Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-29 / 5. szám
H étköznapjainkat szemlélvén félő, hogy azt kell mondanunk, a számos napi gond jócskán elvonja figyelmünket a perspektivikus gondolkodástól. Nem csoda: gondok garmada nyomaszt bennünket, s ezek elégedetlenségi hullámot váltanak ki belőlünk. Egyébként is korunknak mintha az elégedetlenség lenne az egyik legfőbb jellemzője, s nemcsak nálunk; a felmérések szerint gyakori jelenség ez a miénknél fejlettebb társadalmakban is. S bár a fogyasztói társadalmak gazdasági szakemberei a recesszió végét ígérik és új gazdasági fellendülés jeleit láttatják, az állampolgárt - úgy látszik - a nyugati demokráciákban is elsősorban a saját napi lehetőségei, s nem a makroökonómiai mutatók lassú változásai érdeklik. Ráadásul ott sem jönnek be mindenkinek az előrejelzései úgy, mint Helmut Kohlnak tavaly: tavasszal megjósolta, hogy Németországban a nyár elejére fordulat áll be, a gazdaság emelkedésnek indul. Ügy lett, s ez a CDU legújabb sikerének titka; a keleti tartományokban egyébként, ahová az odapumpált márkamilliók máig nem hozták meg azt az eredményt, amelyet az ilyen nagyságú tőkeinjekciótól várni lehetne, az országostól eltérő választási eredmények születtek. A pszichológusok, politológusok most elemezhetik a „keletnémet” és a „nyugatnémet” lélek közötti különbséget; s bár a képlet első látásra végtelenül egyszerűnek tűnhet - egyetlen nép sem dobhat ki a fejlődéséből büntetlenül negyvenöt évet -, a probléma kezelésénél és főleg megoldásánál ennél sokkal finomabb és főleg hatékonyabb lépésekre van szükség. A kelet-európai államok továbbra is mély gazdasági válságban vannak, s bár az előrejelzések az elkövetkezendő évekre némi javulást ígérnek, a várható emelkedés még messze van attól a szinttől, amelyre biztonságos társadalmi békét lehetne felépíteni. Újabb Marshall-segély nem jött és nem is jön már Kelet-Európába, elsősorban azért, mert gyökeresen más a világ politikai és gazdasági állapota, mint volt a második világháború végén. E vonatkozásban elsősorban két dolog hiányzik napjainkban Nyugaton: érdemi nagyságú fölös tőke és koncepció, mobilizálható tőke és olyan politikusegyéniségek, akik a második világháború utáni helyzethez hasonlóan képesek lennének egy grandiózus helyreállítási folyamatot végiggondolni és megvalósítani. Persze, igaztalan lenne elsősorban a Nyugatot vádolni a kelet-európai válság elhúzódásáért; látni kell, hogy nekik is naponta meg kell harcolniuk a saját, nem könnyű küzdelmeiket. Egy másik, a miénknél jóval magasabb standarddal és jelentős biztonsággal a hátuk mögött, természetesen. A fejlődés kényszere azonban könyörtelenül nyomja őket is, s ha nem akarnak lemaradni a jövő század gazdasági versenyében, már ma lépniük kell. Az ottani gondok kezelése azonban a rendelkezésükre álló szellemi-anyagi potenciál nagy részét felemészti, így ők is nagyobb hibaszázalékkal dolgoznak, s érzésünk szerint nem kezelik a kelet-európai problémát olyan szinten, amilyet az igényelne. Az oly kívánatos átfogó megoldás - a lehető leggyorsabb politikai, gazdasági és biztonságpolitikai integritás - ennek következtében még várat magára, s nem eléggé hatékony az a diplomáciai-politikai befolyásolás sem, amely pedig oly szerencsésnek bizonyult a posztnáci Németország esetében. S amíg itt téblábolunk, vitatkozgatunk a lehetőségeken, mintha nem eléggé tudatosítanánk a fontosságát annak, hogy közben időt, értékes éveket mulasztunk el. Mintha nem elég erős intenzitással érne az agyunkba annak a veszélye, amit határainktól keletre tapasztalhatunk, ahol - a régi jó szocialista vicc szellemében - Csecsenföldre már megint sokan mentek kirándulni. Tankokkal. * Persze, mindannyian tudjuk, botorság lenne gondjaink megoldását csak a külföldi segítségtől várni. Ez kivihetetlen és helytelen is egyúttal. Svéd szakemberek állították a nyolcvanas évek végén: ha Svédország minden lakóját egyszerre áttelepítenék mondjuk Etiópiába, tizenöthúsz évre lenne szükségük ahhoz, hogy az országot a jelenlegi Svédország szintjére emeljék. Az etiópoknak viszont három év is elég lenne, hogy Svédországból Etiópiát csináljanak. Újév után araszolva Alig néhány hete, hogy kihunytak az ünnepi tüzek, elcsendesedtek a zajok, amelyek egy új év eljöttét kísérték. Pár év még, és hasonló külsőségektől kísérve átlépünk az oly sokat emlegetett huszonegyedik századba. Bizonyára nem egyedül vagyok, aki ilyenkor, az év elején felteszi a kérdést: milyen esztendő vár ránk, merre haladunk majd az elkövetkezendő években, s milyen lesz az a társadalom, amelynek tagjaiként a századfordulón átlélpünk majd az új évezredbe. Azt hiszem, a fenti két mondatban a gondolatmenet töltete a fontos, nem a konkrét számok, amelyek megalkotói nélkülözték a posztkommunista gazdaságok átépítésének tapasztalatait. Ráadásul, ha már Etiópiánál tartunk, a közelmúlt óta gazdagabbak vagyunk egy újabb tudással: hogyan lehet - pontosabban: nem lehet - kívülről, amerikai módra pacifikálni egy országot. Az ott élők akarata és erőteljes igyekezete nélkül az ilyen tervek kudarcra vannak ítélve. Ámde milyen az az akarat, amely ezekben a társadalmakban és az azokat alkotó polgárokban munkál? Vissza Kelet-Európá- hoz: merre tart ma ez a régió? Wolfgang Kraus osztrák kritikus és esszéista úgy látja, hogy a volt kelet-európai szocialista országok helyzete nagyban hasonlít a felbomló feudalizmus történelmi korszakához. Az akkor élt embereket is felkészületlenül érte az a helyzet, amelybe kerültek. Felbomlott egy rend, és még nem alakult ki a másik; akkor kétségbeesett vándorlás indult meg a falvakból a városokba, ahol viszont a legtöbbször nyomor és éhezés várta a szerencsétleneket. Az akkori idők néptömegeinek kiszolgáltatottságáról, tanácstalanságáról sokan írtak a kortársak közül, s a helyzet súlyos voltát a legtöbben nem valami felsőbb szervező erő hiányának tudják be, hanem az emberek belső bizonytalanságának, „lustaságának”. A változó feltételekre való reagálási szint alacsony voltának. Annak, hogy a kelleténél jobban elengedték magukat, tehetetlenül sodródtak, képtelenek voltak a saját boldogulásukért szellemileg és fizikailag is megküzdeni. A számos lehetséges szerző közül idézzük Daniel Defoet, aki nemcsak a Robinson Crusoe szerzője, hanem sikeres vállalkozó is volt: „Tapasztalataim alapján bizton állíthatom, hogy az ajtóm előtt lebzselő fickók, akiknek heti 9 shilling munkabért ajánlottam fel, a képembe vágták, hogy ennél még koldulással is többet tudnak keresni. Habozás nélkül felajánlkozom arra, hogy igen rövid időn belül több mint ezer olyan családot mutassak Angliában, akik rongyokban járnak, a gyerekeiknek nincs mit enniük, de akiknek az apja 15-20 shillinget kereshetne, csakhogy nem akar dolgozni. ” Vagy a Wemer Somban által leírt viszonyok Svájcról, 1761-ből: „Az ilyen emberek által szőtt pamut idén igen kis mennyisége bizonyítja, hogy sokkal szívesebben szentelik idejüket a koldulásnak és henyélésnek, mint a hasznos munkának. Egyesek arra vetemedtek, hogy a nekik kiadott gyapotot és a fonáshoz szükséges gépet elzálogosították és eladták, a pénzt pedig eltékozolták." Meg vagyok róla győződve, hogy mint minden elemzés, ez is féloldalas, s nem képes befogni a valóság egészét. Mindannyian tudjuk, hogy napjainkban a helyzet a fent vázoltnál sokkal bonyolultabb, s ezt az összetettséget naponta tapasztaljuk; ám annyiban bizonyára figyelemre méltó Wolfgang Kraus elemzése, hogy figyelmünket a szintén meghatározó politikai, törvényi, infrastrukturális, pénzügyi és egyéb problémák mellett a pszichológiaiakra is ráirányítják. Mert bizonyára napjainkban is találhatnánk olyan polgármestert, vállalkozót vagy egyéb vezetőt, aki szeretne, úgymond, munkaadással segíteni a rászorulókon. Időszaki munkát hirdet meg, tisztes fizetségért, s esetenként meglepően csekély az érdeklődés. Miért mondom el mindezt? A kelet-európai emberben él egy nagy ábránd a gondoskodó társadalomról. Az olyan szociálisan érzékeny közösségről, amely odafigyel minden tagjára, s szorultságában megsegíti őt. Mondjuk ki nyíltan, a hidegháború korszakában a két világrendszer közötti versengés egyik területe éppen az egyén szociális biztonságának szavatolása volt. A volt létező szocializmus egyik érdemének tudható be, hogy a nyugati demokráciák fejlődését pozitívan befolyásolta annak a társadalmi modellnek a megvalósításában, amelyet azok szociálisan érzékeny piac- gazdaságnak neveztek. S a létező szocializmus az egyenlősdi törékeny szintjén, erősen propagandisztikus indíttatásra, de kellő versenytárs volt ebben a témában. CSÁKY PÁL Ámde a világban e téren is történt egy és más, függetlenül a társadalmi rendtől vagy egyéb szándékoktól. Egyrészt az átlagos életkor megnövekedésével megváltozott az eltartók (gazdaságilag aktívak) és az eltartottak aránya. Másrészt mind az egészségügy, mind a szociális szféra a megnövekedett igényeknek és a technológiai fejlődésnek köszönhetően anyagi szempontból egyre magasabb igényekkel lép fel. Németországban például, amely e téren jelentős eredményekkel dicsekedhet, országos vita folyik a kérdésről, s a szakemberek azt jósolják, legkésőbb 2020-ra összeomlik a jelenlegi német biztosítási rendszer. Svédországban, amely e szempontból ugyancsak magas szintet mondhat magáénak, kormányok buktak bele abba, hogy a szociális szféra finanszírozását vissza kellett fogniuk. S mi a helyzet e téren az Egyesült Államokban? A közelmúltban nagy visszhangot váltott ki Robert A. Sirico, a kérdés egyik legismertebb nemzetközi szakértőjének prágai látogatása. Sirico úr erőteljesen bírálta a gondoskodó állam modelljét, két okból. Az első, hogy elkényelmesíti az embert, kész megoldásokat sugall neki, a biztonság illúzióját kelti, s az embereket ezáltal érdekes módon - a fennálló problémák iránt érzéketlenebbé teszi. A másik érve gyakorlati: a gondoskodó állam egyszerűen nem működik. Így a fent leírt illúzió is hamis illúzió. Ahelyett, hogy az embert küzdelemre serkentené, a kész megoldások várására szorítja. Kész megoldások pedig nincsenek, állítja Robert A. Sirico is, s példaként az amerikai társadalmat hozza fel, amelynek szociális állapota - a számos hasznos és fontos ilyen irányú program ellenére is - egyre rosszabbodik. S ha most e rövid kitérő után visszatérünk Kelet-Európába, a közelmúlt egyik magyarországi sajtóvitájával kapcsolatban is állást foglalhatunk. A jelenlegi szociálliberális kormány gyakran hangoztatja, hogy igyekezetének fő célja a társadalom és a gazdaság modernizálása. Az ellenzék részéről Orbán Viktor fejtette ki a legmarkánsabban, hogy mindez szükséges ugyan, de nem elégséges. A magyar - s tegyük hozzá, a kelet-európai - polgárnak egy belső átalakuláson is túl kell esnie. A tudatosságot és a felelősségvállalást is ki kell nevelnie magában. A kelet-európai társadalmaknak tehát nemcsak modernizációra, hanem polgá- rosulásra is szükségük van. * Mi történik hát az átmenet korában Kelet-Európábán? Kétségtelen, hogy az itt jelen levő politikai bizonytalanság nem segíti elő a szociális kérdések megoldását sem. Ugyanez mondható el a gazdasági és pénzügyi stabilitás esetenkénti alacsony voltáról is. Néha úgy tűnik, mintha egy fátumszerű 22-es csapda foglyai lennénk: tisztességes politikusok és kormányok buknak bele abba, hogy az objektív lehetőségek miatt képtelenek gyors gazdasági eredményeket produkálni; ez a helyzet ugyanakkor teret nyithat a politikai kalandoroknak, amely megint csak politikai instabilitáshoz vezethet. Elegáns és hatékony megoldás lehetett volna az írás elején hiányolt új Marshall- terv, ám, mint azt már kifejtettük, ennek esélye mára minimálisra csökkent. Átmeneti korban élünk, s mindannyiunk érdeke az volna, hogy ez a korszak mielőbb lezáruljon. Ehhez azonban pontosan kellene tudnunk, mit akarunk, merre kívánunk haladni, s tudatosítanunk kellene azokat a társadalmi változásokat is, amelyek a nyugati demokráciákban már bekövetkeztek, s amelyek minket is kikerülhetetlenül várnak. Lehangoló, hogy gyakran még az alapfogalmakat sem használjuk helyesen. Szlovákiában is gyakran jelentős politikusok is arról beszélnek, hogy mi itt valamiféle kapitalizmust építünk a szocializmus után. Persze, ha a magántulajdon rehabilitációját és sérthetetlenségét értik ez alatt, akkor a 20. századi gondolati sémák közt részben igazuk is van. Ám teljességében a kapitalizmus kifejezés helytelen, idejétmúlt - két oknál fogva is. Az első: már régebben is, többen kifejtették - például Milovan Cyilasz, aki ezért kegyvesztett is lett -, hogy a szocialista-szociális eszmékből a nyugati demokráciákban sokkal több valósult meg, mint a magukat szocialistának nevező országokban. A második: a nyugati társadalmak a gazdasági fejlődés következtében erős szerkezetváltáson mentek keresztül. A fő teherviselő erővé a középosztály vált, amely a második világháború után magába olvasztotta, magához emelte a klasszikus munkásosztály jelentős részét. Marx forradalmi proletariátusa, amely csak a láncait veszítheti el egy forradalomban, elolvadt, törpe kisebbséggé zsugorodott. A modem társadalmakban az alapképlet a következő: a társadalom 2-5 százaléka fulla'sztja élelmiszerfelesleg-tengerbe a többi 92-95 százalékot. 25-30 százalék látja el ipari termékkel, fogyasztási cikkekkel a lakosság 70-75 százalékát (a számok a munkaképes lakosságot jelentik); a többséget, a dolgozó népesség kétharmadát, háromnegyedét a szolgáltató szektorban, infrastruktúrában találjuk, az oktatásügytől az egészségügyön keresztül az állami hivatalnokokig, vagy a vendéglátástól a szórakoztatóiparig. Kirajzolódik hát előttünk Herben Marcuce posztindusztri- ális, posztkapitalista társadalma: az értelmiség, vagyis az információk hordozója fő irányító erővé és hatalmi tényezővé vált. (Vajon mit szól ehhez Ján Lupták?) A modem társadalmakban tehát az állam nemcsak a gazdaságból vonul ki, hanem az addig nonprofit szféráknak tartott területekről is, mint az egészségügy és a társadalombiztosítás. Más területeken pedig az állam szerepét egyre hatékonyabban veszik át a helyi mikroközösségek vagy átfogó társadalmi mozgalmak, szervezetek. A modern társadalmakban mintha az állam valamiféle elhalási folyamata is kirajzolódna a szemünk előtt - persze nem úgy, mint ahogy azt Marx elképzelte. Az ilyen társadalmakban az osztálykategóriák sem alkalmazhatók már, az „osztályok” egymásba nyílnak, felerősödött a társadalmi mobilitás. Az ideológiák versengése is más jellegű ott: a hatalomban négyévenként nem elsősorban politikai ideológiák, eszmék váltogatják egymást, hanem árnyalatok, eltérő hangsúlyok. A választás elsősorban kontrolláló mechanizmussá vált. Üj kategóriákban kell tehát gondolkodnunk, ki kell lépnünk a 19. század fogalmi keretei közül. A „szocializmus” mint tragikus történelmi zsákutca, mint társadalmi degeneráció bebizonyította életképtelenségét; kevésbé látványosan, evolúciós úton, de letűnik a történelem színpadáról a kapitalizmus is, mint a klasszikus tőkés-bérmunkás által meghatározott társadalmi forma. Ez egyben az elfogadható iránya a kelet-európai társadalmak fejlődésének is. * Vissza tehát az alapkérdéshez; mi vár ránk az elkövetkezendő években? M eggyőződésem, hogy társadalmi szinten minél hatalmasabb és egyértelműbb akaratot kell életben tartanunk, amely az Európához való legteljesebb felzárkózást célozza. Egyéni szinten pedig nem árt megszabadulni az illúzióinktól, s tudatosítanunk, hogy saját sorsunkért elsősorban önmagunk vagyunk felelősek. Arisztotelész írta Nikomachos etikájában, hogy az életben az a döntő, hogy az örömet és a sikertelenséget helyesen vagy helytelenül éljük-e meg. Aki helyesen értelmezi és dolgozza fel életében e két dolgot, abból jó ember lesz, aki helytelenül, abból rossz. Aki a kényelemszeretetet és tétlenséget éli meg örömként, a munkát, erőfeszítést, igyekezetét pedig kellemetlenségként, az rossz úton jár. A pólusváltás, a belső változás, amit mindenkinek önmagán belül kell megvalósítania, nagyon nehéz folyamat, ám elkerülhetetlen. (Vlado Gloss felvétele) HELYZETKÉP _______________________________________________ 0 1995. január 29. UBSSmBp
