Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-10-15 / 42. szám
Három nemzedék egy fedél alatt • Három nemzedék egy fedél alatt • Három nemzedék egy fedél alatt • Három nemzedék egy fedél alatt Józsi bácsi (a nagyapa) Aligha mondaná valaki, hogy a hetvenedik életévét tapossa. Korát hazudtolva akkorát szorít a kezemen, hogy csaknem felszisszenek. így adja tudtomra, hogy nem holmi tehetetlen aggastyánnal van dolgom. Bizalmatlanul fogad.- Isten hozta - mondja olyan hangsúllyal, amelyből kitűnik: reméli, nem az ördög küldött. Leülünk, egymást méregetjük.- Megkínálnám valamivel, de hát nem úgy van, mint otthon...- Józsi bácsi nem itt lakik?- Lakni lakom, de a lakás még nem otthon. E bölcs megállapítás inkább panaszként hangzik.- Nem érzi jól magát itt?- Jól? Ebben a kalickában? Az öreg embert nem kell szóra ösztökélni. Magától is jön belőle jócskán a felgyülemlett keserűség. Ő, akinél egész életében talán csak a madár volt szabadabb, most ide, a négy fal közé van bezárva. Kiskorától a mező, a rét, az erdő volt az élete. A szövetkezetesítés után is a növénytermesztésben kapott beosztást- Rabság ez itt nekem, higgye el.- Rossz sora van?- Ahogy vesszük.- Nem önként vállalta?- A sors kényszerített rá. A feleségem évekkel ezelőtt meghalt, férfiember meg nehezen boldogul egyedül. De nagyon megbántam.- Egyedül, támasz nélkül jobb lenne?- Hát... A lányom telebeszélte a fejemet, hogy ilyen jó lesz, meg olyan jó lesz náluk, és semmire sem lesz gondom.- Nem így van? Nem törődnek magával?- Az a baj, hogy túl sokat is. Mint a kiskorúnak, megszabják, mit kell vagy mit nem szabad tennem. Nem kell engem örökösen kézen fogva vezetni, akár egy takny os gyereket! Közben be-beszalad a lánya, Erzsébet asszony. Kávéval kínál.- Nem lenne itt semmi baj, ha apa nem volna olyan makacs, önfejű - veti oda csak úgy futtában. Józsi bácsi hallgat. Lesimítja bozontos bajuszát, és valahová a távolba bámul. Mintha nem is róla lenne szó. Csak lánya távozása után hajol közelebb hozzám.- Megmondom én, mi bánt engem. Itt is a magamében tudhatnám magam, mégis albérlőnek tekintenek. Nem egészen értem, de megmagyarázza: a szövetkezeti lakást a szülők vették a lányuknak afféle nászajándékként. Józsi bácsi és felesége jól kerestek a szövetkezetben, a jövedelmükből jócskán félrerakhattak. A fiatalokat is támogatták. A bútort, a gépkocsit, a hétvégi házat és a kertet is a szülők anyagi hozzájárulásával szerezték. Nem szemrehányásként mondja, de a szülői segítség nélkül a fiataloknak ennyi mindenre aligha futotta volna. Szívesen adták, hadd boldoguljanak, hisz csak ez az egy lányuk van.- Fáj, hogy mégis én vagyok itt az idegen. Akármit teszek, semmi sem tetszik nekik. Többes számban mondja, mintha az egész család összeesküdött volna ellen.- A vejével hogy jön ki?- A vejem? Nem mondhatom, jó ember. Csak hát sok szava neki sincs itt. Jól kijövünk egymással. Néha bort is hoz, mert tudja, hogy szeretem. Mindig is szerettem. De a lányom is tanúsíthatja, hogy mindig csak mértékkel. Bár ezt se nézi jó szemmel. Pedig nem az övékét iszom, telik rá a nyugdíjamból.- Józsi bácsi, talán megbánta, hogy a megtakarított pénzüket a fiataloknak adták?- Nem jól mondja. Örülök, hogy vitték valamire. Kinek adtuk volna, ha nem az egyetlen lányunknak? Csak bánt, hogy nem becsülik eléggé, amit tőlünk kaptak. Pedig egész életünk munkájának eredményét nekik adtuk.- Mióta élnek így, közös fedél alatt?- Már hatodik éve.- Soha nem kerítettek alkalmat arra, hogy higgadtan megbeszéljék a megbeszélendőket? Rám emeli tekintetét, mintha egy Holdról pottyant lény ülne előtte.- Higgadtan? A lányommal? Igaz, az én természetemet örökölte, hogy csípné meg a holló - nyom el egy mosolyt a nagy bajusza alatt. - Csakhogy engem semmi se mérgít fel úgy, mint mikor valaki parancsolgat. Meg hát éppenséggel én se vagyok birkatermészet. Erzsébet asszony (a leány) Negyven és ötven közötti asszony. Afféle kapitány típus, aki biztos kézzel irányítja ügyeit és ellenvetést nem tűrve osztja ki a szerepeket. Minden mozdulatából, szavából magabiztosság árad. Első benyomásra világos, hogy ki az úr e háznál.- Nem bírom már soká. Az apám nagyon megnehezíti az életünket. Makacs és önfejű. Fiatal korában is ilyen volt. Szegény anyám is sokat tűrt mellette, bár neki angyali természete volt.- A lánya ezt nem örökölte tőle? Elkomorodik.- Amióta apám is itt van, bizony fellazultak az idegeim. Belefáradtam a sok civakodásba. Anyja halála után az apja vidéken, nagy családi házukban élt. Egyedül. Erzsébet asszonynak nincs testvére, a papáról ott nem volt kinek gondoskodnia. És ő bizony elhagyta magát. Nem sokat adott a tisztaságra, a kosztja is rendszertelen volt. Felhozták hát magukhoz.- Felcsalták, mondja ő...- Ez igaz, mert nem akart jönni. Otthon senkihez sem kellett igazodnia, ami neki nagyon megfelelt. Csakhogy a rendetlenségbe, a piszokba is bele lehet szokni. Tudom, mire célzott az ide csalással. Biztos azt mondta, hogy a pénzéért. Higgye el, nem így van. A szüleimtől valóban sokat kaptunk. Pénzt is. Többet igazán nem is kívánhatunk tőlük. Lelkemre mondom, mert azt sem tudom, mennyi pénze van apának. Nem is érdekel. A betétkönyvét a szekrénybe zárva őrzi. Azt mondja, a temetkezési költségekre. A nyugdíjból néha ad, néha nem. Kedve szerint. Nem is kérünk tőle, habár nincs mire költenie az egy kis borocskán kívül. Mindig a fogához verte a garast. Azért is, hogy nekünk adhasson. A szülők mindent a gyermekük boldogulásáért tettek. Apa és leánya között most mégis napirenden a perlekedés. Nem égrengető dolgok, csupán apró-cseprő összetűzések mérgezik a családi légkört. Erzsébet asszony szerint az apja, tüntetőleg, sáros cipővel jár a drága szőnyegen. Mert neki ne írja elő senki, hogy papucsban jáijon. Hiába kéri, hogy ne tegye. Az előszobába készített papucsot kidobta az ablakon, mert azt, szerinte, csak pipo- gya ember húzza a lábára.- Szégyellem elmondani, hogy a konyhában a földre köpköd. Merthogy neki senki ne írja elő, mit tehet, mit nem. A gyomrom is felfordul, amikor takarítanom kell utána. Hiába szólok rá szépen, haragosan, veszekedve, azért is teszi. Pokollá lett az életünk! Pokol, ahol ugyan nincs katlan forró vízzel, de van rádió, ami éjszaka is hangosan szól, mert hogy nem tud aludni és rosszul hall. Nem is alhat, mert amíg a fiatalok munkában vannak, ő napközben is nagyokat szundít. Ebből a pokolból ki-ki oda menekül, ahová tud. A férj, a perpatvaroktól iszonyodva, jobb híján a kocsmában keres vigyasztalást. Nem részegeske- dik, de inkább ott sörözget, minthogy otthon hallgatnia kelljen az állandó veszekedést. Józsi bácsi unokája mostanáig velük élt, de nemrég albérletbe költözött, szülei akarata ellenére. Bomlik a család. Erzsébet asszony és a férje között is egyre romlik a kapcsolat. A feleség nagyobb segítséget várna tőle az öreggel szemben, de a férj az évek folyamán már megszokta, hogy itt az asszony hordja a nadrágot. így kényelmes ez neki.- Nem sokat ér így az élet - törölgeti könnyeit Erzsébet asszony. - Soká úgysem bírom. Ettől tán a halál is jobb. Csilla (az unoka) Fekete hajú, tüzes tekintetű lány, a fiatalság minden bájával és velejárójával. Elhagyta a szülői otthont, haza már csak látogatóba jár. Huszonegy éves, egyelőre hajadon. Az otthoni tapasztalatok után nem is nagyon vágyik család után.- Fétjhez menni? Eszem ágában sincs! Hetykeség? Színlelt fiatalos fölényeskedés? Szerelmi csalódást követő kiábrándultság? Vagy csupán csömör az eddig átéltek hatására...- Csalódás? Igen, de nem szerelmi. Minden illúzióm szertefoszlott a családi élet szépségéről. Otthon pokol az élet. Anya és leánya egybehangzóan pokolról beszél. Pedig az ilyen közeli emberek összeférhetetlensége nem eleve adott állapot, amibe beleszülettünk. Emberek hozzák létre, s ők azok, akik meg is szüntethetik.- Mindennek a nagyapa az oka?- Ö már csak a meglevő tüzet szította. Anyu az ő konok, hatalmaskodó természetét örökölte. Csak apun múlott, hogy a nagyapa jöttéig elviselhető volt nálunk a családi légkör, ahol addig is anyu volt az egyeduralkodó. Vajon milyen emberi természetből, minő jellemvonásokból fakadó késztetésnek tudható be, hogy az egyik házastárs a másik fölött erőszakkal próbálja érvényesíteni akaratát? Szellemi fölény? Vagyoni háttér? A mama egy jómódú gazda lánya volt. Ezt lépten-nyomon éreztették is a nincstelen férjjel. Ez akkor sem változott, amikor Józsi bácsi, az após, már föld nélküli szövetkezeti tag volt, miközben a veje, szorgalmával és tudásával jóval többre vitte az apósánál a társadalmi ranglétrán. Az értelmiségi sors ékes csúfsága, hogy a szövetkezeti tag jövedelme jóval meghaladta az egyetemet végzett vő keresetét. így továbbra is az após támogatta nagylelkűen a leánya családját. S Erzsébet asszony, talán tudat alatt is, ebből fakadóan gyakorolta a „kapitányi tisztséget” a családban.- Csilla, maga fiatalos hévvel fellázadt az egyeduralom ellen?- Fenét! Csupán kiléptem az anyagiaktól behatárolt bűvös családi körből.- Otthagyva mamát, papát és a nagyapát...- Mást nem tehettem. Amíg iskolába jártam, csak azt hallottam: míg a mi kenyerünket eszed, hozzánk kell igazodnod. Most már nem eszem a kenyerüket, és a saját életemet akarom élni. Ennyi az egész!- Mindössze ennyi.- Valamivel azért több is. Anyám talán nem is a távozásomat viselte el nehezen. Inkább a tőle való függőség megszűnését. Azt se tudja megemészteni, hogy nem sikerült a nagyapám fölé kerekednie. Inkább ez emészti őt, mint az öreg rigolyái. Zsilka László Egy elkeseredett olvasónktól érkezett levél. A sűrű sorokban, több oldalon át ömlő panasz tömören: mióta a nagyapa vidékről felköltözött hozzájuk, valóságos pokollá vált egykor oly békés otthonuk. A három nemzedék - a nagyapa, a leánya és az unoka - sehogy sem fér meg egymással. E levél nyomán látogattam meg az érzelmileg feldúlt családot, melynek otthonából tartósan kiveszett a béke. Vajon végleg? Egyáltalán ki ásta ki a csatabárdot? És elássa-e még valaki? Nagymamák, nagypapák, szülők és unokák! Mit lehetne tenni e család felbolydult békéjének visszavarázsolásáért? Mert itt talán már csak varázslat segítene. Vajon tud-e valaki elfogadható tanáccsal szolgálni? Mert a megélhetési lehetőségek romlásával, a lakáshiány miatt, egyre több család szorul össze, és a közös fedél alatt élő nemzedékek egymásra utalva élik a szinte napi ütközéseket hozó életüket. írják hát meg a tapasztalataikat és a tanácsaikat - mások okulására is. Címünk: Vasárnap szerkesztősége, Pribi- nova 25,819 15 Bratislava. A borítékra írják rá: Emberi sorsok. Név nélkül A múlt év végén írtam önöknek levelet. Nagyon rossz idegállapotban voltam és őszintén kiöntöttem a keservem. Az írás megjelenése után a I község, főképp az idősebb asszonyok a nyelvükre vettek. Akkor bántam meg, hogy írásomat nem csak jelzéssel közölték. De hát nem gondoltam, hogy mások sorsa kár- örvendők beszédtémája lesz. Sz. K., egy Ipoly menü község lakája Amennyiben olvasóink nevük mellőzését kérik, eleget teszünk óhajuknak. Épp a fent említett példa tanúsítja, hogy egyéni problémák nyilvános feltárásakor nem a név a fontos. Nem azért foglalkozunk az emberi kapcsolatokból adódó esetekkel, hogy mások maI gánéletében vájkáljunk. Sokszor bánatunk kiöntése, leírása, másokkal történő megosztása már önmagában is bizonyos megkönnyebbülést jelent. S aggályainkra sokszor mások tapasztalata, tanácsa is gyógyírként hat. Aki ezt másképp értelmezi, emberi magatartásáról állít ki nem éppen kedvező bizonyítványt. Levélíróinktól, akik bármilyen megfontolásból nem kívánják nevük közlését, azt kérjük, hogy címüket ennek ellenére is tüntessék fel. Nem mi vagyunk rá kíváncsiak, hanem gyakran megtörténik, hogy olvasóink zárt borítékban küldik meg válaszukat. Megtörténhet, hogy a cím ismerete nélkül e válaszokat nem tudnánk továbbítani. Mások nevében A szerkesztő ár értesített, hogy levelemet keserű hangja ellenére is besorolta közlésre a Vasárnap Emberi sorsok című rovatába. Kérésem szerint, nevem közlése nélkül. Én nem tiszteltem meg önöket hasonló levéllel, így sem közlését, sem nevem mellőzését nem kérhettem. Tehát nem szóltam hozzá a Nem készültem apácának, Fáj az élet és Gyermektelenül című írásokban felvetett problémákhoz. Vagy önöknél történt tévedés, vagy valami jóakaróm akart borsot tömi az orrom alá. Az itt közöltekért kérem szíves elnézésüket. Hradecná Mária, Naszvad Kedves olvasónkat biztosíthatjuk, hogy nálunk nem történt tévedés, így hát marad a másik eshetőség. Bár helyrehozhatatlan hiba nem történt, hisz az ön nevében küldött hozzászólás csupán jelzéssel jelent meg, az eset ennek ellenére is elgondolkodtató. Egyáltalán mivel magyarázható, hogy valaki szükségét érzi kinyilvánítani véleményét embertársai problémáiról, de azt mások nevében teszi? Félelemre igazán nincs oka, mert az ilyen véleménynyilvánítás nem járhat semmiféle következményekkel. Borsot se tört olvasónk orra alá, hisz kérte nevének mellőzését. Ha történetesen szerkesztőségünk úgy közölte volna a más név alatt írt hozzászó- | lást, hogy erről előzetesen nem ér- 1 tesíti a feladóként feltüntetett személyt, soha nem is szerzett volna tudomást a nevével történt visszaélésről. Nehéz lenne hát kitalálni is az állevélíró indítékait, szándékát. A téma megérdemel egy ankétot, amelyben olvasóink kifejeznék nézetüket, mi a véleményük azokról, akik a segítés szándéka nélkül, sokszor kárörvendve pertraktálják embertársaik balsikereit. Érdemes volna elgondolkodnunk arról is, egyesek miért csak mások mögé bújva bátorkodnak véleményüket kifejteni. Nos, várjuk olvasóink leveleit. EMBERI SORSOK 1995. október 15.
