Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-22 / 4. szám
Uasarnap 1995. január 22. MŰVÉSZVILÁG Po ros, kisvárosi helyőrség sivár, lehangoló szobájában leltári tárgy az élet. 1 ágy, 1 szekrény, 1 asztal, 1 szék, 1 rezsó, áll a jegyzékben, s a legvégén: 1 katona. Egy katonatiszt, aki a hét utolsó éjszakáján magányában, dUhében, élete láthatatlan rácsai mögött önmaga ellen fordítja pisztolyát. Szétlőtt vasárnap. Drahomíra Vihanová filmje 1969- ből. Huszonöt évvel később Az erődítmény címmel második játékfilmjét vetítik a mozik. Szigorúan ellenőrzött katonai objektum közelében, egy rozoga lakókocsiban, családját s múltját odahagyva: Evald, a negyvenes éveit taposó, öntörvényű vízmérő. Történelmet és zeneelméletet tanított hosszú ideig, bár ahogy beismerően mondja: mindig, egész életében mást csinált, nem azt, amit kellett vagy szeretett volna. Csak a rendszerrel, a világgal és önmagával ne lenne annyi baja! Társadalmon kívül és belül Evald századunk Krisztusa. Ezt írták róla a spanyolok is San Sebastianban, ahol pár hónappal ezelőtt a kritikusok díját kapta a cseh rendező filmje. • San Sebastianban, Az erődítmény erényeit sorolván, azt is kiemelte a zsűri, amit prágai kritikusai közül nem egy éppen hogy a szemére vetett: a hatvanas évek cseh új hullámának összetéveszthetetlen filmnyelvét.- Én nem is tudom pontosan, mit értenek nálunk a hatvanas évek filmnyelve alatt. Mit takar ez a megjelölés? Hiszen más nyelven „beszélt” Jan Némec és egészen más kifejezőeszközöket alkalmazott Vera Chytilová, Járomit Jires vagy Evald Schorm. És ugyanez érvényes Milos Formánra, Pavel Jurádéiért és Jirí Menzelre is. A hatvanas évek filmnyelve számomra sokkal inkább erkölcsi kategóriát jelent. Némecék és Formanék pontosan tudták, miről akarnak beszélni, és azt filmre is vitték az utolsó gondolatig. Minden alkotásuk személyes vallomás. Ha így értelmezzük a címkét, ebben az olvasatban, akkor elfogadom. Az erődítmény is önvallomás. Benne az életem. Különben van egy sanda gyanúm: ha színes lenne a film, nem fekete-fehér, aligha emlegetnék most velem kapcsolatosan a hatvanas éveket. Ami pedig a kifejezőeszközeimet illeti: Az erődítmény e tekintetben nem is hasonlít a Szétlőtt vasárnapra. Huszonöt év telt el a két film között. Az erődítményben inkább a dokumentumfilmes múltamat fedezheti fel a néző. • Tagja volt ön egyáltalán a legendás nagy csapatnak?- Igen is, nem is. Valahogy lekéstem az ő „vonatukat”. Mi egy nemzedékhez tartozunk, de lehetőséget nem ugyanabban az évben kaptunk. Schorm, JireS, Menzel, Chytilová és Némec korábban végeztek a főiskolán, kész forgatókönyvvel a kezükben, s nekik nem kellett rendezőasszisztensként gyakor- nokoskodniuk a Barrandov műtermeiben. Véra például már 1965-ben forgatott, én meg a professzorom, Otakar Vávra mellett segédkeztem, s hiába írtuk meg Jirí KrenekktX a Szétlőtt vasárnap forgatókönyvét. Az oroszok bejövetele miatt egy évvel később kezdtük csak el a forgatást. 1969-ben készült el a film, az új hullám utolsó évében, tehát éppen hogy csak letettem az asztalra, már dobozba is zárták. És játékfilmek helyett ezek után már csak dokumentumfilmeket forgathattam. Így lettem túl a hatvanon „újrakezdő”. • Mai szemmel nézve mi a véleménye a „hőskorszak" sokat emlegetett filmjeiről?- Nem egy, sajnos, veszített az értékéből. Megöregedett. De a képi érdekességen túl például Chytilová alkotásában, a Százszorszépekben én újkorában sem fedeztem fel semmi különöset. Jan Némec filmjeit, Az éjszaka gyémántjait, valamint az Ünnepekről és vendégekről címűt tartom igazán kiemelkedőnek, és Evald Schorm rendezését, A tékozló fiút. Ezek még ma is komoly értékek számomra. • Forman, Menzel?- Forman filmjein sem fogott az idő. Azokat is szeretem. Menzeltől csak a Szigorúan ellenőrzött vonatokat és a Szeszélyes nyarat. A Sörgyári capriccio és a többi már csak simogat. Legfrissebb munkája, a Csonkin pedig olyan, mint egy romantikus orosz mese. Ne feledjük el: a valóság sokkal kegyetlenebb volt. Sokkal több tragédiát és gyűlöletet hordozott. Sorsok millióin taposott két lábbal. Ez kimaradt a filmből. Ugyanakkor nagy adag önismétlés van benne. • Paradox helyzet: negyedszázados szünet után önnek egyszerűen nem volt lehetősége az önismétlésre.- De az életérzés mindkét filmben egyforma. • Igen, ez vitathatatlan.- Tehát az árnyékomat én sem tudom átlépni. A védtelenség, a felülről jövő nyomás, a manipulált- ság Az erődítményben is benne van, és ez nemcsak a totalitárius rendszer tartozéka. Nagyon sokan azt állítják: Az erődítmény a bolseviz- mus éveit idézi. Dühös vagyok ilyenkor. A kom- munizmusról egyetlen szó sem hangzik el a filmben. Ami Éváiddal történik, az bárhol, bármelyik rendszerben megtörténhet. A mai világban már minden lehetséges. Egyik nap a hazugságé, másik az igazságé. Evald életteret keres, de új környezetében is a létezés szűk határai között mozog. Nagy árat fizetett érte, mégsem lehet nyugodt. Külföldön, ahol az elmúlt negyven év más irányt szabott a társadalmi fejlődésnek, nem úgy nézik a filmet, mint errefelé. Ók az egyén mindenkori manipulálását látják benne, nem a kommunizmus pecsétjét. Meg lehet kérdezni a film főszereplőjét, Cserhalmi Györgyöt is, hol és hogyan él mostanában? Az ő élete szerintem sokban hasonlít Evald sorsához. • Önnek sikerült végre kijutnia saját „erődítményéből”? Azzal, hogy ezt a filmet elkészítette, szabadabbnak érzi magát?- Szabadabbnak, hiszen elmondhattam mindazt, ami gyötört legbelül, ugyanakkor éppolyan védtelen vagyok, mint régen. Sőt! Az erődítmény csak nehezített a helyzetemen. Kollégáim ugyanis az elmúlt huszonöt év alatt már megszokták, hogy dokumentumfilmeket forgatok, és a prágai Rövidfilm Stúdióban raktam fészket. De most, hogy kidugtam a fejem a fészekből, már a konkurenciát látják bennem, és egyre furcsábban néznek rám. Tudják, mennyi folt, mennyi horzsolás éktelenkedik rajtam, mégis mintha a pozíciójukat féltenék, mintha attól tartanának, hogy elhalászom előlük az utolsó milliókat. Pedig ami a szponzorokat illeti: ezután sokkal nehezebb dolgom lesz. Az erődítmény ugyanis nem az a film, amely busásan megtérítené a forgatás költségeit. Ez egyetlen mozinak sem biztosít kasszasikert. Hathatós anyagi támogatással pedig csak azok a rendezők számolhatnak, akik igazi közönségfilmet készítenek. Kérni, könyörögni, koldulni amúgy sem szeretek, és nem is tudok. Küzdeni, harcolni is csak akkor vagyok képes, ha már van mivel, de ha akarnak, akkor is sarokba szoríthatnak. • San Sebastian után többek között Kairóban, Tersztben és Rotterdamban versenyez Az erődítmény. Ha újabb díjakat nyer, könnyebben jut újabb lehetőséghez?- Aligha. A szponzorok nem a díjakra, hanem a bevételre figyelnek. Nekik nem az a céljuk, hogy mindenféle elismeréseket gyűjtsék, hanem hogy a lehető leggyorsabban a legnagyobb anyagi haszonhoz juttassam őket. Anyám, szegény, amíg élt, intett is gyakran: hagyd már abba, kérlek, forgattál már eleget. De neki is, meg magamnak is be akartam bizto- nyítani, hogy van még erőm bőven, nem vagyok még olyan öreg. Most, hogy elveszítettem őt, nem is nagyon motivál már semmi, kinek bizonygassam, hogy megéri? Dokumentumfilmet talán hamarabb forgathatnék, de ott nincs lehetőségem személyes vallomásra. A valóságot nem lehet megerőszakolni. Ott szigorú korlátok között mozog az ember. Gondolkozom. El kell döntenem, mi lesz a következő lépésem. Ha dokumentumfilmbe kezdek, akkor szedem a cókmókom és megyek az Orlicei hegyekbe. Van ott egy kis falu, ahol keresztény erkölcsökre építve, a helybeli pap vezetésével lelki betegek, hátrányos helyzetű gyerekek és börtönből szabadultak kezdik újra az életüket. Őket szeretném bemutatni, s talán nekem sem ártana meg. ha egy-két hónapot eltöltenék köztük. • Játékfilmről ne is faggassam?- Az is foglalkoztat, hogyne foglalkoztatna? Pavel Kohout, az ismert cseh író lánya, Tereza Boucková novelláját, A Tyr környéki nőt szeretném filmre vinni A kút címmel. Vidékre költözik egy értelmiségi házaspár; harminc körüli a férfi, huszonöt éves a felesége. Nem igazán szoros már a kapcsolatuk, de még él bennük a vágy, hogy szorosabbra fogják. Még szeretik egymást. Gyereket akarnak és kutat ásnak. Úgy várják házasságuk gyümölcsét, mint a mélyből felbuggyanó forrást. Szép, szuggesztív írás Bouéková novellája. Olyan, mint egy északi ballada. Már dolgozunk a forgatókönyvön. Szabó G. László-» -j-apjainkban reneszán- l\/ szát éli a beatzene. Sor- 1. T ra jelennek meg a legendás idők nagy slágereinek újabb és újabb feldolgozásai. Az EMI például két Beatles- CD-t is piacra dobott a zenekar kiadatlan felvételeivel. Magyarországon is fel-feltűnnek a múltat idézgető slágerek, hanghordozók. A legfrissebb, a dzsessz'királynője, Rácz Kati kazettája, a magyar poptörténet legszebb dalaival. A dallamos beat feltámadása szinte utat csinált Iáin Softley mozijának sikeréhez. Softley Backbeat címmel a Beatles-fiúkról, az együttes megalakulásáról forgatott filmet, jóllehet az ötödik gombafejűre, Stuart Sutcliffe-re irányítva a reflektort. Róla és John Lennonrd/, gyón szerette Stut. Nem állhattam elé úgy, hogy semmit sem tudok arról a fiúról, akinek helye van a szívében, s akit nekem kell újraélesztenem. Elkezdtem kutatni Stu után. Beléptem a szálló halijába, ahol találkoznom kellett Astriddal, s ahogy megláttam őt, abban a pillanatban úgy éreztem, mindent tudok Stuartról, százszázalékosan ismerem. Hihetetlen, de így van. Rendkívüli asz- szony, olyan energia árad belőle, hogy amikor megjelent, mindenki felé fordult. A Backbeat után új szerepet kaptam az SFW (So Fucking What) című filmben. legjobb barátjáról, valamint Astrid Kirchherr-ró7, legnagyobb szerelméről árulkodik az opusz. „Stuart a legnagyobb csillag, amely sohasem ragyogott fel - mondta róla a rendező. - Beatles lehetett volna, de sohase tanult meg rendesen játszani.” Mert inkább festő volt, mint zenész. Stuartot Stephen Dorff alakítja. A fiatal színésszel az Adam című olasz kulturális, filmes és színházi havilap közöl interjút. Válaszaiból válogattunk. „Amikor megkaptam a szerepet, a legfontosabbnak azt tartottam, hogy ne utánozzam Stuartot. Nehéz is lett volna, hiszen senki sem tudja, milyen volt valójában. Alig maradt utána valami. Néhány festmény. Meg a titok. Az a különös varázs, amely mindvégig övezte. Ez tetszett meg benne, s ebből merítettem energiát. Nem annyira Stu és a fényképész lány, Astrid szerelmi története ragadott meg, hanem a figurák lénye. Stuart és John Lennon csodálatos viszonya, amely egymás becsülésétől és tisztelésétől volt olyan sebez- hetetlenül tiszta. Ilyet azelőtt sohasem láttam filmen. Még egy figura sem volt hozzám olyan közel, mint Stuart. Azt hittem, ebből a történetből csakis művészfilmet csinálhatunk, amelyet csak klubhálózatban vetítenek majd. Aztán rájöttem, hogy a rendezőnek van igaza. Ez az eredeti mozgóképes vallomás a Beatlesről a nézők széles tömegeit csalogathatja be a moziba. Különösen, hogy a film az ismeretlen Beatlest mutatja be. A zenei kísérletezések időszakát, a rosszfiúkat... azt az időszakot, mielőtt megalakult volna a zenekar, amikor a fiúk a drog és a rock’n’roll megszállottjai voltak. Mielőtt elkezdtük volna a forgatást, bemutattak az igazi Astridnak. Tudtam, hogy nambafeju Ezt a filmet is nagyon szeretem. Három fiú történetét meséli el, akiket egy nagy amerikai áruházban túszul ejt négy terrorista, és harminchét napig tartják őket fogva. Kínlódásuk egy „televíziós műsor”, hiszen az üzletben felszerelt rejtett kamerák mindent megmutatnak. Végül az a figura oldja meg a helyzetet, akit én alakítok. Ez a két film sokat változtatott az életemen. Igaz, Los Angelesben, ahol most élek, remekül érzem magam. Mert a kínai negyedbe, ahol egy szót sem tudnak angolul, nyugodtan lemehetek a sarki üzletbe vásárolni. Ott senki nem sejti, ki vagyok, és én ennek nagyon örülök. Angliában más a helyzet. Ott már felismernek és megállítanak az utcán. Nehezen viselem, hogy a magánéletemet is befolyásolja a népszerűség. De ha akarom, ha nem, már nem lehetek ugyanaz, aki voltam. Ha egy este lemegyek a barátommal a közeli bárba, hogy megigyak valamit, reggel már hív az ügynököm, és azt mondja: »Tudom, hogy egész éjszaka mulattál.« Ettől falnak tudok menni. És akkor mi van? - vágok vissza. Mi ebben a rossz? Nem mezítelenül csatangoltam a városban. Tudom, hogy jót akar. A hírnevemet félti, mert az emberek olyanok, hogy ha csak egy pohárkával iszom, már abból is egész filmsztorit kerekítenek. Ha a népszerűség kedvéért le kell mondanom a normális életről, előbb vagy utóbb abbahagyom a filmezést. Úgy érzem. Különben nem is akartam színész lenni. Szüleim megrögzött hagyománytisztelők voltak, nagyon adtak az etikettre. És engem is így neveltek. Előkelő kollégiumok, magániskolák... de hamar rájöttem, hogy én különbözöm az ilyen neveltetésű úrifiúktól. Azt persze nem tudtam, mit akarok kezdeni magammal. Éreztem ugyan az alkotó erőt, csak nem tudtam, milyen formában tudom leginkább érvényesíteni. Aztán egy nap a nagybátyám elvitt egy régi filmre, és beleszerettem a moziba.” Fordította és feldolgozta: (tallósi)
