Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-10-08 / 41. szám
TŐZSÉR ÁRPÁD* (Részlet) I. A barlang hátsó falán árnyak hajlonganak, furcsa színészek: emlékeim. Életem azon szakaszát játsszák, mikor még boldog voltam, boldog, mert emléktelen. S a tárgyak is hasonlóképpen voltak boldogok bennem: a fa még ott nyújtózkodott a fában, a nyerítés ott csilingelt a kiscsikók nyakán, s kedvemért a virradat éles sugarai is bármikor visszagörbültek a hegyek puha mancsába. Minthogyha mindig teljes fényben jártam volna: nem volt árnyékom, a halhatatlanság belülről világított meg. Számomra bizonyosság volt a költő véleménye: Élni egyetlen út, s a bizonyosság nyeléből akkor még nem pattant ki a penge: s egyetlen menedék. Nem tudtam menedékekről, nem tudtam, hogy van, amitől menekülni kell. A halál nem bennem, hanem valahol rajtam kívül létezett. Mint óriás mellkasban, jártam a szülőföld meleg üregeiben. A mi házunk a szív volt, dobogott megállás nélkül. A falu szélén laktunk, háttal a többi háznak. Kerítésünk nem volt, udvarunk zöld szőnyegét esténként elguríthattuk a Medves-hegyig. A lassan ereszkedő sötétben ki-kiültünk a szív küszöbére, egyenesen az erdők lombos tüdeje alá, s dőlt ránk a csönd, a hűvös, a megnyugtató. S ilyenkor - mintha a csöndet akarta volna ellenpontozni - a közeli Gortva-patak nádasaiban fel-felsivított valami víziszámyas. S anyám hangján mindjárt meg is nevezte magát, így: Halljátok? A vízicibe. S itt meg kell állnom az emlékezésben. El kell mondanom, hogy most emlékszem így ezekre a dolgokra. A megfogható képekben, kerek történetekben való emlékezés életemnek egy korábbi szakaszára jellemző. Ma már megint emléktelenségben élek. Nem a dolgokra, csak dolgok jelentésére emlékszem. Az előbbi képek akár egy idegen látomásai - emlékei - is lehetnének. De ez az új emléktelenség már nem boldogság, hanem kín: mintha a színésztől azt kívánnák, hogy a szövegkönyv címlapja előtti oldalra is emlékezzen. Platón ősembere a barlang szájában háttal ül a valóságos tárgyaknak, s megpróbál olyan mozdulatokat tenni, mint a barlang túlsó falára vetült árnyalakok. így játszom el a születésem napjának eseményeit is. n. (Prehistoria) Egyszer egy fiatal költő egy interjúban kép lap nyilvánossága előtt olyan hangsúllyal kérdezte tőlem, hogy mi maradt meg bennem a „pogány Tőzsérek”, a „pásztorősök szelleméből”, mintha nekem minden ősöm táltos lett volna. S én most itt a vers nyilvánossága előtt jelentem ki, hogy nemcsak pásztorőseim voltak. Sőt a Tőzsérek egyáltalán nem voltak pásztorok. Ha csak azokat a Tőzséreket nem tartom pásztoroknak, akik a 15. és 16. században a nagy szarvú magyar ökrök hatalmas csordáit terelték a bécsi vágóhidakra, de azokban- a történészek szerint - inkább az első magyar származású polgárréteget kell látnunk. Az első Tőzsérek, akikhez családom emlékezete visszaér, molnárok voltak. S feltehetően vízimolnárok, mert honfoglaló vándorlásaik során (valahonnan Rozsnyó mellől indultak nyugatra) erősen tartották magukat a Sajó-Rima vonalhoz, vagyis a vízhez. Molnár volt a dédapám is, néhai Gyenes-Tőzsér János, aki a feledi éles Rima-kanyarnál körülbelül úgy állhatott meg, mint a honfoglaló Árpád a Kárpátok taréján a híres Illyés-versben: na, most merre? Ha a Rima folyását követi, s északnak indul, akkor egykettőre a szlovák Tiszolcnál találja magát, s nyugodtan nyelvet cserélhet, ha délre fordul, akkor ugyan nyelvet nem kell cserélnie, de foglalkozást igen, Gömörben ugyanis a Rimán és a Sajón kívül nincsen olyan víz, amely malmot hajthatna. Egészen pontosan persze nem tudni, mért választotta a második lehetőséget, csak azt tudjuk, hogy a múlt század hatvanas éveiben már a Rimától délre fekvő Serke szárazmalmában molnárlegényeskedik. A szárazmalom is malom - gondolhatta, de azért a fiait már nem molnárságra nevelte. A nagyapám - akit, akárcsak apámat, Istvánnak hívtak - ács volt, s mesterségével összhangban portyáinak irányát nem a víz szabta meg, hanem a fa, az erdők. Így kerülhetett a Rimától még délebbre, a barkóság hegyes-erdős vidékére. S itt oltódik be a Tőzsér-törzs először pásztorsággal. A jesztei Berta Borbála (apai nagyanyám) ugyan csak disznópásztor lány, de nem akármilyen disznópásztoré. A rokonság a tanyavilágba vezet, a sógorok, komák tehetős juhászok. A honfoglalás azonban Jesztén nem fejeződik be. A család még délebbre vonul, még közelebb az erdőkhöz: Péterfala szinte már a Medves lábánál fekszik. S itt, ebben a módos parasztfaluban került sor arra a találkozásra (anyám és apám között), amelynek köszönhetően később én is találkoztam a világgal. Pontosabban: apám a közeli Ajnácskőben látta meg először anyámat, de ez az Ajnácskő már egy másik honfoglalásnak, a Sándorok honfoglalásának az Etelköze. * Hatvanadik születésnapján köszöntjük a költőt- A fogtechnikus a harmadik emeletről szeretne találkozni önnel.- Vasárnap? - háborodott fel Lava- renne. - Reggel tíz órakor nyavalyog? Jól van, eljöhet. Maugrelles egyre csak bocsánatért esedezett. Nem akarta zavarni a professzort... De ami történt vele, az annyira szokatlan és nyugtalanító, hogy... rögtön cselekedni kellett. A hóna alatt még ott volt az imakönyve, s a bal szemhéja még mindig idegesen remegett szünet nélkül.- Nyugodjék meg - mondta Lavaren- ne. - Mi történt tulajdonképpen?- Ismeri ön a feleségemet?-Igen... de... A pszichiáter elképzelte a magas, sovány, egyáltalán nem mutatós nőt, akivel néha a liftben találkozik - a hölgy mindig a kiskutyáját öleli magához.- Gondolja, hogy a feleségem képes lenne ellopni valamit?- Kérem? Hm... Kérdésére nem tudok azonnal válaszolni.. Bár azt hiszem, hogy nem.-Sa gyerekeim? Ön biztosan őket is ismeri. Raymond magas, barna fiú. Françoise pedig...- Sortban jár és szemüveges?- Igen. Mit gondol, uram, a gyermekeim képesek lennének meglopni engem? Lavarenne elgondolkodva figyelte Maugrelles-t.- Szeretném, ha nyugodtál! elmesélné, mi történt.- Nagyon egyszerű - felelte Maugrelles. - A napokban nyaralni készülünk, ezért tegnapelőtt a bankbetétemről kivettem tízezer frankot. Tíz csomagban ezer-ezer frank van. Én már csak ilyen vagyok. Vihetnék magammal csekket én is, mint mások, de én a készpénzt szeretem. A pénzt betettem az íróasztalom fiókjába, s bezártam. Tegnap este megnéztem, megvan-e a pénz. Megvolt. Ma pedig, miután hazajöttem a templomból, ismét megszámoltam a pénzt. Ezer frank hiányzik. Nyilván megloptak.- Nagyon sajnálom - mondta Lavarenne -, de azt hiszem, ezzel az üggyel máshová kellene fordulnia. A szerencsétlen Maugrelles forgolódott, a zsebkendőjével törölgette izzadt kezeit.- Váljon, tanár úr, rögtön meg fogja érteni... Először én sem értettem... Tegnap a rendelőm zárva volt. Nem jött hozzánk tehát senki. Pénteken a házvezetőnőnk is a rokonaihoz utazott. Ki lehetett tehát? A feleségem, a lányom vagy a fiam? Szegény feleségem, ha tudná, hogy őt gyanúsítom! Hiszen jobb feleséget, jobb édesanyát keresve sem találnék. Meg aztán neki is nagy vagyona van. Miért lopna el tőlem ezer frankot? S a gyermekeim? Raymond huszonkét éves, néha kimarad este... A barátai vették rá a lopásra? De hiszen kap zsebpénzt. És sportol. Ma reggel kézilabda-mérkőzésre ment. Francoise- ról nem is beszélek. Bár már tizenhét éves, de még csak gyerek... Lavarenne felállt a foteljéből.- Várjon, kérem! Várjon egy kicsit! - kiáltotta Maugrelles. - Elhoztam a fényképeket.- Fényképeket?- Igen. A pszichiáter ismét leült.- Ön mindannyiukat gyanúsítja, ugye? - kérdezte halkan. - S azt szeretné, hogy én mondjam meg, ki a tettes. Igaz? Félretolta a fényképeket.- Tudja valaki, hogy ön rájött a lopásra?- Senki.- S ön nem meri megkérdezni családja valamelyik tagját? Hm... S olyasmi előfordul önnel, hogy miután eltávozik otthonról, visszamegy megnézni, elzárta-e a gázt, vagy leoltotta-e a villanyt?- Igen, ez elég gyakran előfordul.- S nem szokta azt gondolni, hogy felesleges ez az éberség?- Igen... de nem értem... az összefüggéseket...- A bankjegyeket többször is megszámolta?-Igen.- S eszébe jutott, hogy valaki ellophatná a pénzét?- Igen, amikor pénz van nálam, ez mindig eszembe jut. De becsületszavamra, hiányzik ezer frank a pénzemből.- Ön biztosan téved. Ilyen eset gyakran előfordul. Ön tévedett...- De doktor úr! Ezt könnyű ellenőrizni. Jöjjön velem, kérem, s győződjék meg a saját szemével! Lavarenne Maugrelles-al együtt szállt be a liftbe. A fogtechnikus lakása otthonos volt, ragyogott a tisztaságtól, igazi luxuslakás benyomását keltette.- Tessék, fáradjon beljebb - mondta Maugrelles. - Senkivel sem fog találkozni. A kislányom a barátnőjénél ebédel, a fiam kézilabdázik, a feleségem pedig a konyhában van. Jöjjön utánam, kérem... Itt az íróasztalom... És itt van a pénz... Számolja meg, kérem. Lavarenne egymás mellé rakta a pénzköteget: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz...- Tessék? Tíz? - kiáltott fel Maugrelles.- De hiszen látja. Én tudtam, hogy meglesz - jelentette ki a pszichiáter. Maugrelles még egyszer megszámolta a pénzköteget. Tíz volt.- Pedig nem bolondultam meg, higy- gye el nekem - mondta Maugrelles. - A fejemet rá, hogy csak kilenc volt.- Akkor most miért tíz? - kérdezte a pszichiáter. A kővé dermedt Maugrelles nem szólt egy szót sem. Annyi ereje sem volt, hogy a vendégét kikíséije. Lavarenne a dolgozószobájában kitöltötte a nyilvántartási lapot: Charles Maugrelles. Nős. Két gyermek apja... Kis ideig töprengett, hogyan fogalmazza meg észrevételeit, aztán írni kezdett. Ebéd után meghallgatott néhány hanglemezt, folyóiratokban lapozgatott, majd jó hangulatban az írógéphez ült, hogy elkészítse a nemzetközi lélekbúvár kongresszusra beszámolójának utolsó részét.- Elnézést, a fogtechnikus van itt, szeretné, ha a doktor úr fogadná.- Már megint? A pszichiátert a guta ütögette, ám mégis fogadta vendégét. Maugrelles a dolgozószoba ajtajában állt kétségbeesetten.- A pénzkötegek - dadogta.- Tudom. Kilenc volt. Most tíz van!- Igen, reggel tíz volt. De most tizenegy van! Ez szörnyű! - suttogta Maugrelles. - Tizenegy!- Értem - mondta Lavarenne szárazon. - Ön ismét átszámolta, s ismét tévedett.- Lehetetlen! - kiáltotta Maugrelles.- Háromszor is átszámoltam. Mindhárom alkalommal tizenegy volt!- Jól van, nyugodjék meg! Mi történt tulajdonképpen?- Semmi különös. A feleségemmel együtt ebédeltem. Nem mondtam neki semmit. Miért idegesíteném őt? Ebéd után egy bonyolult protézisen dolgoztam... De az járt az eszemben, hogy csak kilenc pénzköteg volt ott.- Gondolkodjék csak, Maugrelles úr- mondta Lavarenne. - Csak nem képzeli, hogy bárki is hozzátett a pénzéhez ezer frankot? Tehát? Tehát csak tíz pénzköteg van ott még mindig. A fbgtechnikus tiltakozva rázta a fejét. Lavarenne kitárta az ajtót.- Önnel megyek. A lakásban csend volt, csak a szomszéd szobából hallatszott valami zaj.- A tévé van bekapcsolva - jegyezte meg Maugrelles. - Gépkocsinyereményeket sorsolnak ki. A feleségem nagyon szereti nézni az ilyesmiket. Egy kézmozdulattal maga elé engedte a pszichiátert. Az orvos az íróasztalhoz ment, elővette a bankjegyköte- geket, úgy, mint reggel, s egymás mellé rakta őket.- Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz. Maugrelles ámulva nézte.- Tíz - mondta Lavarenne. - Ugye, látja? Maugrelles egy lépést tett előre és eszméletlenül a pszichiáter karjaiba csuklóit. Amikor Françoise este hazajött, az anyja már az ajtóban várta.- Legyél csendben. Apád rosszul érzi magát. Még jó, hogy az első emeleti szomszédunk, tudod, az a pszichiáter, foglalkozik vele. Hiszen vasárnap nagyon nehéz efféle szakembert találni. Egyébként nagyon kedves ember, rögtön megnyugtatott, hogy egyáltalán nem komoly a baj. Az asszony halkabbra fogta a szót.- Nyugtalankodom a bátyád miatt... Gyere be a szobámba... Tudod, édes, ma reggel pénzt akart tőlem kölcsönözni, hogy benevezhessen a versenyre. Tudod, mennyit kért? Ezer frankot! Nem adtam neki. Raymond az utóbbi időben nagyon megváltozott. Azt mondja, hogy a barátainak mindenre telik, annyi a pénzük. Amikor Raymond elment, nyugtalan lettem, mert eszembe jutott a pénz, ami apád íróasztalfiókjában van. Megállapítottam, hogy míg apád a templomban volt, Raymond kölcsönvett ebből a pénzből ezer frankot... A rosszullét kerülgetett. Fogtam a saját pénzemet, s az ezer frankot visszaloptam apád fiókjába. Apád hazajött. Elképzelheted, milyen türelmetlenül vártam Raymondot! Néhány perccel hat óra előtt megérkezett. Nagyon büszke volt, mert megnyerte a versenyt. És tudod, mit mondott nekem? „Ez olyan tragédia? Éppen most tettem vissza apu íróasztalfiókjába az ezer frankot.” Amikor apád lement, hogy a postaládából kivegye az újságot, kihasználtam ezt az időt, s visszavettem a saját ezer frankomat.- Hát akkor minden a legnagyobb rendben van! - kiáltotta Françoise. - A fő az, hogy az én drága apukám az egészből nem vett észre semmit! Sági Tóth Tibor fordítása PIERRE BOILEAU-THOMAS NARJERAC Neurózis 1
