Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-07-02 / 27. szám
KARINTHY FRIGYES Regék boldog világa Te háromesztendős vagy csupán, ó, gyermekem, az élet játszi virány számodra, te még virágot szedhetsz minden ágról, nem tégedet büntetnek meg húsz koronára, amiért a virágokat rongálod, hanem engemet - te még nem ismered a rettentő életet, mely csupa bűn, mocsok, szenny... a te számodra az élet egy boldog tündérálom, regék boldog világa, mint ahogy fentebb jelezni szerencsém volt... Hallom, anyád mesél neked éppen - ó, hallgasd csak a tündérmesét, hidd el, hogy az élet ilyen tündérmese - az élet, mely számomra kegyetlen Zola-regény, szertelen, durva valóság, bűn, szenny, mocsok és izé, hogyhíják, szóval olyan mosdatlan. Anyád mesél neked... hadd figyelek én is, hadd fürösztöm lelkem a rege boldog aranyködében, hadd felejtem el, hogy férfi lettem, cserepéldány, sárga cserepéldány... Igen... már úgyis elfelejtettem a tündérmeséket... hadd hallom, miről is szólnak... Éppen Hófehérkét meséli... a királyné ül a tükör előtt, és nagyon haragszik Hófehérkére, hogy az szebb nála... Nono! De csúnya egy hiú nő ez a királyné - afféle negyvenéves lehet, „veszedelmes életkor", ilyenkor szoktak ezek féltékenykedni, Karin Michaelis kancellár - akarom mondani írónő. Kellemetlen téma. Hadd hallom csak - mi?! Megmérgezi Hófehérkét? No de ez már., ez már egy kicsit... mérgezés, női féltékenység miatt... hiszen ez egy detektívregény... Édes fiam, meséljen valami mást annak a gyereknek, hiszen én se tudnék ettől elaludni, ha komolyan venném. Hamupipőke... az már igen... az egy finom dolog, ahogy emlékszem... hallom csak. Aha, hát mégis eljut a bálba... de hazaszökik... a királyfi csak a cipőjét találja meg... kijelenti, hogy csak az lesz a felesége, akié ez a parányi cipő... a mostohatestvérek levágják a lábujjukat, hogy felmenjen a lábukra... Hallja, kérem, hagyja abba azonnal, hiszen ez hajmeresztő! Tudja, miket adott be ennek a szegény ártatlan gyereknek?! Cipő után beleszeretni egy nőbe! Tudja, mi ez? Hisz ez a legperverzebb szerelmi elfajulás... fetisizmus. Miért nem olvas fel neki mindjárt Kraft- Ebingből vagy Blochból? Éetisizmus, halmozva öncsonkítással... a legborzalmasabb deliktumok... hiszen tönkreteszi azt a gyereket... fogjon gyorsan valami másba! Jancsi és Juliska - na hát persze, ilyesmiről kell beszélni, kedves, ártatlan gyerekekről, tündérekről... Mi?! A szülők otthagyják az erdőben a két gyereket? Gyerekkitevés? No de mégis... Hja igen, a vasorrú bába, az ám... hogy is van csak? Beteszi a ketrecbe... hizlalja? Mi?! Hogy majd megeszi aztán?!... Jézus Mária, hagyja már abba, hisz nekem hideg megy végig a hátamon - ez már mégis elvetemültség, hisz ez közönséges antropofágia, emberevés, olyan rémség, amiről nekünk törvényünk sincsen, amihez a legádázabb rémregényíró se mer hozzányúlni... hagyja abba gyorsan! Az már igen, a királykisasszony meg az elvarázsolt királyfi... Ilyesmiről kell mesélni, ez az igazi tündérmese... Bár egy kis jogtalan hipnózis szerepel, úgy látom, itt is... no de sebaj, ennek a mesének legalább tanulságos vége van, ha jól emlékszem. Igen, tudom már - a királyfi disznóvá változik... de a jószívű királykisasszony azért nem undorodik tőle... megsimogatja... meg is csókolja... Elég! Elég! Végképp meg akarja mételyezni a fiamat?!... Tudja, mi ez, amiről itt szó van?! Hisz ez szodómia, a legmélyebb posvány... a fertő mélye... a társadalom elfajulásának történetében a legsötétebb lapok... Szodoma és Gomorra... kéneső... Marquis de Sade... Retif de la Bretonne... titkos kiadások... rendőrség... rákfene... borzalom... De hát ez mégis hallatlan, hát ilyenek ezek a tündérmesék? Ez a regék boldog világa? És micsoda fordulatok. Amit eddig hallottam, lépten- nyomon a legsötétebb bűnök, gyilkosság, bosszú, ármány, irigység, lopás... Micsoda emberek ezek... micsoda világ, ahol még a vénasszonyok is hiúak és bosszúállóak, „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, különben menten zöldbékává változtattalak volna” aszongya; micsoda világ, ahol a munkaadó szerződési csalásra szólítja fel a bérmunkást, amikor ravasz fondorlattal tudtára adja, hogy nála „három nap egy esztendő”; micsoda világ, amelyben zsarnok, gonosz királyok a felelős parlament és diplomácia megkérdezése nélkül holmi személyes előnyökért nyakra-főre odaígérgetik a „fele királyságukat”? Édes fiam, - vegyen elő, kérem, egy francia regényt, és mesélje el azt Gabinak - az egy erkölcsös történet, ahol a bűn elveszi büntetését. A história megütközéssel jegyezheti föl, hogy volt olyan tizenkét év, amikor a hivatalnoki sematizmusokban a Szmrecsányi név elő nem fordult. Pedig a Szmrecsányi családról el van terjedve Liptóban az a legenda, hogy egykor a földgömbön mnden hivatalt a liptói Szmrecsányiak fognak betölteni. Kezdődött pediglen ez a csodálatos epocha 1850-től, amikoron a Liptó hegyei közt a siralom üté föl az ő tanyáját, mert csak a búza terem meg őnáluk gyöngébben, mint egyebütt, de a nemzeti bánatból itt is nagy aratás volt. Az egyik család a halottjait siratta (csak a Kubinyiakból négy esett el), másik a rabjain búslakodott. (Sok kufsteini és olmützi fogoly álmodta be magát éjjelenkint Liptó hegyei közé, ahol a gyermekei vannak.) Sok pedig a szabadon levőkért rettegett... akikre még majd ezután kerül a sor. Ilyennek látszott a többek közt Szent-Iványi Ödön. Nagy birtokos és nagy magyar. Ami így együttvéve nem sokat ért. Mert a magyarságért könnyen elvették az embernek a nagy birtokát. S hogy ne kelljen a fejét tömi a visszaszerzésén, néha a fejet is elvették. Mert így kívánta az állami rend. Volt pedig ezekben az időkben Magyarország kormányzója bizonyos báró Geringer Károly, aki mohón hozzálátott (ipsissima verba) az ország megtisztításához. Csupa gonosztevőkből állt az akkor. Egy egész ország gonosztevőkből. A becsületes hazafiakat az aktuális rendszer emberei tartották gonoszoknak és üldözték, akik pedig jó emberei lettek a hatalomnak, azokat a mieink tartották gonoszoknak és átkozták. Palugyay Ferenc uramért, aki a megyefőnöki hivatalt viselte Alsó-Ku- binban, gyászt viselt a Palugyay család, és ezt akkoriban eleven gyásznak hívták. Minden gyászok között a legnagyobb gyász. Mert a többi gyásszal még dicsekedni is lehetett; anya az elesett fiával, gyerekek a raboskodó apjukkal; sirathatták őket, de az eleven gyásznak nincsen könnye, nincsen kevélysége, csak szégyenpírja. A másik irányú gonosztevők közül a leginkább magas- lőtt ki a már említett Szent-Iványi Ödön, egy nemes szere- tetre méltó úr, aki nagyon bele volt keverve a 48-iki politikába. Élénk részt vett mindenben, s ha egyszer Geringer uram ráteszi a kezét, nem ér a feje egy ólompitykét. (Pedig micsoda okos fej!) A végtörvényszék annyi kompromittáló bizonyítékot, rendeletet, levelet szedhet össze tőle, aminek a fele is elég lenne. Rokonai, jó barátai mindennap szepegtek az életéért. Mert kétségtelen, hogy rá jön a sor. Még a tű fokán is átcsúszhat egy teve, még az esztendő is átugrik néha egy napot, de Geringer báró nem ugrik át egy ilyen előkelő bűnöst. Csak az volt a kérdés, hogy „meddig és mikor”? Egyszer azután megjött ennek az ideje is. Egy napon megérkezett Alsó-Kubinba a császári biztos. A neve Chorin Pál volt. Bizony még sohase hallották ennek az úrnak a hírét. De hát jobban is fájt volna nekik, ha ismerős név lenne. Vasút még akkor nem járt, s telegram nem volt. A császári biztos négyesfogaton jött, s csak a legutolsó etetési helyről menesztett előre híradással a megyefőnökhöz egy lovas huszárt, hogy érkezik. Palugyay uram, a megyefőnök, nem volt a lelkében romlott ember, akárhogy szidták is honfiai, a liptói magyar érzésű nemesség, mégiscsak őhozzájuk húzott a szíve, megborzongott a hírre, s a saját özvegy menyecske leányát küldte parasztruhába öltöztetve, hogy menjen el Szent-Ivá- nyi Ödönhöz, és vegye rá a rögtöni szökésre. Szép, őztermetű leány volt Palugyay Anna, nagy rábeszélő szemekkel, de éppen az, hogy a rábeszélő szemek rábeszélése csak a maradásra érvényes. Hiába mondta Szent- Iványinak, hiába kérte összetett fehér kezeivel: „meneküljön, az isten szerelméért”, Szent-Iványi megkötötte magát makacsul: „Itt maradok. Ne féltsen engem, kedves Anna.” Aközben a megyefőnök hevenyészve lakást rendezett a hatalmas úr számára a megyeházban, két zsandárt menesztett az országúira, akik jelentéssel legyenek, ha a teljhatalmú császári biztos kocsija kibukkan az úti porból. Rendeletet küldött a papokhoz, hogy húzassák meg a harangokat, s ő maga a megyeház kapujánál várta teljes díszben, az egész tisztikar élén, távolabb állíttatván föl a két mozsarat, amelyekkel lőni fognak a megérkezéskor. A jelzett időre behajtatott a hatalmas úr, a négy tajtékos pej megállón a megyeház kapujánál, s méltóságteljes nyugalommal szállott le róla egy sovány, magas, fekete ember, szelíd kék szemekkel.- Én Chorin császári biztos vagyok. Ön a főnök? Palugyay uram földig hajtotta a kopasz fejét. „Ja, excellenz” - mondá, de minthogy a német szót nagyon lustán hozta ki a nyelve a koponyájából, egy ékes latin dikcióra gyújtott rá, amit végighallgatván a császári biztos, csak ezt az egy szót mondá: „Valde bene” - megveregetvén a Palugyay uram vállát. Ezzel engedte magát fölvezettetni a keleti növényekkel dekorált szállására, hol előkelő hanyagsággal levetette magát a díványra, s egy unott ásítással kihúzta zsebéből a kinevezési okmányát, és átnyújtá az előtte gömyedten álló főnöknek.- Nézze át, barátocskám. így kívánja ezt az állami rend - tette hozzá. - Most pedig távozhat. Ha szükségem lesz önre, hívatni fogom. Az egész várost gyorsan befutotta a rémhír, másnap a megyét is: itt a császári biztos. Az emberek becsukakoztak a lakásaikba, és suttogva kérdezgették egymástól: hozott-e hóhért is? Vér járt akkorában az ilyen emberek nyomában. Ezer naiv kérdés merült föl. Vajon miért jött? Hogy néz ki? Milyen az arca? Van-e valami kegyetlenség a vonásain, a szemeiben? Ejh, csak olyan, mint más közönséges ember. Egy kicsit megpihent, majd a különböző deputációkat fogadta. Először jött a klérus, aztán a város, aztán a céhek. Mindenkinek azt felelte: „Legyenek hűk a császárhoz.” Estefelé egy odavaló földbirtokos, bizonyos Velinyi Gábor kért audienciát. Előadta, hogy ma délután a felesége egy egészséges fiúgyermeket szült, s fölkérte a biztost keresztapának. Chorin Pál erre is rámondta a maga sablonját:- Legyen hű a császárhoz. S ajánlkozott, hogy megkereszteli a gyereket. Ami szerfölött tetszett az alsó-kubiniaknak: „Bizony isten, jó ember! Nem fog ez bántani senkit.” Este a megyefőnök által rendezett vacsorán vígan koccingatott a meghívott celebritások- kal - szóval nem mutatkozott rajta semmi félelmetes. Hanem aztán másnap reggel arra ébredtek a lakosok, hogy a Szent-Iványi Ödön kastélya körül van véve zsandárokkal. Délfelé pedig az egész megyébe szétküldetett a kemény rendelet, hogy aki valami bűnét tudja Szent-Iványi Ödönnek, aki arról okmánnyal vagy levéllel bizonyítani bír, azt három nap alatt a császári biztos őexcellenciájának behozza, vagy különben börtön- büntetés éri, sőt esetleg bűnrészesség alapján ki is fog végeztetni. Huszonnégy talpig gyászruhába öltözött nő járult a császári komisszárius elé, kegyelmet kérve Szent- Iványinak. Férfi már nem volt, aki beszélne, mert az már mind ült valahol. Az asszonyok vették át a közügyeket. A szoknya immúnis volt. De az asszonyok se a szívét keresték a németnek, hanem a szemére dolgoztak. A legszebb huszonnégy asszony öltözött feketébe, közöttük volt Palugyay Anna is. Chorin kegyetlenül lenézte őket.- Az asszonyok szerelemre valók és nem az állami rend megakadályozására. Távozzanak és legyenek hűk a császárhoz. Szüljenek neki jó katonákat. Kegyetlenül röhögött hozzá. Istennél a könyörület, a szegény Szent-Iványi el van veszve. Három napig kézről kézre vándorolt a császári biztos ajtókilincse - mindenki elvesztette már a szívét -, hordták hozzá halomra a kompromittáló leveleket, okmányokat, melyek Szent-Iványi működésére vetettek világot. Egy egész halom lett ezekből a teljhatalmú úr mahagóni íróasztalán. Barátok, rokonok siettek menteni a maguk bőrét. Nem ért még a jó Alsó-Kubin ilyen szégyenteljes három napot. A negyedik nap reggelén kijelentette a császári biztos, hogy elutazik. S rendeletet adott, hogy a zsandárok hozzák be a megyeházba Szent-Iványi Ödönt. Nagy emberáradat nézte az utcákon, mikor hozták. Szuronyok között! Egy Szent-Iványit! Istenem, de nagy úr lehet a császár, hogy meg mer ilyet tenni! Némán, könnyes szemekkel nézték a tömegek, csak egy- egy vakmerő kar lobogtatott kendőt az ablakból - de csak a kar volt künn, hogy a fejet ne lássák. Imitt-amott virágbokréta esett a mártír lábaihoz, aki kevélyen, mosolyogva lépegetett a zsandárok közt.- Sohase látjuk többé - suttogták. S minden tekintet őt kísérte, míg csak el nem nyélé a megyeház kapuja. A megyeház kapujába maga a főnök is odasettenkedett, s lopva megszorítá még egyszer a kezét: - Bátorság, édes Ödön öcsém, bátorság! Az visszamosolygott rá:- Mihez?- Boldogtalan! - mondá a főnök környezetének. - ó még remél. Fölment a lépcsőkön, két zsandár bekísérte a császári biztos színe elé. A császári biztos mogorván intett a zsandároknak, hogy távozzanak, s aztán nevetve rázta meg a Szent-Iványi Ödön kezét:- Sikerült, kedves öregem.- Együtt vannak? - kérdé Szent-Iványi.- Azt hiszem, minden irat együtt van, ami kompromittálhatna. Égesd el őket. Most már biztonságban lehetsz. Ott ég a tűz a kandallóban, hányd be.- Köszönöm, Palkó, de már most aztán jó lesz, ha elkot- ródol...- Megyek. A lovadat, kocsidat majd eladom otthon, Aradon, és a pénzt elküldöm. Szervusz, öreg. A császári biztos kocsijához hívatta a megye főnökét.- Szent-Iványi Ödön további rendelkezésig szabadon marad. Isten önnel. A kocsis kibontotta ostorát, még egyszer tisztelgett a kapuőrség, s aztán gyű, megindult a négy pompás paripa, s a por nemsokára elnyelte végképp a fényes hintót, amelyben a Szent-Iványi ravasz honvéd bajtársa, egy Chorin nevű aradi zsidó ült - kinek volt bátorsága ezt az életveszélyes szerepet eljátszani a pajtásáért. Sok rossz történt a világon azért, hogy nem volt távíródrót és hírlap, de éppen emiatt némi jó is történt egy- szer-kétszer, lehet, hogy százszor. MIKSZÁTH KÁLMÁN biztos IRODALOM , 1995. július 2.
