Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-24 / 39. szám
ZS. NAGY LAJOS ^oí^réta Zs. 9{agy Lajos kalapjára Kedves Lajos, már tudom, hogy a levelemet nem kaptad meg, hiszen nem jelentkeztél. Telefonod nem lévén, mindig a postára vagyok kénytelen hagyatkozni, hogy egy esetleges találkozó megvalósulhasson veled. Te - a múltban is - rögtön jelentkeztél, felhívtál telefonon, és szokásos utóiratom intelmét is komolyan vetted, s én ezt - magamban - mindig nagyra értékeltem. Az utóiratban pedig rendszerint ez állt: légy józan! Persze mindez testi, fizikai értelemben értendő, hiszen a józanság egyébként igencsak relatív dolog. Most már tudom, találkozásunk rövid időn belül nem valósul meg, ezért az én néhány papírra vetett fésületlen mondatom is igencsak szubjektív lesz. Lám, írásom címét is tőled „kölcsönöztem”. Néhány évvel ezelőtt a rádió magyar adásának szerkesztőségébe hasonló című írást hoztál be, amelyet Gál Sándor születésének kerek évfordulójára írtál... Most jut eszembe... Neked talán nincs is kalapod, nem tűmé el petőfis, attilás üstököd. Hadd módosítsak hát a címen: Bokréta Zs. Nagy Lajos képzeletbeli kalapjára. Találkozásunk tehát kútba esett. Lehet, hogy a posta ügyetlensége folytán, netán lehet, hogy igaz a kósza hír, miszerint haza, Zsélybe költözöl?... Egy időre megszűnt utolsó munkahelyed, A hét, amellyel az évek során valahogy mégiscsak összenőttél. A szerkesztőséggel, amely - lehet, hogy éppen múltbeli szerencsétlen roggyantsága miatt - egy kicsit még a régi szerkesztőségek hangulatát idézte cigarettafüsttől piszkos falaival, ócska foteljaival, amelyeknek a huzata kifényesedett a vendégek ülepétől, függönyeibe beleette magát az a kissé antikváriumi szag, amelyet szerkesztőségi „aromának” is nevezhetnénk. A szerkesztőség agonizálásakor mentél nyugdíjba... Valahogy eltűntél vele, s bár a versedet most is olvashatjuk az Irodalmi Szemlében, jellegzetes alakodat rég nem láttam feltűnni a Széplak utca házsorai között. „És majd eltűnök” - jósoltad meg még 1977-ben írt versedben: „Tudom már, hogy valamelyik jövő héten / lóra kapok, s kivágtatok a zúzmarás / mezőkre... Barátaim amúgy is elsüllyedtek, / csapatom nem lesz...” Egyszer - több, mint fél évig tartó tátrai gyógykezelésed után - készítettem veled egy rádiós interjút... Emlékszem, első kérdésemre, miszerint elveszett egy költő, eltűnt, s vajon hiányzott-e valakinek, keresett-e valaki, szokásos szarkazmusoddal csak annyit válaszoltál, hogy legfeljebb a hitelezőid... Eltűntél, vagy elbújtál? (Ami nem a szokásod)... Remélem, üzensz majd nekünk a barlangból, üzeneted a szlovákiai magyar költő ismételt fohásza lesz az Úrhoz, miszerint megint mentsen meg bennünket a nyelvátültetéstől? De lehet, hogy üzeneted kétségbeejtő és szívszorító kiáltás lesz az embereknek: „Most szeress, most szeress, most szeress...!”, mert halálos komolytalansággal jó „törökülésben a villamossíneken, háttal / a menetiránynak, a jógik türelmével várni / a hetest vagy a hatost /, amíg szépen csilingelve vagy tütülve összedarálja a csontjaidat...”, vagy sínekre hajtani a fejedet s várni a prágai gyors érkezését. Üzenj nekünk, s légy a régi, a kissé hetyke garabonciás, a ködben eltűnő és felbukkanó, a vará- zsos és ördöngős, a groteszk, fanyar, a nagyképűen nagyképűtlen, vagy nagyképűtlenül nagyképű... a jót áhító, a szegények, elesettek szerelmese, a Szerelembe szerelmes régi Zsénagy, aki úgy írja a verset, hogy „nem tehet róla”... Mert a vers úja őt, a fejfájóst és másnapost, a csengű fülűt, zúgó koponyájút, a gyomorfájósan ital után sóvárgót, mert a verset nem érdekli, hogy a költő beteg, testi- leg-lelkileg lerongyolódott, a zsebe üres. A vers menetrendszerűen érkezik - bár néha hirtelen és váratlanul - és a költőnek fogadnia kell, bármily nehéz és fájdalmas, mert a vers nehéz terhekkel érkezik és nem lehet visszaküldeni... és a költő legszívesebben lehajtaná a fejét a sínekre, ám a vers - szerencsére - hamarább érkezik, mint a prágai gyors. És hozza a fájdalmat, zsebe tele az élet ócska kacatjaival, rég holt emberek sírásával, csomagjában reménytelen szerelmek, Katicák, Klárik, Jutkák, Terik világító, tündöklő teste, felforgatott kocsmaszékek, visszájára fordított eszmék, háborúk, Évácska kárhozata a paplan alatt, zsélyi illatok, fényes kazlak és ár- nyéktalan szakadó hó, rikoltó borzalom, édeni vihar és a megtalált cimbora, a halál... S a költőnek fogadnia kell a verset, mert csak a verssel együtt lehet: csoda. Nagyobb csoda, mint egy atombomba. Egyszer megkérdeztem tőled, mi kell neked ahhoz, milyen lelki- állapot, hogy verset tudj írni, azt mondtad, nem tudod, de egy biztos, hogy neked az Isten súg. Felébredsz mondjuk éjjel két órakor és kész benned a vers, csak le kell írni. Álmodban fogadtad a jöttét. Isten súgott neked, pedig ez nem azt jelenti, hogy a rendszer megváltoztatásával megtértél volna, csak az élet csodájával - ami végső soron a vers is - nem tudsz mit kezdeni.- Ide figyelj - mondtad. - Ezzel a csodával én nem tudok mit kezdeni! Egy veréb maga olyan csoda, hogy... hogy maga az isten. Az nem lehet, hogy véletlenül jött volna létre... Valakinek meg kellett alkotnia, vagy ha nem, akkor megalkotta saját magát. Az egész világ egy nagy csoda, és mindenki csoda benne... - És te, csoda vagy, vagy csodabogár? - kérdeztem, s te nekibuzdulva magyaráztad: - A kisujjam nagyobb csoda, mint egy ... atombomba... amit, ugye emberek csináltak... a kisujjam ennél nagyobb csoda, amit viszont nem tudom, ki csinált. - Valószínűleg édesapád - vetettem Üzenet a barlangból Ne higgyétek, hogy a nagy hideg kergetett a barlangba, remek bundám van, zordabb időket is átvészelhetnék, álmos sem vagyok, mint sokan vélik, mesebeszéd, hogy durmolni szeretnék. Egyszerűen: unom az egészet, itt nem segít a dörmögés már, hisz berekedtem, annyit zsörtölődtem, és miért? A nyulak gyávák most is, a saját fülüktől megijednek, a rókák ravaszak és önzők, a farkasok gonoszsága határtalan, a szarvasok szerelemtől elvakultak, az egerek nemi élete féktelen, a sündisznók lusták és morcosak, s férgeket zabáinak. Unom a dolgot. Moroghat ezeknek a medve! Erkölcs, szolidaritás, megfontoltság? Politikai érzék? A nyulak a mai napig sem különböztetik meg a puskát a kapanyéltől. A farkasok? Ha sokáig nem látnak juhot, embernek nézik, s felfalják egymást. Javíthatatlan, bitang állatokkal nem érdemes együtt élni. Ezért vonultam ide, a barlangba. Van egy kis mézem, dióm, vadalma, kökény is akad a sarokban, kihúzom tavaszig. Egyedül, derűs összhangban önmagámmal s a hulló hóval. Az egyedüllét nyilván majd bölcs gondolatokat sugall, azokat nyomban elfelejtem. Tavaszig szeretnék leszokni a meddő állatszeretetről. Ha Gyertyaszentelőkor az erdőben is körülnézek, kizárólag azért teszem majd, hogy megmutassam: fütyülök rátok, állatok!... oda nevetve. - Ó, ez nem így van! Ez nem olyan egyszerű! - ingattad a fejed arra célozva, hogy minden élőlény, minden ember végsősoron a mindenség szülöttje, s kiváltképp a költő, akinek néhány sorban a világmindenséget kell befognia, de hát ez neki végül is semmiség, hiszen a költők „az ellipszisek behamuzott peremén ülnek”, s ámuldoznak a kiürült csillagrendszereken, akár a görög istenek. Mérhetetlenül gazdagok, hisz halhatatlanságukban rengeteg az idejük... Pedig talán még kalapra sem telik nekik. De hová képzeljük hát a fentebb ígért bokrétát? Lacza D. Éva 9 O o > r O 3 Volt ebben a bűnügyben egy rejtélyes pont, amit sem az esküdtek, sem az elnök, de még maga az államügyész sem volt képes megfejteni. Rosalie Prudent cselédlány, a mantes-i Varambot házaspár mindenes szolgálója, miután munkaadóinak tudtán kívül teherbe esett, éjszaka a padlásszobájában lebetegedett, aztán pedig megölte magzatát, és elásta a kertben. Mindennapos történet: egy cselédlány gyermek- gyilkosságot követ el. De megmagyarázhatatlan maradt egy körülmény. A Rosalie Prudent lakásán foganatosított házkutatás alkalmával egy teljes csecsemőkelengyét találtak. Rosalie maga készítette, szabásra és varrásra áldozta három hónapon át minden éjszakáját. Tanúnak jelentkezett a szatócs, akinél a gyertyát vásárolta, hosszú munkaideje alatt felgyűlt béréből. Mi több, megállapították, hogy a község bábaasszonya, akinek elmondta, hogy áldott állapotban van, ellátta minden szükséges oktatással és tanáccsal arra az esetre, ha a lebetegedés olyankor történnék, amikor segítségre nincs mód. Azonfelül helyet is szerzett Po- issyban Rosalie Prudent cselédlánynak, aki el volt rá készülve, hogy elküldik, mivel a Varambot házaspár erkölcs dolgában nem ismert tréfát. Ott ült a bíróság nyakán a félj és feleség: vidéki kistőkések, magukon kívül acsarkodtak erre a szemétre, aki beszennyezte a házukat. Azt szerették volna, ha a szemük láttára fejezik le, bírói Ítélet nélkül, és egyre-másra halmozták a gyűlölettől csepegő tanúvallomásokat, melyek az ő szájukban vádakká súlyosodtak. A tettes, egy dél-normandiai, jól megtermett, szép lány, aki helyzetéhez mérten eléggé tanultnak látszott, csak sírt-rítt, és semmire sem válaszolt. Mindenki hajlandó volt azt hinni, hogy szörny- tettét kétségbeesett elmezavar pillanatában követte el, mert hiszen minden jel szerint azt remélte, magánál tarthatja és fölnevelheti a fiát. Az elnök még egy kísérletet tett, hogy szóra, vallomásra bírja: és miután szép szelíden a lelkére beszélt, végül megértette vele, hogy ezek az urak, akik összeültek, hogy ítéljenek fölötte, nem akarják a vesztét, sőt talán sajnálkoznak is rajta. Ekkor elszánta magát. Az elnök azt kérdezte:- Először is azt mondja meg nekünk, fiam, ki a gyerek apja? Eddig ugyanis makacsul titkolta. Ránézett a gazdáira, akik az imént dühösen megrágalmazták, és azt mondta:- Hát a Joseph ifiúr, Varambot úr unokaöccse. A férj és feleség egyszerre pattant föl és kiáltotta:- Nem igaz! Hazudik! Pimaszság! Az elnök leintette őket, és megint a lányhoz fordult:- Folytassa csak szépen, és mondja el, hogy történt a dolog. Erre aztán kinyílt szavai zsilipje, kiadott mindent, ami a szívét, árva, tönkrezúzott szívét nyomta, most már kiöntötte minden búját, minden bánatát ezek előtt a szigorú férfiak előtt, akiket eddig ellenségeinek és könyörtelen tóráinak vélt.- Igenis, Joseph Varambot úr volt, amikor tavaly hazajött elbúcsúzni.- Mi az a Joseph Varambot?- Tüzér altiszt, uram. Akkor két hónapot töltött itthon. Két nyári hónapot. Én semmire sem gondoltam, amikor szemet vetett rám: azután mindenféle szépeket mondott, reggeltől estig hízelgett. Én meg lépre mentem, uram. Elmondta százszor is, hogy szép, kívánatos lány vagyok... hogy tetszem neki... Szent igaz, hogy ő is kedvemre való volt... Hát hogyne... hogyne hallgatná meg az ember az effélét, amikor egyedül van... egész egyedül... úgy, mint én. Egyes-egyedül vagyok én a világon, uram... nincs, akivel egy szót váltsak... nincs, akivel elbeszélgethetnék, ha elunom magam... Se apám, se anyám, se fiú-, se lánytestvérem, senkim, de senkim! Nekem olyan volt, mintha édesbátyám jött volna meg idegenből, amikor az ifiúr szóba ereszkedett velem. Egyszer aztán hívott, hogy valamelyik este menjek le vele a folyó partjára, ahol feltűnés nélkül beszélgethetünk. Hát én le is mentem... Hogy aztán mi volt? Tudom is én!... Átfogta a derekam... Bizony isten, nem akartam... nem én... de nem tehetek róla... Oly enyhe volt a levegő, hogy sírni szerettem volna... sütött a hold... Nem tehetek róla... nem... esküszöm... nem tehetek róla... azt csinált velem, amit akart... Ez tartott még vagy három hétig, amíg itthon volt az ifiúr... Elmentem volna vele a világ végére... de ő elutazott... Tudtam is én, hogy teherben vagyok!... Csak egy hónap múlva tudtam meg... Oly hangos sírásra fakadt, hogy időt kellett hagyni, amíg magához tér. Azután megszólalt az elnök, olyan hangon, mint egy pap a gyóntatószékben:- No, fiam, mondja csak tovább. A leány tovább beszélt:- Mikor láttam, hogy úgy vagyok, szóltam Bo- udinnénak, a bábaasszonynak - itt van, megmondhatja -, és tanácsot kértem tőle, mit csináljak, ha olyankor jön rám, amikor ő nincs ott. Azután minden éjjel, estétől éjfél után egy óráig varrtam a gyerekholmit; meg oszt másik helyet is néztem, mert tudtam, hogy a gazdáim el fognak kergetni; de az utolsó percig meg akartam náluk maradni, hogy összekuporgassak néhány garast, merthogy nem volt semmim, pedig kellett a pénz a kicsikének...- Úgy, hát nem akarta megölni?- Dehogyis, uram!- Hát akkor miért ölte meg?- Elmondom, hogy esett. Hamarább jött, mintsem gondoltam. A konyhában fogott el a fájás, épp mikor kész voltam a mosogatással. Varambot úr meg a felesége már aludtak; nagy nehezen a karfába kapaszkodva, fölvánszorgok a kamrámba, és lefekszem a földre, mert nem akartam bemocskolni az ágyamat. Egy óráig tartott-e, kettőig vagy háromig, nem tudom; semmit sem tudok, mert nagyon rosszul voltam; azután teljes erőmből szorítottam, éreztem, hogy kijön, és fölvettem a picikémet. Örültem ám neki, de nagyon! Úgy csináltam mindent, ahogy Boudinné mondotta! Azután az ágyamba fektettem a csöppségemet! És ekkor rám jött a fájás, de úgy, hogy majd belehaltam. Ha az urak tudnák, mi az, tudom, nem tennének annyi rossz fát a tűzre! Térdre estem, aztán hanyatt feküdtem a földre; és akkor újrakezdődött az egész, tartott egy óráig, két óráig, úgy, ahogy voltam, egyedül... és akkor jött egy másik... egy másik csöppség... ketten voltak... igen... ketten... úgy bizony! Fogtam ezt is, úgy, mint a másikat, és az ágyba fektettem, ott feküdtek egymás mellett - ketten. Hát járja ez, kérem? Két gyerek! Nekem, aki húsz frankot keresek egy hónapban! Uram... járja ez? Egy még csak-csak, az ember megvonja a szájától a falatot... de kettő már nem! Ez elvette a józan eszem. Tudom is én, mit tettem! De mit is tehettem volna, uram? Tudom is én! Azt hittem, ütött az utolsó órám! Azt se tudtam, mit csinálok, csak rájuk dobtam a vánkost... kettőt nem tarthattam... még magam is ráfeküdtem. Azután ott fetrengtem sírva, amíg csak az ablakon át nem láttam, hogy hajnallik; bizony, a kicsikéim meghaltak a vánkos alatt. Akkor a két karomba fogtam őket, lementem a lépcsőn, ki a veteményeskertbe, fogtam a kertész ásóját, elástam őket a földbe, amilyen mélyre csak tudtam, de nem együvé, hanem kis távolságra egymástól, hogy ne beszélhessenek az anyjukról, ha ugyan beszélgetnek az ilyen kicsi halottak. Tudom is én! Azután olyan rosszul lettem, hogy nem tudtam fölkelni az ágyból. Orvost hívattak, az mindenre rájött. Ez az igazság, nagyságos bíró uraim. Tessék velem csinálni akármit, mindenre kész vagyok. Az esküdtek egy része időnként az orrát fújta, hogy ne kelljen sírnia. A hallgatóságban több nő sírva fakadt. Az elnök ezt a kérdést tette föl:- Hová temette a másikat?- Melyiket találták meg? - kérdezte a vádlott leány.- Azt... azt... amelyik a saláta közé volt elásva.- Azt? Akkor a másik a málnabokrok mellett van, a kútnál. És szívet tépő, keserves zokogásra fakadt. Rosalie Prudent cselédlányt az esküdtszék fölmentette. Lányi Viktor fordítása GUY DE MAUPASSANT Rosalie Prudent
