Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-08-20 / 34. szám
utóbbi 56 esztendő alatt ötször következett be gyökeres fordulat a szlovák nemzet életében, így szükségszerűen a szlovákiai kisebbségek életfeltételeiben is. Ezerkilencszáz- harminckilenc tavaszán megalakult az első önálló szlovák állam. Működésének hat éve alatt 60 ezer kisebbségi állampolgárát állami segédlettel a szó legteljesebb értelemben kiirtották. Az így zsidóta- lanított, illetve a háború után „népetlenített” országban 1945 után egyetlen számottevő kisebbség maradt csak, a magyar. Az 1945 és 1948 közötti kisebbségi viszonyokról már sok tanulmányt írtak pro és kontra, tudjuk, miről volt szó, így ezeket ne részletezzük. Következett 1948, a ,jégtörő február” esztendeje. A létszámban erősen megfogyatkozott magyarság az ezt követő két évtizedben nagyjából visszakapta azokat a jogokat, amelyekkel az 1918-1938-as időszakban élhetett. Rendkívül lelkesen üdvözöltük az 1968 januáija után bekövetkezett változásokat. Nem telt el több mint két hónap, és ajkunkra fagyott a lelkesedés kiváltotta mosoly; olyan nacionalista kampány indult ellenünk, hogy sokan közülünk már a nyári hónapokban visszasírták a keményvonalas kommuniz- ------- --------.— --------|----------■-------------------------■ mu s által szavatolt rendet. A megszálló csapatok által, majd a konszolidátorok révén ezt követően két teljes évtizedig síri csend honolt Dél-Szlová- kiában is. Csak egy-egy magyarellenes próbálkozás alapján lehetett sejteni, hogy a nacionalizmus csak tetszhalott. Majd - mert semmi sem tart örökké - bekövetkezett 1989. november 17-e, és ismét őszintén lelkesedtünk. Úgy 1990 márciusáig tartott az idill, amikor is egy televíziós vitaműsorban ismét feltette valaki a kérdést: vajon nem túl sok-e a kisebbségi magyarok joga? És újból megismétlődött az, ami 1968-ban egyszer már bekövetkezett. A fordulat első évfordulóján már a parlamentben is arról morfondírozott egy szlovák honatya, hogy nem kellene-e törvénybe iktatni, melyik náció is az úr Szlovákiában. Következett a nyelvtörvény vita, amelynek napjaiban már-már azon csodálkozott az ember, hogy a magyarlakta vidéken nem törtek ki tömegdemonstrációk - a kommunizmus visszaállítása mellett. Amely, igaz, szájkosarat alkalmazott, ezzel egyúttal azonban - a rend és a fegyelem érdekében - a legotrombább nemzetiek pofáját is befogta. Kísérteties az 1968-as hónapok, illetve az 1989 utáni évek közötti hasonlóság. A két időszak között a szlovák nacionalisták garázdálkodása szempontjából csak annyi a különbség, hogy amaz a konszolidátorok miatt csak hónapokig tartott, emez pedig már évek óta tart és nem lanyhul, hanem fokozódik. A borúlátó kisebbségi magyarok szerint nem is hagy alább. A derülátók abban bíznak, hogy bizonyos idő elteltével kitombolja magát és elcsendesedik. A szlovákiai magyarság többsége az optimisták táborába tartozik, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy az 1990 tavasza óta eltelt több mint öt év alatt egyszer sem ragadtatta magát szélsőségekre. Bizonyítéka ez annak, hogy van érzékünk a demokrácia iránt, és a demokratikus megoldásokat részesítjük előnyben. Azt tartjuk - a nagy cseh történész szavainak parafrázisával élve -, hogy voltunk mi Slota, Meciar és Márkus felbukkanása előtt, és akkor is leszünk, amikor ezek már eltűntek a történelem süllyesztőjében. Magatartásunk lényegét nyilván a szélsőséges nacionalisták is felismerték, és ellenszeréül csak egy receptjük van: Szlovákia Európa jobbik feléhez való csatlakozásának késleltetése. Magyarán szólva: időzavarral küzdenek, tisztában vannak vele, hogy néhány év alatt nem lesznek képesek bennünket beolvasztani, az ország lakosságát nemzetiségi szempontból homogenizálni. Az elmúlt esztendőkben komoly csapások érték a szlovákiai demokratikus erőket, amelyekkel szövetkezve a kisebbségi magyarság szavatolhatná fennmaradását. A cinikus, csak hatalma megtartásával törődő populista szövetkezett az extrém nacionalistákat egyesítő nemzetiekkel és a pártállami diktatúrát visszasíró primitívekkel. Demokratikus eszközökkel való legyőzésük azonban nem lehetetlen, és a győzelem érlelésében a magyar politikai erőkre is fontos szerep hárulhat. A mérsékelt szlovák politikai erők vezetői közül néhányan már felismerték, hogy a magyar kisebbség problémáinak tisztességes megoldása nélkül a többségi nemzet számára is illuzórikus a polgári demokrácia. Egyszer talán csak vége szakad a szlovákiai sorsfordulók csak nacionalista tobzódást eredményező láncolatának!-------------——---——---? ■■ 1 ......-T----TÓTH MIHÁLY „Boszorkányok pedig nincsenek” (Mondotta volt Könyves Kálmán) „írók pedig nincsenek!” (Kiáltom én - Zs. N. L. - ebben a pillanatban.) M l az, hogy: író? Faluhelyen ismernek ilyen tejterméket, az igaz, de olyan istenteremtménye, aki írni is tud (novellákat, elbeszéléseket, regényeket, színdarabokat, neadjisten verseket), olyan teremtménye, hivatalosan, nincs is Istennek. Régebben volt, pl. Moliére, őt úgy nevezték, kicsit lekezelően persze, hogy „udvari író”, de mégiscsak író volt az istenadta. Viszont mutassanak nekem ma egy olyan embert, akinek a személyazonossági igazolványában foglalkozásként az a szó szerepel, hogy író. Fogadjunk, hogy nem találnak ilyen embert! Tehát egyezzünk meg abban, hogy író (mint olyan) nincs, legfeljebb (amolyan) Írogató ember, aki tulajdonképpen illegális munkát folytat. S ez, tudjuk, nálunk büntetendő. Hej, de megvert bennünket a jóisten, vagyis a Hivatal! Nem csak azzal, hogy írókként nem tartanak bennünket számon, írhatunk akár több tucatnyi könyvet, ki is adhatjuk őket, ha szerencsénk van, hanem leginkább azzal: legyen az ember olyan tehetséges, mint mondjuk Hemingway, sőt netán akkora, mint Zséírók pedig nincsenek lyi (ez csupán a kötelező szerénység), itt nálunk nem tud megélni, csak ha valami egyéb dolgot is csinál, és nem csak „alkot” vagy veri a ritmust „mint egy cölöpverő tálján ”. Elmehet például újságírónak, írhatja a többrőfhyi riportot, ami természetesen csak néha sikeredhet, időhiány miatt, irodalmi szintűre, vagy elmegy éjjeliőrnek, mert az íráson kívül semmihez sem ért; éjjeliőrként írhatna rengeteget, éppen csak az a baj, hogy az éjjeliőrök könyveit csak nagyon ritkán szokták kiadni... Tehát a Hivatalnak végül is igaza van: írók nincsenek ebben az országban. (Azt, hogy máshol vannak-e: nem tudom.) De nem csak a kis fenti megjegyzéssel akarom én bizonyítani a Hivatal igazát, hogy írók pedig nincsenek! Hanem a következőkkel is. Van egy írni tudó, sőt íráskényszerrel megáldott (megvert?) ember, ki kora reggel vagy estefelé hazaérkezik a munkából. (Éjjeliőrség, tűzoltószertár, szerkesztőség, egyre megy!) írni akar azonnal, mert úgy érzi, hogy írnia kell. Nem találja a szemüvegét. Persze, szemüveg nélkül is lehet írni, ismeri már annyira az írógépet, hogy tud rajta „vakon” is írni, de hogy olvassa majd el írását, ha megírta (?), ez egy nagyon fontos kérdés, megszokta, hogy írásait kijavítgatja, mielőtt leadná valamelyik szerkesztőségnek; tessék elhinni, a magát írónak vélő ember is követ el hibát, néha egész súlyosat is, amitől a lektorok hasukat fogják a nevetéstől. Tehát egy órán át keresi a szemüvegét, végre megleli, s mint olvasóim bizonyára sejtették: a saját szemén. írónknak, akit most nem akarok megnevezni, hiszen lényegében valaZS. NAGY LAJOS mennyien egyformák, vagyis nincsenek is, az jut eszébe, hogy ahhoz a témához, amelyet meg akar írni, el kellene olvasnia Ady Endre összes költeményeit, hogy erre miért van szüksége, azt egyelőre nem tudja, csak sejti. Tehát keresni kezdi Ady verseit. Csakhogy itt igen nagy a rendetlenség: azon a helyen, ahol nem régen Adyt látta, most éppen Marx és Engels terpeszkedik. Még a múlt rendszerben vette, jó pénzért. Most ezért a mai, bagót érő pénzért sem tudja eladni. Ady sehol, Ady elpárolgott. írástudó emberünk két órán át keresi őt a könyvespolcokon. Végre megleli, elkezdi olvasni, a Góg és magóg c. verset, s rögvest elalszik. Reggel, helyesebben világos nappal ébred s veszi észre, hogy nem írt semmit, és az Ady-könyvet is a lába előtt. Elfelejtette, mi az ördögöt akart Ady- tól, hiszen minden versét elolvasta már legalább ezerszer, a felét már fejből tudja, csak ezt a baromi nagy időveszteséget nyerte tőle, helyesebben általa, pontosabban saját rendetlensége árán. Elhatározza, hogy aznap nem megy munkába, átrendezi, illetve rendbeszedi a könyvtárát. Már a második könyvespolc rendbetétele után olyan szénanáthát kap a portól, amely a legújabb magyar irodalomból száll ki, hogy leprüszköli az egész alsó polcrendszert, ahol olyan írói alkotások vannak nagy hebehurgyán összekeverve, mint pl. ... o, nem, neveket itt nem említünk.- Fütyülök rá! - kiáltotta íróság után vágyódó pajtásunk, s polcai mellől leereszkedett a földre. Van egy barátja ugyanilyen vággyal, akinek hatalmas, gyönyörűen rendezett a könyvtára, s aki épp ezért, mert ilyen rendes ember, épp ezért jutott csődbe: ő is kereste egyszer Ady Endrét, meg is találta azonnal, de... sajnálta kiemelni a többi könyv közül. Mert mi lesz, ha véletlenül megsérül, megkarcolódik, szamárfülek keletkeznek Ady Endre őkegyeimén („nőhet a fülem, akkor sem lesz itt soha semmi nélkülem!") Tehát ez a szintén írni vágyó, írni || tudó, írni akaró emberfia a nagy rend- szeretete miatt nem lehet író, pedig ő már csak szemüveget sem visel. Most képzeljünk el egy tigris-vadsággal írni akaró komát, amikor éppen nincs cigarettája, mert elfelejtett magának venni, vagy nincs rá pénze; vagy nincs pénze borra, pedig szereti a bort. Vagy ezt kiabálja a hálószobából a felesége, esetleg a szeretője, vagy éppen egy tündér, aki valami módon ide keveredett: „Apuci, meddig várjak még?” Semeddig. Gyerünk, öltsünk pizsamát. Aztán le... a pizsamával is! Csodálkozunk a Hivatalon, mert nem ismeri el az írók létezését? Hiszen írók tényleg nincsenek, s ennek a fentieken kívül ezer és egy oka lehet. Ám, ha létezne is egy-két író ezen a táján a világnak, azok kontárok, illegális, szakképzetlen, fekete munkát végző alakok. Gondolom, ha Könyves Kálmánunk tudott volna boszorkányok létezéséről, ő maga égettette volna el őket. Kérem a Hivatalt az esetleg létező valamennyi író-boszorka elégettetéFÓKUSZ 1995. augusztus 20. 1/BSámBp