Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-29 / 5. szám
A nyelvi kisebbségek és az emberi jogok GONDOLATOK EGY KISEBBSÉGBARÁT KÖNYV KO A budapesti Regio kiadónál hamarosan egy olyan könyv jelenik meg, amely méltán számíthat a szlovákiai magyar olvasók széles táborának érdeklődésére, mivel a nyelvi kisebbségek, a kétnyelvűség, az anyanyelvi nevelés, a másodnyelvoktatás, a nyelvpolitika kérdéseivel foglalkozik, vagyis a kisebbségek létkérdéseivel. A Nyelv, oktatás és a kisebbségek című munka szerzője, Töve Skutnabb-Kangas a kétnyelvűség, a kisebbségi oktatás, a nyelv és hatalom összefüggéseinek kutatója, számos könyv és tanulmány írója. Közelről ismeri mind az őshonos, mind a bevándorolt kisebbségek problémáit. Maga is gyermekkora óta svéd-finn kétnyelvű. Jelenleg Dániában él. S KUTNABB-KANGAS munkája eredetileg 1990-ben jelent meg angolul, a londoni székhelyű Minority Rights Group nemzetközi emberjogi csoport jelentéseként. Ebből következően a szerző mindenekelőtt az emberi jogok szemszögéből vizsgálja a nyelvi kisebbségek alapkérdéseit. A kisebbségek nyelvi diszkriminálását az emberi jogok megsértésének tekinti. A kisebbségi nyelvek hátrányos megkülönböztetését - a rasszizmus mintájára - lingvicizmusnak nevezi. A szerző úgy látja, hogy a világszerte szalonképtelenné vált rasszizmustól eltérően a lingvicizmus a világ legtöbb országában ma is élő jelenség. A kisebbségi nyelvekhez való ellenséges viszonyulás mindenekelőtt az európai és az „európaizálódott” országokra jellemző (ez utóbbiakon azokat az Európából gyarmatosított országokat kell érteni, amelyekben az őshonos lakosság számszerű kisebbségbe került; ilyen pl. Ausztrália, Kanada, Új-Zéland, az USA és néhány latin-amerikai állam). Vannak országok (pl. az USA), amelyben a kétnyelvű szó szinte a szegénynek, tudatlannak és művetlennek a rokon értelmű megfelelője. S ennek sajnos alapja is van, mivel az egynyelvűén orientált országokban nyelvi kisebbségnek lenni gyakran jelent egyet a szegénységgel és műveletlenséggel. A szerző már csak ebből következően is fontosnak tartja a kisebbségeknek a többségi társadalomba való integrálódását. A többségi hatalom a beilleszkedést mindig a kisebbség egyoldalú alkalmazkodásaként értelmezi, sőt sok esetben a kisebbség beolvadását érti rajta. A szerző felfogásában a beilleszkedés dinamikus folyamat, amelyben mind a kisebbség, mint a többség cselekvőén vesz részt, s melynek során mindkettőnek meg kell változnia. Az integráció elmaradásáért nem feltétlenül a kisebbség a felelős: a kisebbség beilleszkedését a többség változási készségének hiánya is meghiúsíthatja. A kisebbség és a többség fogalmát szerzőnk a hatalmi viszonyok figyelem- bevételével határozza meg: egy többségi csoport nem elsősorban számaránya miatt többség, hanem azért, mert a hatalom birtokosa. Meg kell azonban jegyezni, hogy e kritérium alkalmazása sem old meg minden terminológiai problémát. Így pl. a szlovákiai magyar nemzetrész (és más hasonló csoportok) helyzete nem egyértelmű: országos viszonylatban véve kisebbségről van szó, mind lélekszám, mind a hatalmi viszonyok tekintetében. Regionális szinten azonban (főként 1990 óta) nemcsak lélekszám, hanem részben a hatalmi viszonyok alapján is bizonyos szempontból többségnek tekinthető: az erősebben magyarlakta területek önkormányzatai ugyanis jórészt magyarokból állnak, így helyi szinten olykor a magyar érdekek részleges „hatósági” érvényesítésére, vagy legalábbis a központi hatalom kisebbségellenes intézkedéseivel szembeni bizonyos fokú ellenállásra is lehetőség nyílik. A magyar érdekek érvényesítésének azonban gátat szab az ön- kormányzatok erős központi függése és anyagi kiszolgáltatottsága (ami nem más, mint a központi hatalom „védelmi reflexe”). Az ilyen ellentmondásos hatalmi viszonyok könnyen válhatnak feszültség- forrássá (lásd. pl. a Dél-Szlovákiában élő szlovákoknak nagyrészt felnagyított és dramatizált problémáit). A kérdést méltányosan alighanem csupán a társnemzeti koncepció érvényesítésével, vagyis a valódi egyenjogúság elérésével lehetne rendezni: mondjuk Finnországhoz hasonlóan, ahol a 300 ezres svéd csoport hivatalosan nem is számít kisebbségnek, nyelve pedig az ország két nemzeti nyelvének egyike. A legtöbb országban a kisebbségi gyermekek anyanyelvének visszaszorítása a kétnyelvűség zászlaja alatt történik. Az a paradox helyzet áll fenn, hogy általában mind a kisebbségiek, mind a többségiek a kisebbség kétnyelvűségét szorgalmazzák, csak éppen más-más dolgot értenek rajta. A központi tanügyi szervek a másodnyelv ismeretét hangsúlyozzák; az anyanyelvi tudással szemben rendszerint nem támasztanak szinte semmilyen követelményeket. (A példáért, nekünk, szlovákiai magyaroknak nem kell messze mennünk.) A kisebbségek - legalábbis Skutnab-Kangas szerint - a kétnyelvűségnek olyan felfogását részesítik előnyben, mely a két nyelv egyformán magas, anyanyelvi szintű ismeretére és a mindkét nyelvvel való pozitív azonosulásra épül. Ebből következően a szerző szerint a nyelvi kisebbségek „szükség- szerű oktatási célja” a két, ill. több- nyelvűség. Az anyanyelvre az önazonosság megőrzése végett, az állam nyelvére pedig a többségi társadalomban való egyenlő érvényesülési lehetőség érdekében van szükség. A szerző állítása szerint a kisebbségek a valódi többnyelvűséget „teljesen normális és kívánatos állapot”- nak tartják. Itt azonban meg kell állni egy kis időre. Véleményem szerint ugyanis végzetes hiba volna a kisebbségi oktatás nyelvi célját mindenfajta kisebbség számára egyformán meghatározni. Így pl. a Magyarország határain kívül élő tömb- magyarság számára aligha lehet a mindkét nyelven való magas szintű kétnyelvűséget mint minden diák számára elérendő célt megfogalmazni, hiszen e csoportok demográfiai jellemzői, nyelvük állapota és nyelvi hagyományaik a túlnyomórészt magyarok által lakott területeken a legtöbb beszédhelyzetben egyáltalán nem teszik objektív szükség- szerűséggé a többségi nyelv használatát. Ha pedig a kisebbség tagjainak módjukban áll a saját nyelvükön érvényesülni, nem szükséges, hogy a többség nyelvét mindenki, a takarítónőtől a parlamenti képviselőig egyforma magas szinten ismerje. Ilyen helyzetben a kisebbségi oktatás nyelvi céljaként teljesen elegendő a kétnyelvűség ama típusának a kifej leszLANSTYÁK ISTVÁN tését meghatározni, melyet az anyanyelvnek alapfokon viszonylag erős, középfokon kisebb mértékű dominanciája jellemez. Nemcsak azért, amiért Göncz Lajos újvidéki pszichológus, a magyar-szerb- horvát kétnyelvűség neves szakértője is ezt a típust tartja - kiterjedt pszcholing- visztikai kutatásai alapján - a legkedvezőbbnek a vajdasági magyarok számára, hogy ti. ilyenkor a legkisebb a másodnyelv hatása az elsőre, hanem mindenekelőtt azért, mert csak a magyar nyelvi dominancia képes a magyar kisebbségeket hosszabb távon is megóvni a nyelvcserétől. ZT A NÉZETET, mely szerint a kétnyelvűség minden kisebbségi közösség számára „teljesen normális és kívánatos állapot” volna, nemcsak a szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi és vajdasági tömbmagyarság nem osztja egyértelműen, hanem a kétnyelvűség kérdéskörét makroszociolingvisztikai megközelítésben vizsgáló kutatók sem. Így pl. Herman Józsefe gyik tanulmányában a társadalmi kétnyelvűség létrejöttében a kényszer tényezőjét hangsúlyozza: enélkül „a csoportok az ideális és természetes társadalmi kommunikációs állapotban, az alapvető egynyelvűség állapotában maradnának”. - Közismert, hogy egyetlen beszélőközösség sem engedheti meg magának hosszú távon azt a luxust, hogy két nyelvet tartson fenn ugyanazon funkciók ellátására. Ha egy közösségben két nyelvet használnak, funkciómegoszlás jön létre közöttük. Ez a gyakorlatban általában azt jelenti, hogy a kisebbség első nyelve főként a magánélet színterein használatosba többségi nyelv pedig a közéletben, az államigazgatásban, a munkahelyeken, a tudományos kutatásban stb. Az ilyen egyenlőtlen eloszlásnak azonban messzemenő következményei vannak a kisebbségi nyelvre nézve: az anyanyelvnek azok a tartományai, amelyeket a beszélőknek nem áll módjukban használni, visszafejlődnek, s egy idő után a kisebbségi csoportok tagjai már nem is képesek pl. egy kérvényt, egy jegyzőkönyvet, egy munkahelyi jelentést anyanyelvükön megfogalmazni (a példáért ismét nem kell a szomszédba mennünk). Mindez súlyosan rombolja a kisebbségi nyelv tekintélyét; az emberek az ilyen „konyhanyelvet” egyre kevésbé tartják értékesnek és átörökítésre érdemesnek, különösen akkor, ha ez a nyelv az oktatásból is kiszorul. Ha pedig a többségi nyelvet magas szinten birtokolják, többnyire semmi sem akadályozza meg őket abban, hogy gyermekeiknek már ezt a nyelvet adják át anyanyelvként. Ebből következően a mindkét nyelven „anyanyelvi szintű” kétnyelvűséget a kisebbség számára nagyon is veszélyes volna „teljesen normális és kívánatos állapot"-nak tartani! Az a tény, hogy a többségi hatalmak a hivatalos státussal nem rendelkező nyelvek használatát korlátozó nyelvtörvényekkel, a kisebbségekre nézve hátrányos közigazgatási átszervezésekkel, be- és kitelepítésekkel, a népszámlálási adatfelvételek manipulálásával, a kisebbségek megfélemlítésével és szellemi gyarmatosításával, s további leleményes eszközökkel olyan helyzetet igyekeznek teremteni, melyben a kisebbség egyre több színtéren a többségi nyelv használatára kényszerül, nem lehet ok arra, hogy az ilyen helyzetet mint örök időkre adottat és megváltoztathatatlant fogadjuk el, s ennek megfelelően a kisebbségi oktatás céljainak meghatározásakor is ilyenként számoljunk vele; ezzel a többségi hatalmak kisebbségellenes törekvéseit tennénk magunkévá. Skutnabb-Kangas munkájának súlyponti részét a kisebbségek oktatásával kapcsolatos kérdések alkotják. A szerző megállapítja: a világ országainak legtöbb iskolarendszere a többség nyelvén való egynyelvűség elérésére, vagyis a diákok anyanyelvének elpusztítására irányul. (Ez a tény magyarázza, miért hangsúlyozza a szerző annyira a magas szintű kétnyelvűség fontosságát: ennek fő alternatívájaként ő ugyanis nem az anyanyelvi dominanciára épülő funkcionális kétnyelvűséget, hanem a többség nyelvén való egynyelvűséget vagy legalábbis az erős többségi nyelvi dominanciát látja.) A szerző által bemutatott különféle oktatási programok összevetéséből kiderül, hogy a Szlovákiában működő magyar tannyelvű iskolák, minden hiányosságuk ellenére, világviszonylatban is a kisebbség nyelvi fennmaradását legjobban szolgáló közoktatási intézmények közé tartoznak. Már csak ezért is elfogadhatatlan az oktatásügyi minisztériumnak az ún. „alternatív iskolák” bevezetésére irányuló törekvése, amelyekben a tantárgyak egy részét nem magyarul oktatnák. Az ilyen oktatási forma a Skutnabb-Kangas által átirányítóknak nevezett programokhoz hasonlít, melyeknek célja az anyanyelv fokozatos háttérbe szorítása, a másodnyelven való dominancia mihamarabbi elérése. Ezek a programok a szerző szerint csupán „kevésbé drasztikus” formáját képviselik az ún. alámerítésnek, melynek lényege az, hogy a kisebbségi gyermekek a többség nyelvén tanulnak a többségiek számára létesített iskolákban. (Ezt a „programot” is jól ismerjük: alapfokon a szlovákiai magyar szülők egynegyede ezt választja - nagyrészt önként! - a gyermekei számára; vagyis a lehető legrosszabb, a gyermeket mind nyelvi, mind ismeretszerzési, mind lélektani szempontból a legsúlyosabban károsító oktatási formához nyúlnak, miközben rendelkezésükre áll egy olyan iskolatípus - a minden tantárgyat a kisebbség anyanyelvén oktató -, amilyenről a világ legtöbb kisebbsége nem is álmodhat.) A munka utolsó fejezete a nyelvi emberi jogokkal foglalkozik. A szerző megállapítja, hogy az Európai Közösségek akkori 12 tagállamának 320 millió lakosából mintegy 50 millió beszél más nyelvet, mint ami az illető ország hivatalos nyelve. E „kevéssé használt nyelvek” beszélőinek nyomására az Európa Parlament több olyan határozatot hozott, melyek a kisebbségben élő őshonos lakosság jogait volnának hivatva garantálni. Az Európa Parlament határozatai azonban jogilag nem kötelező erejűek a tagországokra nézve, hanem puszta ajánlások. A jogi erővel is bíró deklarációk között nem találunk olyanokat, amelyek anyanyelvmegtartás-orientáltak volnának, s túllépnének a nyílt diszkriminációt tiltó előírásokon. Legtöbbjük csupán a kisebbségi nyelvek tűrésének követelményét fogalmazza meg. Mindez a szerző szerint nem elegendő a kisebbségi nyelvek fennmaradásához és fejlődéséhez- aligha tévedünk, ha föltételezzük, hogy a szlovák nacionalisták éppen ezért ragaszkodnak olyannyira az „európai standardhoz”. SZERZŐ kétnyelvűségbarát magatartásának egyik jellegzetes megnyilvánulása, hogy az egynyelvűeket szinte eredendően naivnak és korlátoltnak tartja, mivel azok csak egyetlen szemüvegen keresztül, egyetlen nézőpontból képesek szemlélni a világot. Véleményem szerint nem egynyelvű korlátoltságról vagy naivságról van itt szó, ahogy a szerző állítja, hanem többségi korlátoltságról és „naivságról”, melyet a többséghez tartozókból erőfölényük tudata, a hatalom vagy a hatalomközelség vált ki; méghozzá attól függetlenül, hogy hány nyelvet beszélnek. Sem a kiegyezés utáni magyar politikusok magyar-német kétnyelvűsége, sem a Trianon utáni cseh vezetők még megmaradt cseh-német kétnyelvűsége, sem pedig a szlovák hatalmi elit 1993 után is megmaradt (passzív) szlovák-cseh kétnyelvűsége nem tette a hatalom új birtokosait képessé arra, hogy országaik kisebbségeinek helyzetét árnyaltan és toleránsán tudják szemlélni. De hogy ne csak másokat bántsunk: mi, szlovákiai magyarok, minden kétnyelvűségünk ellenére is jellegzetesen többségi attitűdöket képviselünk a cigánysággal szemben: vélekedésünkben és magatartásunkban leggyakrabban nyoma sincs az árnyalt kétnyelvű szemléletnek: a cigányok oktatási problémái iránt legalább olyan érzéketlenek vagyunk, mint a szlovákok a magyarokéi iránt. Skutnabb-Kangas könyve, amely remélhetőleg a szlovákiai magyar könyvesboltokban is kapható lesz, számos, a kisebbségi léttel kapcsolatos kérdés újra- gondolásásra ösztönöz. Abból a perspektívából, amelyből a szerző a kisebbségi lét alapkategóriáinak, a kisebbségi nyelvek oktatásának, a nyelvi emberi jogoknak a kérdését szemléli, saját helyzetünket is sok tekinteben élesebb megvilágításban látjuk: s nemcsak annak általános, számos más kisebbség helyzetével rokon vonásait, hanem még a sajátosságait is. Bár a könyv ennél sokkal többet nyújt, csak ezért önmagában is érdemes elolvasni. Kócos ördögök (Prikler László felvétele) KISEBBSÉGPOLITIKA 1995. január 29 UBSÚrnap
