Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-22 / 4. szám
F rontvonalon (EGY HADIFOGSÁGBA ESETT MAGYAR KATONA VISSZAEMLÉKEZÉSEI) A falumból, Barsbaracskáról, az 1918-as születésűeket 1939-ben Nagysallón sorozták be. ősszel be is rukkoltunk Bajára, a XVI. határva- dász-zászlóaljhoz. Három hónapig tartó kiképzésen vettünk részt. A harmadik hónap letelte után a határra kerültünk. Engem a Szabadka-Csikéria határátkelőhelyre helyeztek harmad- magammal. Egynek a sorompónál kellett őrködnie, egy írt, a harmadik katona pedig az ellenőrzést tartotta. Nagyon jó sorunk volt a két év alatt. Az utolsó hetekben már örültünk a hazamenetelnek, civil ruhánkat is elkészítettük a leszerelés napjára. Az utolsó napon az őrmester közölte: nincs hazamenés. Ekkor már tudtuk, mi vár ránk, visznek a frontra. Azonnal teherautókba tereltek. Lehettünk olyan százan, százötvenen. Hódmezővásárhelyen már vártak bennünket a tehervagonokkal. Szégyen, nem szégyen, sírtunk; fiatalok voltunk, huszonhárom évesek, kértük, hogy eresszenek haza, legalább három napra, hadd búcsúzzunk el szüléinktől. Akkor már mindenki tudta, hogy a Donhoz megyünk. Falubéli barátommal, Kurucz Józsival egy vagonba kerültem. A főhadnagy, Ven- dégh László, megsajnált bennünket. Eleresztett. Haza is jutottunk. Pár napig otthon tartózkodtam, aztán elmentem Pestre, egy rokonom bejuttatott a Beszkár Villamos Vállalathoz. A villamosokon jártam mint rikkancstanonc. Valamikor a rikkancsok kiáltozták a megállók neveit. Ha letettem volna a vizsgákat, akkor kalauzként dolgozhattam volna Budapesten. Albérletben laktam, Angyalföldön. Újra behívót kaptam. A vállalat kimentett. Nem kellett berukkolnom. De azután szorult a helyzet. Mint valamikori határőr a Győri Bűnügyi Nyomozó Alosztályba jelentkeztem. Győrből 18 havi kiképzésre küldtek el Nagyváradra. 1944 áprilisában Nagyvárad környékét már lőtték az oroszok. Emiatt a kiképzőiskolát föloszlatták. Ha nem jön a front, akkor Győrbe mehettem volna vissza nyomozóként. Csak hát bejöttek az oroszok Romániába. Három havi szabadságot kaptam. 1944 július végén megkaptam a harmadik behívót, Székesfehérvárra. Ott naponta kimenőt kaptam, nem kellett bent tartózkodnom a többiekkel. Azt mondták a tisztjeim, csak nyugodtan menjek ki, a várost bombázni nem fogják, itt van Kaszab István eltemetve, ezt az angolok tudják, ezért be sem teszik a lábukat Székes- fehérvárra. Később minden másképp történt. Megismerkedtem az egyik századparancsnokkal, aki Széliből származott. Nagyon jó ember volt, civilben tanító. Szolgálati csónakos motorkerékpárján elhozott Érsekújvárig. Hazulról harmadnapjára, vonattal mentem vissza Székesfehérvárra. Akkor már bombázták a várost. A vonat be sem vitt az állomásra. Minden romokban hevert, a laktanya is találatot kapott. Várpalota mellett, Hajmáskéren táboroztunk le a gyakorlótéren. Alig értünk oda, máris bombázták a környéket. Sokan meghaltak akkor. Én is megsebesültem. Szilánk érte az arcomat. Aztán Nádasdladányon telepedtünk le 1944 októberéig. A székesfehérvári bombázás után két hónappal indult a menetszázadunk a frontra. Tábori lelkészünk meggyóntatott, aztán elszorult szívvel elindultunk autóbuszokkal a Buda- pest-Szolnok-Mezőtúr útvonalon. Mezőtúr előtt egy felderítő repülőgép tartott felénk. Mindenki szaladt, amerre látott. Az autóbuszaink találatot kaptak, sokan ottmaradtak. Pisztolyainkkal, karabélyainkkal a repülők ellenében semmit sem tehettünk. Igaz, ládaszámra voltak kézigránátaink, de azokat a támadók felrobbantották. Jócskán megcsappanva felsorakoztunk a mezőtúri templom gesztenyefái alatt. Három szakaszra oszlottunk. Én a második szakaszt vezettem, az endrődi és gyomai híd közötti részt, a Kőrös folyó két partját védtük. Endrődön, az utcai harcokban is sokan elestek, megsebesültek közülünk. Két frontvonal között voltunk: előttünk az oroszok, mögöttünk 400- 500 méterre a németek. Mit tehettünk? Puskacsöveinkre kötöttük kapcáinkat. Megadásunk jeléül azokat ló- báltuk a magasban. Nyugtatgattam katonáimat, hogy ne lőjenek, mi már a hazát meg nem mentjük. Éjjel fél 12-kor a gyomai hídnál áttörtek az oroszok. A németek tartották a vonalat, de aztán a katyusától nagyon megijedtek, rettenetesen féltek a katyusák- tól, a rakétafegyveresektől. Leégett a főhadiszállásuk, bőrüket féltve megiramodtak. Mi a lövészárkunkban bújtunk meg, nem volt telefonösszeköttetésünk sem, járőreinktől kaptuk az információt. A harc elcsendesülésével hajnal felé fellélegezhettünk, hogy túléltük a két fél csatáját. Akik civil ruhába öltöztek közülünk, ráfizettek. Ha az oroszok megtalálták, lepuffantot- ták őket. Én szerencsémre katonaruhában maradtam. A századunkból harmincán maradhattunk. A hadnagyunkkal Endrőd felé gyalogoltunk. Az oroszok pucérra vetkőztettek, mindenünket elvették. Kaptunk tőlük egy bebújós katonaruhát, amelyet gimnasztyorkának neveztek. Alig húztuk magunkra, máris vakaródzani kezdtünk. Tele volt tetűvel. Tizenketten maradtunk a szakaszból. Egy tizennégy éves forma orosz katonagyerek kivezényelt bennünket a rétté, ott letérdeltetett. Hadonászott, majd hosszas káromkodás után ötöt lelőtt közülünk. Ekkor kocsin megjelent három orosz katonanő. Mindegyik kezében géppuska volt. Amikor meglátták a halottakat, rögtön megálltak. Az egyik ráordított a kis- katonára, aztán fegyverével egy sorozatot eresztett a feje fölé. Elvette a fiútól a géppisztolyt, aki futásnak eredt. Heten maradtunk. Endrőd és Mezőtúr közt összegyűjtötték a fegyvertelen magyar katonákat. Körülbelül 2000-en lehettünk. Brassóig gyalogoltattak. Aradon hangszórón bejelentették, hogy vége a háborúnak, Magyarország kapitulált. Mire Brassóba értünk, rengeteg embert agyonlőttek. Azokat, akik nem bírtak. Le kellett győznünk az éhséget, szomjúságot, fáradtságot. A brassói fogolytáborban, ahol 10-12 ezren lehettünk, a vérhas pusztított. Engem Ploestibe vittek, az olajfinomító állomásra, az egyik vagonból a másikba pumpáltuk az olajat. Az orosz őrzőink ugyanolyan szegények voltak, mint mi. Még a félig szítt cigarettáinkat is elkérték. Egyszer egyikük rászedett, hogy menjek vele birkát lopni. Sikerült. Kockázatos volt, mert a gazda nyugodtan le is lőhetett volna, ha rajtacsíp, de lopni kellett ahhoz, hogy életben maradjunk. 1945 februárjában kiválogattak bennünket, ki, hová megy. Minket, csehszlovákiaiakat külön csoportba osztottak. Abban reménykedtünk, hogy hazaengednek. De amikor megláttuk á katonák őrizte tehervagonokat, biztosak voltunk abban, hogy nem hazafelé fogunk tartani. Száz embert löktek be egy vagonba. Csak annyit tudtunk, hogy a Donyec-me- dence területére visznek. A helyet ma sem tudom pontosan megnevezni. Kegyetlenül bántak velünk. Klimen- konak hívták azt az őrnagyot, aki embertelen parancsokat adott, különösképpen a magyar foglyokra haragudott, mert a pesti harcok folyamán a kezébe lőttek. A foglyok között a németeken és magyarokon kívül japánok, görögök is voltak. Éheztünk, szomjaztunk, minden lehetőséget megragadtunk, hogy élelemhez jussunk. A malacok elől a moslékot is megettük, ha nem kaptak rajta. Akit rajtakaptak, azt a komiszárok agyonütötték. A bogaraktól, hernyóktól hemzsegő káposztaleveleket is megettük. Aki csak tudott, lopott. Aki élni akart, annak lopnia kellett. Naponta meg kellett vívnunk a gyötrelmes harcot a túlélésért. 1947-ben megbetegedtem, negyven kilósra fogytam le. Egy német szani- téckatona, Willi hordta nekem a vizet. Neki köszönhetem az életemet. Már ki akartak húzni a holtakkal, de ő közbeszólt: ne vigyétek, még él! Hála a Jóistennek, meggyógyultam. A haláltáborból 1947 májusában Csisztyikovba kerültem. Ott már megkaptam a napi fejadagom is, hámozott búzát, hatvan deka kenyeret. Még 1947-ben Sztalinovóba hurcoltak el. Ott állampolgárságunk szerint osztottak szét. Megtudtuk: Csehszlovákia foglyot nem fogad. Csehszlovákiának nincsenek hadifoglyai. Viszavittek Sztalinovóba (ma Do- nyeck). Ott magyar állampolgárnak vallottam magam. Lakhelyemül a pesti albérleti címemet adtam meg. Rákosi az idő tájt jelentette ki, hogy a hadifoglyoknak még két évig kell Ukrajnában dolgozniuk. Kijev környékén építkezéseken dolgoztunk. 1950 decemberében Záhonynál léptük át a szovjet-magyar határt. Onnan rögtön a sóstói üdülőbe szállítottak orvosi kivizsgálásra. Másnap éjszaka Budapestre vittek. Én a mosonyi laktanyába, a kerepesi temetővel szembeni fogdába kerültem. Még ma is tisztán előttem van: a fehérre meszelt ablakok rácsai közül dobáltuk ki papírosra írt neveinket, hogy mi vagyunk a megérkezett hadifoglyok. Rabként, rabruhában az ercsi cukorgyárban dolgoztam. Bárminemű szezonmunkát ránk bíztak. A többi alkalmazottól elkülönítettek bennünket, nem is volt alkalmunk találkozni velük. 1952 március végén jött a parancs: mindenki hazamehet. Nem akartam elhinni. Hányszor hitegettek, hányszor becsaptak, lóvá tettek bennünket? Párkánynánán rabőrök vettek át bennünket, akik nagyon gorombán bántak velünk. Meglepődtünk, mit akarnak az őrök, hiszen már szabadok vagyunk?! Nem szánhattam le a vonatról, a vagonok a jáchymovi uránbányába vittek. A Barbara bányában dolgoztam, rabként. Kilenc hónapig. Egy fillért sem kaptam a kemény munkáért. 1953. január 7-én értem haza. Megfáradtán, legyengülve, de szabad lettem. És ez a szabadságérzet enyhítette testi-lelki fájdalmaimat, gyötrődésemet. A sebek még máig sem hegedtek be, a lelki sebek sosem fognak begyógyulni. A barcsbaracskai Tóth Lajos visszaemlékezéseit lejegyezte: Hajtman Béla Rovatszerkesztő: Zsilka László TALÁLKOZÁS a titokkal REJTÉLYES LÁTOMÁSOK Van-e földöntúli élet? • Lehetséges-e kapcsolat az elhunytakkal? • Az álom jelezheti-e a közelgő veszélyt? • Előérzeteinkből vonhatunk-e le reális következtetéseket? A hazai és a világsajtóban számos hír jelenik meg rejtélyes, mai ismereteink alapján megfejthetetlen jelenségekről. Szavahihető személyek számolnak be a velük történt furcsa eseményekről. Egyesek vallják, hogy a túlvilágról kaptak üzenetet, mások előérzetük hihetetlen beteljesüléséről számolnak be. LÁTOGATÓ A MÁSVILÁGRÓL A második világháború után unokanővérem gümőkórban szenvedett. Megfelelő gyógyszerek híján egyszerűen halálra volt ítélve és 1947-ben, huszonnégy éves korában meg is halt. Halála előtt a férje elhagyta. Végnapjaiban levelet kaptam tőle, hogy ötéves kisfiát vegyem pártfogásba. Akkor internátusbán éltem és alig voltam tizennyolc éves. Közöltem vele, hogy az jelenleg lehetetlen, talán majd később. Mintegy három héttel unokanővérem halála után szokásom szerint ágyban fekve olvastam. Éjfélre járt, amikor hirtelen kialudt a fény. Vártam, hogy újra kigyullad, de mindhiába. Egyszer csak a szoba sarkában mocorgásra és lépésekre lettem figyelmes. Szörnyen megijedtem. Hirtelen felismertem unokanővéremet, aki lassan közeledett az ágyam felé. Próbáltam kiug- rani az ágyból, de mintha valami visszataszított volna. Ő pedig egyre közeledett. Világosan láttam barna csíkos zöld ruháját, kezét felém nyújtotta és torkon ragadott. Fuldokolni kezdtem. Nagy erőfeszítéssel sikerült felülnöm és kiugrottam az ágyból. Rohantam a villanykapcsolóhoz, de hiába forgattam jobbra, balra. Maradt a sötétség. Újra mocorgást és lépéseket hallottam. Rémületemben teljesen tanácstalan voltam, de nemsokára magától felgyűlt a villany. Reggelig le nem hunytam a szemem, reszkettem a félelemtől. Bármilyen hihetetlennek tűnik, hiszem, hogy halott unokanővérem látogatott meg. Esküt mernék tenni, hogy nem álmodtam, valóban megtörtént. B. Slezák TITOKZATOS SÍRÁS Édesapám bevásárlásra indult. Esett az eső, a bolt mintegy fél óra járásnyira volt, de menni kellett. Egy patakot átszelő pal- lóhídon vezetett az út, amelynek nedves deszkáján megcsúszott és a patakba esett oly szerencsétlenül, hogy fejét kőbe verve elájult. A fulladás veszélye fenyegette. Édesanyám ebben az időben a konyhában tartózkodott, ebédet főzött. Egyszerre csak a sírásomat hallotta. A hang irányába kirohant, körülnézett, de nem látott semmit. Közben a hang messzebbről hallatszott. Az állandóan távolodó hangot követve jutott el a patakig, ahol apám feküdt életveszélyes helyzetben. Gyorsan kisegítette őt a vízből és ezzel megmentette az életét. Máig is rejtély, miféle ismeretlen, titokzatos erő utánozta a sírásomat, amely végtére is megmentette apám életét? Marek Borbála A KÁRTYÁK NEM TÉVEDTEK Prágai idős nagynéném a kártyákból úgy olvasott, akár a sors könyvéből. Az első világháború idején egy forró nyári napon épp vasaláshoz készülődött, amikor a szomszédasszony állított be hozzá. Megkérte őt, hogy amíg a vasaló fel- melegszik, vessen neki kártyát. A fiáról szeretett volna tudni, aki a frontról már nem adott hírt magáról. A nagynénim eleget tett kérésének és megjósolta, hogy a fiú hosszú betegség és szenvedés után egyenruhában, gazdag feleséggel tér haza. A szomszédasszony ugyan nem volt elragadtatva a „gazdag menyecskétől”, de a jövendölés beteljesült. A fia légionáriusként bájos orosz asszonykával tért haza, akinek sikerült megmentenie nagy értékű családi ékszereit... Kártyavetés közben egy másik szomszéd- asszony is bevetődött a nagynénémhez, aki nemrég kapott hüt katona férje eltűnéséről és azóta valóságos pánikba esett. Kihasználva az alkalmat, megkérte a nagynénit, vasalná ki a ruháját díszítő csipkegallérját. A néném eleget tett kérésének és megkérdezte, hová készül így kiöltözve. A fiatalasszony közölte, hogy el kell utaznia,, de látva a kártyákat, kérte a nénémet, vesse ki, mi vár rá a közeljövőben. Elvágta a paklit és a néném a kártyákat kirakva megrettent. Nem akarta elárulni, hogy a kártyák a fiatalasszony közeli halálát jósolják, inkább kibeszélte magát, hogy sietnie kell a vasalással. Megígérte, hogyha a szomszédasszony visszatér, majd akkor vet neki kártyát. A fiatalasszony távozott. Este az egész utcát elrémisz- tette a hír, hogy a fiatal- asszony az Elbába ugrott és megfulladt. így hát az asszonyka öngyilkosságra készült és a ruhagallérját is utolsó útjára vasaltatta ki. A kártyák igazat mondtak... E. R., Prága MEGÁLMODTAM A leányom apósát szívélyes, vidám természetéért az egész család szerette. Hivatásos gépkocsivezető volt, s jobbára külföldi utakra járt. 1990 októberében négy napra Párizsba távozott. Pénteken a lányom a férjével együtt az anyósához ment látogatóba. Magam maradtam otthon, mert a féljem éppen fürdőben volt. S ekkor történt... Nem vagyok valami félénk teremtés, a körülöttem zajló eseményeket is próbálom reálisan értékelni, de azóta hiszem, hogy létezik valami kapocs az ég és a föld között. Szombaton reggel szörnyű álmom volt. Óriási fekete gömb repült felém és hiába próbáltam kitérni előle. Nekem ütközött. Felriadtam és reszketve, az izzadságtól csuromvizesen ültem az ágyamon. Az első gondolatom az volt, hogy baleset történt. Nagyon aggódtam a fiatalokért. Felkeltem és az órára néztem, pontosan hat óra volt. Aznap és még másnap - vasárnap is nagyon izgatott voltam, az egész napot elkószáltam. Este azután megérkezett a lányom a vejemmel, csak ekkor nyugodtam meg kissé. Ám rögtön láttam rajtuk, hogy valami történt. A hír, amit közöltek, megdöbbentő volt. A leányom apósa Párizs előtt baleset áldozata lett. A helyszínen meghalt. Történt pedig a szerencsétlenség szombaton reggel hat órakor. Az álom jelezte a tragédiát. Marie Horák, Tábor Az emberek a számukra megmagyarázhatatlan jelenségeket különféleképpen értelmezik. Egyesek hisznek az álmokban, a másvilággal való kapcsolat lehetőségében. A tudomány sem talál minden jelenségre elfogadható magyarázatot. Bizonyára olvasóink is találkoztak számukra titokzatos jelenségekkel. Ha érdemesnek tartják közreadásukat, írják meg lapunk szerkesztőségének. Címünk: Re- dakcia Vasárnap, 819 15 Bratislava, Pribinova 25., 8. emelet. EMBERI SORSOK 1995.január 22. l/asárnap
