Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-29 / 5. szám
SZERB ANTAL* VII. OLIVÉR (Részlet) Sandoval, a festő, diszkréten magára hagyta az ifjú párt. Illetve az „ifjú” szót csak bizonyos fenntartással lehet használni ebben az esetben. A táncosnő igen ifjú volt, hivatalosan tizenhét éves, és valójában sem lehetett sokkal több, de Antas gróf inkább hatvan, mint kevesebb. A Chateau Madrid-kávéház, amelynek teraszán ültek, így kora tavasszal rendkívül divatos hely volt. Pavilonja a város melletti parkban, egy kis tó mellett épült, százados, nevezetes platánok alatt. Minthogy ezekben a világháború előtti években még kevés volt Alturiában az ilyen szabadban levő kávéház, az emberek bizonyára verekedtek volna az ülőhelyekért, ha a Chateau Madrid nem fizetteti meg alaposan a jó levegőt. De minthogy egy pohár kávé ára három alturiai tallér volt (kb. 8 pengő), csak a legelőkelőbb világ és félvilág látogatta. Ezen a napon, tekintettel a növekedő gazdasági válságra, nem is volt tele. Antas gróf előtt számos egymásra rakott kistányér állt, jelezve az elfogyasztott italokat. A gróf általában éjszaka itta le magát - de nem lévén a szigorú elvek embere, hajlandó volt már délután is inni. Sőt valószínűleg délelőtt is ivott, vagy ki tudja, mikor kezdte el - mert egyébként óvatosabb lett volna, semhogy ilyen nagy nyilvánosság előtt mutatkozzék ezzel az igen rossz hírű kis táncosnővel. (A békevilágban a nőknek még „hírük” volt.) Szerencsére a lugas eltakarta őket a kíváncsiak elől.- Gazella! - mondta Antas szerelmesen. A táncosnő örvendező mosollyal nyugtázta a bókot.- Antilop! - fokozta a gróf. Érezte, hogy még valami állatot kellene mondania, de nem jutott eszébe más, mint a pelikán. Ebben a pillanatban Sandoval dúlt arccal sietett be a lugasba.- Gróf úr!...- Fiam - kezdte Antas recsegő orrhangon, mert nem szerette, ha zavarják. De Sandoval közbevágott.- Gróf úr, a méltóságos asszony... ott jön... a társalkodónővel... Antas hirtelen szemébe vágta monokliját és kinézett. Semmi kétség. A bejáraton most evezett be felesége, lassan és megdöbbentően, mint egy régi-világbeli vitorlás fregatt.- Végem van - dadogta Antas, és fejét ide- oda kapkodta, hátha valami váratlan segítség érkezik a légen át.- Még megmenekülhetünk - suttogta Sandoval. - Kiszökhetünk a konyhán át, és gyorsan be az autóba. Jöjjön, gróf úr, gyorsan... és igyekezzék olyan arcot vágni, mintha egészen más valaki volna.- És a céh? - kérdezte a tetőtől talpig úriember. Sandoval egy ötventalléros papírpénzt dobott az asztalra.- Gyerünk, gyorsan. Kirohantak. Antas elfordított fejjel, néhány lépésre a lugas előtt nekiszaladt egy pincérnek, aki elejtette a kezében levő tálcát. Az edénycsörömpölésre mindenki odanézett. Antas bocsánatot akart kérni, de Sandoval megragadta, és hihetetlen gyorsasággal keresztülvezette a konyhán, ki az utcára, be az autóba. A táncosnőt valahol elhagyták.- Nem gondolja, hogy meglátott? - kérdezte Antas, amint az autó ajtaja becsapódott mögöttük.- Sajnos, egészen biztos, hogy meglátta. Amint méltóságod feldöntötte a pincért, mindenki ránk nézett, a grófné is, sőt, amennyire izgatottságomban láthattam, még intett is a napernyőjével. Antas hátrahanyatlott az ülésen.- Kész. Meghaltam - nyögte. Sandoval közben elindította a kocsit, és kikanyarodott a város felé vezető országútra. A sofőrt sorsára bízták, nem volt idejük felvenni a kocsira.- Volna egy indítványom - mondta Sandoval, megtörve a rémült csendet.- Halljuk - suttogta Antas elhalóan.- Ha a gróf úr ma este találkozik a méltóságos asszonnyal, nem állhatok jót semmiért. De az idő sok mindenen segíthet.- Hogy érti?- Például, ha a gróf úr eltűnnék néhány napra, mondjuk egy hétre. Közben a grófné első indulata elmúlik, meg is ijed egy kicsit, minthogy nem tudja megérteni, hová lett... meg nekem is lenne időm, hogy valami mesét gondoljak ki, ami a helyzetet valahogy jobb színbe állítaná be...- Hogy én eltűnjek, fiacskám? Én, a királyi palotanagy? Hogy képzeli azt? Ilyen közismert személyiség!- Igaz, igaz. Hadd gondolkozzam csak... Megvan! Egy barátom kastélyába viszem a gróf urat, ki, a lidarini hegyek közé. Teljesen eldugott hely, a postás is csak egyszer egy héten jön oda. Barátom,Trenmor, most külföldön jár, de a személyzet jól ismer engem, és feltétlenül engedelmeskedik nekem. Ott azután biztonságban van a gróf úr, a madár sem jár arra. Még ha akarna, sem tudna eljönni, amíg érte nem megyek kocsival.- Jól van, fiacskám, vigyen, ahová akar, csak a feleségem ne lássam, és főképp ő ne lásson engem! Sose nősüljön meg! Az autó megfordult, és elhajtott az ellenkező irányba, el a várostól. Antas gróf nemsokára mélyen elaludt, és csak a kastélyban ébredt fel. Itt Sandoval átadta a személyzetnek, elbúcsúzott, és megígérte, hogy érte jön, mihelyt úgy látja, hogy a grófi palotában derültebb az égbolt. Antas hálásan megköszönte a szolgálatot, és Sandoval visszasietett Larába, Alturia fővárosába. Késő este érkezett vissza. Az utcákon sokkal kevesebben jártak, mint máskor, viszont sok katonát látott. A zivatar, amely útközben utolérte kocsiját, elmúlt, de még mindig gyors, sötét felhők szaladtak át az égen.- Az ég is - gondolta Sandoval, amint szakértő festőszemmel egy-egy pillantást vetett fel a felhőkre. - Az ég is olyan nyugtalan. Én is nyugtalan vagyok. Végeredményben nem minden festőnek adatott meg, hogy cselekvő részt vegyen nagy politikai átalakulásokban. Talán csak Rubens... Egy nagy, sötét épülettömb előtt lefékezett és kiugrott a kocsiból. Hordókereskedelmi Részvénytársaság - hirdette egy ízléstelen felirat.- A cégtáblák betűi is sürgős reformokra szorulnak - gondolta. Megnyomott egy csengőt. A nagy kapunak egy kis része kinyílt. Valaki óvatosan kinézett.- Megjöttek a hordók Docasilladesből - mondta Sandoval jelentőségteljesen.- Tessék dongavizsgálatra jönni - felelte egy hang, és Sandoval belépett.- Jó estét, Pártán - mondta a portásnak, aki bőrkabátot és rohamszíjat viselt. - A tizennyol- cas?- Fent van a mérlegszobában. Sandoval felsietett a rosszul világított lépcsőn. Belépett egy ajtón, amelyen fekete táblán arany betűkkel állt: „Könyvelés”. A szobában, a falak melletti lócákon vagy tíz ember ült. Különös ruhájú alakok, olyan arccal, amilyent csak történelmi fordulatokkor lát az ember.- Mik és hol lehetnek ezek civilben? - futott át Sandoval fején. Legtöbbjük ruháján furcsa púpokat okozott a rosszul eldugott pisztoly. Sandovalt ismerhették már, mert egykedvű tekintettel bámultak rá. A terem végén álló asztal mellől felkelt egy fiatalember, és eléje sietett.- Csakhogy megjött, Sandoval, már nagyon várják. Menjen be egyenesen. Sandoval belépett a következő szobába. Ebben a kis szobában jóformán semmi más nem volt, mint egy szokatlan alakú telefon. A titkos vonal egyik állomása. Mellette két ember ült és cigarettázott. Az egyiket, a fekete ruhás, aranyszemüveges, hihetetlenül keskeny orrú Delorme doktort jól ismerte, őhozzá jött. A másikat még nem látta. Nagyon magas, merev, intelligens arcú férfi volt. Alturiában szokatlanul sima haja keményen leragasztva a fejére.- Sandoval - mutatta be Delorme a festőt az ismeretlennek. Az katonásan összecsapta bokáját, kezet nyújtott, de saját nevét nem mondta meg. Hátrább húzódott a rosszul világított szoba egyik sarkába.- Nos? - kérdezte Delorme.- Ötven tallér készkiadásom volt - mondta Sandoval. - Kifizettem a fogyasztást a Chateau Madridban. Élvezte, Delorme-ot mennyire bosszantja, hogy ezzel a lényegtelen részletkérdéssel kezdi. Delorme leküzdötte izgatottságát.- Kérem, tessék. - Átnyújtott egy ötventallé- rost. - És most mégis, ha szíves lenne beszámolni.- Nem lehet kihozni az udvariasságból - gondolta Sandoval. A vad népvezért egészen másképp képzelné az ember. Azután beszámolt a történtekről. Közben az ismeretlen férfi közelebb jött és feszülten figyelt.- Remek, nagyszerű - mondta Delorme. - Ilyen dolgot csak művészemberek tudnak végrehajtani. Különösen az tetszik nekem, hogy annyira tudta időzíteni a grófné megjelenését.- Nagyon egyszerű volt. Névtelen levelet írtam neki, hogy ha le akarja leplezni férjét, legyen hatkor a Chateau Madridban. Tudtam, hogy mennyire féltékeny. Delorme az ismeretlen felé fordult.- A kastélyt, ahová Antast vitték, a mi embereink szállották meg, személyzetnek maszkírozva. Szükség esetén erőszakkal is megakadályozzák Antast, nehogy visszatérjen. De úgysem fog. Sokkal jobban fél a feleségétől.- Köszönöm, Sandoval - mondta az ismeretlen, és megint kezet adott.- Boldogan állok a jó ügy szolgálatára. Csak egy jutalmat kérnék. Nem szeretek vak eszköz lenni. Ha nincs különösebb akadálya, avassanak be, miért kellett ezt a jámbor és hülye Antast eltávolítani a fővárosvól?- Miért? - felelte az ismeretlen. - Mert Antas dolga, mint palotahadnagynak, hogy kijelölje az ezredet, amely másnap őrségen van a királyi palotában. Minthogy Antas holnap nem lesz itt, nekem kell majd kijelölnöm az ezredet. Sandoval kérdőn nézett Delor- me-ra.- Az úr, akivel beszél, Mawi- ras-Tendal őrnagy. Őfelsége első szárnysegéde. Sandoval meghajolt, kissé ügyetlenül, mert nagyon elképesztette, amit hallott. A király szárnysegéde és jó barátja is benne van a dologban? Milyen általános lehet az elégedetlenség... CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY* Az esküvés Esküszöm, szép Lilla! hidd el, Hogy miolta kellemiddel Megkötöztél engemet, Már azolta semmi szűznek, Semmi nyílnak, semmi tűznek Nem nyitom meg szívemet. Esküszöm; s e szent hitemnek, Mellyet adtam édesemnek, Pontjait meg nem csalom. Kérlek is reménykedéssel, Hogy viszonti esküvéssel Kösd le szíved, angyalom! Esküszöm hószín kezedre, Rózsaszádra, tűzszemedre, Hogy te léssz csak kedvesem. Esküszöm, hogy míg csak élek. Más szerelmet nem cserélek; Vagy Lilim, vagy - senki sem. * 190 évvel ezelőtt hunyt el a magyar irodalom jeles költője Ez az elégedetlenség őt személy szerint alig érintette. Mint festő sem értett semmit azokhoz a gazdasági kérdésekhez, amelyek az elégedetlenséget kiváltották. A király maga kedves és értelmes fiatalember, Sandovalnak határozottan rokonszenves volt. Csak a nyárspolgári nyugalom gyűlölete vitte Delorme táborába. A kockázat, a váratlanság, a veszedelmes élet vágya.- És holnapután - mondta az őrnagy -, holnapután a tizenkettedik ezred őrködik a palotában, az az ezred, amelynek minden emberére számíthatunk. Érti, Sandoval?- Tehát holnapután?- Holnapután. Azt őrnagy kezet nyújtott és elment. Sandoval egy ideig szótlanul bámult utána.- Hát ő is? - kérdezte végül is.- Sőt főképpen ő - mondta Delorme. - Ő a Névtelen Kapitány legbelsőbb embere.- Csodálatos!- Ne felejtse el, hogy Mawiras-Tendal unokája a híres szabadsághősnek, akiről utca van elnevezve Alturia minden városában.- A vér nem válik vízzé.- Ügy látszik. Néha a közismert igazságok is igaznak bizonyulnak. Ez a legmeglepőbb az életben.- Holnapra van valami parancsa?- Parancsom? Önhöz csak kérésem lehet. Nagyon szeretném, ha holnap Algarthéba, a herceghez kifáradna. Ön embereink közül az egyetlen, akit beengednek hozzá most, hogy a herceg olyan szigorú ellenőrzés alatt áll. Önről tudják, hogy a portréját festi, és különben is, önt senki sem veszi komolyan. Ezért olyan megfizethetetlen a számunkra.- A megfizethetetlenséget tagadom. Engem meg lehet fizetni...- Tudom - felelte Delorme elmosolyodva -, és azt hiszem, hogy eddig nem is volt oka panaszra. A megfizethetetlenséget inkább csak erkölcsi értelemben gondoltam. De szóval, Algarthe... - fáradtan végigsimította homlokát. Látszott, hogy nehezen összpontosítja gondolatait. - Istenem, milyen fáradt vagyok. A forradalom diadala után két kétre visszavonulok az újságíró szanatóriumba. Hacsak nem kell miniszterelnöknek lennem. De szóval, Algarthe... beszéljen a herceggel. Maga tud vele beszélni. Igyekezzék lelket verni belé. Készítse elő az eseményekre. A hirtelen sokk megárthat neki; amilyen törékeny, még belehal, és akkor ott vagyunk, ahol voltunk. És azután tegyen nekem jelentést a herceg állapotáról. És most, Isten vele. Ma este még egy sereg jelentés fog befutni. A matrózokról, az egyetemekről, a bortermelő szövetségről, a vásárcsarnokokból... egész Alturiát a kezünkben tartjuk. Isten vele. Kérem, ne mondja a jelszót, és a titkos kézfogást is elmellőzhetjük ezúttal. Fáradt vagyok. *50 évvel ezelőtt hunyt el a jeles irodalmár GYURCSÓ ISTVÁN Ajtó mögött Nem ültettem fát, nincsen kertem, a háznak, ahol lakom, az eresze sem az enyém; és hiába rakná alája fészkét a fecske, magaménak csak azt mondhatnám, amit reggelenként a fészek széléről küldene üdvözlésül mégis erős gyökerekkel köt magához minden hely, hová asztalt, széket állítok. Ablakomon behallom a világ lármáját: villamos zörgését, lovak nyerítését, és benzinszag vagy virág illata ébreszt. Köt az élet sokágú törvénye, és akaratlanul is otthonom lesz a négy fal, hol gondjaim és örömeim között betakarom magam éjszakára, hogy reggel egy darab kenyérrel, pohár borral űzzem el álmom, s elvegyüljek az emberek sokaságában, hiszen nekik is ugyanolyan gondok miatt mélyül a ránc homlokukon, mint nekem...
