Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-10-15 / 42. szám
ÜBSémap 1995. október 15. GYERMEKVILÁG N ag yon szerettem a vásárokat. A Nagy utca meg a Piac tér ilyenkor telistele volt sátrakkal. Az utca két oldalán színesen, vidoran pávás- kodtak egymás mellett, s a föl-le hullámzó nép áradata körülfolyta őket. Zúgott a sokaság, kiabáltak az emberek, a nézelődő lányok kedvesen kacarásztak, hun- cutkodtak a legényekkel. Gye- rekfalkák tolongtak a sátrak körül, leginkább a kirakott játékok izgatták őket. Sípszó, muzsikaszó, sírás, nevetés kavargott a levegőben, medvetáncoltató cigány verte csörgős dobját. Délfelé egyre sűrűbb lett a kavargás, csak olyankor nyitott utat a tömeg, amikor a csendőrök kardjukat zörgetve, vizslató szemmel végigvonultak az utca közepén. A szíjjártók, csizmadiák kezdték a sort az utca végében, utánuk következtek a kalaposok, ruhaárusok. Az egyik sátor cégérén ezt silibizáltam ki: Halgas János kalaposmester, Rimaszombat. A másik táblán ez állt: Hulyop Aladár gyermekruha kínálata, Rozsnyó. Hosszasan álldogáltam a mé- zeskalácsosok, cukrászok sátrai előtt, szemem odatapadt a tükrös huszárokra. Mindig arra vágytam, hogy édesapámtól kapok egy tükrös huszárt, hiszen többször megígérte. De mindig másra kellett a pénz. Most is csak egy árva hatos lapult a zsebemben, s még nem tudtam, nyalókát veszek-e rajta vagy aprócukrot. Elkaptam sóvárgó tekintetem a cifra bábokról, s kicsit lehangolva ballagtam tovább. Két sátor között, leterített ponyvára rakott, csinos fonott kosarakat kí- nálgattak. Volt ott kézi meg füles kosár, szalmából font födeles kosár, de még fonatos demizson is. Rogyadozó térdű, vén paraszt alkudozott egy ilyen demizson- ra. De nem jutottak dűlőre. Mérges képpel fordított hátat a kosarasnak. Ám az utána lépett.- Jöjjön vissza, gazduram! Itt a kezem, nem disznóláb! Csapjon bele és vigye ötvenért. összeparoláztak s a hasas demizson gazdát cserélt. Egy sátorral odébb már a gelencsérek tanyáztak, szemrevaló korsókat, cserépfazekakat, csuprokat kínálva:- Vegyenek, vegyenek, korsót, virágcserepet! - Ezt és ehhez hasonló versikéket harsogtak innen is, onnan is, hogy fölhívják magukra a figyelmet. Elfordultam a fazekasoktól, mert feltűnt a tagbaszakadt, vi- gyorgó bosnyák, akinek jókora faládika volt a hasára csatolva. A ládikában cifra kendők, micisapkák, kézitükrök, színes szalagok, zsebkések és egyéb holmi tarkál- lott.- Megjött Szelim bácsi! Gyertek, leánykák, szép kendőcskét vegyetek! - kiabálta. A lányok, legények körülfogták, és alkudozni kezdtek vele. Egyszerre csak valaki befogta hátulról a szemem.- Na, ki vagyok?- Nem tudom, mert nem látlak.- Nem találod ki? Nem ismered meg a hangom?- De... Jancsi vagy... Szabó Jancsi. Kacagva vette le tenyerét a szememről és belém karolt.- Vettél már valamit?- Semmit. Nincs pénzem... Csak egy hatosom van.- Nekem kettő... Te, Pityu, szereméi egy szép bicskát?- Bicskát? Bizony szeretnék - feleltem fölcsillanó szemmel.-Akkor gyere!-Hová?- Ne törődj vele! Csak gyere! Elindultunk a sátrak felé, ahol százféle apróságot árultak. A pulton csavarok, szögek, ollók, kézitükrök, kések, kanalak és más árucikkek hevertek szabadon és dobozokba rakva. Jancsi cinkos pillantást vetett rám s a cingár, beteges képű vásárostól az árak felől kérdezősködött, miközben jobb keze ott matatott a dobozok tetején. A vásáros türelmesen felelgetett, s egy pillanatra elfordult, mert egy idős házaspár állt meg a sátor előtt.- Mit parancsolnak? Mit adjunk, kérem? Jancsi a vásáros figyelmetlenségét kihasználva, markába kapott egy zsebkést, majd gyorsan oldalba bökött.- Eh, nincs itt nekünk való holmi... Menjünk odébb, Pityu!- szólt és magával húzott. Egy félreeső helyen szétnyitotta a markát. Gyönyörű halványzöld bicska feküdt benne. Nyelén fényes, domború betűkkel ez állt: Sarajevo.- Hű, a híres Sarajevo bicska!- sikkantottam föl. - Ez már döfi!- Neked loptam - mosolygott Jancsi. - Dugd zsebre!- Nem lesz ebből baj? - kérdeztem kissé ijedten. Jancsi magabiztosan ingatta fejét.- Baj? Ugyan... Amit én ellopok, az el van lopva. Elhiheted. Szívszorongva dugtam zsebre a vadonatúj bicskát, és elismerően veregettem meg pajtásom vállát.- Most induljunk egy másik sátorhoz - ragadta meg karomat Jancsi. - Magamnak is lopok egyet. Kisebb méretű, fakózöld sátor előtt léceltünk le, ahol féltucatnyi ember nézelődött. Jancsi megint az árak felől érdeklődött, s ott babrált a dobozok között. A vásáros, egy gömbölyű asszonyság egyszerre csak fölcsattant:- Te gézengúz! Teszed vissza rögtön azt a zsebkést! Hordd el magad, mert hívom a csendőröket! A pajtásom visszaejtette a bicskát a dobozba, és úgy elfutott, mint a nyúl... Elporoztunk a sátrak környékéről, s meg sem álltunk a templom előtti akácosig. Jancsi inge ujjával törölgette izzadt homlokát, és keserűen nézegette a torony tetejében ülő kakast. Végül mégis elmosolyodott s kaján képpel mondta:- Hát ez nem sikerült, pajtikám! A fene enné meg!- Bizony nem - bólogattam. - Még szerencse, hogy nem hívott csendőrt.- Igazad van - bökött mellbe, és a zsebem felé intett.- Mutasd csak azt a Saraje- vót! Még alig láttam. Elővettem a bicskát, és átnyújtottam Jancsinak. ö látható elégedettséggel forgatta kezében, s kinyitotta a pengét. A nikkelezett penge fölszikrázott a fényben.- Szép bicsak ez, kedvemre való! - simogatta meg tekintetével, és visszapattintotta pengéjét. Méregette még egy kicsit a tenyerén, mintha a súlyát becsülné fel, aztán gyorsan zsebre dugta.- Hé! - kiáltottam rá. - A bicska az enyém! Nekem adtad.- Nem, nem! - intett a fejével. - A bicskát visszavettem, mert a másikat nem sikerült elcsennem... Szóval... pajtikám... Torkomban keserűséget éreztem, de Jancsi csak mosolygott.- Különben is... jobb helyen van nálam. A te kezedbe még nem való ilyen éles bicsak... Na, gyerünk! Megindult az árok mentén, én meg ballagtam utána HÁZI ÁLLATKERTI ÚTMUTATÓ A hüllők a legtöbb emberben félelmet keltenek, de ^ azért érdeklődést is kiváltanak. Erre a legjobb bizonyíték, hogy az - w w utóbbi években divat lett a lakásban tartani, háziállatként. A hüllőtartás azonban veszélyes is lehet! Aki erre vállalkozik, csakis hivatalos helyről szerezze be kedvencét, bizonytalan származású állatot ne vegyen! A TEKNÖSBÉKA Lapos, eléggé tágas ketrecre van szüksége. Lehet kartondoboz is, területe legalább lxl m, magassága 20-30 cm legyen. A doboz vagy ketrec aljára tiszta (mosott) homokot vagy fűrészport szórjunk, s erre lapos kavicsokat, kagylókat helyezzünk. Az ételt lapos tálcán „szolgáljuk fel”, sose tegyük közvetlenül a talajra, mert a salátával elfogyasztott homokszemcsék komoly emésztési problémákat okozhatnak a teknőcnek. A tisztálkodást is biztosítsuk számára. Fürdőkádja lapos legyen, fürdővize tiszta (naponta többször, de legalább egyszer cseréljük), mert a teknősnek megvan az a rossz szokása, hogy fürdés közben iszik. Ez még nem volna baj... A baj az, hogy a fürdőkádba végzi a dolgát. A teknőclakás hőmérséklete 30 fok körüli legyen - ezt a hőfokot villanyégővel biztosíthatjuk. Pihenősarkot is rendezzünk be neki, ahová kaktuszokat, vastag levelű növényeket ültetünk. Igen jól fogja magát benne érezni. Ha szabadon engedjük a lakásban, vigyázzunk, hogy rá ne csukjuk az ajtót, vagy hogy le ne essen az ablakból, az erkélyről. A meleg nyári napokat a teknős lehetőleg az ablakban töltse (hálóval fedett ketrecben, nehogy felügyelet nélkül sétálni induljon). Vize mindig legyen. A teknős átalussza a telet - erre az időszakra 5-10 fokos helyen vessünk neki ágyat, száraz falevelekből. VÍZITKKNÖS Akváriumban tartsuk (az akváriumot ne tegyük az ablakpárkányra, a napon a víz moszatos lesz), 20-30 fokos melegben. Az edény aljára tiszta homok és tőzeg kerül, meg apró kövek és vízi növények. Az akváriumot úgy kell berendezni, hogy „szárazföld” is legyen benne, ahol a teknős sziesztázhat. GYÍKOK Lábuk felépítése lehetővé teszi, hogy egészen sima, meredek falfelületen is közlekedjenek. „Lakásuk” magas legyen, legalább egyik fala „természetes” szikla. Táplálékukat a vízből kiemelkedő kövekre vagy felfüggesztett kosárkába helyezzük. A kellő fényről és a szellőztetésről sem szabad megfeledkezni. A terrárium tetejét sűrű dróthálóval fedjük be. (köp) RÁCZ OLIVÉR VERSEI JEurtUhon u k íi y^l k n Van egy kislány, Erika: a kezében karika. Ott hajtja a karikát; érjed utol Erikát! CM, irM, LM. Beátának lenhajából piros szalag kandikál, cini, cini, cin... Beáta kis hegedűjén szép nótákat muzsikál; cini, cini, cin... Húzza fürgén, szaporán: ropd a táncot kiskomám, cini, cini, cin! I sten csudája, hogy maradt egy magyar a nagy tatárjárás után. Sajó vizében leli szomorú halálát Béla király is, ha hű vitézei testőrökkel nem védik a tatárok nyílzáporától. Két vitéz kétfelől megragadta a király lovának kantárát, a többi meg körülfogta, s úgy mentették meg a király életét, elvágtatván toronyirányba. Valahol Torna megyében állapodtak meg, sűrű rengetegben. Ott nyoS ím, a jó Isten meghallgatta a fohászkodást. Csöndes zúgás-búgás támadt az erdőben, hasonlatos ahhoz, mikor a fák közt madársereg repül át.- Nézzetek oda! - kiáltott egy vitéz. - Vadgerlicék! Csakugyan, egy sereg vadgalamb húzódott át az erdőn, s csöndes bú- gással, burukkolással emelkedett följebb, följebb, egy magas sziklahegynek a tetejére, s ottan leszállott. mukat vesztette az üldöző tatár csorda, s szegény Béla király még egyszer lehajthatta fejét az országában. Nem puha párnára, kemény kőre. Fájt a szíve, majd megszakadt.- Miért nem hagytatok ott, hadd estem volna a csata mezején én is, mint drága vitézeim! A hű vitézek vigasztalták a királyt:- Ne keseregj, uram, nem veszett el még Magyarország. Velünk a magyarok Istene! A király szomorúan mosolygott. Nem hitte, hogy többet föltámad a szép Magyarország. Kimerültén dőlt le, fejét a kőre fektetvén. Alom nem jött a szemére: lelkét gyötörte a nagy búbánat, testét az éhség s a szomjúság. Suttogva mondá:- Adjatok egy csepp vizet! A vitézek, ámbátor maguk is alig tudtak állani a lábukon, ahányan voltak, annyifelé indultak a rengetegben, tűvé tették az erdőt, de sehol forrásra nem találtak.- Úgy látszik, a források is kiszáradtak - mondja a király nagy szomorúsággal. - Étlen-szomjan kell elpusztulnom... Látjátok, látjátok, miért nem hagytátok, hogy királyhoz illően haljak meg! A vitézek könnyes szemmel hallgatták a király kesergését. Életét adta volna valamennyi egy falás kenyérért. Kétségbeesetten tekintettek föl az égre:- Ó, uram, teremtőm, mutass utat nekünk! Szabó Ottó illusztrációja- Talpra, vitézek! Másszunk föl a hegy tetejére. Hátha találunk ott galambtojásokat! összeszedték utolsó erejüket, s mind neki a hegynek, föl a tetejére. S ím, jól gondolták, a hegy tetején fészkeltek a galambok, s a fészkek tele voltak tojással. A galambok hirtelen felszállottak a levegőbe, de mintha biztatták volna a vitézeket, búgván, burukkolván:- Vigyétek, vigyétek, nem sajnáljuk. A király félig eszméletlen feküdt, mikor visszatértek, de visszatért ereje, enyhítvén szomjúságát. Drága életét megtartották a galambok. A sziklás hegynek azóta Galamboskő a neve. Ha arra jártok, nézzétek meg jól, s jusson eszetekbe a szerencsétlen Béla király! Benedek Elek nyomán Szerkeszti: Tallósi Béla
