Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-09-10 / 37. szám

1995. szeptember 10. GYERMEKVILÁG LÁ ZÁR ERVIN manógyár __________(RÉSZLET)__________ Ol yan, mintha álomban járna az ember. Az ég tiindérszoknyakék.- Na gyere - mondta Tupakka -, megmutatom. Végigmentünk egy rózsakerítés­sel szegett dombocskán, a kerítés mögött almafák és egy hatalmas fe- hércseresnyefa. A fehércseresnye- fán volt egy sárgarigófészek. Fe­hérre meszelt kétszárnyú léckapu nyílt a rózsakerítésen. Tupakka ki­nyitotta. A téglával átabotában ki­rakott, foghíjas járdán megindul­tunk egy jó vaskos, sárgára festett falú ház felé. A vastag falba épített erős ajtó barátságosan hívogatott, de Tupakka továbbterelt a gazdasá­gi udvarra. Innen lehetett egy fa­lépcsőn fölmenni a padlásra. Akkor hát a padláson lesz - gondoltam - és kopogtam fölfelé Tupakka után. Odafönn egy lelakatolt ajtó őriz­te a vastag falú ház padlását, vele szemben az istálló tetőtere, dugig szénával. Vártam, hogy előhalássza buggyos nadrágja valamelyik rej­télyes zsebéből a tekintélyes lakat­kulcsot. De nem, a szénapadlás felé terelt. Átböcölléztünk a süppedős szénatengeren. Az istálló homlokfa­lánál Tupakka szétkotorta a szénát. Ott volt. Akkorka, mint egy gyalogszék, de amúgy igen tekintélyes. Fényes rézcsövek tekergőztek benne, ézmos dugattyúk jártak föl-alá, kicsiny pörgettyű, színes propellerek fo­rogtak rajta, sisegtek a hajtószíjak, láncáttételek, lendkerekek. Helyre kis masina volt.- Na, ez az - mondta Tupakka. - Ez a manógyár. Már éppen kezdtem értetlenül nézni, amikor csissz-csessz, nyikö- ri-nyekeri, kinyílt a gépezet végén egy ajtócska — olyanforma, mint a kakukkos óráé - és tömött aktatás­kával a hóna alatt kisétált rajta egy vigyori manócska.- Buff-buff. Huhu - mondta, és gyors léptekkel eltűnt egy rejtett szénaalagútban. Azon tűnődtem, hogy most ez kö­szönt vagy ijesztgetett, amikor Tu­pakka újra megszólalt.- Ez azért van, mert süt a nap.- Mi van azért?- Hogy vigyori.- Mert ha nem süt?- Akkor ajaj. Meg haj aj. Mert csendes esőben mélabús manócs- kák születnek, viharban mérgesek, szélben érdesek, zivatarban kotnye­lesek, éjjel titokzatosak, holdvilá­goson bölcsek, viharoson rosszmá­júak, akkor meg, amikor a Rohadt- sarok felől jön a rossz idő, rontó­bontók.- És mi lesz velük?- Mi lenne?! Szétszélednek a vi­lágban, odaszegődnek egy-egy emberhez és vigyorogatnak, méla- búznak, mérlegelnek, érdélnek, kotnyeleznek, titokzálnak, bölcsez- nek, rosszmájúinak, rontanak- bontanak. Minden embernek jut belőlük. Jaj annak, akinek három rontó-bontója van. Ijedten tekergettem a nyakam.- Nekem is van ? Tupakka göcögve nevet.- Éppen négy. Gyorsan a hátam mögé néztem. Na de oda aztán nézhettem. Mert tudtam anélkül is, hogy Tupakka mondta volna, a manócskák, amint átmennek a szénaalagúton, látha­tatlanok lesznek. Forgott az agyam, mint a motol­la. Jöttek sorra a mérgeim, az ér-, deim, a mélabúim, rontásaim-bon- tásaim. Hahó, de azért jókedvem is volt! S lehet, hogy bölcsen döntöt­tem néha-néha? Milyen manóim le­hetnek? Na de sebaj, gondoltam, megkér­dezem Tupakkát. De akkor már se Tupakka, se manógyár. Egyedül áll­tam ott, térdig szénában. Visszakec- meregtem a lépcsőig, és kopp-kopp, lejöttem. S odalenn a földön nagy tanácstalanságomban elénekeltem: Ballabáre misszibán acan kamurró allabána aszisz szenajja obbali papája és mamája Olyan, mintha álomban járna az ember. Az ég tündérszoknyakék. Neked vajon milyen manód van ? KORMOS ISTVÁN Vackor elbúcsúzik az óvodától, és iskolába megy (RÉSZLET) Hej, óvoda, óvoda! Ég veled, te kacsalábon forgó, ékes palota! Elhagyjuk sok fényes termed, többet nem sétálunk benned, isten veled, óvoda! Holnap mi már nemcsak játszunk, fogócskázunk, bújócskázunk: hív a komoly kötelesség, hív minket az iskola. Héjjaha, hujjuj, micsoda! Utoljára az az apró, lompos, loncsos és bozontos, pisze kölyökmackó brummog búcsúzóul hármat, csak úgy zeng az óvoda:- Brumma, brumma, brumma, hó! Itt maradni vónajó! És már másnap akkor iskolás lett Vackor. Tigrisek tábora A legnagyobb lengyel, úgyneve­zett túlélési iskola vezetője, Piotr Coghen, olyan tanfolyamokat szer­vez felnőttek részére, amelyeken az emberek iszonyú nehéz körül­mények között tanulnak élni; pél­dául sivatagban, hegyekben, távol az emberi településektől, a civili­záció vívmányaitól. Piotr Coghen az idén nyáron gyerekek számára is szervezett túlélési tanfolyamot. Tizenhat bátor gyerek érkezett a Katowice melletti podlesicei tábor­ba, akiket tigriseknek neveznek; a koruk 7-11 év. A gyerekek lova­golnak, sziklát másznak, barlangot kutatnak. A bátorság igazi próbáját a ma­gasan kifeszített függőhídon való átkelés jelentette. Egy kislány (ők is lehetnek bátrak!) mesélte, mi­csoda élmény volt a speciális füg­gőlépcsőn leereszkedni a barlang mélyébe. Bár minden rendkívül veszélyesnek tűnik, még egy tigris sem szenvedett balesetet. Az okta­tók vigyáznak rájuk, a legnehezebb feladatokat hegymászókötéllel biz­tosítva végzik. A kis „tigrisek” imádták a tá­bort. Remek dolgokat tanultak: ön­állóságot, a félelem leküzdését. (köp) Q emembe hullott egy por- w3 Zu szem. Mire kidörzsöltem, már a másik szememben is érez­tem. Ekkor vettem észre, hogy a szél forgácsdarabkákat hoz a fa felől. Szélirányba álltam, és két apró cinkét pillantottam meg. A cinkék csőrükkel a száraz fa­meg se moccant. A há­tára fordítottam, feküdt élette­lenül. A másik cinke két- h á ­A cinkek törzset kopogtatták. Rovarokat kerestek a korhadó törzsben. Na­gyon fürgén dolgoztak, a szemem láttára fúrták be magukat a fába. Mihamar már csak a farka látszott ki az egyiknek. Halkan a fához osontam, s arra a helyre, ahol a farkincája lengedezett, ráborítottam a tenye­remet. Abban a pillanatban mint­ha elszállt volna belőle az élet. A tenyeremre fektettem, ujjammal megbirizgáltam a farkát - feküdt, rom lé­pésnyire tőlem fent ült az ágon, és csipogott. Ügy tűnt, mintha jeleket adott volna a társának; - Feküdj nyugodtan! Nem akartam kínozni a ma­darat. Letettem a fűbe, és to­vábbléptem. Akkor a sza­bad cinke egészen különös csi­csergést hallatott. Az én cinkém­nek most megmozdult a farkacskája, fel­emelte feke­tecsíkos fejét, felcsicsergett és elröppent. A következő pillanatban a cinkék már a fa tetejéről tekintettek le rám. Én csak áll­tam, figyeltem. Erre nagy csicse­regve elrepültek. Oroszból fordította Átányi László Gondolkodom, tehát... Segíts a nyuszinak! Tapsifüles bizony igencsak szedné a lábát, hogy falatozhasson a finom káposztából. Igen ám, csakhogy ez a labirintuskert túlságosan is jól őrzi nyuszika kedvenc csemegéjét. Egy út azonban létezik, amelyen eljuthat a káposztához. Melyik? Készítette: Miroslav Matyiik MEGFEJTÉS Az augusztus 20-ai számunkban közölt feladat megfejtése: vizet pré­dikál, és bort iszik. Nyertesek: Konkoly Jutka, Gömörhorka; Negyela Patrik, Ipolyba- log; Kanda Beatrix, Perbenyík: Daróezi Marcella és Marék. Nagy- kövesd: Krajcirík Ildikó, Nagymegyer. Szerkeszti: Tallósi Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalom