Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-09-24 / 39. szám

1995. szeptember 24. RIPORT BA RSI IMRE KÖSZÖNTÉSE Csemicky László alkotása Barsi Imréről (Reprofotó: a szerző) AZ ÚJ5ÁCÍRÓ, AKI A MIÉNK Ha majd egyszer akad honi tollforgató, aki feldolgozza a háború utáni (cseh)szlo- vákiai magyar újságírást, akkor Barsi Imre biztosan helyet kap az élvonalbeliek között, amit nemcsak szerkesztői vagy főszerkesztői (Fáklya, Hét) munkásságá­val érdemelt ki, hanem az írásaival, riportjaival és cikkeivel. De méltán emlékez­hetünk még a könyveire is: Barangolás a holnap országában (1960), Tegnap és holnap között (1964), Emberek, akikkel találkoztam (1972). Utolsó kötetéről, illetve az emberekről, akikkel találkozott, így vallott a szerző: „Nagyon sokan voltak. Az élet álarcos farsangi menetében szomorúan bandukoltak, vagy vidám tánclépésekkel szökkentek előre. Sokan, ha csak egy pillanatra is, levet­ték álarcukat, hogy felfedjék kilétüket. De még többen voltak, akik álarcuk alatt újabb maszkot viseltek, köpönyegük alatt pedig tőrt és mérget rejtettek. Ám ennek ellenére, vagy talán éppen azért, átlátszóak voltak, és könnyűnek találtattak... Azt az embert kerestem, akiben a szenvedések tüze megacélozta a jóakaratot, aki nemcsak homo sapiens és homofaber, hanem homo ludens és homo humánum is. ” A kortárs Egri Viktor imigyen nyilatkozott a negyven írást tartalmazó kötetről: „Könyve legnagyobb erősségének azt tartom, hogy irodalmi tájékozottságát, alapos képzőművészeti ismereteit nem állítja öncélúan előtérbe: tudása arra szolgál, hogy jobban körüljárhassa alak­jait jellemük mélyére nézzen, s amennyiben alkotókról van szó, megkeresse művészetükben az előremutató, példát adó sajátos, egyéni vonásokat” E könyv szereplői Frantisek Duchek, a prágai szobrász; a Zobor alatt élő Bártfay Gyula szobrászművész; Kratochvil, a Kolozs- váry-testvérek 1373-ban alkotott Szent György szobrának a restaurátora; Domitúk Cemy fes­tőművész és Weiner-Krát Imre, úgyszintén festő. A színészek közül Ladislav Peseknek, Jo- zef Krónemek és az akkoriban bájos Éva Kristínovának állít emléket akiről Barsi Imre alig­ha gondolhatta, hogy a színésznő öregedő korában a szlovákiai magyarságot fogja majd ti­porni, becsmérelni minden eszközzel és lehetőséggel... Barsi Imre utolsó könyvének megjelenésekor már Prágában élt, ahová nem ön­kéntesen sodorta a sors. Ekkortánt már majdnem csak az Új Szónak dolgozott, és töretlen lendülettel írta prágai tudósításait és tanulmányait. Végül, a normalizáci- ós időszakban, az Új Szó is megvált tőle, s utolsó cikkei a //étben jelentek meg... Ám kanyarodjunk vissza egy kicsit az időben, amikor még Barsi Imre a Hét főszerkesztője (1959), illetve a szerkesztőbizottság tagja volt. Ozsvald Árpád így beszélt róla az egyik beszélgetésünk alkalmával:- Hirtelen haragú ember volt, de amint jött, úgy el is múlt nála a vihar. Másnap reggelre mintha kicserélték volna. Odajött hozzám, és egy régi könyvet tett az asztalomra, vagy egy újságot, mikor mit, és megjegyezte: „Ez a tied, neked hoz­tam.” Tudta, hogy gyűjtöm a régi írásokat, irodalmat. Ez nagyon jólesett az em­bernek, de igazán az irodalomban, a történelemben és különösen a képzőművé- szetbeni jártasságáért tiszteltem. Mács József viszont a Hét 30. évfordulójáról szóló írásában úgy emlékszik, hogy Barsi Imre atyáskodásának idején „az érdekességhajhászás” lett a szerkesztők fel­adata: - Szaladj, fiam, íesky Krumlovba, ott él egy derék kisiparos, aki még mindig abban a hiedelemben tengeti életét, hogy a török birodalom nem hullt szét, és ma is ész nélkül gyártja a turbánokat! Ha megírod, emelkedni fog a példányszám.” Mács jó érzékű, humoros megállapítása csak azt bizonyítja, hogy az, ami a hatvanas-het- venes-nyolcvanas években felrázta az olvasót, és amiért megvették a lapot, mára szinte érvénytelen; bár annyira még nem fordultak visszájára a dolgok, hogy az ol­vasók netán az egy helyben topogó, férfiúi mélabúval telített írásokat keresnék. Barsi Imrével a nyolcvanas évek végén ismerkedtem meg személyesen a prágai Magyar Kultúra könyvesboltjában, ahová naponta bejárt átvenni az újságokat, la­pokat. Megromlott egészségi állapota ellenére sem hagyott ki egyetlen napot, pe­dig Prága külvárosából, átszállásokkal nem volt könnyű bejutni a város szívébe. Azóta tart kapcsolatunk. Egyik levelében az alábbiakat írta: Bekövetkezett az, amit vártam. Sajnálatos módon az idézett cikk (Kondor, 1992. július 29. - Kde pramení neznásanlivosf a národnostné konflikty, alcím: Ignorácia vedie do stra- tena) nemcsak aljas, hanem durva is. Ugyanez fordítva is érvényes!!! Kedves Árpád! Legyen óvatos és vigyázzon! Természetesen, ezzel nem azt mon­dom, hogy legyen gyáva! Nem, én sem voltam az sohasem, de a cikk hangneme megdöbbentett... Ez nem a „dubceki" vagy a „husáki” hang, ez rosszabb. - Lám, így látta helyzetünket az agg újságíró Prágából, és szomorú tapasztalataiból faka­dó intelme bekövetkezett. Nem zártak ugyan börtönbe senkit, de megszűnt a Hét, a Nap, a Keleti Napló, vergődik az Irodalmi Szemle és még nincs vége a sornak. És leváltottak egy csomó iskola- és gimnáziumigazgatót, és az alternatív oktatást sem vetették el véglegesen... Barsi Imrével a múlt esztendő tavaszán találkoztam otthonában, a féltve őrzött könyvei között, ahonnan csak nagyon ritkán mozdul ki. Az idős újságíró (1910. szeptember 21-én született Léván) egy nagy, kockás füzetbe rótta emlékeit; ki tudja, befejezi-e valaha? Azóta baleset (lábtörés) érte, a hallása és látása is meg­romlott, de köszönet az állandó orvosi felügyeletnek, állapota állandósult. A 85 esztendős Barsi Imre - még idős korában is az embert keresvén - a sok­sok testi-lelki viszontagság közepette is bízik abban, hogy minden emberben „legalább egy szikrája megvan a reneszánsz homo universalisból”. Reméljük! Születésének évfordulóján köszöntjük a távolban élő kollégát, aki a szlovákiai magyar újságírás hagyományteremtő úttörője. Motesiky Árpád A vízi közlekedés a teherszállítás leg­olcsóbb formája. Ezért annak ellenére, hogy a Duna csak határfolyóként érin­ti Szlovákiát, az ország gazdasági éle­tében nagy szerepe lehetne a pozsonyi kikötó'nek. Mint ahogyan a múltban is volt, és bizonyára az lesz a jövőben is. Csak hát a jelen... Kikötő mint királyi kiváltság A pozsonyi teherkikötő kezdetei 1291-re datál­hatok. III. Endre király több más kiváltsággal együtt ekkor adományozta a városnak a Duna áruszállításra történő kihasználásának jogát. Per­sze, ebben az időben még nem beszélhetünk a mai értelemben vett kikötőről, inkább csak áru­átrakodásra kijelölt városi területnek számító partszakaszról volt szó. Körülbelül ugyanabban az időben megalakult a pozsonyi hajóépítő céh is, a Szent Miklós Testvérség, amely már a 16. században külföldön is nagy hírnévnek örven­dett. Két évvel a 17. és a 18. század fordulója előtt pedig személyesen Nagy Péter cár tanulmá­nyozta itt a hajóépítés mesterségét. A 18. században már három kikötője volt Po­zsonynak. Később a vízi és a vasúti közlekedés­ben elterjedő gőzgépek annyira fellendítették a forgalmat, hogy egy olyan medence kiépítése vált szükségessé, amely téli pihenőhelyül és a jégzajlások elleni védelmül szolgál. Ezért 1897 és 1907 között az 1966. folyamkilométernél ki­mélyítették az északi és a déli medencét. Az első világháborút követően a kikötő a Csehszlovák Köztársaság tulajdonába került, 1922-ben létre­jött a Csehszlovák Gőzhajózási Társaság, 1920 és 1932 között pedig a régi medencék területén egy jól felszerelt kikötő épült. 1983-ban üzembe helyezték a harmadik medencét, így a 205 hektár területű kikötőből már 48 hektárt képeznek a medencék, és még mindig 35 hektár vízfelület marad „tartalékban”. A kikötőt igazgató Szlovák Dunahajózási Vállalatnak 1989 óta hat üzeme van: folyami hajózás, tengeri hajózás, személy- szállítás és idegenforgalom, a komáromi és a po­zsonyi kikötő, illetve Pozsonyban a farkastoroki hajójavító-műhely. Nemcsak rakodni kellene A kikötő jelenlegi helyzetéről Emil Zálezák mérnökkel, a kikötő technológiai részlegének vezetőjével beszélgetek. Elmondja, hogy a po­zsonyi kikötő sokban különbözik a nyugat-euró­paiaktól. Elsősorban abban, hogy míg Pozsony­ban az áruátrakás és a raktározás jelenti a fő, csaknem egyedüli tevékenységet, addig a nagy nyugati kikötőkben - a rakodás mellett - a fő gazdasági tevékenységet a kikötő területén működő üzemek jelentik. Ezekben tisztítják, osztályozzák, csomagolják az árut, és a ki­kötőből már félkésztermékként szállítják tovább. - Ez valaha nálunk is működött. Például Jugo­szláviából behozott aszaltszilvát csomagoltak a kikötőben - idézi a régi időket az osztályvezető. - Csakhogy a balkáni háború nagyon érzékenyen érintette a dunai hajózást, az utóbbi években csaknem felére csökkent a régebbi 2,5 millió ton­nás évi áruforgalom. A szlovákiai dunai szállítást az is befolyásolja, hogy amióta 1989 után, az építkezések leállása következtében, megszűnt a kavicsszállítás, szinte nincs belföldi forgalom. Ennek fő oka, hogy a 172 kilométeres szlovákiai Duna-szakasz határfolyó, jelentősebb ipari köz­pontok nélkül. Aztán az ország kettéválása is be­leszólt a pozsonyi kikötő életébe. A cseh vasutak ugyanis olyan kedvező feltételeket ajánlottak, hogy például a lengyel szenet - amelyet azelőtt Pozsonyba és innét a Dunán a linzi kikötőbe szál­lítottak - ma vasúton egyenesen Linzbe viszik. A kikötőben kb. 340 alkalmazott dolgozik. A legfontosabb szakma itt a darukezelő, de az egy­szerű kikötői munkások nélkül sem működne az átrakodás. Mert a technológia nálunk még sok kí­vánnivalót hagy maga után. Németországban pél­dául olyan vasúti kocsikat használnak, amelyek­nek teteje és az egyik oldala teljesen nyitható, így a manipuláció is nagyon egyszerű. Ám ha nálunk beállít a kikötőbe egy szerelvény egyajtós zárt va­gon, ezekből rengeteg munkával lehet csak kirak­ni az árut. - így sokszor a munka többe kerül, mint maga az áru - mondja Zálezák mérnök. - Meg vagyok róla győződve, hogy például a Berlinből Bulgáriába szállított hulladékpapír esetében a szállítás sokkal többe került, mint maga a papír. Felporszívózzák a repcemagot Gyalogszerrel egésznapos túrának is beillene a hatalmas terület megszemlélése, ezért autóval járjuk be a kikötőt. Az egyik mendence partján kísérőm büszkén mutatja újításukat: az ömlesz­tett anyagok, például az olajos magvak, a gabo­na stb. átrakására szolgáló berendezést. Normá­lis körülmények között ez úgy működik, hogy a vasúti pálya mellett földbe süllyesztett beton­tartályt építenek, és a tartály alatt kiépített jára­ton keresztül futószalag szállítja-szórja tovább az uszályba az árut. Mivel azonban a kikötő te­rületén túl magas a talajvízszint, a föld alatti szállítóberendezést nem lehetett kiépíteni. E problémát úgy oldották meg, hogy a vágányok mellett olyan betonteknőt építettek, amelybe egy nagy térfogatú, nyitott konténert helyez­nek. A vagonból közvetlenül ebbe a tartályba engedik ki az árut, majd daruval emelik az uszály fölé, és a tartalmát egyszerűen belefor­dítják. Ezzel a módszerrel egy vagont 7-10 perc alatt képesek kiüríteni. E olcsó megoldás, mert a d re áll. A kikötőben hús; nagyobb daru szolgálja a Egy másik rakparton juttatnak tehervagonból által üzemeltetett pneum szén másként működik, előbb ismertetett módsze területén, a Pozsonyi Kik lett, három magáncég is sál.) A vagonból két ere két munkás egy-egy, a v zett tölcsérszerű tartálybe A tartályok mintegy tizen gú, a porszívóéhoz ha gecsőben folytatódnak, e nyúló stabil csőben ér v< mag az uszály gyomráb már annyira kiürül, hogy szóródik belőle az áru, al jet” szerelnek a csőre, és vózzák” a repcemagot a v Az, hogy repcemagot i természetesnek tűnik, a: hogy a nemrég még ház; nevezett cukrot most Néi ják. A „fehér arany” hat kokban kerül a hajóról a ti W estern riding, azaz vadnyugati lovaglás. Több mint tíz-tizenöt éve űzik ver­senyszerűen Csehországban, illetve Szlovákiában. Igaz, ezt a lovassportot a rendszerváltás előtti időszakban, amikor Amerika még „ellenségnek” számított, az akkori elvárásoknak megfelelően másként, lovas tájékozódási versenynek hívták... A westerneseket, ki tudja, miért, de ma sem szeretik igazán a más lovassportok imádói. Mu­tatványosoknak tartják őket és lenézően vélekednek ró­luk. Ám a véleményük általában megváltozik egy-egy verseny láttán - állítja Dusán Deák, a szlovákiai wes­tern lovasszövetség alelnöke, s Gál Károlyra, a díjlo­vaglás többszörös csehszlovákiai, spanyolországi és franciaországi bajnokára hivatkozik. Ugyanis ő egyike volt azoknak, aki belátta: ez a sport ugyanolyan kemény és kitartó munkát, s nem utolsósorban türelmet igényel, mint a díjlovaglás. NEMCSAK AMERIKÁBAN NÉPSZERŰ Bizonyára kitalálták, hogy a western riding őshazája Amerika. Európában főként Németországban, Svájc­ban, Olaszországban és Ausztriában örvend nagy nép­szerűségnek, ahol e sportot több ezren művelik ver­senyszerűen. Nálunk csupán ötven aktív versenyzőt re­gisztrálnak. Szlovákiában évente nyolc-tíz versenyt ír­nak ki (az egyiket az idén Dunaszerdahelyen tartották), amelyeken szlovákiai és csehországi lovasok mérik össze tudásukat. A különböző ügyességi versenyszámokban a lónak akadályokon kell áthaladnia, méghozzá készségesen, kecsesen és a lehető legcsekélyebb erőkifejtéssel. A zsűritagok nem csupán a paripa feltétlen engedelmessé­gét és testtartását pontozzák, hanem a lovas lovaglási stílusát is. A laikus közönség a gyors versenyszámokat szereti, így a barrel race-1, amely során három hordót kell a m debb ide azaz a lt Egy-e feltétele győztes, fogni a megfeji M DuSar ja. Sőt!' ben tölt sebb-naj

Next

/
Oldalképek
Tartalom