Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-08-13 / 33. szám
(Vlado Gloss illusztrációs felvétele) Szülők nélkül AZ IGAZGATÓNŐ Hrmó Julianna négy éve a párkányi gyermekotthon igazgatónője. Elmondja, hogy a negyvennégy gyerek közül huszonöt a fiú, tizenkilenc a lányok száma. Vannak teljesen árvák, másokról viszont a szüleik nem gondoskodtak, így állami gondozásba kerültek. A gyerekek közül öten óvodába járnak, a többiek iskolások. Az államnak évente ötvenezer koronájába kerül egy, a párkányi gyermekotthonban élő fiatal. Ebbe az összegbe már belekalkulálták a nevelők fizetését, az otthon fenntartási költségeinek egy részét, a biztosítást, a koszt- és ruhapénzt, az iskoláztatás költségeit. Bár az anyagiakból sohasem elég, az igazgatónőt nem az otthon pénzügyi helyzete aggasztja igazán:- A gyakorlat az, hogy egy-egy gyerek addig van nálunk, amíg nem tudunk biztos fedelet a feje fölött. Eddig ez nem is volt különösebb gond. Több volt például a munkásszállás, meg aztán a nevelőnők a gyermekotthonban élő fiataloknak pici koruktól betétkönyvbe rakták azt a pénzt, amit a zsebpénzükből nem költöttek el. Árvák esetében ugyanez történt az árvasági segéllyel. Volt olyan gondozottunk, akinek tizennyolc éves korára ily módon akár harmincezer koronája is volt a bankban! Ebből hat-hét évvel ezelőtt még lehetett lakás vásárolni. Mára ez a helyzet teljesen megváltozott. A mai ingatlanárak mellett egy gyermekotthonból kikerült fiatalnak esélye sincs arra, hogy lakáshoz jusson. Ezeknek a gyerekeknek nemcsak a lakásszerzés jelent gondot, hanem a társadalom előítéleteivel is meg kell küzdeniük.- Sokan azt hiszik, hogy azok a fiatalok, akik gyermekotthonban nevelkedtek, potenciális bűnözők, s úgy is bánnak velük - szögezi le Hrmó Julianna, noha azt elismeri, hogy a nevelőotthonban élő gyerekek agresszívabbak, mint a családi körben nevelkedett társaik. Részben ez érthető-is, hiszen életükből hiányzik a szülői szeretet. Arról, hogyan él egy család, vajmi kevés fogalmuk van. És a szülőkről is inkább csak negatív élményeik vannak. Az intézetekben nevelkedők többsége ennek ellenére képes megtalálni a helyét az életben. Az pedig még a legjobb családban is előfordul, hogy a csemete rossz útra tér...- A gyermekotthonokból kikerültek hatvan-hetven százaléka családot alapít, munkahelyet szerez, ők hozzánk is rendszeresen visszajárnak és beszámolnak életük alakulásáról. Sajnos, vannak azonban olyanok is, akiknek az életük vakvágányra siklik. Véleményem szerint ezért is szükség lenne a szélesebb körű fel- világosító munkára. Valamilyen formában el kellene érni, hogy a társadalom befogadja azokat a gyerekeket, akik intézetben nevelkedtek. Erre most duplán szükség lenne, hiszen egyre kevesebb a munkahely és lakáshoz is egyre nehezebben lehet hozzájutni. Félő, hogy a szülők nélkül nevelkedett fiatalok kilátástalannak látják majd a helyzetüket, s ennélfogva hajlamosabbak lesznek arra, hogy rossz társaságba keveredjenek. Az igazgatónőtől megtudom még, hogy az otthonból kikerült gyerekeknek a nevelők még két éven át figyelemmel kísérik sorsukat. A GYEREKEK Az otthonban élő kamaszokat arról faggatom: hogyan képzelik el a sorsukat, miután kikerültek innen? Elsőként a tizennyolc éves Molnár Mária válaszol, aki tíz éve él az otthonban. - Most varrónőnek tanulok, és majd Párkányban, a varrodában fogok dolgozni - mondja. Arról, hogy a későbbiekben hol fog élni, eddig még nemigen gondolkozott. Hiszen egy darabig még itt lakhat a gyermekotthonban. Aztán meg nyilván férjhez megy, és valahogy majd csak szereznek lakást. Marika testvére, Anna is a gyermekotthonban él, ő kertésznek tanul, és szintén úgy gondolja, hogy az iskola után munkát vállal, azután férjhez megy. A többiek is nagyjából hasonlóan válaszolnak. Tizenhét-tizennyolc évesen szinte halvány fogalmuk sincs, mennyibe kerül egy két-háromszobás lakás. Sokkal tájékozatlanabbaknak, jóval bizalmatlanabbnak tűnnek, mint a családi körben nevelkedett társaik. A szüléikről sem beszélnek szívesen. Tele vannak tüskékkel, fájó emlékekkel. Gépiesen elhadarják, hogyan is zajlanak napjaik az otthonban: fél hétkor kelnek, iskola, tanulás, beszélgetés, olvasás, este tíz előtt már ágyban vannak. Szeretik a filmsorozatokat, kedvencük a Borostyán meg a Dallas. Beszélgetés közben az egyik lány elszólja magát, hogy ő bizony már szívesen rágyújtana. Kiderül: többségük tizenegy-tizenkét éves kora óta dohányzik! Hogy miért? így vezetjük le az idegességünket, válaszolják; és valószínűleg csak egymás között képesek igazán őszintén beszélni. Azt azért elmondják, hogy a nevelők - bár minden tőlük telhetőt megtesznek - az ő szemükben mégis idegen felnőttek, akik elsősorban munkát adnak nekik, számon kémek tőlük valamit és a kötelességeikre emlékeztetik őket. A „kinti világról” pedig gyakran teljesen hamis elképzeléseik vannak. Eddig, mint az az igazgatónő szavaiból is kiderült, az intézetekben nevelkedett gyerekek többsége képes volt megtalálni helyét az életben. De a jövőben ez a statisztika valószínűleg romlik majd, hiszen az életkörülmények most jóval mostohábbak, mint korábban. A lányok, bár vonakodva, de bevallják: ahhoz, hogy önmaguk irányíthassák sorsukat, mindenképpen férjhez kell menniük. Szerintük ez az egyetlen módja a társadalomba való beilleszkedésnek. Sőt! A fiúk is úgy vélik, egy jól sikerült házasság megmentheti őket attól, hogy rossz társaságba keveredjenek. AKI RÉVBE ÉRT Éva még húszéves sincs, de már két kisfiú édesanyja. Két évvel ezelőtt ment férjhez egy kalauzhoz.- Hároméves koromtól gyermek- otthonban éltem. A szüléimről semmit sem tudok. Van egy szellemileg fogyatékos öcsém, ő egy intézetben él, én pedig rendszeresen látogatom őt - mondja. Halk szavú, csöndes, kimondottan csinos teremtés. Szép hosszú haja van, hatalmas barna szeme. A férjének korábban egy baleset következtében amputálni kellett a fél karját. Évát azonban ez nem zavarja. Tisztelettel, szeretettel beszél róla. Azt mondja: hálás neki azért, hogy kihozta őt a gyermekotthonból.- Ne értsen félre, nekem az otthonban sem volt rossz dolgom - teszi hozzá sietve. - Csak... Mivel én nem cigarettáztam, nem feleseltem a nevelőkkel, kicsit kilógtam a társaságból. Az ilyen közösségben mindig az erősebb, a hangosabb diktál. Én meg valahogy nem vonzódtam hozzájuk. Tizenkét éves voltam, amikor egy idősebb házaspár örökbe akart fogadni. Azt mondták, nagyon hasonlítok a rákban meghalt lányukra. Magam sem tudom miért, de akkor nem akartam, hogy örökbe fogadjanak. Pedig kedvesek voltak, jól is éreztem magam náluk, mégis visszavágyódtam az otthonba. Pedig a néni sokat foglalkozott velem. Kötni, horgolni, hímezni is megtanított. Boldog voltam, amikor elkészült az első pulóverem, amit magam kötöttem. A házaspár azt szerette volna, ha középiskolába megyek, de én erről hallani sem akartam. Lehet, hogy az érettségit is probléma nélkül megszereztem volna, de én mindenáron varrónő akartam lenni. Arra gondoltam, hogy majd olyan ruhákat készítek, amilyenek csak nekem lesznek. A tanonciskola utolsó évfolyamában ismerkedtem meg a férjemmel. A házaspár ekkorra már teljesen kilépett az életemből. Megértették, hogy bár külsőleg hasonlítok a lányukra, belsőleg teljesen más vagyok. Ekkor jött a mostani férjem. A vonaton ismerkedtünk meg. Láttam, hogy a bal kezét olyan furcsán mozgatja, és mintha fekete kesztyűt hordott volna. Később elmondta, mi történt vele, de engem ez egyáltalán nem zavart. Örültem, hogy meglátogat, hogy nekem is van valakim. Két hónappal a tizennyolcadik születésnapom előtt volt az esküvőnk. Most két fiam van, és tulajdonképpen boldognak érzem magam. A férjem viszont néha elégedetlenkedik a kis lakás miatt. Ezt még ő kapta a vasúttól legénykorában. Most már négyen lakunk a szoba-konyhában, s bizony szűkös a hely, bár én ezt nem érzem tragédiának. Nekem már az is elég, hogy a magam ura lehetek. Éva, mint mondja, ha csak teheti, varrogat. A házbélieknek is. Közben a gyerekekkel törődik, s főzni is tud, bár azt nem igazán szeret. Éppen elbúcsúzni készülök, amikor a fiatalasszony arról kezd beszélni, hogy férjére milyen rossz hatással vannak a munkatársai.- Munkaidő után néha elmegy a kocsmába. Ez még nem is lenne baj, hiszen ezt más férfi is megteszi. Csak ilyenkor a cimborái mindig azzal ugratják, hogy amíg ő a poharat emelgeti, én biztosan más férfiakkal szórakozom. A férjem meg bedől nekik. Hazajön és itthon jeleneteket rendez. Hiába mondom neki, hogy ez nem igaz. Ó tizenöt évvel idősebb nálam, és már legénykorában is féltékeny volt rám. Őszintén szólva dühít, hogy a férjem alaptalanul gyanúsítgat, s ezzel szemben teljesen tehetetlen vagyok. A jól indult beszélgetés kicsit szomorkásán ér véget. Bár Éva - igaz, kicsit könnyes szemmel - azt állítja: ő jól érzi magát, és most végre úgy él, ahogyan mindig is szeretett volna. Kamoncza Márta TÜSKE Tanulni... Tanulni, tanulni, tanulni - mondotta volt Lenin. Csak azok számára jegyzem meg, akik nyolcvankilenc után kezdtek el iskolába járni, hogy Lenin nagy ember volt, bár mélynövésű. Szocialista munkabrigádokat, gyárakat, intézményeket, utcákat, tereket sőt városokat neveztek el róla. Ő találta fel a leninizmust és a Szovjetuniót. Nagyon sokat írt, ő írta például Lenin összes műveit, melyeket a világ szinte minden nyelvére lefordítottak, hogy hatalmas könyvtárakat építhessenek nekik. Halála után testét tudós orosz szakemberek jól bebalzsamozták és most meg lehet nézni. Szellemét a balzsam nem érte, így az most is közöttünk jár. Halálával egyébként nagy veszteség érte. És ő mondta, ahogy azt már jeleztem, hogy tanulni, tanulni, tanulni. Lehet, hogy ha mást nem mond, nem ír - most ezért a mondásáért tisztelnénk örök időkre. De mondott és írt mást is, követői pedig még rá is tettek egy lapáttal. Ezért őket is be lehetett volna balzsamozni. Születésük előtt. így talán megúszhattunk volna jó néhány keserves évtizedet és egy csomó kötelezően megtanult mozgalmi indulót, jelszót, kiáltványt, fogadalmat, esküt, a különféle pártkongresszusokról már nem is beszélve. Megtanultuk, s mert környezetükből, a valóság hátteréből, igaz értékelésükből kiemelve ezek a szövegek nem mondtak semmit, el is felejtettük őket szépen. Mert úgy, ahogy voltak nem volt bennük semmi. Frázisokon kívül persze. S így váltak buborékká tartalmas, szép szavak, fogalmak, melyeket mára már az ember félve idéz, hiszen fényük megtört a vörös transzparenseken, útszéli palánkokon, vagy épp a házak falán. Ezen töprengek, miközben azt hallom, hogy a magát szigorúan kulturális szövetségnek tartó Matica egyik főembere, Vít’azoslav Móric buzgóságában odáig ment, hogy javasolta az iskolaügyi minisztériumnak: tegye kötelezővé az alap- és középiskolások számára a Függetlenségi Nyilatkozat és az Alkotmány preambulumának betanulását. Úgy, ahogy van, a környezetükből, a valóság hátteréből, igaz értékelésükből kiemelve. A Szlovák Televízió egyik műsorából (is) tudom, a közvélemény a javaslatra kétféleképp reagált: voltak, akik okulva talán a múltból, az egész kérdést feleslegesnek tartják, mások a javaslat, a tanulás mellett foglalnak állást. Igazuk van! Tanulja meg a diák, amit mondanak neki. Úgy, ahogy van. Miért is ne? - hisz nincs abban semmi... Kertész Gábor
