Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-08-27 / 35. szám

jb azt mondanám, el­emijük, hogy a védett- dületet használják. A arhaállománya szerin- veszélyt jelent az ivó- ány tucat naturista. Mi :sak az erdőbe behajtó it, a tüzet rakó vadtá­3b partján, és egy mes- va tiszta vizű, romanti- ltághoz érkezünk. Itt a gyakorolnak, fiatalítottunk. Néhány igdíjba. illetve civilbe iő a búvárkodás iránt, nem olyan szigorúak, 30gy csak a legjobbak- ;ánk kerülni - magya­a lovasrendőr nyergét dérré. Másik két társa hozott. Míg ők hárman gyakorolják, tapasztal- : Gucík - hajdani bá­rói mesél: isom révén megismer- rintusokkal. Katonáék- , úgyhogy a levegőt, a bizalmasan ismerem, volt rejtély számomra, ott is otthonosan moz- gen gyakran igénylik a ettesek legtöbbször úgy lni a terhelő bizonyíté- vízbe hajítják, gondol- tyeli a gyilkos szerszá- nit. Csak a múlt évben ltünk ki a Dunából. A nál és Püspökinél is ta- ;ok, ahol közvetlenül a ;r mély a víz. Ide autó- lanatok műve a gépko- Dunából is kiszedtünk lásztuk ki a gúzsbakö- myi taxis hulláját, vagy t is, akit egy volt újság- yágyból. Fotó: Vlado Gloss Autóra bukkanni a vízben nem nagy kunszt - mondhatják sokan. Részben igazuk van. De Milán Slovák embereinek már egé­szen apró tárgyakat is sikerült a felszínre hozniuk. És nemcsak a tavakból, hanem a se­bes folyókból is. A Dunában például megta­lálták azt a tőrkést, amellyel embert öltek!- Bevallom, ezt a megbízatást reménytelen vállalkozásnak tartottuk, hiszen a tettes csak megközelítőleg tudta megjelölni azt a helyet, ahol a gyilkos szerszámot a vízbe dobta. Rá­adásul az ár is messzire sodorhatta. A kés mégis meglett! Csakúgy, mint az a harapófo­gó, melyet Gúta közelében dobtak a Vágba. A tettes azt olvasta valahol, hogy a halottakat a fogaik alapján hosszú idő eltelte után is azo­nosíthatják. Ezt akarta meggátolni úgy, hogy az említett fogóval kitépte áldozata fogait.- Mi kerestük és hoztuk fel­színre egy tóból azt a pisztolyt is, amellyel a modori rendőrök lelőtték a Trafika-Barczi cég gépkocsivezetőjét. Ennél az ak­ciónál majdnem odaveszett az egyik kollégánk. Meghibáso­dott az oxigénpalackja, és csak társa gyors és határozott közbe­avatkozásának köszönhetően maradt életben. A hasonló vész­helyzeteket gyakoroljuk is, ezért ez a műszaki hiba nem okozott pánikot, a biztosító em­ber tudta, mi a feladata.- Önök húzták ki a Bősnél elsüllyedt ukrán Zernograd állítólag öngyilkosságot elköve­tett kapitányát. Néhány éve Kálnán, kúttisz- títás közben, a háziak egy gránátra bukkan­tak. Ezt is ki kellett halászni. Vagy azt a több mázsás Dunába pottyantott bombát is, mely a hajóforgalmat veszélyeztette.- Igen, munkánknak vannak veszélyes és na­gyon kellemetlen fázisai is. A vizekben még akadnak második világháborús „emlékek”. A téli kikötőben talált 300 kilós bomba biztonsá­gos hatástalanítása valóban kemény munka volt. Teljesen magunkra voltunk utalva, ugyan­is a hadsereg tűzszerészei között egyetlen bú­vár sem akadt. Szerencsére, mi rendelkeztünk olyan specialistával, aki a robbanószerkezetek­hez is értett, de jelenleg már nincs az állomá­nyunkban - mondja sajnálkozva az őrnagy.- Hogy féltenek-e bennünket családtagja­ink az akció során? - veszi át a szót Alojz Gúcik. - Ezzel kapcsolatban elmondok egy sztorit. Kollégánk felesége mindenképpen látni akarta, hogyan dolgozunk. Elvittük hát egy kétnapos akcióra. Balszerencséjére, an­nak a jelenetnek volt szemtanúja, amikor fér­je egy több napos hullát talált és húzta azt partra. Az asszonyka reakciója - miután felo­csúdott és hazaértek - az volt, hogy két napig, szinte egyfolytában zuhanyoztatta a férjét. A nap vörös korongja már túljutott a Duna- part évszázados nyárfáinak lombkoronáján. Kicsit enyhült a levegő. A holtágban úszó sárga bóják jelzik, hogy a két búvár - telje­sítve feladatát - a part felé tart... Milán Slo­vák őrnaggyal beülünk hát a motorcsónakba, és elindulunk az árral szemben. Mielőtt par­tot érünk, arra kérem, befejezésképpen ele­venítsen fel egy, a munkájukhoz kapcsolódó humoros történetet is.- Nincs belőlük sok, de egyre azért emlék­szem - adja be derekát. - Már sötét volt, ami­kor bejelentés érkezett, hogy az egyik közeli tóparton a halászok egy férfinadrágot, inget, zoknit és szandált találtak. A ruha gazdájának nyoma veszett. Feltételezték, hogy a vízbe ful­ladt. Mi azonnal megkezdtük a keresését, de si­kertelenül. Tudtuk, ki az illető, mert a nadrág farzsebében ott volt a személyazonossági iga­zolványa. A lakásán sem tartózkodott, és mun­kahelyén sem tudtak róla semmit. Eltűnésére így csak egyetlen magyarázat lehetett... Termé­szetesen, másnap is folytattuk a keresését. Négyzetméterről négyzetméterre átvizsgáltuk a tavat. Már csak a tó hátsó csücskének átvizs­gálása volt hátra, amikor jöttek a kollégáink, hogy hagyjuk már abba a keresést. Azt a két- három órát még rászánjuk, biztos, hogy rátalá­lunk, válaszoltuk. Azt aligha, mert nincs a víz­ben, és kutya baja, hangzott a meglepő válasz. Kiderült, hogy a fiatalember előző délután megismerkedett egy hölggyel, akinek víkend- háza volt a közelben. Felugrott egy pohárka italra, és közben annyira egymásba feledkez­tek, hogy két napig ki sem mozdultak a házból. Ordódy Vilmos Kisebbik lánya, a 28 éves Giuliana és felesége társaságában szott, hogy egyszerre kellett készülnie a fesztiválra és a záró­vizsgákra. A tanári vizsgái katasztrofálisan végződtek... Megérkezvén Walesbe, úgy tűnt, a kórus szereplése sem végződik sokkal jobban. Azok, akik elmentek a modenaiak próbájára, azt jósolták, örülhetnek, ha a 12. helyen végeznek. A versenybe pedig 12 kórus nevezett be... Luciano bizako­dott, s ő volt az, aki lelket öntött csüggedő apjába. Femando Pavarotti, a modenai kórus oszlopos tagja ugyanis tartott a bukástól. - Azt mondtam apámnak, ha szívvel éneklünk, mint mindig, megnyerjük a versenyt - emlékezett Luciano. S igaza lett, a modenaiak az élen végeztek, az ovációk­nak nem volt se vége, se hossza, s a fiatalember, aki majd­nem tanár lett. rádöbbent: éppen erre vágyik.- Ha megkérdik tőlem, melyik életem legjelentősebb napja, mindig azt válaszolom: az, amelyiken barátaimmal Llangollenben győztünk - vallotta be Pavarotti a tomboló walesi közönségnek. Majd beállt a modenai kórusba - ap­ja mellé. A ma 83 éves Fernando Pavarotti is elkísérte fiát erre a mindkettőjük számára sokat jelentő zarándokútra. Aki ugyancsak ott volt Llangollenben, az a tenorkirály három évtizeddel fiatalabb titkárnője, Nicoletta Mantova- ni, aki az utóbbi időben - állítólag - nemcsak szigorúan vett titkárnői feladatokat lát el Pavarotti mellett. A bulvár­sajtó csámcsog, a király imádói fanyalognak. Van azonban valaki, aki egyáltalán nem esik kétségbe: Adua, Pavarotti 58 éves felesége. 1961 óta élnek házasságban, s úgy tűnik, ő tudja a magáét, nyugodtan vakációzik a családdal, egyál­talán nem izgatja magát az új kaland miatt: „Sok minden­kivel összehozták már a férjemet a pletykalapok. 1993-ban Lucia Debrilli modellel, tavaly Cristina Gianival. A lé­nyeg az, hogy a férjem mindig visszatér hozzám. ” Hát igen, vannak egynyári virágok és egynyári szerel­mek. (görföl) tér Bácskái Béla hatvanadik születésnapján Egy emlék a hetvenes évek elejéről Ül B. mester a terem közepén. Már csak a padló szintjén viselhető el a lét. A falhoz támasztva képek. Egy fiú térdel előttük. Horgászhúrt feszít minden ke­retre, mint tér és idő B. mester sorsára. Csendtől hajladozik a tér. Cseppfolyósódik az idő. Két ember beszélget sza­vak nélkül. Képekkel üzen B. mester a fiúnak, aki látja a jeleket. Angyalok némasága körülöttük. Állandó a fény sebessége. Ugyanolyan gyorsan hullik a tájra, mint ahogyan B. mester szemébe verődik vissza. Csak a megszületett gondolat sebesebb. Ott és most a tájak és a képek ugyanazt a fényt bocsájtják ki. Csak a gondolat vál­tozik meg a fiú fejében. Ugyanaz a fény, ugyanolyan sebesség. Csak B. mester helye változott meg azóta a térben és időben. Egy kőarc néz vissza A szobor bronzát gyalulja a fény. Se­bessége a teremtés óta állandó. Sötétséget ugyanolyan gyorsan űz, mint ahogy kilép a világosságból. Felragyogtatja az embert, majd elviszi valahová. Istenem, a ragyogás marad? Nem bronzszoborként, nem is porladó anyag­ként? Fényforrássá változik-e a lélek? B. mester a tájat ragyogtatja. Nógrád és Gömör őstengerének üledékein élteti a fényt. Enélkül már lehetetlen látni a ke- nyérdomborulatú hegyeket, a leányhajlatú dombokat. Szemén és képein keresztül égette magát a tájba. S én gyarló, anyám nyári naptól tüzelő virá­gait hoztam a bronzarcnak. Pedig jófajta bort kellett volna. Mellé örök búzatáblák omlós ke­nyerét. Pogány módon önteni két pohárba, tör­ni a kenyeret két tányérra, mint ősáldozatot. Helyette B. mester bronzarcára meredve imádkozom a Mi Atyánkhoz. Képekkel álmodva B. mester, hozzád őszinte vagyok. Jobban tiszteltelek annál, hogy abban a hajlított térben elém tett képeid közül értelmetlen kapzsisággal akvarelljeid egyikét választottam volna. Éreztem, mennyit ér a beléjük varázsolt fény. Kin­cset nem kérhettem méltatlan munkámért. Azóta egy linómetszetedet nézem naponta a falon. Nyárutó, akvarell 1979 Lovas gereblye, olajvázlat (1977-1978?) Ha az otthoni tájról álmodom, a képeiden felragyogtatott fények visznek haza. Abban a hatalmas teremben ülve a hallgatásod tanított meg látni mindazt, amit te akkor már biztosan tudtál: kilépve is, eltávozva is, felemelkedve is úgy nézzen vissza az ember, hogy mindig lássa a tájat, s benne a társakkal önma­gát. Nekem olajképeid olyanok, mint a tűz, a kő, a föld, a vas, a munka. Akva- relljeidben a fény, a levegő, a víz, a fa, a lélek. Ezektől ember az ember. Július 26-án lettél volna hatvanesztendős. Szomorú magányban gondoltunk rád néhányan. Te is tudod, hogy lassan ránk szakad a hajlított tér, lecsöpög az idő, s egyáltalán nem biztos, hogy lelkeink Istenhez menekülhetnek. Dusza István RIPORT 1995. augusztus 27.

Next

/
Oldalképek
Tartalom