Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-02-12 / 7. szám
árhogy is próbálB ják szépíteni a hivatalos körök a jelenlegi helyzetet, nyilvánvaló, hogy a szlovákiai agrárágazat évek óta egyre mélyülő válságban van. S noha már vannak némi jelei, hogy elértük a gödör alját és esetleg megindulhat a felemelkedés, az eredmények részletesebb elemzése után általában kiderül, hogy ingoványos talajról próbál meg lendületet venni ama ágazat, amelyet a rendszer- váltás után - a piacgazdaságra való átállás során - a kísérleti állatorvosi ló szerepébe kényszerítettek. Azért, hogy rajta próbálják ki: milyen hatást vált ki, ha egy addig „inkubátorban” tartott ágazatot odadobnak a piaci farkastörvények kénye-kedvének. Az ágazati reform kiötlői ugyanis nem gondolhatták komolyan, hogy az előző rendszerben mesterségesen fenntartott agrártermelés - amely a központilag irányított tervutasításos gazdálkodásban egy jövedelemszabályozott fogyasztói piac ellátását szolgálta - a liberalizált árviszonyok közé kerülve rögvest piaci szellemben kezd el viselkedni, és egyik napról a másikra a megváltozott feltételekhez alkalmazkodik majd. Az az elképzelés, hogy a piac majd eldönti a termelőegységek életképességét s egyúttal az árviszonyokat is meghatározza, alapjában véve helyes, csak, szlovákiai viszonylatban, sajnos, nem volt alkalmazható. Nálunk ugyanis a piaci mechanizmus nem szelektált, hanem irtott. Annak ellenére, hogy az átalakítás stratégiájának kidolgozói szinte esküdtek e mechanizmus mindenhatóságára, bár akkor még nem sejtették (vagy éppenséggel nagyon is jól tudták), hogy az árliberalizációval milyen szellemet engednek ki a palackból. A következmény: az agrártermelés katasztrofális mértékű leépítése, eközben az előző évtizedekben stabilnak tartott ágazat szinte a permanens válság állapotában próbálta meg állni a piaci verseny kihívásait. A gazdaság teljes átalakítását célzó tervezetek kidolgozói egyszerűen elszámították magukat. A liberalizált árviszonyok között ugyanis azt feltételezték, hogy az élelmiszeripari termékek árával arányosan a mezőgazdasági termékek árai is a hazai árszintnek megfelelő arányban fognak növekedni. Ugyanakkor nem vették figyelembe, hogy ezekből a termékekből nálunk túlkínálati piac van, de azt sem, hogy a tartalékok felélésével a lakossági vásárlóerő radikálisan visszaesik majd. Számoltak ugyan a termelés bizonyos fokú leépítésével, de ennek szabályozását csakis a piacra bízták. S ahogy az utóbbi évek tapasztalatai bizonyították, a túlkínálati piac azonnal működésbe is lépett: olyan mértékű leépítést kényszerített ki, hogy ennek hatásait ma már nemcsak a termelők, hanem a belső fogyasztói piac is nyögi. KEZDETBEN TÚLKÍNÁLAT, MA TÁTONGÓ ISTÁLLÓK Az agrártermelők 1990-92-ben keserű szájízzel tapasztalhatták, hogy a túlkínálat feltételei között melés jövedelmezőségének kérdéseit kell megoldani. A termelői árak zöme ugyanis eddig csupán mintegy 80-85 százalékban fedi a ráfordításokat. Ez az ellentét az állattenyésztésben a legszembetűnőbb. A két éve kidolgozott és évente időszerűsített ún. Zöld jelentés is az agrárreform egyik legfontosabb elemének tartja a termelői árak és a termelői költségek közötti különbségek mérséklését. A tej esetében már sikerült ezt megvalósítani. Annak a termelőnek, aki eléri az átlagos hatékonyságot, a termelői ár már fedezi a ráfordításokat és átlagos szintű jövedelmet is biztosít. Ezek az árviszonyok a tavaly bevezetett és az idén kibővített piaci rendtartások alapján, más termékek esetében is stabilizálód(hat)nak. A termelés finanszírozásának kérdései évek óta széles körű vita tárgyát képezik. Tekintettel a mezőgazdasági termelés specifikus jellegére, egyre komolyabban esik szó a kifejezetten agarchívum (Jelentés a gödör legaljáról) ci mechanizmus gyakorlati alkalmazása. A meglévő állatállományok a támogatások megszűnése után egyértelműen ráfizetésesek lettek, s mindenki úgy próbált szabadulni tőlük, ahogy tudott. Számtalan esetben a felvásárlók úgy válogattak a vágóállatokban, mint ama legendás hírű tót a vadkörtében, s miközben 13-15 koronát fizettek az élőhús kilójáért - a hentesüzletek pultjain már 60-80 koronát kértek érte a fogyasztótól! Nem kellett a gabona sem, hiszen a raktárak még tele voltak az előző évi készletekkel. A termelőt egyszerűen falhoz szorították; érthető hát, ha meg akart szabadulni a ráfizetéses termeléstől. Ekkor ürültek ki azok az istállók, amelyek ma is üresen állnak. Köztudott, hogy az agrárágazatba folyósított támogatásokat az egyhar- madára csökkentették; az egykoron 20 milliárd feletti dotációk csapjait elzárták. A beszűkült támogatásokat is inkább a termékfelesleg kivitelére, illetve a magángazdálkodás felfuttatására fordították. Ez volt az az időszak, amikor az alkalmi magángazdák is bagóért juthattak traktorhoz, ekéhez, vetőgéphez. Nem kellett hozzá más, csak a községi hivatalban kiváltani az engedélyt. Azóta kiderült, hogy a magán- gazdálkodás távolról sem vált meghatározóvá, ezért ezt a támogatási formát visszafejlesztették. Ma már csupán pályázati úton lehet költségvetési támogatáshoz jutni, ám az 1990-92-es időszak még máig is szálka azon szövetkezeti vezetők szemében, akik akkoriban úgymond a szívükön viselték a nagyüzemi agrártermelést. A RABLÓGAZDÁLKODÁS BÖJTJE Végül is azoknak lett igazuk, akik megjósolták, hogy az effajta rablógazdálkodásnak rövidesen meglesz a maga böjtje. És lön... Már 1993 karácsonya előtt gondok mutatkoztak a húsellátásban, 1994 őszén pedig volt egy rövid időszak, amikor akár ruhafogasnak is használhatták volna a honi hentesüzletek falainak kampóit. És a hús után, decemberben a tej meg a vaj hiánya jelentkezett, legújabban pedig a krumplikrimi bizonyítja a fenti jóslat igazát. A hazai közvélemény máig is hajlamos arra, hogy az agrárpolitika és -piac működését csupán a dotációk folyósítására szűkítse. Pedig az elmúlt években alkalmazott gyakorlat már rádöbbenthette az érintetteket arra, hogy a termelést nem lehet és nem is érdemes csupán az ágazati dotációkra építeni; noha kétségtelen, hogy a külfölddel szemben a hazai agrártermelés versenyképessége támogatások nélkül nem tartható fenn. De az is egyértelmű, hogy e támogatásokat ma már nem az eddig megszokott formában kell folyósítani. A piaci feltételek között ugyanis értelmét vesztette az előző rendszerben alkalmazott újraelosztás elve, amely a jóktól elvette, a gyengébbeknek pedig odaadta a megtermelt javakból származó források jelentős részét. Manapság egyre inT. SZILVÁSSY LÁSZLÓ kább a gazdaságpolitikai céloknak megfelelő szelektált támogatások elve kerül előtérbe, amely meghatározott céloknak rendeli alá a források folyósítását. A szlovákiai agrárágazatban már néhány éve ezen elv alapján deklarálják az agrárpolitika működtetését. Tagadhatatlan azonban, hogy nem kifejezetten gazdaságpolitikai megfontolásokból, de még mindig juttatnak forrásokat az adottságaiknál fogva gyenge körzetekbe. S noha kétségtelen, hogy a támogatásoknak az átalakítás időszakában még komoly szerepük van, mégis azok tesznek jól, akik az eddig alkalmazott juttatásokat megpróbálják elfelejteni. Minél hamarabb, annál jobb. FORMÁLIS TRANSZFORMÁCIÓ Az ágazati szakemberek között mindmáig elterjedt nézet, hogy a mezőgazdasági szövetkezeteket nem kellett volna szétverni, s akkor talán napjainkban egészen másképp festene az ágazat helyzete. Kétségtelen, hogy az előző negyven év folyamán viszonylag jól működő agrártermelési struktúrát alakítottak ki; azonban megfontolás tárgyát képezi, hogy ezek a termelőegységek a tervutasításos gazdálkodásra alapozott struktúrájukkal, hogyan tudtak volna alkalmazkodni a megváltozott feltételekhez. Tényekkel bizonyítható viszont, hogy a szlovákiai mezőgazdaság átalakítása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A transzformációs csetepaték okozta káosz nyomán sokan csupán mostanában ocsúdnak fel a tulajdonosváltás okozta sokkból. Pedig ma már az is nyilvánvaló, hogy nagyon sok helyen a transzformáció csupán formálisan, a jogi előírásoknak eleget téve zajlott le, s nem eredményezte azokat a változásokat, amelyeket a kezdeményezői vártak. Egyáltalán, vagy csak kis mértékben változott a vezetés stílusa, továbbá a tulajdonviszonyok rendezése csupán a vagyon nevesítését szolgálta, de nem mindenütt alakította ki a tulajdonosi szemlélet gyakorlati érvényesítésének alapelveit. Ez utóbbival próbálkozók általában a macska-egér harc szenvedő alanyainak szerepére kárhoztattak. A gyeplő ugyanis az átalakítás szükségességét hangoztató, ám a saját elemi érdekeik ellen cselekedni kényszerülő szövetkezeti vezetők kezében volt. És sok esetben ott is maradt. Aki végigcsinálta, az a megmondhatója: mennyi meddő vita, személyeskedés, sértés kísérte a vagyonnevesítés és -kiadás folyamatát, vagy hogy hányán tápláltak hiú reményeket a vagyonukkal kapcsolatban... Mára mintha megnyugodtak volna a kedélyek, viszont a nyugodtnak tűnő felszín alatt még mindig ott forrnak az indulatok. Tény, hogy nagyon sok ágazati vezető otthagyta a pályát. Főleg miután naponta azt tapasztalta, hogy milyen különbségek vannak a termelés, illetve az ügyeskedő üzletelés jövedelmezősége között. A pályaelhagyók választották a tisztességesebb utat, szemben azokkal, akik naponta hangoztatják: mások (az állam) mennyire tönkretették a mezőgazdasági termelést, miközben ügyesen működtetik saját, avagy közeli hozzátartozójuk kft.-jét - amely a szövetkezet tagjainak vagyonát kezeli. Jogilag támadhatatlan a dolog, hiszen a vagyonkezelés átruházásának jogát jobbára a taggyűlés is jóváhagyta. Nem állítom, hogy mindenütt ez a helyzet, az elmúlt időszakban szerzett néhány kellemetlen tapasztalat azonban felhívta a figyelmet arra, hogy az említett módszerrel könnyen ebek harmincad- jára juttatható a tagok vagyona! HITEL NINCS, NE IS KÉRJ Sajnos, ezzel korántsem teljes az ágazatot szorító gondok sora. Az állami gazdaságok például harmadik éve egyensúlyoznak a csőd és a túlélés határán, miközben még mindig nem tudják pontosan, milyen alapelvek szerint zajlik majd a gazdaságok privatizációja. Az ágazati termelőket - gyakorlatilag a reform kezdetétől - mostohagyerekként kezelik a bankok, mivel a mezőgazdasági termelés nem tartozik a gyorsan és hatékonyan megtérülő befektetések közé. Legtöbbször a hitel nincs, ne is kérj jelszó jegyében bírálják el a kérelmeket. Így a kölcsönös fizetésképtelenség bálványát görgetik maguk előtt a vállalatok, s vajmi kevés esélyük van arra, hogy e tehertől megszabaduljanak. A tárca vezetése ma már nyíltan hangoztatja: nincs értelme, hogy különféle hitelinjekciókkal mesterségesen életben tartsák az önállóságra képtelen vállalatokat. A különböző hitelkonstrukciókra tehát csak azok számíthatnak, akiket eleve életképesnek minősítenek... MI VÁRHATÓ? Az ágazatban felhalmozódott problémák makroökonómiai kezelése érdekében, elsősorban a mezőgazdasági terrártermelési célokra folyósított, csökkentett kamatlábú hitelekről, amelyekhez 6-7 százalékos kamatlábon juthatnának hozzá a termelők. A feltételeket azonban a törvényhozásnak is jóvá kell hagynia; ráadásul az agrártermelés finanszírozása ma még elképzelhetetlen az állami támogatások nélkül. Az előzetes számítások szerint 1995-ben mintegy 8,8 milliárd koronára számíthat a tárca, noha az igények legalább 11 milliárdról szólnak. Ráadásul ebből az összegből 1 milliárd koronát a támogatási alapba, 0,8 milliárdot pedig a piacszabályozási alapba szánnak. E dotációk egyértelműen a termelés szerkezet- váltásának, stabilizálásának céljait szolgálják. Mintegy 3,2 milliárd koronát szánnak a sokat vitatott, ún. szisztematikus dotációkra, amelyek a kedvezőtlen termelési feltételekkel rendelkezők hátrányait próbálja meg kiegyenlíteni. Igaz, úgy tűnik, nem túl nagy sikerrel. A produktív körzetek azért hadakoznak, hogy a termelés fenntartására szánt összegeket inkább a kedvező adottságokkal rendelkező körzetekbe kellene befektetni; a végrehajtó hatalom viszont azzal érvel, hogy a gyengébb körzetekben is fenn kell tartani a termelést, mivel a csődbe juttatott vállalatok komoly szociális feszültséget okoznának a munkaerőpiacon. Bizonyos értelemben mindkét félnek igaza van, hiszen fakultatív dotációk révén az intenzív termelési körzetekbe is jut támogatás; elgondolkodtató viszont, hogy a támogatásokkal miért akarnak szociális gondokat megoldani? Az már a költségvetési stratégiához tartozik, hogy ha e körzetek nem ebből az ágazatból kapnák a támogatást, vélhetően ennyivel megkurtítanák a tárca költség- vetését. A dél-szlovákiai agrártermelők számára sokkal fontosabb az a támogatási blokk, amely 3,2 milliárd koronát szán a termelés stabilizálására. Pályázati úton vetőmagok, műtrágyák s vegyszerek vásárlására, valamint az öntözés, az exportorientált termelés és a tanácsadás finanszírozására szolgál. A műszaki fejlesztés kérdéseit elsősorban a támogatási alap hivatott segíteni, innét - szintén pályázati úton - az egyes fejlesztési célkitűzések megvalósításához lehet forrásokhoz jutni. A nemrégiben elfogadott kormány- program kiemelt szerepet szán a mezőgazdaságnak. Hogy a benne vázolt elképzelések megvalósításához mennyiben járul majd hozzá az egész ország gazdasági helyzetének alakulása, az a jövő titka. Az azonban bizonyos, a délszlovákiai mezőgazdasági termelőknek (is) már most fel kell készülniük arra, hogy hatékonyabb lobbyzással érvényesíteni tudják érdekeiket, amelyek az ágazat fejlődése és az itt élők jövője szempontjából, vélhetően, még hosszú ideig meghatározók lesznek. AGRÁRPIAC 1995. február 12. lAsá/TIBp
