőjüket nagyon szeretem. Mari nagyon szép még mindig. Elegáns. Egy baja van: nem tudja megbocsátani magának, hogy itthagyta Magyarországot. Időközben rájött ugyanis, hogy 25-30 évesen színésznő már nem mehet ki. Késő. Angolul már nem tud úgy megtanulni, hogy amerikai színészként dolgozhasson. És hiába a tehetsége, teljesen kárba vész. A férje a Columbia Hospital nőgyógyászatának legnépszerűbb orvosa. A legszívesebben minden nő csak hozzá járna. Rémes. Jelentkezik nála egy hájas néger nő császár- metszésre, ami nem nehéz műtét, de annak, akinek ilyen vastag zsírréteg van a hasán, katasztrófa. Nem mindig sikerül. Nem gyógyul be. Ezek meg a per miatt mennek, hogy nyeljenek százezer dollárt. Amit az orvosnak kell kifizetni. A néger nő a pénzre gondol, az orvos meg reszket, nehogy az ügyvéd falhoz szorítsa. Vancouver Island. Az esőerdő. Két hónap egy magányos, de korántsem civilizálatlan kunyhóban a vadon mezsgyéjén.- Egyszeri kaland volt, de gyönyörű, mégsem oda vágyom vissza. Inkább Tahitire vagy Szamoára. Hajnalban meglátni Tahitit! Jaj, de kedvesek voltak a lányok! Tizenegyen, négy tengerész és hét katona el is határoztuk, hogy megszökünk a hadseregből. Hogy vitorlást szerzünk és elhajózunk Vava’u szép, lakatlan szigetére. Aztán mégis úgy döntöttünk, hogy a japánokat jobban gyűlöljük, mint a háborút, és nem mentünk sehova. Kilenc lányt akartunk magunkkal vinni, két matróz ugyanis összetartozott. Négy napig álmodoztunk, aztán mégis inkább maradtunk. Pedig paradicsomi életet élhettünk volna. Ot éve, amióta ismét Budapest az otthona, Faludy György, a magyar irodalom leggazdagabb vándora, a modem klasszikus már csak heteket tölt külföldön. Legutóbb Dél-Tö- rökországban járt. Myrában, Priené- ben, Antalyában. Azon a tájon, „amerre Nagy Sándor élvezkedett, miközben serege Milétoszt ostromolta”. Ahol minden ház emberméretű remekmű, s az amfiteátrumok kövirózsaként nyílnak a sziklák között. „Bárány és leopárd lakik bennem” - írta évtizedekkel ezelőtt. Hogy érzi, melyik hagyta el azóta, kérdezem tőle képzeletbeli utazásunk végén. „Ha barátokkal, ismerősökkel vagyok, akiket szeretek, bárányként viselkedem. De ha politikai dolgokról, jelen vezéreinkről esik szó és nemcsak a sajátjainkról, akkor a leopárd beszél belőlem. Mert tele vagyunk gazemberrel. Mindig, mikor hosszabb szünet után hazajöttem, meg voltam rémülve, hogy mennyire nem ismerek mindenkit. Hogy mennyire csak a hírességeket és a gazembereket ismerem. Amióta itthon vagyok, sokkal szélesebb körben mozgok, de nemes szándékból ma is keveset látok. És mégis azt mondom: nagyszerű, hogy hazajöhettem. Boldog vagyok. Aki emigránsként hal meg, úgy érzi, egész élete hiábavaló volt.” Kass János, Ezüst György és Gyémánt László portréi a falon. Ugyanaz az arc élőben: egy nyolcvanöt éves ősz poéta emberi nagyságot sugárzó arca. A vándorpoéta Sokszor és sok helyütt elmondta már: boldog, hogy negyvenöt évi távoliét után ismét magyarországi magyar költő lehet. Majd’ fél évszázadig ugyanis külföldön írt magyar (és angol) verseket. Faludy György, a recski pokol víg poétája. Világegyetemek nagy nevű vendégtanára. Villon balladáinak felülmúlhatatlan átköltője. Markosz Argenta- riosz, Amaru, Hszin Csi-Csi, Szappho, Platón, Catullus, Assisi Szent Ferenc, Dante, Petrarca, Michelangelo, Shakespeare, Byron, Heine, Rilke, Paszternák, Jeszenyin, Poe, Mallarmé, Rimbaud, Verlaine, Lorca és mások felsőfokú magyar tolmácsa. Aki semmiféle csoportosuláshoz nem tartozott soha. Aki különutakon járt és különuta- kon politizált. Aki tiszta maradt a legragadósabb sárban is. Élete egyetlen mondatban: nyolcvanöt év a világban. Földrajzi pontossággal: egyetemi évek Grazban, Bécsben és Berlinben, emigráció Párizsban, ámyékbavonulás Marokkóban, áthajózás Amerikába, az US Army önkéntes katonájaként csendes-óceáni „kirándulás”, a magyar gulag után London, Málta, Firenze, New York, Toronto, San Francisco, Dél-Amerika majd Vancouver Island és újra Kanada. Közben zsoldosdalok, középkori himnuszok, börtön- és szabadságversek, szonettek, tanulmányok, egyetemi előadások és újságcikkek végeláthatatlan sora. Költeményeiben a tartalom: zenébe oltott életfilozófia. Szent István körúti lakásában, még mielőtt megtennénk egy nagy utazást, hajlott háttal, duruzsolva, növekvő félelmeiről beszél. Szavaival, gondolataival, akár a tiltott gyümölccsel, most sem lehet betelni. Minél többet kap belőle az ember, annál többre éhes.
