Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-02-05 / 6. szám
E gyszer, amikor még fiatalabb és csinosabb volt és hangja is több volt még, nyaralójában, a félemeleten ott ült nála Nyikolaj Petrovics Kolpakov, az imádója. Tűrhetetlen, tikkasztó hőség volt. Kolpakov éppen megebédelt és megivott egy egész üveg komisz portói bort, rosszkedvű volt, és betegnek érezte magát. Mind a ketten unatkoztak, és csak arra vártak, hogy a hőség alábbhagyjon, és elmehessenek sétálni. Hirtelen, váratlanul csengettek az előszobaajtón. Kolpakov, aki ingujjban, papucsban üldögélt, felugrott és kérdőn nézett Pására.- Bizonyosan a postás vagy talán a barátnőm - mondta az énekesnő. Kolpakovot nem feszélyezte sem a postás, sem Pása barátnője, de azért mindenesetre felnyalábol- ta a ruháját, és bement a szomszéd szobába, Pása pedig szaladt ajtót nyitni. Legnagyobb csodálkozására a küszöbön nem a postás állt és nem is a barátnője, hanem egy ismeretlen, szép fiatal hölgy, elegáns öltözékben, minden látható jel szerint a „tisztességes” asszonyok közé tartozó. Az ismeretlen hölgy arca sápadt volt, levegő után kapkodott, mintha magas lépcsőn kapaszkodott volna fel idáig.- Mi tetszik? - kérdezte Pása. A hölgy nem válaszolt mindjárt. Egy lépést tett előre, tekintetét lassan körüljáratta a szobában, és azután leült, olyan arccal, mintha nem bírna tovább állva maradni a kimerültségtől vagy valami súlyos betegségtől. Azután sokáig hangtalanul mozgatta sápadt ajkát, mintha igyekeznék valamit mondani, de nem tudna.- Hol van a féljem? - kérdezte nagy sokára, és Pására emelte nagy, kisírt szemét.- A férje? - suttogta Pása, és hirtelen olyan ijedtség fogta el, hogy keze, lába jéggé dermedt. - Miféle férjről beszél? - kérdezte újból, és egész testében remegni kezdett.- A féljem... Nyikolaj Petrovics Kolpakov.- Ne... nem, asszonyom... Én... nem ismerek semmiféle férjet. Hosszú perc telt el hallgatásban. Az ismeretlen néhányszor megtörölte zsebkendőjével sápadt ajkát, visszafojtotta lélegzetét, hogy leküzdje benső remegését, Pása pedig mozdulatlanul állt előtte, mint akit megigéztek, és ámuldozva, rémülten szemlélte az idegen hölgyet.- Szóval azt mondja, hogy nincs itt? - kérdezte a hölgy most már szilárdabb hangon, különös mosollyal.- É... én nem is tudom, hogy kit keres!- Maga utolsó, aljas, alávaló perszóna... - mormolta az ismeretlen, és gyűlölettel, undorodva nézett végig Pásán. - Igen, igen... utolsó perszóna. Örülök neki, igazán örülök, hogy ezt végre megmondhattam magának! Pása érezte, hogy ennek a fekete ruhás, haragos szemű, vékony ujjú, fehér kezű hölgynek a szemében ő csakugyan valami fertelmes, utálatos szörnyetegnek tűnik fel, és hirtelen szégyellni kezdte pufók, piros orcáját, gödröcskés állát ás homlokába hulló göndör haját, amelyet sehogyan sem tudott rendre szoktatni. Úgy képzelte, ha ványadt lenne, nem púderezné az arcát és nem lenne ez a nagy göndör haja, akkor talán el tudná titkolni, hogy ő „nem tisztességes”, és akkor nem lenne olyan borzalmas és szégyenletes ott állnia az ismeretlen és rejtélyes hölgy előtt.- Hol van a férjem? - folytatta a hölgy. - Egyébként egészen mindegy nekem, hogy itt van- e vagy nincs itt, de meg kell mondanom önnek, hogy sikkasztását felfedezték, és Nyikolaj Petrovi- csot keresi a rendőrség... le akarják tartóztatni. Ez a maga műve! A hölgy felállt, és heves felindulásában ide-oda járkált a szobában. Pása ránézett, és ijedtében egy szót sem értett az egészből.- Még ma megtalálják, és letartóztatják - mondta a hölgy, felzokogott, és zokogásában bosszúság és sértődöttség csengett. - Én tudom, ki vitte őt idáig! Maga aljas, gyűlöletes perszóna! Utálatos, megvásárolható személy! (A szája elferdült, homloka összeráncolódott undorában.) És tehetetlen vagyok... hallja ezt, maga aljas nőszemély!... tehetetlen vagyok magával szemben, maga erősebb nálam, de van, aki megvédelmezzen engem és gyermekeimet! Isten mindent lát! Isten igazságos! Ő majd megbünteti magát minden könnycseppemért, minden álmatlan éjszakámért! Majd eljön az idő, amikor visszaemlékezik rám! Újabb csend következett. A hölgy kezét tördelve szaladgált fel és alá a szobában. Pása pedig bambán, értetlenül bámult rá, még mindig nem értette az egészet és valami retteneteset várt az ismeretlen hölgytől.- Én semmiről se tudok, asszonyom - mondta, és hirtelen sírva fakadt.- Hazudik! - kiáltott fel a hölgy, és dühösen villantotta rá szemét. - Mindent tudok! Régóta ismerem magát! Azt is tudom, hogy az utolsó hónapban minden nap órákat töltött magánál!- Úgy? És aztán? Mi következik ebből? Én rengeteg vendéget fogadok, de senkit se tartok magamnál erőszakkal. Mindenki azt csinálja, amihez kedve van.- De hiszen mondtam magának: felfedezték a sikkasztást! A hivatalban sikkasztott, idegen pénzt sikkasztott el! Egy olyan... egy olyanért, mint maga, bűnre vetemedett! Figyeljen rám - mondta határozott hangon a hölgy, és megállt Pása előtt. - Tudom, hogy magának nincsenek elvei, csak azért él, hogy rosszat cselekedjék, ez az élete célja, de azt mégsem hihetem, hogy olyan mélyre süllyedt, hogy már nyoma sem marad magában az emberi érzésnek! Nyikolaj Petrovicsnak felesége van, gyermekei... Ha elítélik és száműzetésbe küldik, akkor én a gyermekeimmel együtt éhen halok... Értse meg! De van rá mód, hogy megmentsük őt és magunkat a szégyentől és a nyomortól. Ha még ma beviszek kilencszáz rubelt, akkor békén hagyják. Mindössze kilencszáz rubelről van szó!- Miféle kilencszáz rubelről? - kérdezte Pása halkan. - Én... én nem tudok semmiről... Én nem vettem el.- Én nem kilencszáz rubelt kérek magától, sejtem, hogy nincs pénze, meg aztán nem is kell nekem a maga pénze. Mást kérek... A férfiak az olyanoknak, mint maga, ékszert szoktak ajándékozni. Adja vissza nekem azt a holmit, amit a férjemtől kapott!- De asszonyom, a férje semmit sem ajándékozott nekem! - sikoltott fel Pása, aki végre kezdte megérteni az egészet.- De hát hol a pénz? Elköltötte a sajátját, az enyémet és a másét is... Hová tette azt a temérdek pénzt? Hallgasson meg, szépen kérem magát! Izgatott voltam, felindulásomban sok minden kellemetlent mondtam magának, de most bocsánatot kérek. Gyűlöl engem, tudom, de ha képes szánalmat érezni valaki iránt, akkor képzelje magát az én helyzetembe! Könyörgök, adja ide az ékszereket!- Hm... - mondta Pása, és vállat vont. - Szívesen odaadnám, de isten engem úgy segéljen, sohasem adott nekem semmit. Higgye el. Egyébként váljon csak, igaza van - mondta zavartan -, valamikor régen hozott nekem két vacakot. Azt odaadom, ha tetszik... Azzal Pása kihúzta öltözőasztalának egyik fiókját, és elővett onnan egy belül üres aranykarkötőt, meg egy vékonyka rubinköves gyűrűt.- Tessék! - mondta, és a két tárgyat átnyújtotta a hölgynek. Az asszony elpirult, és arca megrándult. Megsértődött.- Mit ad itt nekem? - kiáltotta. - Én nem alamizsnát kérek magától, hanem azt, ami jog szerint nem a magáé... azt, amit helyzetével visszaélve, kizsarolt a férjemtől... ettől a szerencsétlen, gyenge embertől! Csütörtökön, amikor láttam magát az urammal a kikötőben, drága brosstűt, karkötőket viselt. Igazán semmi értelme, hogy a ma született báránykát játssza előttem! Utoljára kérdem: ideadja az ékszereket, vagy sem?- Milyen furcsa maga, igazán... - mondta Pása, aki kezdett megharagudni. - Biztosíthatom, hogy a maga Nyikolaj Petrovicsától ezen a karkötőn és gyűrűcskén kívül az égvilágon semmit se kaptam. Csak cukrászsüteményeket szokott hozni nekem.- Cukrászsüteményt! - hahotázott a hölgy. - Odahaza a gyerekeinek nincs mit enniük, és ide cukrászsüteményeket hord garmadával. Tehát határozottan megtagadja az ékszerek visszaadását? Amikor kérdésére nem kapott válaszú a hölgy leült, töprengésbe merült, és tekintetét egy pontra függesztette.- Mitévő legyek? - mormogta magában. - Ha nem sikerül megszereznem a kilencszáz rubelt, akkor neki is vége, és én is éhen pusztulok a gyermekeimmel. Öljem meg ezt az aljas teremtést, vagy pedig boruljak térdre előtte? Arcához szorította zsebkendőjét és zokogni kezdett.- Könyörgök! - hangzott zsebkendője mögül. - Hiszen maga döntötte pusztulásba a férjemet, mentse meg őt... Ha már őt nem sajnálja, gondoljon a gyerekeire... A gyerekek... mit vétettek maga ellen a gyerekei? Pása kicsi gyermekeket képzelt maga elé, akik az utcasarkon állnak, és sírnak éhségükben; és maga is sírva fakadt.- De hát mit csináljak, asszonyom? - kérdezte zokogva. - Azt mondja, hogy aljas teremtés vagyok, és pusztulásba döntöttem Nyikolaj Petrovi- csot, de isten szent nevére esküszöm magának, hogy én... hogy soha semmi hasznom nem volt belőle. Az egész énekkarban csak az egy Motyá- nak van gazdag barátja, mi többiek abból élünk, amit keservesen megkeresünk. Nyikolaj Petrovics művelt, finom úr, hát fogadtam őt. Minekünk muszáj fogadnunk, akijönni akar.- Az ékszereket kérem! Adja vissza az ékszereket! Látja, sírok, megalázkodok maga előtt... Ha akarja, le is térdelek! Könyörgök! Pása felsikoltott rémületében, és összecsapta a kezét. Attól tartott, hogy ez a sápadt, szép hölgy, aki olyan előkelőén beszél, mint a hősnő a színpadon, a végén még csakugyan letérdel előtte, letérdel büszkeségből, előkelőségből, hogy önmagát felemelje, és a kóristanőt megalázza vele.- Rendben van, odaadom az ékszereimet! - mondta Pása gyorsan, izgatottan, és megtörölte a szemét. - Tessék. Csakhogy nem Nyikolaj Petro- vicstól kaptam őket, nem... hanem más vendégektől... Ahogy tetszik... Itt van minden... Pása kihúzta a sublót legfelső fiókját, elővett belőle egy briliáns melltűt, korall nyakláncot, néhány gyűrűt meg karkötőt, és átnyújtotta a hölgynek.- Tessék, vigye el, ha akarja, de annyit mondok, hogy én soha semmit a maga férjétől nem kaptam! Tessék, vigye, gazdagodjék, legyen vele boldog! - folytatta Pása, akit mélységesen megsértett és megijesztett a hölgy fenyegetése, hogy letérdel előtte. - Ha pedig olyan előkelő hölgy... és a törvényes felesége, akkor tartotta volna maga mellett! És nem hívtam őt, magától jött hozzám... Az ismeretlen hölgy könnyei fátylán keresztül szemügyre vette a kapott ékszereket és kijelentette:- Ez nem lehet minden... Ez még ötszáz rubelt sem ér. Pár heves mozdulattal kidobott a fiókból még egy aranyórát, cigarettatárcát és inggombokat. Széttárta karját:- Most már semmim se maradt... Akár házkutatást tarthat! A vendég felsóhajtott, reszkető kézzel begyömöszölte a holmit zsebkendőjébe, és egyetlen szó nélkül elment; még a fejét sem biccentette meg. A szomszéd szoba ajtaja kinyílt, és kijött Kolpakov. Sápadt volt, és feje idegesen remegett, mintha éppen valami keserű orvosságot nyelt volna. Szemében könny csillogott.- Miféle ékszert hozott maga nekem? - támadt rá Pása. - Mikor hozott maga nekem valamit, ha szabad kérdeznem?- Ékszer... Ugyan hagyd az ékszert! - legyintett Kolpakov, és a feje remegett. - Jóságos ég! Itt járt nálad, sírt, megalázkodott...- Azt kérdem: miféle ékszert hozott maga nekem? - rikácsolta Pása.- Jóságos isten, ez a tisztességes, büszke, tiszta lélek... majdnem letérdelt ez előtt a... ez előtt az utcalány előtt. És én vittem őt idáig! Én tettem ezt vele! Fejéhez kapott és felnyögött:- Nem, ezt soha, soha nem bocsátom meg magamnak... Nem, nem! Takarodj előlem... te utolsó rongy! - ordított fel kétségbeesetten, meghátrált Pása előtt, és reszkető kezét mintegy védekezőén tartotta maga elé. - Le akart térdelni és kicsoda... ki előtt? Te előtted! Jóságos isten! Gyorsan felöltözött, Pását finnyásan kikerülve az ajtó felé indult, és elment. Pása leborult a díványra, és hangos zokogásban tört ki. Most már sajnálta az ékszereit, amelyeket hirtelen felindulásában odaadott, sajnálta önmagát. Eszébe jutott, hogy három évvel azelőtt egy kereskedő minden ok és magyarázat nélkül elverte, és még hangosabban zokogott. Szőllősy Klára fordítása JACQUES PRÉVERT* Barbara Emlékszel-e rá Barbara Aznap este esett és ázott Brest s te harmat arccal jöttél az esőben kipirultan vidáman ragyogva Emlékszel-e rá Barbara Esett esett és ázott Brest A Sziám utcánál elém értél s rám nevettél És én is nevettem rád emlékszel erre Barbara Rád akit nem ismertelek s nem láttalak soha Emlékszel erre Emlékszel erre a szép napra S azt se feledd hogy egy férfi húzódott meg egy kapu megett és hosszan kiáltotta a neved BARBARA S te megpillantva hogy ott áll az esőben hozzá futottál ragyogóan vidáman kipirulva s belehulltál a karjaiba Emlékszel erre Barbara És kérlek ne vedd zokon ha tegezlek Én mindenkit tegezek akit szeretek még akkor is hogyha először látom S azokat is tegezem akik szeretik egymást még akkor is ha nem ismerem őket Emlékezzél csak Barbara s el ne feledd soha azt a csendes boldog esőt mely akkor ömlött erre a boldog városra és a te boldog harmat-arcodra Zuhogott a tengeren is a lőszertár felett a cirkálók felett szakadatlan szakadt esett Ó Barbara micsoda marhaság a háború Vajon mi lett veled mikor hullott a vas gyilkoló zápora a tűz a fém a vér zápora és azzal aki úgy tartott karjaiba szerelmesen Meghalt eltűnt vagy él Ó Barbara Ma is esik esik és ázik Brest mint valaha de ez már egész más eső hisz minden elmúlt rég Ez a gyász síró fájdalmas esője Nem a fém és a vér vihara Most már csak a felhők haldoklanak mint a kutyák Ó Barbara Mint a kutyák melyeket tovavisz Brest alól az áramló víz és elrothadnak valahol messzi messzi messzire Bresttől és nem marad belőlük semmi. Tamkó Sirató Károly fordítása *95 éve született „ Párizs népköltője ” IRODALOM 1995. február 5. 1/BSŰniBp
