Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-10-15 / 42. szám

- Azt mondtad, lovagi napokra viszel, de nem látok itt egyetlen vértbe öltözött lovagot, sőt, lovat sem! - méltatlankodott tizenéves lányom, amikor a budapesti Bécsikapu téri evangélikus templom elé értünk. Kérdésére, hogy kik is voltak tulajdonképpen a lovagok, megpróbáltam felidézni a több mint harminc évvel ezelőtt tanultakat: az ókori Rómában a vagyonosok kiváltságos rendjébe tartozó férfiak; a hűbériség korában lovon katonáskodó nemesek; némely országban a régi kiváltságosokra utaló, illetve valamely kitüntetéssel együtt járó címet viselő személyek, akik valamely ügy, eszme lelkes harcosai voltak - soroltam.

Mire mindezt elmondtam, megkezdődött a nagyszabású ünnepség: a lovaggá „ütés”, pontosabban, a lovagi elkötelezés ceremóniája. Nem csalás, nem ámítás, a 21. század küszöbén Budapesten az arra méltóak a Jo- hannita rend lovagjaivá váltak. Köztük volt a rozsnyói születésű Batta István, az Együttélés külpolitikai alelnöke is.

Visszapillantás a történelembe

A hívők az első kereszteshadjárat sikerét követően nagy számban mentek zarándokként a Szentföldre. Ezek védelmére (és szükség esetén a gondozásukra) gazdag földesurakból egy csoport alakult, akikhez hamarosan számos önfeláldozó katona, adminisztrátor és betegápoló csatlakozott. Ez a csoport idővel, 1099- ben, mint egyházi lovagrend nyert intézményes formát. Legelső létesítményük Jeruzsálemben volt: a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett hospicium, vagyis fogadó, menhely és kórház. A Johannita Rend kezdetben fő feladatának a Szentföld védelmét és keresztény kézen tartását, a zarándokok védelmét és gyámolítását, a betegek s rokkantak gondozását tekintette.

Európa-szerte sokan csatlakoztak a munkájukhoz, így szépen gyarapodtak a Johannita rendházak és létesítmények. Miután II. Géza király is behívta őket az országba, a Johannitáknak fontos * szerep jutott, honvédőként a muhi csatában harcoltak, rendházaik, pl. Óbudán, Székesfehérváron és Szirákon ispotályokként, vagyis kórházakként működtek.

A reformáció korában a nyugat-európai rendházak általában csatlakoztak a megújulási mozgalomhoz. A Földközi-tenger térségében lévő rendházak sorsa viszont másként alakult. Egyrészt messze voltak a reformációban élenjáró vidékektől, másrészt kettős szorongatásban éltek - délkeleten a törökök voltak túl hatalmasok, északnyugaton peA Johannita Rend. első szlovákiai tagja

A LOVAG 40 esztendős

dig V. Károly császár, spanyol és nápolyi király. Végül is ez utóbbi nekik adományozta Málta szigetét, és valamennyi országában védelmezte őket, de megkövetelte tőlük a pápaság mellett való kitartást. A Rend így egy lassú, hosszú folyamat keretében kettészakadt: az északi rendházak a legnagyobb tartománynak, Brandenburg Baljujának (vezetőjének) az irányítása alatt dolgoztak tovább; míg az V. Károly hatalmi befolyása alá került rendházak az azóta a római katolikus Máltai Lovagrendként váltak ismertté.

Bár a Johannita Rendet és a Máltai Lovagrendet összeköti a közös múlt és a hasonló célkitűzés, az általános keresztyéni testvériség s továbbá a lovagok közötti személyes barátság; a két rend a Westfáliai Béke (1648) óta szervezetileg mégis teljesen független egymástól. Magyarországon a Habsburg-uralom századaiban a Johannita Rend nem működhetett, erre csak a liberálisabb szemléletű kor kezdetével, tehát 1867 után lett volna lehetőség. A Johannita Rend Magyar Tagozata viszont csak 1924-ben alakult meg, majd a kommunizmus éveiben a nyugatra menekült magyarság intézményévé lett. A lovagok a világ számos országában tevékenykedtek, s vívtak ki nemzetközi elismerést. A nyolcvanas években taglétszámuk megduplázódott, és a Magyar Tagozat megfiatalodott; a soraiban pedig 1989-ben a Magyar Johannita Segítő Szolgálat kezdett működni. Célkitűzései nagyban hasonlítanak a német testvérszervezet, a Johanniter Unfall Hilfe tevékenységéhez: öregek és rokkantak gyámolítása, elsősegélynyújtás, egészségügyi tanfolyamok szervezése, betegszállítás, valamint a sokgyermekes családok segítése, illetve az egészségügyi szakiskolákban a Johannita osztály létrehozása, esetleg Johannita orvosi rendelők, rendelőintézetek működtetése.

Az elkötelezés csak a kezdet

A templomba bevonuló fekete köpenyes lovagok mögött lépdelő hat férfi arcán a megil- letődés látszik. Feszült figyelemmel hallgatják az istentiszteletet, majd amikor befejeződik a Johannita Rend Magyar Tagozatának liturgiája, és a kommendátor előtt lelki és diakóniai kötelezettséget ígérve vállukra terítik az éj- fekete köpenyt - melynek mellrészét a Rend nyolcélű fehér keresztje díszíti -, felenged a lámpalázuk.- Jól tudom, a tiszteletbeli lovagok elkötelezése kedves, megható ünnepség. A tényleges lovagi teendők viszont kemény, céltudatos munkát jelentenek majd. Úgy, mint a múltban - amikor a lovagok feladata, többek között, az iskolai oktatás felkarolása és a műveltség terjesztése volt -, a

20. század végén újra ez a lecke. A nacionalisták, mint a történelem folyamán már oly sokszor, ismét felül akarnak kerekedni, és az iskoláinkat, anyanyelvűnket, vagyis a megmaradásunkat veszélyeztetik - kezd a mondandójába Batta István, amikor arra kérem: meséljen az őseiről, családjáról, életéről, vagyis mindarról, amiért méltónak találták arra, hogy a Johannita Rend tiszteletbeli lovagjává kötelezzék el. - A rendelkezésemre álló szórványos adatok szerint 1280-ig vezetem vissza a családfámat. Sajnos, a családi levéltárat 1560-ban a török felgyújtotta, őseim földbirtokosok voltak. Akadtak, akik Rákóczi és Bocskay mellett harcoltak; volt, aki századosként Szigetvárnál esett el, ám sokan polgárosodtak, s református lelkészek, illetve jogászok lettek. A nemesi tradíciót, állítólag, nemigen tartották, egyre viszont nagyon ügyeltek: a magyarság szolgálatára. A nemzet szolgálatának kötelezték el életüket, ezért 1918 után sem adták fel, s nem hagyták el az országot. Apám, mint családjában oly sokan, jogot tanult Debrecenben, de az élete a háború miatt teljesen más irányt vett. Végül bányamérnök lett. Dobsinára, majd Alsósajóra helyezték, de a teljesen szlovák környezetben is megmaradtunk magyarnak. Családunkban mindig jelen volt a „légy igényes önmagaddal szemben” intelme, s ez sokban segített. Örültünk, amikor visszaköltöztünk Rozsnyóra, s végre én is magyar iskolában tanulhattam tovább. A származásom miatt nem mehettem a katonai főiskola orvosi szakára, s bár a prágai orvosi egyetemen sikeresen letettem a felvételi vizsgákat, oda sem vettek fel. Végül a

brünni mezőgazdasági főiskolán kertészmérnökként végeztem, és a bátkai szőlészet vezetője lettem. Akkor még nem tudtam, hogy ‘Soldos Béla, Gömör megye volt szolgabírója - aki ok nélkül többször is megjárta a börtönt, s akitől a barátai is elfordultak, mint egy leprástól, viszont szabadulása után az apámat mégis alkalmazta - odafigyel arra, hogyan élek, miként viselkedem és cselekszem...

Batta István élete 1985-ben új fordulatot vett. Súlyos balesetet szenvedett, az élete hajszálon függött. Nem adta fel, noha volt időszak, amikor járni sem tudott egyedül. A 89-es társadalmi változások után ő is kereste a helyét a politikai életben, míg végül az Együttélés mellett döntött. A Szövetségi Gyűlés parlamenti képviselőjeként emberközpontú, a nemzeti kisebbségeket is tiszteletben tartó társadalom kialakításán munkálkodott.- Talán három esztendővel ezelőtt mesélt nekem ‘Soldos Bé- la bácsi a Johannita Rendről, s megemlítette, hogy szükség vol•| na új tagokra. Ismerte a csalási dunkat, a nézeteimet, s amikor néhány pontosabb adat felől ér- .2 deklődött, még nem sejtettem, J hogy mire kellenek neki. Az idén ^ azután felgyorsultak az események. Bonnból, a Rend székhelyéről egy többoldalas kérdőívet küldtek, s aprólékos életrajzot is kértek tőlem. Egy újabb levélben arról értesítettek, méltónak találtak arra, hogy a Johannita Rend Magyar Tagozatának tiszteleti lovagjai közé álljak.- De mire jó ez? - kíváncsiskodom.

Batta István veszi a lapot, s nem is késlekedik a válasszal:- Az, hogy negyvenévesen én lettem Szlovákia első és jelenleg egyedüli Johannita rendi lovagja, a megtiszteltetésen túl a hiúságomat is legyezi - feleli elmosolyodva, majd komolyra fordítja a szót. - Az elkötelezési ceremónián hallhattuk kommendátorunk figyelmeztetését, hogy ne a kordivatok szelleme szerint éljünk, ne legyünk a politika kiszolgálói, hanem rászoruló embertársaink és közösségünk segítői. Akin csak tudtam, eddig is segítettem; de most minden energiámat hatványozottan erre fordítom. Szeretem az embertársaimat, de örömmel tölt el az a tudat is, hogy hasznára lehetek nemzeti közösségünknek. Hiszem, hogy a Rend kapcsolatláncain keresztül megtalálom a segítségnyújtás leghatékonyabb módját.- Várható, hogy az ön lovagi címét egyszer majd a fia is átveszi?- Ez nem öröklődik, bár a választásnál az ajánlók, illetve a rend élén állók az apai ágat vizsgálják. Szeretném remélni, hogy a Johannita Rend Magyar Tagozata talál még olyan, itt, a Felvidéken élő nemesi származású magyarokat, akik megfelelnek a Rend eszmeiségének s értékrendjének, és idővel őket is tiszteleti lovagokká fogja elkötelezni.

Péterfi Szonya

Goretti, portugál egyetemista nemrég három nagyon hasznos és kellemes hónapot töltött Nyitrán, a Mezőgazdasági Főiskola Meliorációs Tanszékén. Olyan jól érezte magát nálunk, hogy hálából legközelebbi munkatársát meghívta lakóhelyére, Brágába. A privigyei Miroslav Piterka mezőgazdasági mérnök megvásárolta a repülőjegyeket, majd nővérével együtt Bécsben felszállt a Lauda Air gépére, hogy Portugáliába utazzon. Abba az országba, amelyet, Szlovákiával ellentétben, a nagyok már érdemesnek tartottak az európai uniós tagságra, és amellyel vízummentes kapcsolat segíti elő a turistaforgalmat. Örömük viszont csak addig tartott, míg gépük nem ért szerencsésen földet Lisszabonban.- A repülőtéren mindenki felmutatta az útlevelét és sorban engedték őket tovább. Amikor meglátták a mi útlevelünket, félreállítottak bennünket, és utasítottak, hogy töltsük ki a bevándorlási nyomtatványt - meséli Miroslav. - Ezen angolul válaszolni kellett, hogy milyen célból érkeztünk az országba, mikor akarunk távozni és hasonlókra. Kitöltöttük, erre kisvártatva közölték, hogy kihallgatásra visznek bennünket.

Egy földalatti folyosón haladva egyre több négerrel találkoztak, majd megérkeztek a kihallgatások színhelyére, egy hatalmas, soktermű csarnokba. Remélték, hogy néhány perc alatt végeznek. Ehelyett viszont elkobozták tőlük az útlevelüket, repülőjegyüket és a kézipoggyászuPortugál kaland

kát, majd négyórás várakozás következett. Hamar kiderült, hogy a bécsi gépről még egy szlovák orvost és két cseh lányt is leszedtek, rajtuk kívül csak afrikaiakat gyűjtöttek össze a bevándorlási hivatalnokok. A kassai orvos, aki egyhónapos szakembercsere keretében érkezett Portugáliába, igyekezett meggyőzni őket, hogy nála van a menettérti repülőjegy, a portói kórház orvosa már Kassán dolgozik, a munkahelye pedig itt biztosít számára mindent, és Portóban, a repülőtéren vátják őt. Először csak mosolyogtak rajta, majd végül annyit elért, hogy rendőri őrizettel Portóba kísérték. így, akár egy bűnöző volt kénytelen végigmenni mindkét repülőtéren. Rosszabbul járt a két cseh lány, akik egy hónapot szerettek volna Lisszabonban, ebben a csodálatos városban tölteni. A hivatalnokok úgy döntöttek, hogy az ehhez szükséges pénznek csak negyedével rendelkeznek. Próbáltak egyezkedni, hogy akkor rövidebb ideig maradnak, kérték, engedjék őket a nagykövetségre telefonálni, de sikertelenül. Könyörtelenül hazaküldték őket, de az éjszakát a négerek között a földön töltötték, éhezve, vacogó fogakkal, mert még azt sem engedték meg nekik, hogy a meleg ruháikat kivegyék a poggyászukból.

„Ezután kerültünk sorra mi - folytatja Miroslav, aki tolmácsként már a két cseh lány kálváriáját is kénytelen volt végigszenvedni. - Velünk is közölték, hogy kevésnek találják a nálunk lévő pénzt. Hiába magyaráztuk, hogy a szállásunk és az ellátásunk ingyen lesz. Végül annyit elértünk, hogy felhívták Mária Gorettit. Kerek perec közölték vele, jöjjön értünk a repülőtérre, különben a következő géppel visszazsuppolnak bennünket Szlovákiába. Mária nagyon dühös lett, hiszen neki Szlovákiában semmilyen gondja nem volt a hatóságokkal, ráadásul Lisszabontól ötszáz kilométerre volt. Végül, nagy veszekedés árán adtak neki egy órát, hogy hivatalos igazolásokkal ellátott meghívólevelet faxoljon el számukra.”

Ezután újabb várakozás következett, amely során azt tapasztalhatták, hogy sok körülöttük az afrikai - már messziről lerítt róluk, hogy a családjukkal együtt eszük ágában sincs hazautazni -, akik lefizetik a hivatalnokokat, és úgy távoznak a csarnokból. Végül megérkezett a fax, de ezután sem hittek nekik. Aláírattak velük egy jegyzőkönyvet, amely szerint: ha feketemunkán érik őket, másfél millió escudo büntetést rónak ki rájuk.

Ezután már a Brágába vezető, többszáz kilométeres és öt átszállással fűszerezett út viszontagságai meg sem kottyantak számukra. Kiderült ugyanis, hogy a portugál vasútállomásokon szinte egyáltalán nincsenek tájékoztató táblák. Spanyolul nemigen ajánlatos megszólalni, mert a külföldi számára hiába tűnik úgy, hogy a spanyol és a portugál nyelv rendkívül hasonló, a portugálok ezt kikérik maguknak és nem szeretik, ha spanyolul kérdezik őket. Szerencsére előbb-utóbb mindig sikerült találni egy-egy fiatalt, aki angolul is értett, így hamarosan eljutottak úticéljukhoz.

Brága egyébként üdülőváros, de a turistaközpontokban megszokott tájékoztató táblákat itt is hiába keresték. Amikor megkérdezték, ez nem okoz-e gondot a külföldieknek, kiderült, hogy arrafelé bizony nem nagyon érdeklődnek az idegenforgalom eme válfaja iránt. Vendéglátójuknak például három szállodája volt, de ezekben I még soha nem volt külföldi vendég, és ezt egyáltalán nem is sajnálták.

Miroslav és nővére egyébként jól érezték magukat Portugáliában, szívélyes emberekkel találkoztak, gyönyörű falvakban és városokban jártak, egyszóval úgy telt el az idejük, ahogyan azt annak idején otthon elképzelték. Hazafelé viszont a repülőtéren a hivatalnok úgy távolította el útlevelükből a beutazáskor beragasztott papírt, hogy vele együtt a lapot is kiszakította. Végül szerencsésen hazaérkeztek, bár azóta is dühösek, ha eszükbe jut, hogy a portugál hivatalok miként vették őket egy kalap alá az éhezés elől menekülő afrikaiakkal. (tuba)

VALÓSÁG 1995. október 15.