Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-24 / 39. szám
„Sógor, ugye, jó bor, jó bor, ugye, sógor... ” Egészségünkre! Ugye, mily jólesik a ropogós kacsasült után egy pohárka vörösbor - könnyű Beaujolais-ból, bordeaux-i pirosból. Micsoda pompa, ha vendégvárás pecse- nyés lakomára kortyolunk lassan, elegánsan ezernyi boboréktól habzó pezsgőt... „Mit nekem Beaujolais, hát még bugyborékos pezsgő int le tán hirtelen az igazi sörivó, ki csak füstös, büdös kocsmában élvezi a napot, törzsvendégek meghitt körében hörpintgeti sorra söreit, hogy majdan büszkén pacs- kolhassa dagadó pocakját. Leint a kótyagos kupicázó, s a nemivó, mert az egyiknek mit sem ér a bor, s a másik... Egészségét őrzi, hiszen azt mondták neki: a szeszes ital ártalmas. Nyilván dicséretre is vár, amiért oly hősiesen ellenáll, nemet mond, elutasítja a bort. Rosszul teszi. Nem is azért, hogy ünnepi esték borvarázsától fosztja meg magát, mert szüretnek idején képtelen élvezni a mulatság hangulatát, savanykásan ücsörög, elutasító fintorával elszomorít büszke bortermelőt, ki oly sugárzó arccal tudja köszönni a kóstoló dicséretét. A megrögzött nemivó magával tol ki. Bizonyára nem ismeri nagyapáink mottóját, hogy „a bor egészségben tart”, sem az orvosok legújabb kutatásainak eredményeit: „A bor fontos ásványi anyagokat, B-vitamint, vasat tartalmaz, elősegíti az emésztést, levezeti az idegességet, a stresszt, eloszlatja a borongás kedvet... S aki vidám, az persze ritkábban beteg, mert erősebb az immunrendszere. Napi három-négy pohár bor csökkenti az infarktus és az agyvérzés veszélyét. ” Nos, pocaknövesztő sörösök, májromboló kupicázók, s fintor- gó nemivók, kóstolunk-e szüret napján mustot, murcit, majd zamatos muskotályt? Zöld rizlinget, rubinvörös Beaujolais-t, sötét Malagát vagy vérpezsdítő pezsgőt? Kóstoljuk, élvezzük. Ne vedeljük. Egészségünkre! Urbán Gabriella Egy pohár „ibolyaillatú villányi" leink úgy tartották, hogy a jó bornak nem kell cégér. Bizony, ez a szólásmondás olyan korban keletkezett, amikor egy kis közösségben mindenki ismerte egymást, mindenki tudta a másikról, milyen szőlője, bora van, milyen gondosan szőlészkedik, borászko- dik. És ha idegen tévedt a faluba, még mindig ott volt a hordón a borbíró pecsétje, igazolva, hogy nem lőre az, amit a gazda kínál. Manapság a multinacionális cégek és a világkereskedelem korában egyre nagyobb utat jár be a bor, amíg a pincéből az asztalunkra kerül. Igen sok múlik a csomagoláson, a reklámon, s azon, hogy egy terméket miként vezetnek be a piacra. Aki nem ért a borokhoz, azt könnyen megtéveszti egy hangzatos név, egy tetszetős címke. Vannak azonban borok, melyek neve immár évszázadok óta garanciát jelent. A tokaji aszú, a badacsonyi szürkebarát, az egri bikavér, a soproni kékfrankos olyan márkanevek, melyek hallatán a nemzetközi borversenyek bírái is csettintenek. Ezek sorába tartoznak a híres villányi borok is. Villány és környéke Magyarország legdélibb és egyik legrégibb borvidéke. Az első szőlőtőkéket valószínűleg még a rómaiak telepítették a villányi és siklósi hegyoldalakra. A honfoglalás során e területet Kán, Kalán és Bor törzse foglalta el. Hogy őseink itt már elterjedt szőlőműveléssel találkozhattak, azt az a máig élő monda bizonyítja, mely szerint amikor Bor vitéz Rákosra ment a nemzetgyűlésre, ökörszekéren vitték utána nagy tömlőkben a bort. Ha ízlett valakinek a nedű, akkor azt szőlővesszővel ajándékozta meg, és ellátta tanáccsal a szőlő termesztésére és a bor készítésére. A török hódoltság korában Villány elnéptelenedett, a kipusztult lakosság helyére rácok telepedtek. Őket az 1720-as országos pestisjárvány után német telepesek követték, kiknek köszönhetően Villány környékén újra fellendült a szőlőtermelés. A múlt század második felében már határon innen és túl egyaránt keresettek voltak a villányi borok. 1846- ban például a Jelics és társa nevű pesti kereskedőcég egy borszállítmányt küldött New Yorkba, a címzett időközben elköltözött, és a küldemény öt évi bolyongás után visszatért a feladóhoz. A butéliákat felbontva azt tapasztalták, hogy a borok minősége semmit sem romlott, és a legjobbnak a villányi bizonyult. Liszt Ferenc pedig 1875. június 14-én Wei- marból azt írja, hogy küldjenek Németalfödre a király címére „... 30 palack ibolyaillatú villányit”. 1895-ben Villányban a legjobb minőségű szőlőt termő dűlők már német nevűek: Kleinehöhl, Langebuschacher. A második világháborút a villányi szőlőültetvények is megsínylették. A háborút követően a környéken lakó németeket nagyrészt kitelepítették, helyükre elsősorban Debrecen környéki telepesek kerültek, akik nem értettek a szőlő műveléséhez, így sok gazda és ültetvény tönkrement. Aki meg nem ment tönkre, az a kényszerű kollektivizálás áldozatává vált. Az évek során hatalmas mamutvállalattá vált állami gazdaság mellett csak kevés kistermelő állta a sarat. Ezen kevesek közé tartozik a 75 éves Baumstark György. Ősei még 1720-ban érkeztek Villányba, a többi sváb családdal együtt. S bár német eredetüket az évszázadok során hűen őrizték, a szép lankás vidéket, az új otthont adó magyar földet hazájuknak vallották. Baumstark György is azon németek egyike volt, akik Magyarország német megszállásakor is kitartottak, a meghurcoltatásokat is vállalva, a magyar nemzet mellett. Őket kétszeresen keserűen érintették a háborút követő kitelepítések. Baumstarkék családjának nagy része szintén elkerült Villányból. Egyedül Gyuri bácsi maradt, hogy a család nevét és a régi hagyományokat megőrizze és továbbvigye. Az idős öregúr gyermekkorától a szőlőművelésnek élt. A szőlőtermesztés, a borkészítés fortélyait még apjától, nagyapjától leste el.- Én még ma, a modem technológia korában is ragaszkodom a fahordóhoz és a fakádhoz. Állítom, jó bort csak azokban lehet csinálni. Én ma is úgy járok el a borkészítésnél, ahogy azt őseink tették. A leszedett fürtöket megtiporjuk és a „kácába” töltjük. Ez egy olyan lefelé szélesedő kád, melynek az aljától harminc centiméterre csapja van. Prést nem szabad használni. A kácákból lefejtett bort aztán fahordókba töltjük. Én még a nagyapám készíttette fahordókat használom. Az íze is egészen más az ilyen hordóban tárolt bornak. Akkor jó a bor, ha szép sötét színű és jó sűrű. Baumstark bácsi villányi oportói borával már több versenyen nyert elismerést, díjat. 1987-ben a bor nemzetközi éve alkalmából a hagyományos szőlőtermelési és borkészítési mód megőrzéséért külön elismerésben is részesült. Megérdemelten. Mint mondja, ő soha nem a mennyiséget, hanem a minőséget tartja szem előtt.- Nekem egy hektár szőlőről átlag harminc hektoliter borom van. másoknak ugyanennyiről gyakran kétszer ennyi. De az már nem igazi, minőségi bor, csupán felvizezett, ízesített kotyvalék. Az én boromat bárki megkóstolhatja. Nekem állandó vevőim vannak Németországból, Ausztriából. S mindig elégedetten távoznak. Mi is megkóstoltuk Gyuri bácsi jóféle oportói borát, s nyugodt lekiismerettel állíthatjuk: annak sem kell cégér. Persze Baumstark bácsi százéves présháza a falu főutcáján csak egy a sok közül, ahol az érdeklődő jó, minőségi bort vásárolhat. Ha tetszik, oportóit; ha teszik, burgundit; ha tetszik, cabemetet. De ha éppen csak kóstolgatni van kedve a kedves vendégnek, akkor is szívesen látják. Van hol, és van mit. Nem túlzás, ha azt mondjuk, az egész falu pincékből és présházakból áll. És érdemes kóstolgatni, mert ahány ház, ahány pince, annyi féle-fajta bor; édesebb, kesemyésebb, szárazabb, testesebb - lehet válogatni. Persze, mindent végigkóstolni lehetetlenség (ahhoz több tucat pincét kellene végiglátogatni a faluban és a villányi szőlőhegyen), de a választék bőségéből kitűnő ízelítőt kaphat az érdeklődő a Villányi Bormúzeumban. A valamikori présházból kialakított múzeumban e borvidék szőlőművelésére, borkészítésére, kezelésére utaló tárgyakon kívül különösen nagy értékű, muzeális borok is találhatók. A metszőollók, metszőkések, kádáreszközök, faprések mellett, külön lezárt pincerészben található a mintegy 40 ezer palack múzeumi bor. Fajtánként, sorszámozott és a pincemester aláírásával ellátott üvegekben. Ezeket is meg lehet kóstolni a külön erre a célra kialakított borbemutató helyiségben, persze, jóval borsosabb áron, mint a falubeli kistermelőknél. Villányt elhagyva még sokáig érezzük szánkban a jóféle oportói jellegzetes, üde ízét, míg utunkat még hosszan kísérik a borvidék jellegzetes követei, a végeláthatatlan szőlősorok. S. Forgott Szilvia Ez a szép régi prés is a múzeum gyűjteményéből való (Prikler László felvételei)
