Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-08-13 / 33. szám
%tdd¿mmd, tfültyémím,,, ermekkorom egyik legkedvesebb színtere volt a Magtárdomb körüli akácos s a templomudvar, mely akkor még nem volt hét lakatra zárva... Ha utam arra visz, tűnődöm is rajta eleget, miért kell az Isten házának udvarát éjjel-nappal csukva tartani?... Gyakorló újságíróként bebarangoltam az országot, külföldön is többször jártam, de ilyet sehol sem tapasztaltam. A legtöbb helyen a templom nappal is nyitva várja az áhítatra vágyó hívő embereket. A halandó bármikor beléphet lelki vigaszt keresni az Úr földi hajlékának mennyei csendjébe... így van ez Pozsonyban is. Sétáim során gyakran betérek - amit a pártállamban is megtettem, sőt otthon is - valamelyik templomba, s bizony mindig látok ott imádkozni magányosan álló vagy ülő embert, fiatalt, középkorút, időset egyaránt... Ilyenkor szívemben új reménnyel megtelve, lélekben megerősödve lépek ki a hullámzó emberáradatba. Levente és Szabolcs unokáimmal állok most e dombon egy krisztus-tövisfa árnyékában. Köröttünk akácok zöld tengere hullámzik. Távolabb, a Tice partján néhány nyárfa is kilobban a nádrengetegből. A volt Major felől harangozó közeleg, aki delet harangozni jön, emlékeztetve a katolikus híveket a törökverő Hunyadi János nándorfehérvári győzelmére. Megkérdem, bemehetünk-e a templomba? Miért ne - feleli. Befele menet szóba hozom neki is ezt a csukósdi furasá- got. Amióta betörtek a templomba, csukva tartjuk a kapukat is - magyarázza. Próbálom értelemmel felfogni logikusnak tűnő indoklását. Valahogy mégis furcsállom. Szerintem aki már odáig süllyedt, hogy a templom se szent hely számára, az úgyis talál alkalmat a betörés elkövetésére. Az ember már csak ilyen, amióta az eredeti bűnt elkövette. Szerencsére a Teremtő földi kertjében fehér holló az ilyen elvetemült alak - nyugtatom magamat, s a hír hallatán kirémült arcú unokáimat... A gyönyörűséges templom égi nyugalmat és békességet árasztó csendjében meg is nyugszik tiszta, gyermeki lelkűk... A templomot elhagyva, elmagyarázom nekik, hogy az ember esendő lény, sokszor megbotlik, elesik, de újra s újra feláll... A parókia előtt is megállunk. A bejárat mellett nemrégen épült egy boltíves, kis kápolna. Csodálva bámulják. Az üvegajtón keresztül Mária-szobor látható benne, körberakva friss virággal. A kápolna homlokzatán ez áll: „Én vagyok a szeplőtlen fogantatás". Mivel unokáim római katolikusok, s már iskolába is járnak, sőt Levente az idén volt elsőáldozó, úgy tesznek, mintha értenék a szöveg tartalmát... így nem kell újabb okító magyarázatba kezdenem. A régi iskola előtt is hosszan elidőzünk. Újra elmondatják velem, hogy dédnagymamájuk is e termek falai között tanulta meg a betűvetést, s igazodott el a betűország rengetegében. Itt törögettem én is a betűk, a számok burkát, hogy rést ütve rajtuk, bepillanthassak a világ rejtett titkaiba... Emlékszem az első elemire, az aranyozott végű palavesszőre, a vele felírt ákom-bákom vonalakra, betűkre, számokra. Felcsengnek fülemben az első bemagolt vers sorai is: „Szülőföldem, szép határa, Meglátlak-e va- lahára”... Nem voltam magolás tanuló soha. Most, hogy itt állunk, elmondom nekik azt is, hogy az iskolába ballagva, egész úton mormoltam magamban a verset, hogy mire odaérek, hibátlanul tudjam. Buzánszky kisasszony - akkor ez volt a kötelező megszólítás, és a tanító úr - engem szólított fel elsőnek. Kissé lámpalázasan ugyan, de jól elmondhattam a verset, mert dicséreten kívül egy medvecukrot is kaptam... Szemben az iskolával áll a mozi épülete, mely a harmincas évek végén épült, s a Szent István Kultúrotthon nevet viselte. Közvetlen a háború után néhány nappal kalapáccsal leverték róla a gipszbetűs feliratot. Ez volt az első kultúraellenes vandál tett szülőfalumban. A tettesek neve ismert, de arra sem érdemesek, hogy leírjam... Majd ezt követte később a premontrei rend háromszintes kastélyának belső „átalakítása", a felbecsülhetetlen díszítések, freskók eltüntetése... E kastélyba vette hírét II. Endre, árpádházi király, hogy feleségét, Gertrudist meggyilkolták. Endre király a holicsi csatába tartott s e kastélyban szállt meg néhány napra. Kodolányi János megkapóan ír erről a Juliánus barát című regényében... A legenda szerint tiszteletből a kastély kriptájában helyezték örök nyugalomra a királyné szívét... Unokáimnak e történetet is többször elmeséltem már, s azt is, hogy a Szent István Kultúrotthonban hallottam 1943-ban szavalni Mécs Lászlót, aki akkor Királyhelme- cen volt plébános. Mintha ma is hallanám a költő érces hangját: „Amikor születtem, nem jeleztek nagyot, messiást mutató, különös csillagok, csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok... ” Akkor még álmomban sem gondoltam arra, hogy néhány évtized múlva saját verseimet fogom szavalni e helyszínen... zekben az években Cziráky László volt Leleszen a kántortanító. Ő szervezte és irányította az iskola énekkarát, amelynek én is tagja voltam. A szavalóesten mi is felléptünk több énekszámmal. Emlékszem, előző nap főpróbát tartottunk, s a több szólamú ének még csiszolatlan volt. Cziráki tanító urat ez roppant idegesítette, s azt mondta, ha holnap is hamisan énekelünk, nem hallgathatjuk meg a szavalatot. Nyomatékosan hozzátette: világos? Már akkor se nyeltem le csak úgy szó nélkül mindent. Belém bújt a kisördög, s azt találtam mondani jó hangosan: világos, mint a vakablak... Elvörösödve hozzám lépett s akkora pofont adott, hogy jó ideig csengett tőle a fülem. Kis idő múlva újra megállt mellettem, lehajolt s azt mondta: adjam vissza a pofont, persze, nem adtam. Ilyen hirtelen természetű volt. Ha bárkinek tenyerest adott vagy nyakon csapta, utána megbánta s kérte a megszeppent kis nebulót, hogy üsse vissza. Máskor meg a katedra fölött függő feszület elé térdelt s így fohászkodott: Uram, bocsásd meg vétkemet... Ilyen volt, mégis szerettük és tiszteltük, de a falu népe is. Nemegyszer saját pénzén vett a szegény sorsú tanulóknak cipőt vagy gumicsizmát, hogy ősszel s télen is járhassanak iskolába. Ő is jelentkezett a „malenykij robotra ". A falu vezetői kérlelték, hogy maradjon otthon, ne menjen sehova, az a munka nem neki való. Mire ő azt válaszolta: Nekem a híveim közt a helyem, ha ők mennek, én is megyek... Szegény soha többé nem tért haza. Valahol a nagy orosz puszták egyik tömegsírjában alussza örök álmát... Ma is büszke vagyok rá, sokat tanultam tőle emberségből és magyarságból is. Van még a tarsolyomban sok mondanivalóm róla, arról majd talán máskor... A delet már régen elkongatták. Rekkenő meleg van. mintha parazsat hullatna a nyári ég. Minden teremtett lény, ember, állat, bogár árnyékba bújik. Mi is hazafelé tartunk, az útszéli akácok árnyékában. Előttünk egy idősebb pásztorféle ballag. Mögötte jó öreg pulija caflat, félkörbe eresztve farkát, lógó nyelvvel szenved ő is a hőségtől... tközben barátok csatlakoznak unokáimhoz, pöttöm kis emberpalánták. Apró léptük alatt meg-megzizzen a száraz fű. Kissé lemaradva, fólkattintom lelkem emlékdobozának fedelét. Látom magamat gyermekként menni ezen az úton a Kiserdő felé. Akkor még földes út ment erre, mind a két oldalról hatalmas akácfák borultak fölé. Helyükön ma új házak virágos kertjei illatoznak. Itt építkezett apám is. Halála után én vettem meg a házat, afféle nyári laknak. E felé futnak unokáim. Mire odaérek, ők már a vén körtefa alatt ülnek, terített asztal mellett. Kedvenc ételükkel, mákos csuszával várta őket a nagymama... Én is leülök, szembe velük. Lelkem most olyan, mint egy virágos oltár. Ilyenkor lehullik vállamról éveim súlya. Mintha valami tündér jóságos keze érintene. Szívem megtelik nyugalommal, akárcsak az alkonyos lombok csendet parancsoló vadga- lambburrogással... Török Elemér Ötven eve annak, hogy a San Andreas-hegység és a Sacra- mento-hegység által közrefogott kietlen pusztaságban fekvő Alamogordo közelében - 1945. július 16-án - felrobbantották a világ első atombombáját. A 15 kilométernyire elhelyezett megfigyelőállásokból vagy félszáz ember izgulta végig a kísérletet: tudósok, technikusok, magasrangú katonatisztek - és az iszonyatos látvány még a legedzettebbeket sem hagyta hidegen. Egy vakítóan sugárzó tűzgömb emelkedik a látóhatár fölé vagy 10 kilométeres magasságba, hatalmas por- és hamufelhőket vonzva magával, s eközben iszonyatos dübörgés hangja rohan végig a síkságon, amelyet szinte lesöpör a robbanás nyomán támadt lökéshullám. A tudósok és a katonák elégedettek lehetnek: a kísérlet a terveknek megfelelően zajlott le. A jelenlevők közül azonban csak kevesen tudták, hogy ennek az eseménynek hamarosan folytatása is lesz. Augusztus 6-án, helyi idő szerint 8 óra 15 perc 30 másodperckor Hirosimában, majd 3 nappal később, augusztus 9-én 11 óra 01 perckor Nagaszakiban robbantak fel az újabb atombombák, és szinte letörölték a föld színéről a két japán várost. Hirosimában 140 ezer ember, Nagaszakiban 70 ezer ember halt meg, de a túlélők között is sok ezren voltak olyanok, akiket egész életükre megbélyegzett ez a szörnyűség. A Japán ellen intézett atomtámadás politikai és katonai okai közismertek, mint ahogy a borzalmas pusztítás következménye is. Sokkal kevesebbet tud viszont a világ az előzményekről, például arról a levélről, amelyet korunk legnagyobb fizikusa, Albert Einstein küldött Roosevelt amerikai elnöknek, hogy felhívja a figyelmét az atomenergiában rejlő hadászati lehetőségekre. Ennek a levélnek a megszületésénél három magyar tudós is ott bábáskodott, sőt, mint az alábbiakból kiderül, a maguk módján fontos szerepet játszottak ebben a kissé kusza történetben. A belga kapcsolat 1939. január 6-án a Natturwis- senschaften című tudományos folyóiratban megjelenik Ottó Hahn és Fritz Strassmann írása arról, hogy sikerült maghasadást előidézniük uránatomokban. Ezt a bejelentést hamarosan követi egy rövid közlemény a brit Natúré hasábjain, s január 18-án, az éppen Amerikában tartózkodó Niels Bohr személyesen tájékoztatja a felfedezésről kollégáit. A szakemberek számára azonnal világos volt a lényeg: lehetővé vált az atomban rejlő mérhetetlen energia felszabadítása. A hitleri fasizmus elől az USA-ba emigrált európai fizikusok arra is rádöbbentek, milyen veszedelmes fegyver kerülhet a nácik kezébe. Különösen a magyar származású Szilárd Leó volt ennek tudatában, hiszen néhány évvel korábban felvetette a láncreakció ötletét, sőt, szabadalmaztatta is. A láncreakció lényege: a felhasadó uránmagból neutronok szabadulnak ki, amelyek újabb atommagokat hasítanak fel, s amennyiben nem szabályozzák a neutronok számát, akkor a folyamat robbanásszerűen felgyorsul, s az atommagban rejlő energia egyszerre szabadul fel. Ez persze csak elvi lehetőség volt, a gyakorlati kivitelezéshez még nagyon sok problémát kellett tisztázni. Ám mindez csupán idő kérdése, és sok múlik azon, kik jutnak el hamarabb a megoldáshoz. Szilárd a húszas-harmincas években Németországban dolgozott, sok kiváló német fizikust ismert, és nagyon jól tudta, hogy ők képesek küldte Einsteinnek, hogy írja alá. A levelet a washingtoni belga nagykövetnek címezték, de aztán mégsem küldték el, mert közben felvetődött egy másik elképzelés, s ebben már az amerikai elnök vált kulcsfigurává. Roosevelt igent mond Szilárd Leó augusztus 2-án ismét autóba vágta magát, ezúttal azonban nem Wigner társaságában, aki családjával nyaralni ment, hanem Teller Edével, aki a washingtoni egyetem fizikaprofesszora volt, és felkeresték Einsteint. (Szilárd Leó nem tudott autót vezetni, ezért vitte magával Wignert, illetve Téliért.) E második látogatás alkalmával már a Rooseveltnek írandó levél volt a EGY LEVEL TORIENETE megszerkeszteni az atombombát, amennyiben erre rákényszerítik őket. Logikusnak tűnt számára, s ezt a véleményét egy másik magyar fizikus, Wigner Jenő is osztotta, hogy fel kell hívni az amerikai vezetők figyelmét az atombombában rejlő fenyegetésre. A legkönnyebben járható út természetesen a sajtó segítségének igénybevétele lett volna, de ezzel nemcsak pánikot keltettek volna, hanem a német hadvezetés figyelmét is ráirányították volna az atomfegyverre. Szilárd Leó eredetileg azt tervezte, hogy a belga kormánynál járnak közbe annak érdekében, hogy Belgium ne adjon el uránércet (amelyet Belga Kongóban bányásztak) Németországnak. Tudott róla, hogy Einsteint szívélyes kapcsolat fűzi a belga királyi párhoz, ezért kézenfekvőnek látszott az ő közreműködését igénybe venni. 1939 nyarán egy forró július végi napon Szilárd Leó és Wigner Jenő autóba ültek és felkeresték a Long Is- landen fekvő Peconicban nyaraló Einsteint, akit még Németországból ismertek. Elmondták neki, amit a maghasadásról tudni kellett, s a nagy német fizikus azonnal tisztában volt vele, hogy ezen a módon fel lehet szabadítani azt az energiát, amelyet annak idején - híressé vált képleteivel: E = m.c2 - maga jósolt meg. Le is diktált egy levélfélét Wignemek, ezt később Szilárd angolra fordította és kissé átstilizálta, majd visszatéma, és Szilárd ait is közölte Einsteinnel, hogy már tudja a módját, miként juttassa el a levelet az elnökhöz. Néhány héttel korábban megis- .merkedett egy orosz származású közgazdásszal, Alexander Sachs-szál, aki Roosevelt baráti körébe tartozott, s ő megígérte Szilárdnak, hogy közvetít Einstein és az elnök között. Einstein egy újabb levelet diktált, ezúttal Tellemek, s ebben felhívja Roosevelt figyelmét az atombombában rejlő veszélyes lehetőségekre. A német fogalmazványt Szilárd Leó átültette angol nyelvre, sőt, két változatot is készített: egy tömörebbet és egy részletesebbet. Einstein, miután elolvasta ezeket, a hosszabb levelet írta alá. A levélhez Szilárd csatolt egy műszaki leírást is, majd a paksa- métát átadta Sachsnak, aki azonban csak két hónappal később, 1939. október 11-én tudott találkozni Roosevelttel. Az elnököt nyilván lekötötték az európai események, ezért halasztódott el az audiencia. Az amerikai elnök, bár nem sokat konyított az atomfizikához, azt megértette, hogy határozottan és azonnal cselekedni kell. Utasította is a vezérkart, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket, mégis egy év kellett hozzá, hogy a gépezet mozgásba lendüljön. Einstein a háború után, a hirosimai és a nagaszaki tragédia ismeretében önmagát is felelősnek tartotta a történtekért, jóllehet a Los Alamos-i kutatásokban nem vett részt, szerepe az atombomba létrehozásában az amerikai elnökhöz eljuttatott levél megfogalmazásában merült ki. A levél keletkezésének történetéről egyébként többféle verzió van forgalomban, s a dolgot csak bonyolítja, hogy maguk a főszereplők sem nyilatkoztak az ügyben egyértelműen. A fentebb ismertetett változat közreadója, Pető Gábor Pál a különböző visszaemlékezések és az események logikus láncolata alapján jutott el ehhez a rekonstrukcióhoz. Lacza Tihamér n VALÓSÁG
