Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-29 / 5. szám

Vasárnap 1995. január 29. MŰVÉSZVILÁG

Na

gy az öröme mostanság Bubik Istvánnak.

Jó időt fut öttusázó barátaival, s ez nem kis boldogság számára. „ Vagyok valaki - zengi dús, öblös hangon.- Isten szép, erős gyermeke. ” Erősnek érzi magát a Művész Színház csapatában is. Bicska Maxit játszotta a Koldusoperában', most Trissotin a Tudós nőkben és Don Guritán A királyasszony lovagjában. Szakmailag mégsem a legjobb hónapjai ezek.

„Ismeretlen emberekkel legközelebb nem kötök komoly szövetséget.

Ezt egy életre megtanultam. Felkészületlenség, vakság és butaság volt a részemről is olyan egyéniségekben bízni, akik személyes okok miatt házon belül robbantanak.

Jelen helyzetben nem is tudom, mi lesz a sorsa a Művész Színháznak. Lehet, hogy tovább fog működni, nagyon jó formában, de az is megtörténhet, hogy szétszéledünk.

Minden az új igazgatótól függ, akit a fővárosi önkormányzat nevez majd ki tavasszal. ”

(Oláh Csaba felvétele)

Bubik István színpadi csatái

A Művész Színházban hány ilyen

0 Kilencvenháromban, amikor hazajött csaknem egyéves londoni „kirándulásáról", azt mondta: nem kíván színházhoz szerződni, ezután szabadúszó lesz. Pár hónappal később mégis úgy döntött: beáll a Művész Színház csapatába. Mivel győzték meg?- Kivételes lehetőség volt ez. A magyar színháztörténetben először Várko- nyi Zoltán hozott létre olyan társulatot, amelynek tagjai hasonlóképp gondolkoztak, majd a Katona József Színház következett és ’93 őszén a Művész Színház. Schwajda György, Taub János és Törőcsik Mari vezetésével itt olyan színészek fogtak össze, akik elértek, ugyanakkor meg is untak már valamit. Illetve rájöttek arra, hogy hiába játszanak főszerepeket; ha maga a produkció nem jó, fölösleges minden erőfeszítésük. Többre vágytak tehát. Nem címlapfotókra és nem arra, hogy az ő nevük álljon legfelül a plakáton, hanem hogy komoly előadásokban kamatoztathassák színészi tehetségüket. Ezért alapítottuk meg tízen a Művész Színházat. Abban bíztunk, hogy sikerül majd jó rendezőkkel dolgoznunk. Jó edző nélkül ugyanis nem működik a csapat.

• Másfél év alatt aztán világossá vált: a játékosok sem gondolják mindig, minden helyzetben ugyanazt.- Ezt a sajtó fújta fel rettenetes módon. Szenzációra vadásztak, és ennek érdekében még Törőcsik Marit is megrágalmazták. Számomra ez egészen döbbenetes. Híven tükrözi a magyar állapotokat, a morális züllést.

• Az sem igaz, hogy a Művész Színház már az első évad végén túllépte a gazdasági keretet?- Én nem vagyok gazdasági szakember. Matematikából mindig bukásra álltam, a pénzügyeimet pedig iszonyatos nehézségek árán intézgetem. Ilyen kérdésre tehát nem tudok pontos választ adni. És különben is, legyünk angolok, ne beszéljünk pénzről, költségvetésről.

• Beszéljünk akkor arról, mi váltotta ki ezt a kemény ellenkampányt szakmán belül is, miért fordultak szembe olyan nagyon sokan egy csupa jó színészekből álló, frissen alakult társulattal?- Megint a pénzhez kanyarodunk vissza. Azért, mert a Művész Színház tagjait az átlagnál sokkal jobban fizetik. De én nem foglalkozom mások véleményével; ha irigykednek, hát irigykedjenek. Én hiszem, hogy értékes dolgokat csinálok. Ami a lényeg ebben az egészben: hármas vezetésünk csúnyán megbukott. Ez akkora öngól, hogy nagyobbat elképzelni sem tudok.

• Hárman rúgták?- Nem. Ketten. Schwajda György, a szervező igazgató és Taub János, a művészeti vezetőnk. Összevesztek. Pontosabban: azt a véleményt alakították ki magukról, hogy nem tudnak együttműködni, s ez alapvetően megrontotta a hangulatot az irodákban. Törőcsik Marit pedig egyértelműen magára hagyták, és épp azokban a hetekben, amikor A nagybácsi álmában, Vasziljev rendezésében próbált hatalmas szerepet. Schwajda, szerintem, biztosra vette, hogy a nagy színésznevekre majd ömleni fognak a szponzorok, és az önkormányzat pénzét nyugodtan fel lehet élni, közben nem ez

történt. Csak azt nem kalkulálta bele, hogy ha rossz lesz a sajtónk és ellenérzések öveznek bennünket, egy gyárigazgató például azt mondja neki: majd bolond leszek ilyen zűrös ügyhöz adni a pénzemet! És bizony nem tülekedtek a színház portáján a pénzes emberek. A vége pedig egy hatalmas öngól lett. Ennek ellenére mi megpróbálunk együtt maradni, mert egy ilyen csapatot luxus lenne szétszéledni hagyni.

• Tehát nem az történt, hogy a nagyvadak egymásnak estek.- Nem. Rosszul választottunk vezetőket. Az első évadunk, ami az előadások minőségét illeti, ettől függetlenül jól sikerült. A legtöbbször telt ház előtt játszottunk.

• S ha nem?- Akkor háromnegyed ház előtt.

• Ez már kisebb eredmény.- A mai világban? Láttam én Londonban, a West Enden foghíjas nézőteret is, pedig remek előadás ment. Az Old Vicben a Cotton Clubot fél ház előtt adták. A kísérletezés lehetőségét nem kellene megvonni a Művész Színháztól sem. A szokatlan még nem biztos, hogy rosszat jelent. Legfeljebb megjegyzi a néző a rendező nevét, és azt mondja: na, még egyszer ez sem vesz palira! Természetesen nekem is nő a hiányérzetem. Fontos állomása az életemnek, hogy én most a Művész Színház tagja vagyok, de a csalódottságomat azért nem fogom leplezni. El- gyávultunk, az az igazság. Nincs bennünk kellő adag bátorság kiállni és véleményt mondani. Ez az elmúlt évtizedek következménye, és azt hiszem, sokáig el fog még tartani. Rettentő szomorú vagyok emiatt, és látom a társaim arcát is. Ráadásul pesszimista nép a magyar. Ahelyett, hogy fegyelmezetten kidolgozna egy jobb stratégiát, megy megint fejjel a falnak. Robbanékonyak vagyunk és türelmetlenek. Gyorsan akarunk meggazdagodni, és szélsebesen karriert csinálni. Ilyen értelemben én már nem nagyon izgatom magam.

• Mert gazdag és pályája csúcsára érkezett?- Ugyan! Nem erre gondoltam. Pályám első tíz évében majd belehaltam, amikor úgy éreztem, nem úgy ment a játék, mint ahogy szerettem volna. Azt hittem, összedől a világ. Nem dőlt össze, és most már azt is tisztán látom: az idő nekem dolgozik. Ahhoz, hogy egy lóból nemzetközi szinten is kiváló díjugró legyen, évek kellenek. Én harminchét éves vagyok. Higgadtabb periódusomban tudom, hogy haladok. Visszatérve a legelső kérdésre, hogy miért lettem a Művész Színház tagja, vagy hogy miért áll össze tíz agilis, ambiciózus színész? Azért, mert jobb akar lenni. Csakhogy ez így önmagában nem elég. Ehhez vezetőkből is jók kellenek. Annak idején, amikor a Nemzetiben játszottam, csupa hősszerepet kaptam. Bizonyára annak folytán, hogy magam is hős típus vagyok, s hozzá romantikus beállítottságú. De igazán érett színész, úgy érzem, majd negyvenöt évesen leszek. Addig rengeteget szeretnék még tanulni, az erőmet pedig úgy kell beosztanom, hogy távlatokban gondolkozhassam. Nem a karrier érdekel, hanem hogy fejlődhessek. Igen,

van, akinél szerencsésebb vagyok, másnál meg ügyesebb, erősebb, jobb, de vannak nálam jobbak, erősebbek és ügyesebbek is. A sportpályán például naponta tapasztalom.

0 Színházában is rátermett versenytársai vannak.- Nem is hagyjuk leírni magunkat. Azzal, hogy Törőcsik Mari lemondott az igazgatói posztról, még nincs vége a játszmának. Próbálunk, miközben várjuk, ki lesz az új vezetőnk. Tanulságos évek ezek. Nem most kell abbahagyni. Ahhoz, hogy hangárt vehessek, ahol nyolc-tíz társammal a kedvemre játszhatok, amúgy is pénz kell. Olyan helyre vágyom, ahol a jegyszedő, a világosító, az öltöztető, sőt még a takarító is a mi emberünk. Tehát nem kell naponta kompromisszumot kötni, mint egy nagy színházban, ahol a műszaknak, a kiszolgáló egységnek nem jelentünk többet, mint egy új vezetés. A Művész Színházban ugyanis ez a helyzet várt bennünket, ami megengedhetetlen. Másfajta színházi csoportosulást viszont csak partizánakcióban lehet létrehozni, és ahhoz is pénz kell.

• És nagyobb emberismeret.- Igen, sokkal több időt kell áldoznunk egymás megismerésére. Mi itt a nagy budapesti rohanásban azt hisszük, hogy ha megittunk valakivel egy pohár bort, akkor már ismerjük az illetőt. Tévedés. És ez volt az én hibám is. Nekem is elég volt a név, Schwajda és Taub neve.

• Mire jött még rá az öngól óta?- Például arra, hogy szakítani kell a feltétlen kor- és tekintélytisztelettel. Nem biztos, hogy azért, mert idős, híres vagy díjazott valaki, értéket képvisel számomra. Generációs problémáról beszélek, kétségtelen. Nem olyan egyszerű kérdés ez. Az idősebbek, úgy veszem észre, most nem annyira éhesek, tehát nem úgy harapnak, mint korábban. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs bennük erő, vagy hogy nem akarnak megújulni, de biztos, hogy egy-két dolgot hamarabb adnak fel. Nekem megadatott, hogy nem éltem meg sem a második világháborút, sem ötvenhatot, a „fekete autó jön váratlanul, éjszaka”- korszak, Istennek hála, kimaradt az életemből, s a családunknak sincs véráldozata. Nem szivattak bennünket halálra a bolsevizmus idején, tehát viszonylag szerencsésen átvészeltük ezeket az évtizedeket is. A lélekben jelentkező, belső sérüléseket azonban magamon érzem. Hogy nem tanítottak meg az önállóságra, öntudatos magyarnak lenni. Ezt ma nekem kell megtanulnom, mert Budapesten most olyan kozmopolita, internacionalista vircsaft van, amihez szerencsére nincs sok közöm, de mint tudjuk: sok lúd disznót győz. Nem úgy értem, hogy engem is bekebeleznek, hanem sokszor elbizonytalanodom és azt kérdezem magamtól: lehet, hogy nem az az igazi érték, amit én gyerekkorom óta annak hittem? És ilyen értelemben jobb, ha óvakodom az idősebb nemzedék bizonyos tagjaitól, hiszen az elmúlt negyven év olyan fokon kényszerítette őket konspirálásra, állandó, feltétel nélküli megalkuvásra, hogy megtanultak hazudni, idomulni, alkalmazkodni. Tagkönyveket szereztek, mert élni akartak, családot ruházni-etetni, nyomorult szakmájukban előbbre lépni. Akinek nem inge, ne vegye magára! Ez amúgy sem elsősorban az érintettek hibája. Ez a kor, a történelem számlájára írandó. Ilyen értelemben nagyon kell vigyáznunk arra, hogy kire hallgatunk. Gyakran éreztem én is, hogy a fene egye meg, ez az előadás rettenetesen unalmas, mégsem szóltam. Finomabb játékra vágytam, közben hallgattam. Nem volt bennem elég akarat, bátorság. Alkalmazkodtam én is az idősebbekhez. Kár. Emiatt is szégyellem magam.

• Meglep, amit mond, mert én mindig az erőt, a nyílt színvallást láttam önben.- Ennek örülök, köszönöm, csak a Nemzetiben hallatlan tekintélytisztelet működött, amikor ott játszottam. Tudtam, hogy a nagy öregeknek nem mindenben van igazuk, hiszen a világ időközben fordult egyet, de fejemre nyomták a barackot, én meg vigyorogva követtem őket. Ahelyett, hogy kitartottam volna a saját elképzelésem mellett. Bár ha úgy veszem: az első tíz év tanulóév. Ne akarjon mindig, minden helyzetben okosabb lenni a fiatal, mint a korban előtte járók, hiszen még el sem tud mondani rendesen egy verset, nem tud bejönni, bent lenni és kimenni a színpadról. Tehát hiába van igaza, amikor a Kossuth-díjas kollégáját kritizálja, hogy istenem, de modoros... ilyen megjegyzést a civil néző engedhet meg magának, a szakmabeliben azért mégiscsak legyen egyfajta alázat. Később, amikor már megvan hozzá a morális és szakmai alapja, bírálhat. Nálam a „később” tíz évet takar. Én későn érő típus vagyok. Nekem ahhoz is tíz év kellett, hogy kivonjam magam a nagyüzemből.

• Kivonta, aztán mégis visszaállt a sorba. A Művész Színház nem nagyüzem? Állandó tagként ott is „teljesít”.- Igen, önállóságot kellene gyakorolnom végre. Megkeresni azt a helyet, ahol olyan produkciók születnének, amelyek nem függenének a hivatalos, elismert kritikától, hiszen aki utazik a világban, annak tudnia kell: a magyar prózai színházművészet nem kis lemaradással küzd. A balettben, a modem táncban már nálunk is komoly változások tapasztalhatók, a prózában viszont állva maradtunk. Ha létre is jön olykor egy- egy varázsos produkció, akkor az a színészek szuggesztív játékának köszönhető, nem pedig a darab színpadra állí- tójának. Sajnos, nagyon kevés jó rendezőnk van, aki értéket, nívót képvisel.

rendező van ?- Taub János és Darvas Iván pozitív kurzus. Taubbal most dolgoztam harmadszor, s bár az ő pontos, elemző, önfegyelemre építő kurzusára, koreográfiájára nagyon nagy szüksége van az én szertelen, romantikus, „túlmozgásokra” hajlamos alkatomnak, mégis azt mondom: az én ízlésem más egy kicsit. Darvas Ivánnal, akivel Godot-ra vártunk, nyolcvanötben dolgoztam először, amikor még zöldfülű voltam. Azokkal a rendezőkkel viszont, akik külföldről jöttek hozzánk, nem kerültem kapcsolatba. Sem a román Vlad Mugurral, sem az orosz Vasziljevvel. Ezt nagyon sajnálom. Amikor először néztem meg Mugur Vízkeresztjét, majdnem agyvérzést kaptam. Micsoda blődli, mekkora amatőrizmus, dühöngtem. Aztán megnéztem másodszor is, és azt mondtam: ez egy rendszerezett őrület, amelynek megvannak a maga erényei. És Vasziljev is érdekes figura; elképesztő, ahogy Dosztojevszkijt színpadra álmodta. A Koldusopera, Taub rendezésében, zavarbaejtően puritán, száraz előadás volt, romantikának és illúziónak nyoma sem maradt benne. Ta- ubnál ugyanis nincs középút. Aki szereti a színpadi rendet, annak tetszenek a rendezései, mások szerint kevés a szív, az ézelem bennük. Számomra nagyon jó iskola volt A királyasszony lovagja is, amelyet szintén ő vitt színpadra, de egy jó időre elég belőle.

• És addig?- Addig eljátsszuk a Furcsa párt Andorai Péterrel Pécsett, Balikó Tamás rendezésében, és várom a tavaszt, hogy ki lesz az új igazgatónk. Különös időszak ez a mostani. Rajtunk múlik sok minden, mi pedig állunk és nem bírunk megszólalni. Fél évig gondolkozunk azon, hogy ki legyen az új vezetőnk. Van néhány jó rendezőnk, pár tucat nagyszerű színészünk, de nincs, aki a társulat élére álljon. Példás agilitással és ambíciókkal dolgozik Eszenyi Enikő és csapata a Vígszínházban. Minden tiszteletem és elismerésem az övéké. Körülöttem is érik valami, látom. Közvetlen kollégáim közül többen is nagy lépésre készülnek. Robbantani fogunk, érzem. Lehet, hogy csak két év múlva, de akkor is! Annyi akarat és erő van bennünk, hogy a saját ízlésünknek megfelelően biztos, hogy lukat fogunk fúrni a színházi világba.

Szabó G. László