Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-02-12 / 7. szám
IiBSámap 1995. február 12. PUBLICISZTIKA A VOGÉZEK FENYŐJE Ha a mai fiatalok körében valaki közvélemény-kutatást készítene arról, kik voltak a huszadik század legnagyobb alakjai, Albert Schweitzer (1875-1965) nevét alighanem csak nagyon kevesen említenék meg. S egyáltalán kérdéses, kikből is állna ez a lista, hiszen úgy tűnik számomra, mintha korunkat nem érdekelnék a valódi nagyságok, az igazán figyelemre méltó és példát mutató életművek. Erről persze az érintettek tehetnek a legkevésbé, s talán nem is izgatná őket különösebben ez a körülmény, hiszen tették a dolgukat, mert úgy parancsolta a lelkiismeretük. Albert Schweitzert egyébként is bajos dolog volna a mai ideálok közé behelyezni. Mit is keresne a milliomos teniszcsillagok, a botrányokat kedvelő filmsztárok és a világ sorsát markukban szorongató politikusok között? Sosem kedvelte a tündöklést, a zajos ünneplést, csakis a másokért végzett munka, az alázatos szolgálat tudta őt boldoggá tenni. Aki megkísérli bemutatni őt, megrajzolni a portréját, alighanem reménytelen vállalkozásba fog. Mert hiszen ki lenne képes egy személyben hitelesen szólni a filozófus, a teológus, a Bach-kutató, az orgonaművész, az afrikai bennszülötteket gyógyító és a békeharcos Albert Schweit- zerről, korunk legnagyobb s talán utolsó polihisztoráról? Életrajzát persze sokan megírták, s ő maga sem csinált titkot belőle, de vajon valóban az az Albert Schweitzer bontakozik-e ki előttünk, aki volt, vagy csupán az egyik lehetséges ábrázolása? A legtalányosabb az, hogyan tudott ennyiféle területen maximális teljesítményt nyújtani. Még az állításaival vitatkozó teológusok is kénytelenek elismerni, hogy teológiai műveiben minden valamirevaló munkát idéz és elemez, megállapításai megalapozottak, s okfejtéseinek logikája következetes. Teológusként Jézus alakja foglalkoztatja leginkább, erről a kérdésről s a Jézus-kutatás történetéről több könyvet írt, amelyek németül, franciául és angolul is hozzáférhetőek. Schweitzerről tudni kell, hogy franciául és németül egyaránt anyanyelvi szinten beszélt. Elzászban, a Vogézekben született, ahol a francia és a német szó egyaránt otthonos volt. Schweitzer német iskolába járt, s a strasbourgi egyetemen is németül tanult, de családja körében a francia nyelv is használatos volt. Ezért nem okozott számára gondot, hogy egyszer németül, máskor meg franciául íijon. Teológiai tanulmányait, könyveit rendszerint németül vetette papírra, de például a nagy visszhangot kiváltott Bach-mo- nográfiáját először franciául írta. A nagy német zeneszerzőt már gyermekkorában megkedvelte, s amikor orgonálni tanult, gyakran játszotta az ő műveit is. Az orgona egyébként kedvenc hangszer volt a Schweitzer-családban, hiszen az édesapa lelkész volt, akinek gyakran kellett orgo- nálnia. A kis Albert eleinte nehezen boldogult az orgonával, mint később tréfásan megjegyezte: nagyon lusta gyermek volt, s nehezen tudta elszánni magát a gyakorlásra. Később azonban erőt vett ezen a rossz tulajdonságán, s néha húsz órát is dolgozott egyfolytában. Valaki meg is állapította: Schweitzer úr, maga két végéről égeti a gyertyát! - Ez nem baj - válaszolta Schweitzer -, csak az a fontos, hogy elég hosszú legyen a gyertya. - Ami igaz, az igaz: Schweitzerhez kegyes volt a teremtő, hiszen kerek kilenc évtized méretett ki számára ezen a sárgolyón, és egészen haláláig dolgozhatott, a legszükségesebb pihenőidőt engedélyezve csupán önmaga számára. Már a filozófia doktora, a teológiai tudományok docense volt, nemzetközi hírű Bach-kutató és orgonaművész (aki mellesleg az orgonák építésével is foglalkozott, és nagy érdemeket szerzett a régi német- országi, franciaországi, hollandiai és angliai orgonák megmentésében, sőt az orgonákról és az orgonaépítésről is könyvet írt), amikor elhatározta, hogy orvosként Afrikába megy, gyógyítani a szenvedő bennszülötteket. Elmúlt harmincéves, amikor beiratkozott a strasbourgi egyetem orvosi karára és megkezdte orvosi tanulmányait, miközben ugyanezen egyetemen teológiát oktatott, vasárnaponként prédikált a templomban, orgonahangversenyeket adott és filozófiai műveken dolgozott. Éjfél előtt sohasem került ágyba, de már javában dolgozott, amikor a felkelő nap sugarai először megcsillantak szobájának ablakában. Az orvosi egyetemet 1911-ben végezte el, ezt követően még egy esztendőt töltött Párizsban a trópusi betegségek tanulmányozásával, majd miután megnősült és megszerezte az orvosdoktori címet is, 1913 kora tavaszán hajóra szállt, hogy három hét múlva megérkezzen egy gabo- ni kikötőbe, ahonnan még kb. 200 kilométert kellett hajózni az Ogooué folyón Lambarénéig. Sokan és nagyon részletesen leírták már, milyen körülmények fogadták Schweitzert és feleségét ezen az isten háta mögötti vidéken. A folyó hemzsegett a krokodiloktól és a különböző betegségek kórokozóitól, az elviselhetetlenül tűző nap elől hiába menekült az ember az árnyékba, a párás hőség ott is kibírhatatlan volt, miközben álomkórt terjesztő szúnyogok és cece-legyek milliói dongtak az ember körül. A Schweitzer házaspár még jóformán el sem helyezte a csomagjait, s tulajdonképpen még azt sem tudták, hol fognak lakni, máris jelentkeztek az első betegek. Sokan hatalmas sebekkel a végtagjaikon gyalog tették meg a sokszor több száz kilométeres utat, másokat a hozzátartozóik alkalmi hordágyakon cipeltek az őserdőn át, mert már képtelenek voltak a saját lábukon közlekedni. Jöttek a maláriások, a leprások, az elmebetegek, a sérvvel baj- lódók, egyszóval mindenki, aki gyógyulást remélt. De hoztak olyanokat is, akik menthetetlenek voltak, és Schweitzer őket is befogadta, mert azt vallotta, hogy a szenvedők fájdalmait enyhíteni kell, még ha a gyógyulásra kevés is az esély. A lambarénéi kórház működését a barátok anyagi támogatása tette lehetővé, de a különböző nemzetközi szervezetek is egyre inkább besegítettek, ám a legnagyobb áldozatot mégis Schweitzer vállalta, aki egy ígéretes tudósi és előadóművészi karriert hagyott ott az afrikai betegek kedvéért. Ráadásul a baráti segítséget kölcsönnek tekintette, amit később vissza akart fizetni. Egy időre azonban a terveit keresztülhúzta az I. világháború. A lambarénéi tartózkodás a tervezettnél tovább húzódott, aztán meg váratlan fordulatot vett: Schweitzeréket internálták. Ők ugyanis német állampolgároknak számítottak, s mint ilyenek, ellenségek voltak a francia gyarmaton, ezért 1917-ben Franciaországba szállították őket, egyáltalán nem törődve a lambarénéi kórházzal és a beteg afrikaikkal. Hat évig volt távol Albert Schweitzer szeretett Afrikájától, de sohasem adta fel a reményt, hogy újra visszatérjen oda. Miután a háború véget ért, belefogott néhány könyv megírásába, hogy azok honoráriumából visszafizesse az adósságait és további tőkét teremtsen a lambarénéi A második világháború okozta hosszú szünet után visszate'rt Európába és először látta meg négy unokáját kórház működéséhez. Ebben az időben vált Európa-hírű orgonaművésszé is, hiszen az öreg kontinens számtalan országában adott hangversenyt és tartott előadást szeretett Bachjáról, akinek huszadik századi újrafelfedezéséért talán a legtöbbet éppen ő tette. 1924-ben tért vissza ismét Lambaréné- be, ahol természetesen mindent elölről kellett kezdeni. Lassan segítőtársak is érkeztek, s nemcsak ápolók, hanem orvosok is. Szükség is volt rájuk, mert a betegek száma is egyre nőtt. Schweitzer pedig gyógyított, operált, s közben irányította az építkezési munkákat, mert nélküle - a „nagy fehér varázsló” nélkül - senki sem tudta, mit kell csinálnia. Valaki egyszer kiszámította, milyen eredményes volt Lambarénében a gyógyítás, s arra a meghökkentő felismerésre jutott, hogy ilyen primitív körülmények között is sokkal jobb statisztikai eredményeket produkáltak a különböző műtétek és egyéb kezelések során, mint a világ civilizált részeiben. Schweitzert a második világháború Lambarénében érte, s éveken át nem is tudott Európába utazni. A háborút követően ellátogatott Amerikába is, ahol nagy feltűnést keltett nemcsak a megjelenésével, hanem a gondolataival is. Ez az út anyagilag kétségtelenül hasznosnak bizonyult, hiszen sok gazdag amerikai nyitotta ki a pénztárcáját és adakozott a lambarénéi kórház javára. Ekkor már mindenki ismerte őt, s a Nobel-békedíjat is ennek a nagy népszerűségnek köszönhette. A díjért járó pénzt természetesen a kórház fejlesztésére fordította. Akkoriban szerzett tudomást a világ a hidrogénbombáról, s Albert Schweitzer az elsők között emelte fel a szavát a nukleáris kísérletek és az atomfegyverek ellen. Bizonyos körök nem nézték jó szemmel Schweitzer agitálását, ezért megkeresték a gyenge pontját, hogy lefegyverezzék: bírálni kezdték a lambarénéi kórházban tapasztalható viszonyokat. Bor- zasztóak a higiéniai körülmények, korszerűtlenek az orvosi műszerek és a berendezések, Schweitzer diktátorként viselkedik a beosztottjaival és így tovább. Sőt akadtak olyanok is, akik azzal vádolták meg, hogy az ápolónőkből háremet alakított ki magának. így intrikálnak azok, akik képtelenek elviselni az emberi nagyságot: rágalmaznak, vádaskodnak, gyűlölködnek. Schweitzert azonban mindez hidegen hagyta. Számára az volt a fontos, hogy a kórházban folyjon a munka, mindenki végezze a maga dolgát. Élete utolsó pillanatáig az emberek szolgálata volt a fontos számára és az, hogy elkezdett munkájának legyen folytatása. S ha ma ritkábban is emlegetjük őt, azért a lambarénéi kórház még fennáll, s amikor felcsendül Bach orgonamuzsikája, a futamokat az ő intenciói szabják meg, hiszen ő tanította meg a világot arra, hogyan kell Bachot orgonálni. Jézusról, Szent Pálról vagy éppen a kultúra hanyatlásáról, az indiai filozófiáról írt könyveit a szakemberek százai forgatják, és még mindig tudnak belőlük újat meríteni. Mert Albert Schweitzer a szellem óriása volt, ahogy önmagát nevezte: fenyőfa, a Vogézek fenyője. Lacza Tihamér tgy víz— Még nem döntötte el, mennyit ér meg neki a könyvsorozat, amit távoli ismerőse, a fehér kendős öregasszony kínált fel a könyvtárnak... Véletlenül kedd volt, s ő éppen a friss irodalmi folyóiratokat böngészte, amikor szélesre tárva az ajtót megjelent egy újságpapírba tekert csomaggal a hálószatyrában. Először mint valami jelenést nézte az öregasszonyt, s a mögötte beáramló hidegtől meg is borzongott kicsit. Az öregasszony kihalászta a szatyrából a csomagot, amelyből a kölcsönzőpulton már kibukott egy zöld kötésű könyv, gerincén életfaszerű aranyszínű nyomattal. Kályha melletti fotel alakú kuckójában megmozdult a könyvtároslány is. Szoknyáját igazgatva felállt, majd érdeklődve vette kezébe a könyvet. Megnézte tábláit, ujjaival végigsimította a gerincét, majd megszólalt:- Ezt nem tőlünk tetszett kölcsönözni.- Tudom, aranyos. Maguknak szeretném ajándékozni...De nem csupán ezt az egyet, hanem az egész sorozatot. Meglepetésében a lány nem tudott mit szólni, belelapozott a régi könyvbe. Láthatóan fintorgott is egy kicsit, s eltartotta magától a kötetet. Talán a lapok közül felszálló por bántotta az orrát. Az ilyen könyveknek átható szaguk van, rejtélyes vegyi folyamatok zajlanak lapjaik között, ennek ellenére szilárdabb kötésűek, mint a mai könyvek. Az olvasóasztal mellől figyelte a különös párbeszédet:- Nekünk már van Arany János összesünk, legalább nyolc példányban, s ha jól tudom, négyféle kiadásban - szabadkozott a lány, még mielőtt nyíltan ellentmondott volna az ajánlatnak.- De nem kérek érte semmit, semmit az égvilágon - próbálta meg lelkesíteni a könyvtároslányt az öregasszony. - Tudja kedveském, el kell költöznöm a házból, ahol lakom. Az állam visszaadta az épületet a tulajdonosának, aki valami fogadót akar létesíteni a négy lakásból. Kaptam egy lakást a lakótelepen, de az egyetlen szobában nem tudom majd elhelyezni a könyveinket.- Hát nem egyedül tetszik élni?- Egyedül, de a könyveinket férjemmel közösen csak haza, de amikor a mázsát is elérte a súlyuk, már engedélyt kért rá. Véletlenül talált rá arra a raktárosra, akinek a lelkét nem fertőzték meg a magyarellenes indulatok. Megegyeztek, hogy a hulladékpapír áráért hazaviheti a könyveket. Így kerültek hozzánk ezek a többségében a századfordulón nyomtatott kötetek, majd magunkkal hoztuk, amikor visszatelepedtünk. Közöttük ez a teljes Arany János összes művei. A többit egyenként elhordtám az anKönyvek februári ködben gyűjtögettük. Különös története van szinte valamennyinek. Főképp a klasszikusoknak... A lány kerekre nyílt szemmel kezdte hallgatni az öregasszonyt. Addig sem vette le róla tekintetét, míg hellyel és termoszos kávéval kínálta a kályha mellett.- Ezeket a könyveket a férjem hordta haza egy liptói papírgyár hulladékfeldolgozójából. Amikor a falunk lakóinak egy részét, ahol férjem kántortanító volt, kitelepítették, nekünk Liptóba kellett költöznünk, ahol a férjem tanítói állást kapott egy állami nevelőintézetben. A körülmények alakulása folytán nem bírta elviselni a lelki terhet, ezért felmondott, és évekig a kisváros papírgyárában munkásként dolgozott. Kétmázsás hulladékpapírból sajtolt bálákat bontottak ki, s kocsikba rakták, majd a vizes papírmalmokba szórták. Akkor tűnt fel neki, hogy az egyházi középiskolák, szerzetesrendek és apácarendek házainak könyvtáraiból a magyar könyveket kezdték odahordani. Először egy-két könyvet hozott tikváriumba, de ezeket nem vihetem egyenként. Egy csomagban meg nem bírom el, ezért úgy gondoltam, jó helyen lenne itt a könyvtárban...- De nekünk sincs helyünk, öt éve kaptunk utoljára polcokat. Akkor állt fel az olvasóasztal mellől, és szakította meg hallgatását.- Majd én megveszem a nénitől a sorozatot. Kár, hogy előbb nem találkoztunk, mert akkor a többi könyvet is átválogatom, s az értékeseket jóval több pénzért megvettem volna - fordult az öregasszonyhoz, aki hallva szavait, legyintett egyet.- Nem akartam én nagydobra verni a sorsomat. Ha nincs ez az előttem álló költözködés, akkor szép csendben megtartom a maradékot - jobb kezét a bal tenyerébe ejtve, sajnálkozva rázta a fejét.- Semmi baj, meg tetszik adni a lakcímet, s én még a költözködés előtt elmegyek a könyvekért. Az árában majd megegyezünk. Az öregasszony szabadkozva diktálta le címét. Érződött a hangján az idegenek iránti bizalmatlanság, de mégiscsak megnyugodva indult el haza... Közeledve a címben megadott utcához, képzeletében megjelent a könyvtár ajtaját kitáró fehér kendős öregasszony. Emlékképek kergetése közben észre sem vette, hogy a város szélén halad az utca felé, ahol a házat kell keresnie. Befordulva a keskeny utcába, úgy tűnt fel neki, mintha köd hömpölyögne nyomában. A város eltűnt mögötte, s a mezőkig érő út vége is a tejszerű párákba veszett. A házszámokat böngészve, dühöngő kutyák rohantak a kerítések felé, láncukat rázva vicsorogtak rá. Végül az egyik portán villanyfény gyulladt, s papucsos fiatalember jött a kapuhoz. Köszöntek egymásnak, s megkérdezte tőle:- Meg tudná mutatni, hol van a Fuksz-ház? Tudja, amelyikben az a fehér kendős néni lakik...- Rebeka néni, a tanítónő?- Lehet, mert a keresznevét nem adta meg... Kenderesinét mondott.- Uram. hát a Rebeka nénit két napja temettük. Itt maradt a lakás tele bútorral, könyvekkel, kézimunkákkal, régiségekkel. Most mindez, örökösei nem lévén, a városi önkormányzatra szállt. Egyesek szerint, amit lehet, a múzeum viszi el, valamit árverezni is fognak a nyugdíjasklub javára, a könyveket meg majd elviszik a könyvtárba.- Köszönöm... - halkult el a szava, miután meghallgatta a férfit. Előtte és mögötte már a kémények füstje és a köd keverékéből születő szmog terült el az utcán, amikor visszaindult a szerencsés városba.
