Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-08-20 / 34. szám

Vasárnap 1995. augusztus 20. publicisztika

Az anyanyelvi tudat, a magyarságtudat és a nyelvhasználat néhány kérdése Szlovákiában

CSAK ANYANYELVEMEN LEHETEK IGAZÁN ÉN

^ I , • • -| mint hetven éve annak,

/''V hogy a trianoni béke-M. V/ L J L/ szerződést követő határváltoztatások következtében a felvidéki magyarság is egyik napról a másikra elszakadt hazájától, és a Csehszlovák Köztársaság államiságának keretei közé sodródott.

Bár korszakonként változó mértékben, nyelvének megőrzéséért mégis mindenkor meg kellett és meg kell ma is vívnia mindennapi csatáját - miként a szomszédos országok hasonló nyelvi helyzetben élő magyarjainak - a szlovákiai magyarság minden egyes tagjának, hiszen - még a magyarra kedvezőbb hatású helyi nyelvpolitika esetén is - a szlovák nyelvű környezet, mint a tenger hullámai a partot, szakadatlanul rombolja, rontja anyanyelvét. A legnyomasztóbb idők a II. világháborúval és az utána következő fájdalmas hontalanság és kitelepítés éveivel nehezedtek a szlovákiai magyarokra.

A negyvenes évek végétől kedvezőbbre fordult a magyarság helyzete általában is, ez azonban korántsem jelentette azt, hogy a magyar nyelv használatának különböző színterein - az 1950-es évektől egészen napjainkig - felhőtlen körülményeket teremtett a (cseh)szlovákiai nyelv- és oktatáspolitika. Ezért gondoltam arra, hogy a Ko- mensky Egyetem magyar szakos hallgatói körében hasznos volna arról tájékozódni: vajon miként vélekednek tanítványaim az anyanyelv, a nyelvhasználat, a szülőföld- és magyarságtudat összefüggéseiről, s hogy - mint leendő tanárok - vajon milyen szerepet szánnak ezen a téren maguknak. Felfogásuk, véleményük egyrészt azért érdemelhet figyelmet, mert egyáltalán nem lényegtelen, hogy a szóban forgó kérdésekről miként gondolkodnak mint fiatalok; másrészt amiatt is - s ez talán még lényegesebb -, hogy belőlük egy-két év múltán a szlovákiai magyarság felnövekvő nemzedékének nevelői, oktatói lesznek.

A fölmérést 1995 februáijában végeztem, mégpedig a III. éves hallgatóim egyik óráján, ahová kérésemre néhány IV. éves tanítványom is eljött, és válaszolt - természetesen mindnyájan név nélkül - a föltett kérdésekre. Az írásos fölmérés előtt egy héttel röviden ismertettem vizsgálódásom célját és a kérdéseket is, de azokat nyilvánvalóan nem jegyezhették föl, hiszen nem előre megírt válaszokra voltam kíváncsi, hanem olyanokra, melyeket a tanórán fogalmaztak meg a rendelkezésükre álló negyvenöt perc alatt. Mivel a középiskolához életkorban, gondolkodásmódban még közelebb lévő egyetemisták felfogása, vélekedése is érdekelt, ezért I. éveseket is megkértem arra, hogy fejtsék ki véleményüket a szóban forgó kérdéskörről. Az órán megjelent kilenc diák mindegyike válaszolt a kérdésekre, melyeket akkor hallottak először, s így nem volt módjuk arra, hogy esetleg előre is töprengjenek a válaszadáson. Végül is

T.qy vorKÁni’Ví z

Horkai többször is tapasztalta már, hogy egy ebédlőasztal és egy üres kávéscsésze tárgyi világa meg tudja menteni az emberiséget.

Bal kezével forgatgatta a csészealjat, jobb kezével a csészét billentette meg, hogy belelásson. Néhány szem kávézacc és sárgásbarna foltok. Mint légypiszkok egy ismeretlen földrész térképén. Ennyi is lehet a világ, egy furcsa eszmecsere után, aminek értelmét és következményeit egyelőre nem láthatta.

Ez a kiüresedéshez hasonló lelkiállapot, az Erőssy Szilárd társaságában a fennsíkon töltött két nap testet és lelket tisztító hatása ellenére is, egyre erősebben jelentkezett. Küzdött ellene, de mindhiába, mivel elbizonytalanította, hogy nem igazán tudja, mit is akar Juli. Ráadásul, szinte egyidejűleg, hozzá igencsak közelálló két ember fejtette ki ugyanazt a távozásról, az elhagyásról, az újrakezdésről.- A gyáva megfutamodásról beszéljetek! - kiáltott fel hirtelen Horkai, de olyan energiakoncentrációval, hogy a kezében tartott csészét a csészealj fölött össze- roppantotta. Ujjai szorítása alatt kirepedt egy darab a pereméből. Jobbkezének mutatóujját meg is sebezte a hegyes cserépdarab. Horkai szájába kapta a vérző ujját, s az összetört csészével elindult a konyha felé, ahonnan az artíkulálatlan hangra felfigyelve, Juli már kifelé igyekezett. Csodálkozva nézett Horkaira, akinek kapóra jött, hogy összetörte a csészét és még az ujját is megsebezte. Nem kellett magyarázkodnia, és Juli sem faggatódzott. Egyszerűen fogta az ollót, a gézzel bélelt sebtapaszt, s a csészét már a szemetesvödörben hagyó Horkai ujját egyetlen mozdulattal betapasztotta.

A férfi némán biccentett, amit amolyan köszönésfélének szánt, s válaszul az asszony megcsókolta a beragasztott ujja begyét.

(EGYETEMISTÁK KÖRÉBEN VÉGZETT FELMÉRÉS ALAPJÁN)

összesen huszonkilenc magyar szakos egyetemi hallgató vett részt a fölmérésben, azaz a Ko- mensky Egyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszékén tanulóknak nagyjából a negyed része. A megválaszolandó kérdések a következők voltak: 1. Mit jelent számomra magyarnak lenni? 2. Miért fontos az anyanyelv, és milyen a helyzete, szerepe a szlovák nyelvi környezetben? 3. Milyen nyelvi szituációban törekszem a köznyelvies, illetőleg a nyelvjárásias beszédre? 4. Mit jelent számomra a szülőföld és Magyarország, és milyen hatásuk van nyelvhasználatomra? 5. Milyen feladatok várnak rám mint leendő magyartanárra az anyanyelv- és magyarságtudat kialakításában, formálásában ?

Mivel gondolati, tartalmi szempontból a kérdések mindegyike meglehetősen bonyolult, szövevényes és egy része formai -----------------------(m

ondatszerkezeti) tekintetben SZABÓ

is összetett, s mivel a hallga- -----------------------tó

knak viszonylag rövid idő alatt kellett rájuk válaszolni, ezért a kitűzött feladat teljesítése korántsem volt könnyű. S bár egyik-másik kérdésre rövid válaszok is születtek, elnagyolt, összecsapott dolgozat egyetlenegy sem akadt, a hallgatók nagy többsége megfontoltan és kellő alapossággal, részletességgel fejtette ki véleményét. Ahány diák, természetesen annyi megközelítésmódja fogalmazódott meg a felvetett kérdéseknek. A válaszokból készített elemző összegzésben igyekeztem olyan összképet megrajzolni, amely a huszonkilenc hallgató fejtegetését, fölfogását lehetőleg jellemzően és hűen tükrözi. A legámyaltabb és legtalálóbb véleményekből viszonylag gyakran idézek is.

időkeret viszonylag szűk volta és a téma bonyolultsága miatt már az első kérdés is fejtörést okozhatott. Hogy mit jelent magyarnak lenni, azt ugyanis érezni, bevallani nem nehéz, megmagyarázni, részletesen kifejteni azonban korántsem könnyű, hiszen a magyarságtudat kialakulását - a kisgyermekkortól az életfölfogásunkat, gondolkodásmódunkat gyakran meghatározó kamaszkoron át az érett felnőtt korig - objektív és szubjektív tényezők egyaránt befolyásolják. Magyarnak lenni mást jelent az anyaországban, mást pl. az amerikai magyarok körében, és megint mást a Magyarországgal szomszédos államokban. Az utóbbi esetben nem csupán az egyes országok között lehetnek és vannak is különbségek az ottani magyarság helyzetét, különböző életlehetőségeit illetően, hanem ugyanazon államon belül is, hiszen mások a körülményeik pl. a tömbökben, illetőleg a szórványokban élő magyaroknak, olykor nagyobb eltérések lehetnek ezenkívül kisebb-nagyobb régiónként, tájegységenként és településenként is. Hogy e különbségeknek a hallgatók is tudatában vannak, arra közvetve vagy közvetlenebbül fejtegetéseikből is fény derül. Többen is megfogalmazták: mennyire fontos, hogy az ember a mindennapi élethelyzetekben (pl. buszon, boltban vagy kollégiumi szobaközösségben) magyarul is meg merjen szólalni, s hogy sohase szégyellje magyarságát, hanem mindenkor bátran és büszkén vállalja. Ugyanakkor azt is kifejtették, hogy meg kell ismerni és el kell fogadni más nemzetek kultúráját, nyelvét és különféle eredményeit is. Az egyik dolgozatban például a következőket olvashatjuk: „Magyarnak születtem, magyar nemzetiségűek a szüleim, nagyszüleim, én is annak vallom és természetesen érzem is magam. Számomra ez egy természetes állapot. Az anyanyelvem magyar, a magyar kultúrát tartom sajátomnak Én amolyan csendes magyarnak érzem magam; nem szégyel--------------------------- lem magyarságom, mindig ki

JÓ

ZSEF is állok mellette, de nem tekin- tek az egészre »szemellenzősen«, tehát minden más kultúrát elismerek, a többi nyelvet is; meghallgatom, elgondolkodom a magyarokat érintő kritikákon is. Viszont nem hangoztatom hovatartozásomat sose hangos szóval, melldöngetéssel. ” - Nem kevés azoknak a száma sem, akik szerint az a legfontosabb, hogy az egyén életét emberség hassa át, s mindenki - tartozzon bármelyik nemzethez is - a szó legnemesebb értelmében mindenekelőtt ember legyen. Ezt a gondolatot, valamint a kisebb-nagyobb közösségekhez való tartozás fontosságát és a magyarságtudat egy-két ismérvét így fejtegeti az egyik dolgozatíró: „Azt hiszem, a legtöbb ember számára fontos, hogy tartozzon valahová, valakihez. Családhoz, barátokhoz és, ha nagyobb közösségben gondolkozunk, nemzethez. Magyarnak lenni ugyanannyit jelent, mint más nemzetiségűnek az adott nemzethez tartozni. Nem kiváltság, nem valami különleges előjog, de éppígy nem is hátrány, nem szabad, hogy az legyen. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nem fontos, csak úgy gondolom, nem az az elsődleges, hogy magyar, hanem az, hogy EMBER. Hogy igyekszik türelmes, megértő, baráti lenni, és közben azt tudatosítani, hogy magyar. Hogy odafigyel és büszke arra, amit a magyarok tudnak, elérnek; legyen az művészeti vagy sportteljesítmény. Ez nagyon összetett dolog. Egy érzés számomra, mely igazán fontos, de mint a legtöbb érzést, mely valahol belül lakozik, szavakba foglalni nagyon nehéz. ”

A második kérdés összetettségével is összefügghet, hogy az első felére (miért fontos az anyanyelv?) mindenki hosszabb-rövidebb választ adott, a második részére (milyen a helyzete, szerepe a szlovák nyelvi környezetben?) viszont a hallgatóknak nagyjából csupán a fele válaszolt. Lehet, hogy ebben a figyelmetlenség játszik közre, de az látszik valóHorkai abban a pillanatban tudta, hogy nem mennek. Sem most, sem egy év múlva. Semmikor. Juli mintha ezt akarta volna közölni:- Lebeszélhetnéd Szilárdon-Miről?- A dissz...akarom mondani a kitelepülésrőL.hát a távozásról.- Nem fog menni. Szerelmes.- Értem - fejezte ki magát Juli sztoikus egyszerűséggel.

a költőt a kommunisták bebörtönözték, internálták. Költő volt létveszélyben, ember életveszélyben. Márait nem csukták volna be, ha marad? Dehogynem. De ő előbb ment, emigrált. Ha marad, kénytelen lett volna disszidálni. Ettől oly bonyolult a kérdés.

Disszidálni ma már, ha akarna az ember, akkor sem lehet. Farzsebében az érvényes útlevéllel, az autó benzintartályában ötven liter benzinnel, a kiváltott Visa-kártyá- val vagy City-csekkekkel, legrosszabb esetben is nyolcszáz küométert utazhat Svájcig. Odaér. Na és akkor mi

Tárgyak, világok

Horkai meg azon az elharapott szón kezdett el gondolkodni. „Dissz...’’Disszidálni manapság? Amikor szabadon jöhet-mehet az ember? Más kérdés, befogad- ják-e valahol, mert az emigránsokat az különbözteti meg a disszidensektől. hogy míg mindketten önként vállalják hazájukból a távozást, de az emigráns hivatalos formaságokat betartva vág neki a nagyvilágnak. Erkölcsi és szellemi kifogást emelve egy politikai hatalom ellen, amaz meg puszta életét menti, s háta mögött örülnek, hogy végre meggondolta magát.

Vannak zseniális emigránsai Európának...Thomas Mann. Bartók Béla. Albert Einstein...Nem, ő nem emigráns. Az üldözöttek, az egzisztenciálisan veszélyeztetettek mégha megfelelnek is az emigráns fogalmának, ők az életüket is mentik. Nemcsak erkölcsi és szellemi megfontolásból, hanem a puszta létük megmentéséért is menekülnek. De ott volt Faludy György, meg Márai Sándor, a század második felének nagy magyar emigránsai. Horkai megintcsak zavarba jött, hiszen Faludyt,

van? Kiáll a Genfi-tó partjára, és kikiabálja bánatát a víznek: „ Olyan ostoba emberek vannak, hogy másodszor is a neokommunistákat választották meg. Azok meg demokrataként politikai itt a piros, hol a pirost játszanak az állampolgárokkal. S ugyanúgy, mint a bolhapiacok szélén, csak a kikiáltók és az éceszgéberek nyernek.” Horkainak újra Bartók jutott eszébe. Ha majd a nagyok, a zsenik kelnek útra, és Szilágyi Domokossal .Táj az otthon, ki megtagadott. / Fáj az otthon, a megtagadott.” Tudja, hogy innen már csak Bartók tanár úrral és Szilágyi mesterrel lehet elmenni. Lehet. De szabad-e? Az egyén szabadságát nem a politikai rendszerek és hatalmak szabják meg, hanem az egyén maga magának, még a börtönben is. Erre tanít Faludy mindenkit. Ezért is mehetnek, ha akarnak. Ehetik gyümölcseit a tengernek, s ha már útközben nem is lehetnek a hajón tengeribetegek, visszaadva a víznek, ami a vízből vétetett, tizenkét órás repülőutak gyógyíthatják lelkűket, mint a bolondgomba utáni gyomormosás.

színűbbnek, hogy - noha nevüket nem kellett feltüntetni a válaszadásban - többekben kisebb fokú félelem vagy legalábbis óvatosság munkált, vagy pedig - teljességgel az sem zárható ki - esetleg bonyolultnak, nehéznek találták a kérdés második felének megválaszolását.

Az anyanyelvet - szinte kivétel nélkül - egyik legfontosabb kincsüknek tekintik, olyan eszköznek, amellyel a legámyaltabban, a leghívebben tudják magukat kiíjezni, ahogy ezt - a címben is szereplő sorban - Kosztolányi oly találóan megfogalmazta: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én". Többen megemlítik, hogy a magyar nyelv birtoklása azért is fontos számukra, mert egyrészt általa megismerői és élvezői lehetnek a gazdag és értékes magyar irodalomnak, másrészt az anyanyelv megőrzése lehet a záloga a szlovákiai magyar nemzetrész megmaradásának, hiszen a közös nyelvűség az egyének közötti szoros összekötő kapocs szerepét tölti be, az összetartozás érzését sugallja és erősíti. Az egyik hallgató így ír erről: „Az anyanyelv ... szlovák nyelvi környezetben számomra az összetartozás érzését szimbolizálja. Itt pozsonyi szlovák környezetben beszédbe elegyedek olyan magyarral is, ha véletlenül találkozunk, akivel otthon esetleg csak köszönünk egymásnak. Szlovákok előtt is használom, büszke vagyok rá, a szlovák ismerőseimnek szívesen mondok magyar szavakat. ” S ha mindehhez saját élményeimet, tapasztalataimat is hozzáfűzhetem, akkor azt mondhatom, hogy a Pozsonyban töltött napjaim során én is gyakran éreztem úgy, amikor - boltban, autóbuszon vagy bárhol - magyarral hozott össze a sors, mintha régi ismerőssel találkoztam volna, noha akkor beszéltem vele először. Egyéneket és kisebb-nagyobb közösségeket (egy-egy falut, egy-egy népen belüli táji-etnikai csoportot, egy-egy nemzetrészt vagy nemzetet) összekötő erős kapocs a közös nyelv, amelynek meg- és összetartó erejét a megszokott hazai, otthoni környezetben kevésbé érezzük, mint idegenben. Külföldön valahogy meghatványozódik a szerepe, megnő a jelentősége. Ha idegen nyelvi környezetbe kerül az ember - még akkor is, ha jól beszéli más népek nyelvét -, egy idő után nagyon hiányzik nemcsak az otthon, hanem a nyelv is, s ezért egy-egy magyar újság, könyv vagy magyarul hangzó rádióműsor is élményt, örömet tud szerezni. Érthető tehát, hogy minden nép és más állam keretébe jutott nemzetrész szívósan, makacsul ragaszkodik nyelvéhez, mint kultúrájának megtartójához és létének, fennmaradásának végső letéteményeséhez. A dolgozatírók egyike a következőképp vall erről: „Nyelv nélkül nincs nemzet, és ha elveszíteném vagy megváltoztatnám anyanyelvemet, a nemzetiségemet veszíteném el. Ezért egyértelmű, hogy ha mi, magyarok itt Szlovákiában meg akarunk maradni, elsősorban anyanyelvűnket kell megőriznünk Kell!”

(Befejezés: a jövő héten)- Ez kellett még nekem - sóhajt Horkai, s két emberre gondol: barátjára és feleségére - Tengerre magyar, még mielőtt megszáll a világvágy...Te Juli, ha van honvágy, miért ne lehetne világvágy?

Néma csönd. Az asszony nem felel. Hallgat a kis- szoba, hol porcelánon üldögél. Csobog a víz. Öblít. Kezet mos, és kérdez:- Mi van a világgal? - néz rá, csodálkozva.- Vágyik rád - csavar egyet a szón Horkai, s ezzel megfordítja a gondolkodás mozdonyát a szellem sínéin.- Tán nem te lettél azzá, kis öntelt firkászom? Jegeld egy kicsit azt a világot! Mennem kell - sóhajt és csókol Juli. Marad utána egy bezárt ajtó és a világvágy Horkaiban, amikor írni kezd:

„Akár csend is honolhatna a lakásban, ha a lakótelep nem élné már órák óta zajos életét. Zümmögnek hát az ablaküvegek. A hangszigetelés itt annyit jelent, hogy összemossák a zajokat, amitől álmos és tompa lesz az ember, núnt a hírektől unalmasuk) intézeti közlöny. Formába öntve érkezik itt a zaj, mint ahogy sablont kap a hír. Egymás mellé pakolnak anyagyilkost és szoptató filmsztárt. Az újságíró már csak hírt gyárt. Nem gondolkodik, ezért nem is ír. Csak híreket csinál a történésekből, s a történések fölött sem gondolkodik el, mert az már nem objektivitás. Nem bizony, mert a véleményt nem lehet magyarázni, kitekerni. Összetetten töbszöröződik. Másokat is megtanít gondolkodni. A hatalom ezért szereti inkább a híreket. Legfőképpen a róla szólókat. Tiszta és világos a képlet: hol hírek vannak, ott véleményt nem várnak, mert az mindig légköri zavarokat okoz a hatalom hullámhosszán.”