Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-09-10 / 37. szám

orró, tikkasztó ez a nyár. Az ember a hosszan tartó hőség elől, ha csak teheti, víz közelébe menekül. Egy kis csendre, nyugalomra vágyik, ahol megpihenhet a mindennapok gyakran idegeket borzoló valóságától. Ahol számot vethet a helyzettel, amelybe kerültünk, s ahol megpróbálhatja megfogalmazni a közeljövő teendőit is. Mert a valóság létezik, s menekülni előle nemcsak hogy lehetetlen, de káros is volna. A legelfogadhatóbb hozzáállás talán mégiscsak a problémákkal való szembenézés.

A fennállásának harmadik évébe lépett Szlovákia új hatalmasai, némileg megújult legitimitással a hátuk mögött, úgy látszik, elszánták magukat arra, hogy keményen fellépjenek a magyarság Szlovákiában élő része ellen. Valószínűleg úgy vélik, eljött az ideje, hogy egy újabb átfogó támadással megpróbálják megtörni ennek a közösségnek a belső tartását, újabb lépéseket tegyenek gazdasági és kulturális ellehetetlenítése felé, megpróbálják felmorzsolni szerkezetét, közösségeit. Valószínűleg azt várják ettől a lépéssorozattól, hogy megvalósítása után jóval közelebb kerülnek hőn áhított céljuk, a kizárólagos nemzetállam megteremtéséhez.

Persze, nem elszigetelt folyamat ez sem, része csupán annak a po- litikai-ideológiai-gazdasági bekeményedésnek, amellyel az új hatalom megpróbálja a helyzetét stabilizálni az országban. Azt talán nem kell különösebben hangsúlyoznom, hogy a folyamatnak eredendően politikai okai vannak, s a jelenlegi ellenzék tavalyi bizonytalankodása, naivitása és gyakori amatőrizmusa is hozzájárult eme helyzet kialakulásához, beleértve a Magyar Koalíció egynémely lépését is. Annak persze, hogy ez a helyzet ilyen formában megvalósulhatott, az elsődleges oka mégiscsak abban rejlik, hogy az országban van fogadókészség egy ilyen politikára és a lakosság jelentős részének mentális állapota nemcsak megengedi, de majdhogynem megkívánja helyenként az ilyen jellegű beütéseket. A félreértések elkerülése végett azonnal el kell mondanom, hogy a fenti mondat igaza alól a szlovákiai magyarság döntő része dicséretes kivételt képez; a szlovákiai magyarság a jelek szerint pontosan tudja, hogy számára a demokrácia, a jogállamiság, a gazdasági és politikai nyitottság és a hatalom- gyakorlás polgárközpontúsága azok az elemek, amelyek elvi és gyakorlati szempontból is biztosíthatják a felemelkedését. A szlovákiai magyarság reakciói a legtöbb esetben egy életképes közösség reakciói, amelyek abból a felismerésből indulnak ki, hogy számunkra csak önmagunk további felvállalása és önmagunk lehető leghatékonyabb megszervezése lehet az életképes jövő biztosítéka. A szlovákiai magyar tömegek eddig dicséretesen nem dőltek be a maszlagoknak és nem támogatták a kalandorpolitikát, s ezzel vívták ki a bel- és külföldi tényezők megbecsülését. A szlovákiai magyarok öntudata és minden probléma ellenére meglevő összetartozó képessége az a szikla, amelyen eddig minden felmorzsolására törő igyekezet meghiúsult, s amely a szlovák politikusoknak azt a részét, amely csak üzenkilencedik századi sémákban képes gondolkodni, nyugtalansággal tölti el.

Ez az állapot okozza napjainkban is azt a szinte paranoiás helyzetet, amely szerint a többség bezárkózásra hajlamos része fél a kisebbségtől, s eme faramuci helyzetből a kiutat a kisebbségi közösség megsemmisítésében látja. Ennek érdekében minden nyílt eszközt és rejtett trükköt képes beverni.

El tudom képzelni, hogy

akad a tisztelt olvasók között olyan, aki fennakad azon, hogy én itt most csupán a szlovák-magyar viszonyról írok. Az elmúlt években ugyanis voltak olyanok, akik a szlovákiai magyarság problémáit megpróbálták bekeverni a Szlovákiában egyébként alig tapasztalható egyéb kisebbségi gondok közé. Én úgy gondolom, egy bizonyos szintig ez megtehető; a szlovákiai magyarság legégetőbb gondjai azonban olyanok, amelyek csak rá jellemzőek (számarányunknál és településszerkezetünknél fogva), s ezek egyedi hozzáállást és problémakezelést igényelnek. A kevésbé beavatottak számára azt is el kell mondani, hogy a hatalom sikeresen kreált még az országban néhány kisebbséget, s így most például a kormány 10 Szlovákiában élő kisebbséget tart számon. A kilenc kisebbség képviselőinek egy része önmagát túllihegően kormánypárti (úgy voltak kiválogatva), s némely morzsa fejében az a feladatuk, hgy Szlovákia úgymond pozitív nemzetiségi politikáját dicséljék és semlegesítsék a magyarok kéréseit.

*

Melyek azok a trükkök, amelyeket bevetnek ellenünk?

Politikai téren a megosztás. A legszembetűnőbb az új Meciar-barát magyar párt kitalálása, amelynek ugyanaz lesz a feladata, ami volt Ján Lupták pártjának a múlt évi választásokon: a lehetséges legnagyobb számú szavazó elcsábítása, minden áron. A másik: éket verni a Magyar Koalíció együttműködésébe. Ezen a téren elszomorító, hogy a magukat jelentős politikusnak tartó személyek is milyen hibákat tudnak elkövetni. Egyet ugyanis látni kell: a Magyar Koalíció a választók bizalmát nem választási kampánnyal, nem csupán retorikával, hanem a mindennapos apró szervezőmunkával tudja megtartani. S bár azt is látni kell, hogy ezen a téren korlátozottak a szlovákiai magyar vezetők lehetőségei, mégis azt kell mondanunk, hogy a lehetőségeket még messze nem aknáztuk ki. A szlovákiai magyar politikusok közül is, sajnos, sokan összekeverik a sajtónyilatkozatosdit a politikacsinálással; a sajtóban való jelenlét fontos, de nem lehet öncélú, és főleg nem helyettesítheti a szellemi és gyakorlati szervezőmunkát. Ugyanakkor tovább kell fejleszteni a parlamenti képviselők közösségszervező tevékenységét is. Bár a mi közösségünk nem várhatja minden gondjának megoldását a jelen esetben tizenhét parlamenti

képviselőtől, a kérdés felvetése a másik oldalról is hordoz tanulságokat: a tizenhét képviselőnek fokozottabban kellene jelen lennie közéletünkben, s fenntartom azt a véleményemet is, hogy a képviselő- testületnek egy kvázi-kormány szerepét is be kellene töltenie, ami közösségi szükségleteink egyes területeinek felügyeletét jelentené.

*

Ravasz eszközöket vet be a hatalom a szlovákiai magyarok tudati állapotának szétzilálására is. Nem új dolog ez, a suttogó propaganda már a letűnt rendszerben is azt sugallta a szülők egy részének, hogy magyarként a gyereke nem tud majd érvényesülni ebben az országban, adja csak a gyerekét szlovák iskolába, akkor az érvényesülés sugárútja nyílik meg előtte. Ilyen indíttatásoktól vezérelve jár a szlovákiai magyar gyerekek kb. egynegyede jelenleg is szlovák tanítási

nyelvű iskolába. _____________________

Bizonyá

ra olcsó dolog lenne most azt kérdezni, r’ÍÁK'V PÁT

ugyan hol van már az a rengeteg magyar gyerekből _____Vo/aIV I

na

k emelése terén is bőven van tennivalónk. S itt megint nem csupán a szlovák nyelv oktatására gondolok. Ez azonban elsősorban a pedagógusok, és nem a politikusok dolga. Én őszintén szólva nem is tudok elképzelni olyan naiv magyar szülőt, aki komolyan elhinné, attól, hogy a gyermeke ötödiktől a matematikát, hatodiktól a természettudományi tantárgyakat kényszerül szlovákul tanulni, szlovák nemzetiségű tanítóval (mondjuk tehát ki, hogy ezeket a tantárgyakat jórészt szlovákul kényszerülne bemagolni), a gyerek majd jobban megtanul szlovákul, s esetleg magasabb szinten fogja elsajátítani az említett tantárgyakat is. A helyzet valószínűleg fordított lenne, a folyamat a gyerekek tudásszintje csökkenéséhez vezetne.

A tisztánlátás kedvéért mondjunk ki még valamit, amiről gyakran szemérmesen hallgatunk. Ha valaki magyarnak születik Szlovákiába, nyelvi-nemzeti szempontból nehezebb helyzetbe kerül. Ezt a ballasztot hordoznia kell magával egész életén keresztül. Ez a másság azonban nem szükségLubomír Kotrha rajza

lett miniszter, Nobel-díjas tudós vagy egyéb vezető, amely posztok betöltéséhez a szlovák iskola segítette hozzá a magyar gyerekeket? A statisztikák éppen a fordítottját mutatják; a magyar származású értelmiségiek túlnyomó többsége éppen magyar iskolát végzett, ott szerezte meg a tudást - amely tudásba beletartozik a nyelvek ismerete is. A szlovák iskolát végzett magyar gyerekek között azonban az átlagosnál magasabb a képzetlenek, az alapvégzettségűek és a szakmunkásképzőt végzettek aránya; ezek az emberek a legtöbbször az egyik nyelvet sem beszélik jól, az általános tudásszintjük alacsonyabb, mint az anyanyelvi iskolát végzett diákoké, s az identitásuk - nemcsak a nemzeti identitásuk! - bizonytalanabb. A közelmúltban hívta fel az egyik pszichiáter barátom a figyelmemet arra, hogy betegei között magasabb százalékban fordulnak elő olyan felnőttek, akik nem anyanyelvi iskolát végeztek. A nyelvi és tárgyi tudás helyett sok esetben már az ilyen korban megszerzett neurózisok, kisebbségi érzetek és más pszichés zavarok évek múltán is kihathatnak az ember életére és személyi tragédiákat is okozhatnak.

E témában a legújabb trükk a kétnyelvű, ún. alternatív iskolatípus bevezetése. A korrektség kedvéért szögezzük le először is, hogy Szlovákiában ma is minden magyar tanítási nyelvű iskola részben kétnyelvű. Minden osztályban tanítják ugyanis a szlovák nyelvet, s azon fölül tanítják a szakterminológiát is. Gyakori a vád, hogy a magyar iskolába járó gyerekek nem tudnak jól szlovákul. Ez így kimondva egy tipikus féligazság. Először is mi nem mehetünk bele abba a csapdába, hogy az embereket Szlovákiában a szlovák nyelvtudásuk szerint fogjuk osztályozni. A sportolót az eredményei, a fizikust, vegyészt a tárgyi tudása alapján kell megítélni elsősorban, s nem aszerint, mennyire ismeri például a szlovák nemzetébresztőket. Uram bocsá, még a kőművest meg a cipészt is annak alapján kell megítélni, mennyire ért a szakmájához, nem aszerint, hogy miket zagyvái össze mondjuk a parlamentben (hogy aktuális legyek), vagy mennyire helyesen tud megírni egy szlovák tollbamondást. Persze, a fenti sorok nem értelmezhetőek úgy, hogy le kellene becsülnünk a nyelvtudás fontosságát; ezt éppen hangsúlyoznunk kell - s nemcsak a szlovák nyelv elsajátításának fontosságát -, mint ahogy azt is tudjuk mindannyian, hogy az iskoláinkban történő oktatás színvonalászerű, hogy hátrányt kell jelentsen számára, ha ezt a kérdést a megfelelő szinten tudja kezelni magában. Persze, eleve többet kell tanulnia, egy másik nyelvvel, kultúrával is meg kell ismerkednie - csak hát, ha ezt sikerrel elbírja, nem gazdagabb lesz-e azáltal? Nem lesz-e nyitottabb, többet tudó, mint az egynyelvűek? S nem fog-e tudni ebből a helyzetéből többet profitálni a huszonegyedik század társadalmában?

Lássuk be, az egynyelvűség kora lejárt. Aki németül, angolul is meg akar tanulni, nem kell-e annak is többletmunkát vállalnia? A nyugat-európai kis nemzetek iskoláiban eleve egy világnyelvet oktatnak a nemzeti nyelv mellett. Szegényebbé vagy gazdagabbá vá- lik-e a nyugat-európai diák eme többletmunka árán?

S vajon a sportoló, aki eredményeket akar elérni és ennek érdekében vállalja a többletedzést, hátrányos helyzetű-e vagy sem? A hangszeren tanuló diák, aki életének nagy részét áldozza arra, hogy hangszere művészévé váljék? Önként vállalt többletmunkája hátrányos helyzetbe hozza-e őt vagy ellenkezőleg, előnye származik majd belőle?

Ha valaki több akar lenni, azért némi áldozatot, többletmunkát is vállalnia kell. Elsősorban a szlovákiai magyar szülőknek kell feltenniük maguknak a kérdést: vállalják-e maguk és gyerekeik nevében ezt a többlettevékenységet, amely magyarságuk megtartását célozza, vagy megpróbálnak „megspórolni” a gyerekeknek némi áldozatot azzal, hogy szlovák iskolába íratván őt, kiteszik a lelki zavarok és az asszimiláció veszélyeinek? S mint már fentebb bemutattuk: a gyökértelen- ség, a kiszolgáltatottság, a sem ide, sem oda tartozás tudata valóban az egyszerűbb, a logikusabb utat, a spórolást jelenti-e a gyerek számára?

Azt hiszem, világos, hogy nem. A szlovákiai magyarok számára az a járhatóbb út, ha vállalják önmagukat. Az ne zavarjon senkit, hogy a szlovák nyelvet netán egy fokkal gyengébb szinten sajátítják el (bár ez sem szükségszerű!). Ezt a problémát egy intelligens társadalomban toleráns magatartással oldják meg. Aki pedig emiatt brú- gó módon viselkedik velünk szemben, önmagát minősíti.

*

S még valami, amit ilyenkor, szeptember tájékán hangsúlyoznunk kell. Magyarrá a szerzett tudat is teszi az embert; ennek pillérei pedig a magyar történelem, a magyar nyelv és irodalom minél tökéletesebb ismerete. Értékei miatt is, meg azért is, hogy az ember érvelni tudjon, ha olyan helyzetbe kerül.

Ez pedig a pedagógusok felelőssége is. Tudom, hogy vannak előírások, ugyanakkor azt is tudom, hogy ha a tanító az osztályban becsukja maga után az ajtót, a diákkal ketten mintha Isten színe előtt állnának. A tanító felelőssége, mit ültet el diákjai leikébe.

*

Azt hiszem, az emberek többsége lazán, normálisan szeretne élni. A kisebbségi lét legnegatívabb velejárója egy intoleráns társadalomban, hogy ennek a lehetőségét erősen leszűkíti. Hatalmi szóval próbálja megparancsolni a más nyelvű polgárnak, mit szabad és mit nem tennie, hogyan kell gondolkodnia és milyen az az értékrend, amit követnie kellene. Ez viszont totalitás a javából. Nem osztály-, de nemzeti alapon. Számunkra azonban ugyanolyan elfogadhatatlan.

A kisebbségben élő embernek tudatos létre kell törekednie, még akkor is, ha ezt csak bizonyos görcsök árán érheti el. Eme mindennapos sziszifuszi hozzáállás talán az adó azért a kelet-európai zűrzavarért, amelyben leledzünk.

Az elernyedés, a közömbösség, a gyanútlanság, a túlzott nagyvonalúság - mind veszélyeket rejthet, lemorzsolódáshoz vezethet. Márpedig a magyar nemzetiségű szlovákiai polgárnak - akit én nagyon szívesen neveznék magyar nemzetiségű európai polgárnak - csak akkor lesz jövője, ha a lemorzsolódást a minimumra csökkenti, ha nem inog meg a hite önmagában és jövőjében, ha továbbra is képes lesz a megfelelő önszerveződésre - és ha továbbra is megtartja józan bölcsességét. Ehhez meg kell tartania létszámát, újra kell termelnie - sőt bővítenie - értelmiségét, s gazdasági, szociális téren is jobban meg kell tudnia szerveznie önmagát. A feszültség oka a jelenlegi hatalom és a szlovákiai magyarok között éppen ez: mi épp a kiszolgáltatottságunkat szeretnénk felszámolni - a jelenlegi kormány pedig ezt szeretné növelni. Mi látunk jövőt önmagunk számára és azt is tudjuk, melyek azok a lépések, amelyek ennek megszilárdításához vezetnek - a kormány épp ezt akarja hazug ámítással semmissé tenni. Így sajnos, nem a saját hibánkból, újból szekér- táborokba kényszerülünk. S ha netán bárkiben a tisztelt Olvasók közül marad még egy pici kétely, hadd idézzem Illyés Gyulánkat: nézzük meg, ki védi itt a jogot, s ki akarja lábbal tiporni.

VALÓSÁG 1995. szeptember 10. l/SSámsp