Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-09-10 / 37. szám

1995.'szeptember 10. PUBLICISZTIKA A GYŐZELEM NAPJA Fél évszázada fejeződött be a második világháború 1945. szeptember 2-án a tokiói öböl­ben olyan esemény ment végbe, amelyet néhány hónappal, vagy akár csak néhány héttel korábban a Fel­kelő Nap Birodalmának lakói el sem tudtak volna képzelni: japán megbí­zottak léptek az ott horgonyzó ame­rikai csatahajó, a Missouri fedélzeté­re, hogy Douglas MacArthur tábor­nok, az Egyesült Államok Csendes­óceáni haderejének főparancsnoka jelenlétében aláírják országuk felté­tel nélküli kapitulációját. Pontosan hat év telt el azóta, hogy a Lengyel- ország elleni német támadással kez­detét vette a második világháború: akkor, 1939. szeptember 1-jén való­színűleg a legborúlátóbb helyzete­lemzők sem sejtették a jövőbeni ka­taklizma borzalmait. S aligha hitte volna el bárki is, hogy csak 1945 őszén hallgatnak majd el a fegyve­rek. A Missourin szolgálatot teljesítő tisztek és katonák egyedülállóan kü­lönleges élményt mondhattak magu­kénak: voltaképpen szemük láttára ért véget a második világháború. A SZÖVETSÉGESEK NEM ALKUSZNAK Közismert tény, hogy a megadást két japán város, Hirosima és Naga- szaki tragédiája előzte meg. Az atomtámadások időpontjában, au­gusztus elején a gazdasági összeom­lás küszöbére érkezett Japán vezetői már a fegyverletétel lehetőségeit szondázták, de még bíztak abban - legalábbis a hadsereg irányítói -, hogy az elkerülhetetlen végső vere­ség beismerése fejében valamiféle „kedvező feltételeket” alkudhatnak ki a szövetségeseknél. Ók viszont nem alkudtak: a szigetország fölötti győzelmük már tény volt, s tudták, hogy Japán maradék ellenálló erejé­nek megtörése csak idő kérdése. Trumati elnök és tanácsadói úgy döntöttek, hogy nem várják meg, amíg a légitámadások és a blokád térdre kényszerítik az ellenfelet, ha­nem bevetik az atombombát. Ez a lé­pés nem volt szükségszerű, elkerül­hették volna - nem kevésbé bizo­nyos azonban, hogy az augusztus 8- án Mandzsúriában megindult és né­hány nap alatt az ottani japán hadse­reg katasztrofális vereségéhez vezető szovjet offenzíva mellett Hirosima és Nagaszaki pusztulása győzte meg Japán vezetőit a további ellenállás értelmetlenségéről. Igaz, a leg­felsőbb haditanácsban még ekkor is szenvedélyes vita folyt a kapituláció­ról, de Hirohito császár - életében először - szuverén uralkodóként döntött, s augusztus 15-én rádióbe­szédében tudatta alattvalóival, hogy országa leteszi a fegyverei. A világ­háború befejezése ekkor vált re­ményből valósággá. A GYŐZTESEKRE IS ÁRNYÉK VETÜL Az 1939 és 1945 közötti évek apokaliptikus szörnyűségeit az első világháború eseményeivel összevet­ve is hasonlíthatatlanoknak kell ne­veznünk. 1914 és 1918 között csak­nem kizárólag Európára korlátozó­dott a küzdelem, melynek a nemzet­közi hatalmi egyensúly megváltoz­tatása volt a célja. A második világ­háború hadszínterei három földrész­re - Európára, Ázsiára és Afrikára - terjedtek ki, de gyilkos harc folyt Óceániában is, s tengeralattjárók és hadihajók vadásztak egymásra az Atlanti-óceánon. A háborút kirob­bantó nagyhatalmak - Németország és Japán - földrésznyi területek megszerzéséért, az egész világgal elismertetett hegemóniáért vívták harcukat. A világméretű konfliktus markáns jellemzője volt a kortársak és az utókor által is joggal hihetet­lennek és felfoghatatlannak ítélt né­met törekvés egyes népek kiirtására és egyfajta újkori rabszolgatartó rendszer kiépítésére. Az alapvető tények és adatok a második világháború történetében több-kevesebb jártasságra szert tett olvasót is újra és újra megdöbbentik. A hadműveleteket nyomon követve egymástól ezer és ezer kilométerre levő csataterek neveit kell megje­gyeznie: Kréta és Moszkva, El-Ala- mein és Sztálingrád, Monté Cassino és a Midway-szigetek, az Ardennek és a Leyte-öböl... Nem kevésbé so- katmondóak s alighanem még riasz­tóbbak a számok: a háború folyamán 70 millió katonát vetettek harcba, akik közül 17 millió elesett. A pol­gári lakosság áldozataival együtt a második világháború megköze­lítőleg 50 millió halottat követelt. A háború totális jellege abban is meg­nyilvánult, hogy a konfliktus kiszé­lesedésével egyre inkább megszűnt a front és a hátország közötti kü­lönbség: a pusztító erejű légitámadá­sok miatt London és Hamburg, Le- ningrád és Drezda lakói éppúgy ha­lálos veszedelemnek voltak kitéve, mint a líbiai sivatagban vagy Sztá­lingrád romjai között küzdő kato­nák. További milliók az éhezés és a betegségek következtében veszítet­ték életüket. S milliókat küldtek ha­lálba azért, mert a náci fajelmélet szerint „alacsonyabbrendű”, „élősködő” és „kártevő” népekhez tartoztak. A halálgyárak krematóriu­maiban éveken át nem aludt ki a meggyilkoltakat elhamvasztó tűz; a Szovjetunióban a frontvonalak mö­gött tébolyult emberirtás folyt. Az emberi értelembe és a humánum erejébe vetett hitet a történelem egyetlen eseménye sem tette olyannyira illuzórikussá, mint a má­sodik világháború. S az igazsághoz híven nem hagyhatjuk megemlítetle­nül, hogy - többek között - a szö­vetségesek terrorbombázásai és a Vörös Hadsereg katonái által elkö­vetett atrocitások a győztesekről ki­alakult képre is árnyékot vetettek. GYŐZÖTT AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS Mindennél fontosabb azonban, hogy megtették, amit joggal vártak el tőlük azok, akik az emberiességet, a szabadságot és a demokráciát alapvető értéknek, nélkülözhetetlen létfeltételnek tekintették. A történe­lem bővelkedik groteszk vonások­ban és paradox helyzetekben: a má­sodik világháború sokak által legkü­lönösebbnek tartott paradoxona a sztálini Szovjetunió és a nyugati de­mokráciák szövetsége, amely létre­jöttétől napjainkig számtalan vitára adott okot. Most csak annyit szeret­nénk leszögezni, hogy az események könyörtelen logikája szükségszerűen vezetett e szövetség kialakulásához (és későbbi felbomlásához), s az emberiség elemi érdeke volt a há­rom antifasiszta nagyhatalom lehető legszorosabb együttműködése. A.J.P. Taylor angol történész írja A második világháború képes króni­kája című, 1975-ben megjelent könyvében: „Ezt a háborút azért vívták, hogy fölszabadítsák a népe­ket a náci és ... a japán zsarnokság alól. Ez sikerült is, bár nagy árat kellett fizetni érte. A dolgok jelenle­gi állását fontolóra véve senki sem tagadhatja, hogy az emberek min­denütt boldogabban, szabadabban és jobban élnek, mint akkor éltek volna, ha a náci Németország és Ja­pán győz... ” Taylomak tökéletesen igaza van: az oly kiismerhetetlennek, irracioná­lisnak tűnő történelmi igazságszol­gáltatás ezúttal végül érvényre ju­tott. De ki tagadhatná, hogy más­képp is történhetett volna? G. Kovács László A második világháború végórája - a Missouri fedélzetén (Fotó: Archívum - TA SR) Egy ‘POJíÁf fiz Horkai szerette volna azzal folytatni, ha nem érezte volna fennköltnek, hogy az emberiség története ját­szódott le kicsiben egyetlen tanítónő eltökélt hiva­tástudata nyomán ebben az eldugott faluban. Erőssy Szilárd azonban előbb szólalt meg:- Ezekben az igaz történetekben mindig megta­lálhatók az egyéni sorstragédiák csírái. Az a nő életét, fiatalságát, alkotóerejét adta tanítványai­nak. Pontosan nem mutatható ki, mely pillanatban fordult meg az idő folyása abban a faluban, s ész­revétlen a tanítónő szándéka ellenében kezdtek változni a dolgok. Minél jobb és tökéletesebb lett az, amit csinált a gyerekekkel, azok közül egyre többen jutottak be közeli vagy távoli egyetemekre. A városok már nem engedték haza őket. Aki töb­bet akar, mint ősei, az valószínűleg elveszik az út- rabocsátó szülőhely számára. Talán itt is lakik né­hány közülük. Erőssy Szilárdnak voltak olyan órái, amikor az élelmiszer-nagykereskedő póza mögött megvillant a régi szép szándék: tőkét felhalmozni, s abból tá­mogatni a hegyaljai kisváros magyar kulturális éle­tét. Erről mostanság néha ő is elfeledkezett. Csak amikor Horkai a Németországba való távozási szándéka kapcsán rákérdezett Szilárd valamikori hevüléseire, lett számára egyre kínosabb a dolog.- Nem tudom, lesz-e valami a dologból. Trúdi egyre inkább oda orientálódik. Az eddigi szállítá­sait már egy alkalmazottjára ruházta át. Amikor jön, egyre kevesebb időt tölt itt, és akkor is sürget: lépjek már. Mostanában kezdem igazán érezni, mennyire megváltoztat mindent a távolság. Más lesz a perspektíva, más érdekek kezdenek működ­ni a férfi és a nő kapcsolatában. Meg aztán mosta­nában lett fontos számomra a hely, ahol születtem. Olykor rám telepszenek régi hangulatok, megélt vagy álmodott történések. Egyre többször baran­golok az utcákon, s még a kapualjakba is bené­zek... Nincs kedved egyet sétálni? - fordított vá­ratlanul monológja irányán. Barátja beleegyezett. Már késő délutáni oldalazó fények rajzoltak ha­tározott kontúrokat a házakra. Darabokra törve hűl­Kisvárosi lottak a járdák kövei közé a fák ritkuló lombjainak árnyékai. Horkait váratlanul megérintette az ősz hangulata. Első pillanatban nem tudta az okát. Igen, az illatok. A kapuk előtt kockás abroszokkal gondosan leta­kart hokedliken kis kosárkákban alma, körte és szil­va illatozik. Karosszékekben üldögélő öregasszo­nyok mosolyogva kínálják kertjeik gyümölcseit.- Szilárdka! - szólítja meg egy fehér kendős anyóka Erőssyt. - Finom borízű az almám, vigyen az édesanyjának! Amikor elindultak az élelmiszer-nagyraktárból, erre a szituációra egyikük sem gondolt. Erőssy Szilárdot itt mindenki ismeri. Szüleinek kortársai ezek az öregek. Mikor arcukat fürkészi, a jóság és a szeretet vonásait látja, s kérdéseikben is ezek bujkálnak:- Hogy megy a bolt, Szilárd?... Megtalálja a számítását, Erőssy úr?... Szelíd legyintések, önkéntelen vállvonogatások kísérte válaszokat hallanak.- Látod, barátom? Ezeket a házakat, járdákat, ka­pualjakat meg ezeket az öregeket nehéz itthagyni. Már van néhány olyan udvar is, ahol a házakat res- titúcióban visszakapták az eredeti tulajdonosaik. Legtöbbjüknek már senkije sincs, így eladták azo­kat. Az új tulajdonosok meg jó érzékkel a valami­kori leanderes, tujafás, pados, kőkockákkal burkolt hangulatos udvarok mintájára alakították át a sze­kapualjak méttel, lomokkal elcsúfított helyeket. Van egy, ahol szabályos rózsalugasos nyári kávézóban csókolóz- hatnak a fiatalok. Még a fehérre mázolt farácsokat is a régi kertvendéglők mintái szerint készítették el. A két barát sorra bekéredzkedett a kapualjak mö­götti udvarokba. Az öregasszonyokéin rószaszín és lila mályvák alatt fehér tyúkok kapirgáltak, macs­kák napfúrdőztek. Ott mintha semmi sem változott volna. Rend és tisztaság. Az Erőssy Szilárd emle­gette felújított udvarokban gyerekek játszadoztak, gyerekkocsik himbálództak a késő délutáni szellőtől. Az újdonságban rejtező hagyomány lát­ványban már visszatér. De mikor térnek vissza a lelkekbe az onnan elűzött érzések? Megtanulható-e a házak előtt hokedlin üldögélő öregasszonyok kér­déseiben bújkáló szeretet és aggódás őszintesége? A gyerekek ismeretlenek, többségük egy ma­gyar-szlovák kevert nyelvet beszél, s köszönés he­lyett csak arra tanították meg őket, hogy jelezzék szüleiknek, ha idegen téved az udvarra. A kapukat már nemcsak este záiják be. Egész nap zárva tart­ják valamennyit, így amikor nincsenek otthon a felnőttek, a gyerekek senkit sem engednek be né­hány percnyi nézelődésre. Igaz ugyan, hogy Erőssy Szilárdon kívül más nemigen szokott ezekben az udvarokban gyönyörködni. Már többször feltette magában, hogy megismerkedik a háztulajdonosok­kal, akiknek lehet ugyanolyan fontos ez a város, mint neki és a szüleinek. Talán egy új polgártudatú réteg alakul majd ki belőlük. Horkai az őszi hangulattal küszködött. Ő végül is vett egy kiló almát az egyik öregasszonytól, s most megkínálta a gyerekeket és édesanyjukat, akik az egyik legszebb udvarra beengedték őket.- Ha majd gyümölcsfát is ültetnek a kertjükbe - súgta oda Szilárdnak -, akkor már biztos lehetsz a dolgodban, képviselő úr. Az meg csak legyintett, s ugyanabból a mozdu­latból indítva beletúrt az almás zacskóba. Most már háziak és vendégek egyformán ropogtatták a friss gyümölcsöt. Érezhető volt a fiatalasszony büszkesége. A gyerekek nem nagyon értették, mi tetszik a két idegennek az ő búvóhelyekkel, árnyas zugokkal teli udvarukban. Nekik ez volt a természetes, ők ide születtek, s amikor már nyiladozik értelmük, valójában itt ismerik meg a világot. Mire hazafelé indultak, az öregasszonyok már szedelődzködtek. Már csak egy-két üres hokedli árválkodott a kapuk előtt, várva, míg lassú járású gazdáik visszaérnek a hűvös pincékből, ahol tava­szig is elállnak a borízű almák.

Next

/
Oldalképek
Tartalom