Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-10-15 / 42. szám
F elícia valamennyiünkkel tegeződött, hogy Kispéter Gyulával is tegeződhes- sen; aztán mégis meggondolta magát, nyilván, s úgy alakult, hogy ez a csinos, csú- fondárosan mosolygó fiú lett az egyetlen, akit , magázott. Magázta ebédnél, vacsoránál, ma- gázta, ha a parton heverésztünk, magázta éjszaka is, ha valamelyikünk szobájában megragadva, pácolódtunk a dohányfüstben s az unt gramofonzenében, és felteszem, hogy magázta akkor is, ha kettesben maradtak. Egyre gyakrabban maradtak kettesben. Megtörtént, hogy eltűntek a telepről, avval az ürüggyel, hogy Fonyódra mennek tojásért, s késő este érkeztek meg valahonnét, talán Fonyódról, ravaszul egy tucat tojást hozva magukkal. Kispéter Gyuszi a csodálatos szobrásznak és nagyszerű asszonynak, Kispéter Orsolyának volt testvéröccse, így került közénk, festők közé, ezen a nyáron. Magas, talpraesett fiú volt huszonöt-huszonhat év körül, az egyetlen „civil” a nyaralóban. Felíciát nem számítottuk a világiak közé, jóllehet annyit értett a művészetekhez, mint Orsolya az öltözködéshez. Keveset. Mégis közénk tartozott. Eleőd Imre harmincnyolc éves korában feleségül vett egy meghökkentően szép, elkényeztetett, húszéves lányt. Másfél éve történt ez. Imre jó festő volt, de semmi módon nem hasonlított Rómeóhoz. Szemöldökét bohóco- san magasra szokta vonni, azaz hogy csupán fél szemöldökét, mert a másik fele javarészt hiányzott. Valaha összeégette az arcát: a bal homlokát, halántékát, s a szemealját máj- barnára aszalódott égésfolt éktele- nítette, szemöldökéből is lecsippentve egy jókora darabot; finom kagylójú fülei tépetten hegye- sedtek hátrafelé, erősen őszült, cserzett bőrét ráncok szántották ke- resztül-kasul. Tavaly, egy februári reggelen, előcsoszogott türelmetlen csöngetésemre, fejével intve beirányított túlfűtött, nagy szobájába, kezét ki sem húzva házikabátja zsebéből, visszahuppant öblös karosszékébe és hátrabökött, az ágy felé: „A feleségem. Hosszú hajának arany sátorában egy csodálkozó, gyanakvó szemű lány feküdt ott, és mosolyogni próbált. A bőre vajszínű volt, s láttam, hogy nincs kifestve. Meghajoltam, a nevemet mondtam.- Adj egy csészét - mondta Eleőd Imre anélkül, hogy hátranézett volna -, adj egy csészét ennek a fiúnak is, öregem. A lány arcán, mintha napsütés vonul végig a tengeren, hétszer hét változás hullámzott át, kémlelve zavaromat. Aztán forrón, önmagának nevetni kezdett.- Forduljon el - szólt, már újra szelíden. Felkelt, terítéket hozott. Hármasban folytattuk a reggelit. A lány búzakék pongyolája zizegett, ha csak megmozdult, pedig folyvást mozgott, tettvett, a kék Iámé alatt csupa hajladozás volt a teste. Bolondoztak, nevettek. De közönyösnek, fölényesnek látszottak mindketten. Fanyar tréfa ez a házasság - gondoltam - afféle szeszély, léhaság. Idegenkedve néztem ezt a ruganyos, szőke őzikét. Eltolta maga elől a szalonnát, kipancsolt a tányérjára rengeteg gyümölcsízt, de nem ette meg. Rászólt Imrére:- Ne egyél szalonnát. A férfi azonban ügyet se vetett rá, hozzám beszélt.- Miért eszel szalonnát? - nyaggatta megint. - Hogyan? - Imre feléje fordult. - Ne egyek?-Ne!- Dehogynem.- Szereted? - kérdezte a lány. - Akkor egyél. Nesze, még. Önfeledten, leesett állal bámulta, amint Eleőd Imre beleharap a szalonnába. Untam ezt az ostobaságot. Áradt belőle valami idegesítő. • Mehetnékem támadt. Imre ülve maradt, a lány kikísért az előszobába. Kezet nyújtott.- Viszontlátásra.- Viszontlátásra - merevség volt a hangomban, nem tudtam leplezni. Becsukta mögöttem az ajtót, aztán egy pillanatra megint kinyitotta. Meglepődtem, mert azt kellett látnom, hogy kiölti a nyelvét, s ezt suttogja utánam:- Maga nagy szamár! De azért jöjjön el megint! Ez volt Felícia. Kispéter Orsolyának is ott volt a műterme a házban, s amikor márciusban az idegen katonaság megszállta az országot, s Eleőd Imrét elhurcolta a politikai rendőrségük, az asszony magához vette Felíciát. Eleőd sokáig élt régen Münchenben, legutóbb pedig két évet töltött New Yorkban, ahol szoros barátságot tartott néhány olyan művésszel, akik e friss hódítók hazájából száműzték volt magukat. Egy kiáltvány aláírói közt is szerepel a neve. Nem adtam volna egy fabatkát sem az életéért most, hogy a katonák kezére került. Egy hét múlva csakugyan eltűnt a fogházból, ahová először vitték. Azután elmúlt egy esztendő, a hódítókból legyőzőnek lettek, de Imréről semmi hír nem jött. Teltek a hónapok. Jöttek már hírek is, cáfolatok is, s lassan- lassan bizonyosra vehettük, hogy Eleőd Imre a nyoma- veszett halottak közt van valahol. Negyvenöt tavaszán találkoztam másodszor Felíciá- val. Igyekeztem barátságos lenni.- Emlékszik még rám? - kérdeztem.- Hogyne emlékeznék - mondta higgadtan, kedvesen. - Magát én úgy tartom számon, mint nagyon jó barátunkat. Az enyém is, nemcsak Kispéter Orsolya gyorsan közbevágott.- Ne hízelkedj, Felícia.- Nemcsak Imréé - fejezte be a másik. Egy pillanatnyi szünet támadt. Aztán Orsolya mély, ingerült füstmarta hangját hallottam:- Nyugodj már belé, hogy Imre elpatkolt. Megint csend lett, odakint poroltak, számoltam a csattanásokat. A szoba túlsó sarkában felállt egy fiatalember, és odalépkedett hozzánk. Felícia feléje fordult.- Várjon meg, Gyuszi, és mutatkozzon be szépen. Kezet adtunk egymásnak, s a fiú így szólt, harminckét fogát megvillantva:- Kispéter. Elég soká tartott, míg Felícia kabátot vett. Moziról, békéről és élelmiszerárakról beszélgettünk Kispéter Gyulával. Orsolya nem szólt többet egy szót sem. Tudtam, hogy nagyon szerette Eleőd Imrét. H ármasban sétáltunk le a Rózsadombról. Felícia jókedvűen fecsegett, a fiatalember raglánját lobogtatta a tavaszi szél. Csúfolódva beszélt mindenről, de okosan. Csinos, ügyes fiú volt ez a Gyula. Felícia megkomolyodott mellette, de csak annyira, hogy azért bájos maradjon, s eltűnjék belőle minden idegesítő ellenszenvesség. Lám, ezek összeillenek - gondoltam - amint utánuk néztem a Margit körút poros, vásári forgatagában. Felícia tortákat sütött, eladta az eszpresszóknak, aztán megint vett cukrot, vajat a pénzből. Nem kellett megerőltetnie magát, sokat fizettek a süteményekért. Csakugyan, miért is nem költözött vissza a szüleihez? Láttam, hogy szeret önállóan élni, de gyanítottam, hogy a fiatalembernek is része van a dologban. Már három hete nyaraltunk együtt a Balatonon, de Eleőd Imréről legfeljebb Orsolya beszélt néha, keserű haraggal, Felícia soha. Ő Gyuszival pingpongozott, Gyuszival csónakázott, Gyuszival jött-ment. A fiúnak volt egy mozdulata, bizalmasan megfogta a lány csuklóját, s nem engedte el, amíg csak beszéltek. Felícia tűrte ezt, időnként ugyan kiszabadította a kezét, de aztán szemlátomást nem bánta, hogy Gyuszi foglyul ejtette vékony csuklóját. Egy este azt mondta Felícia:- Gyerekek, vacsora után fürödjünk egyet, jó? Gyönyörű holdvilág van. Jöttök?- Jó, Jó.- Semmi értelme - mondta Kispéter Gyula váratlanul. - Én nem megyek. Felícia, noha sohasem szokta kérlelni a fiút, most elébe állt.- No, jöjjön maga is.- Nem megyek.- A kedvemért! Igen? Varázslatos szemével most olyan szelíden és esengőn nézett fiúra, hogy magam is megsokalltám a dolgot. De Orsolya megelőzött.- A fene egyen meg benneteket - harsant föl rekedt hangja. - Értitek? Egyen meg a fene benneteket a turbékolásotokkal együtt. Felícia hátravetette a fejét, úgy nevetett. Aztán átült mellém, kicsit hízelkedve, mert érezte, hogy utálom őket. Nyolcán ültünk az asztalnál, valamennyien harminc és negyven között, s véneknek éreztük magunkat a szerelmesek mellett. Nyílt színen, előttünk zajlott ez a szerelem, s akárhogyan haragudtunk, nem lehetett tagadni, hogy kedvesek voltak. Most torkukra forrasztottuk a civódást, s újra megeredt a szó. Kispéter Orsolya időnként rámordult öccsére: „Te ne beszélj annyit, Gyuszi. Hallod, ne beszélj sokat.” Aztán esős napok jöttek, kártyáztunk, meguntuk a kártyázást, aztán lassan felszáradtak a tócsák, forró nyár szállt alá, melegebb lett mint valaha. Aztán megszoktuk, hogy Felícia és Kispéter Gyula összetartoznak, aztán nem sokat törődtünk már semmivel, csak feküdtünk a napon szótlanul. Aztán egy délután kiáltozás támadt a kerti kapu felől. A napszállat órája volt, a parton lézengtünk, mint ilyenkor mindig. Valaki torkaszakadtából kiabált.- Hé, gyertek! Orsolya, Felícia, gyertek! Hé! T étován indultunk a kapu felé. Kövér, fürdőnadrágos társunk, aki kiabált, egy poros, vászonruhás férfit tapogatott, ölelgetett, a földön egy felborult kerékpár feküdt. Az idegen hátbacsapta a meztelen őrjöngőt, s kiszabadította magát. Eleőd Imre volt. Keresett valakit a szemével. Felícia, aki Kispéter Gyula mellett lépegetett, megtorpant. Gépies mozdulattal nyúlt a fiatalember karja után. Eleőd Imre elvigyorodott, és így szólt:- Adjatok már egy cigarettát. Kiáltozni kezdtünk, s körülfogtuk Imrét. Haja hosszabb volt, mint rendesen és fehérebb. Máskülönben semmit sem változott. Finom tépett füle, bamapolitúros sebhelye kicsit poros lett az úton, mert kerékpáron jött. Felícia is közelebb lépett, de csak a fejek fölött tudtak kiabálni egymásnak.- Hagytam neked egy dobozt a fiókban - mondta a lány.- Megtaláltam.- Nem vagy fáradt?- De igen! Ezen az estén alig-alig tudtunk lefeküdni, pedig Eleőd Imre már régen aludt, meg sem várta a vacsorát. Kivittük a gramafont a teraszra. Felícia jókedvű volt, mint mindig. Úgy tűnt, ma többet táncol Kispéter Gyulával, mint máskor. Másnap tíz óra tájt láttam Imrét reggelizni. Nemrég ébredhetett. Kócos volt és borotválat- lan. Felícia nagy tál rántottát hozott fel a teraszra, egyet-mást kérdezgetett a férfitól, aztán otthagyta. Pingpongozni ment Kispéter Gyulával. Fél egy körül a sekély vízben gyalogoltunk befelé Imrével. Barackot evett egy papírzacskóból. Felícia felénk evezett, a csónakban Gyula hanyatt dőlve cigarettázott. Eleőd Imre bedobott nekik három barackot, intett, aztán tovább gyalogoltunk. A langyos víz a hasunkat kezdte pocskolni. Délután besétáltunk a faluba dohányért. Meleg volt. Siettünk vissza fürdőzni. Így telt el a nap. Vacsora után Felícia szobájában ültünk hatan-heten, nagy sarokszoba volt, déli és nyugati ablakokkal. Mi az asztalnál beszélgettünk, Felícia Kispéter Gyulával a díványon üldögélt, s a fiú, szokása szerint, kezébe vette a lány csuklóját. Bort töltögettem. Orsolya szerezte valahonnét, másfél literes csatos üvegben. Imre beszélt. Nyugodtan beszélt, hallgattuk. Egyszerre elharapta a mondatát, s megfordult, mert háttal ült a díványnak. Mi is odanéztünk. Felícia ott állt Imrére merevedve, mint aki mozdulni sem tud, s láttam, hogy remeg a szája. Imre két lépéssel odaugrott.- Mi az? - szólt valaki. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Kispéter Gyulának még felállni sem volt ideje. A lány átkarolta Eleőd Imre nyakát, feje a férfi vállára hanyatlott, hajának aranyzuhataga végigfolyt az ócska vászonkabáton, s a karcsú testét mélyről jövő zokogás kezdte rázni. Mozdulatlanul álltunk a szobában. Az ablak alatt tücsök ciripelt. Felícia könnyes arcát felemelte, s odaszorította a férfiéhoz.- Egyetlenem - suttogta.- Te hólyag - mondta Eleőd Imre. Nevetni kezdtek. Abbahagyták, aztán újra elkezdték. Mint a bolondok, lihegve fuldokolva nevettek egymás arcába. Most megint éreztem azt a kellemetlen, idegesítő érzést, amit első találkozásunkkor. Megint mehetnékem támadt. De a többiek is érezték, hogy fölöslegesek. M ár kint voltunk, amikor hallottam a férfi hangját: „Hé, hova mentek?” Többször azonban nem szólt. Felícia, amint Kispéter Gyulával a dívány szélén üldögélt, nyilván egyszerre megértette, hogy aki ott velünk beszélget, az Eleőd Imre. Akkor értette meg alkalmasint. De hogy épségben vissza fog jönni, azt mindig tudta. Eleődöt egy amerikai gépkocsi hozta Budapestre a nyár közepén. Budai lakásuk ajtaján egy cédulát talált kirajzszögezve. Ez állt a papíron: „A kulcs a fűszeresnél van. Kikészítettem a vászonruhádat, vedd fel, és gyere azonnal utánam. Vásároltam neked egy biciklit, drágám, mert a vonatok még nagyon rosszak, be van állítva a fürdőszobába. F.” BALÁZS BÉLA Anangaraga őszül a hajunk. Tudsz-e szép, boldog szüreti nótát? Búcsúzó kertünk aranyat szór rád. Lásd, gazdagok vagyunk. Múlt kínjaink glóriát énekelnek. | Piros rózsákká nyíltak sebeink. És gyöngyös könnyek édes fürtje int Súlyos gerezdeken. Lásd, színesednek már az esti felhők. Túlömlő kertünk habzik fel az égre. Nem fér több szépség erre a vidékre. Gyerünk tovább? Sok ígérettel adós még az élet? Engedjük el szegénynek, vesd oda. j És nem szórt ennyi kincset még soha Királyi pár. Tornyunkról nézz le. Ennyit éltünk. Szüretelő arany szeptember ég. Most mosolyogj királynőm, ints: elég. Szerettük egymást. IRODALOM 1995. október 15.
